Nem a szegény országok a válság okozói
Az élelmiszerárak hírtelen megemelkedése, és főként az
emelkedés mértéke mindenkit megdöbbentett és váratlanul ért – állapítja meg
elemzésében a Foreign Policy
főszerkesztője, Moisés Naím. Az
elmúlt igen rövid időszakban az árak és költségek megduplázódtak; ez a korábbi
alacsony árszínvonal miatt a gazdagokat – értsd gazdag országokat – egyelőre
nem érinti tragikusan, ám a kiadások tetemes része a szegények nagy
megpróbáltatását idézi elő máris. Jövedelmeik felét ma élelmiszerre költik, és
ez az arány egyre növekszik. A szegényebb országokban a kiadások
átcsoportosulása jól nyomon követhető: itt az emberek egyre többet költenek
napi élelemre, és az ehhez szükséges anyagiakat az egészségügyi vagy lakhatási
kiadásokból csípik le. A jelenség lassan aláássa az elmúlt tíz esztendő
fejlődésének minden eredményét, és – a Világbank kimutatása szerint – rövidúton
egy újabb 100 milliós tömeg életszínvonalát kényszeríti a szegénységi limit
alá.
Naím ugyanakkor utal a kialakult helyzet politikai
fonákságaira is. A szegények nem csak egyre szegényebbek lesznek – állapítja
meg –, de emiatt még szemrehányásban is részesülnek. Egyesek – így például maga
az amerikai elnök – odáig mennek, hogy épp ezt a nincstelen tömegek okolják az
élelmiszerár-növekedésért, mondván: a szegény régiók lakói, így például India
számban is növekvő középosztálya körében nő a kereslet a minőségi
élelmiszereke, illetve a megtermelésükhöz szükséges minőségi eszközökre s ez
hajtja fel az árakat.
Az érvelés igazságtalan és ostoba – állítja a szerző –, és
álláspontja igazolására a Világbank krízis-szakértőjének munkáját idézi. Donald
Mitchell elemzése rámutat, 2000 és 2007 között a rizsfogyasztás évente 1
százalékkal emelkedett, a gabonafogyasztás viszont ennél jóval lassabban;
eközben pedig a húsfogyasztás szárnyalni kezdett. A jelenség megmagyarázhatatlannak
látszik, mert ha húst – például szárnyast – eszik valaki, az végül is annak a
gabonának az elfogyasztását jelenti, melyből felnevelték a szárnyast. Ha az
ázsiai húsfogyasztás lenne az oka a jelenlegi gabonaár-emelkedésnek, akkor a
gabonakereslet permanensen magas kellene legyen, következésképp olyan államok
mint Kína vagy India nem rendelkeznének exportálható gabonafelesleggel. Ám,
miként azt Mitchell kimutatta: az elmúlt hét évben az e téren mutatkozó
kereslet lassabban emelkedett, mint az azt megelőző periódusban (1995-2000),
amikor is az árakat sokkal nagyobb stabilitás jellemezte. Mi több, az említett
két ázsiai ország nettó gabonaexportálóvá vált, miközben lakosságuk robbanásszerűen
gyarapodott, húsfogyasztásuk mértékével egyetemben.
Akkor mégis mi magyarázza a jelenséget? Talán a technológia lenne
az egyik ok, kérdezi Moisés Naím? A
Világban szakértője, Mitchell szerint ez mindenképpen fontos árképző tényező. A
kutatás és fejlesztés az állati genetika terén, a takarmányok és a termelési módszerek
megújítása forradalmasította a szárnyas, sertés és szarvasmarha-tenyésztést.
Való igaz, az egységnyi gabonamennyiségre eső hús megtermelésének költsége 1990
óra 40 százalékkal emelkedett Kelet-Ázsiában. Ez magyarázná az árak világszerte
tapasztalható emelkedését – teszi fel ismét kérdését a Foreign Policy főszerkesztője?
Van olyan álláspont is, amely az áremelkedést a szegény
országok növekvő energiaszükségletével magyarázza – sorolja tovább a
spekulációkat. Szó se róla, a magas energiaárak azonnal tükröződnek az
élelmiszerárakban, a szállítás és egyéb kapcsolódó szolgáltatások révén. Ám ha
egyes gazdag országok azon döntését vesszük alapul, mely a farmereket arra bíztatja,
hogy az emberi fogyasztásra alkalmasa gabonákról térjenek át az etanol-termelést
szolgáló fajtákra, akkor közelebb járunk azoknak az összefüggéseknek a
feltárásához, melyek az áremelkedést okozzák. Ha ehhez hozzávesszük még, hogy
az elmúlt öt évben a búzakereskedelemre vonatkozó előszerződések – előre
rögzített árakkal – megnégyszereződtek, vagyis, hogy nagy volumenű spekulatív
tőke áramlott ezekbe az üzletekbe a gyors haszon reményében, akkor már
világosan láthatjuk az igazi mozgatókat. E tőke-mozgások, illetve az olyan
állami döntések, amelyek kivonták a köznapi fogyasztásból a gabonát az igazi
okozók, s az már könnyen átlátható, hogy e téren közel sem a szegény országok
járnak elől, hanem a gazdagok.
http://www.foreignpolicy.com/