1968 Németországban fordulópontnak számított; ahogy egész
Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is. Hatvannyolc, a mitikus
év, amikor a fiúk megtorpedózták az apák erkölcseit és életmódját, vagy
ahogyan Barbara Klemm 1968 – egy lázadás képei című fotókiállításának
plakátján olvasható: amikor „egyidőben tüntettek a demokráciáért szinte
az egész földgolyón”. Alexander Kluge az Egy honleány című filmjében
(1979) Mürke államügyész (Alfred Edel) úgy okoskodik, hogy ha a
forradalmakat térben és időben koncentrálni lehetne, hosszú béke
köszöntene a világra. Ha a földteke nyugati felét geopolitikailag
egységes térnek vesszük, illetve 1968-ra a politikai modernizmus
kulcséveként gondolunk, kijelenthetjük: Mürke államügyész teóriája
téves. Hatvannyolc lázadása nem vetett véget a konfliktusoknak, az
áhított társadalmi változások nem úgy, nem olyan mértékben és nem
rögvest következtek be. Németországban például a náci háborús múlttal
való szembenézés, a szociálliberális koalíció megalakulása és a
radikális újbaloldal terrorcselekményei egyaránt 1968 következményei.
Ami a mozit illeti, az 1968 és 1977 közé eső blutiges Jahrzehnt egyik
legfontosabb kulturális kísérőjelensége a német újfilm felemelkedése
volt.
Hatalmat a képnek!?
„Az új filmnek új szabadságra van szüksége. Függetlenségre a
szokásos szakmai konvencióktól, a kereskedelmi partner befolyásától, az
érdekcsoportok gyámkodásától.” – követeli a fiatal német filmesek
oberhauseni nyilatkozata (1962. február 28.). A manifesztum aláírói: a
free cinema és a nouvelle vague mozgóképhullámain felbuzdult
huszon-harmincéves alkotók; kívülről érkező értelmiségiek (jogászok,
közgazdászok, történészek és főként: újságírók), akik megtagadva a
(filmes) hagyományokat, szembehelyezkedve az ipari és piaci
struktúrákkal, kívülről, de a kormányzat segítségével akarták
megreformálni a filmipart. A hivatalos kultúrpolitika segítségével
felállított Kuratorium Junger Deutscher Film (fél)sikereire, a régi
filmipar („Papas Kino”) lobbistái által keresztülvitt, a piac
szabályait szentesítő filmtámogatási törvényjavaslat volt a válasz. A
hatvanas évek filmes Kulturkampfjának (átmeneti) gazdasági veresége (és
végeredményben az Oberhausen-csoport feloszlása) azonban egyáltalán nem
változtatott azon az igazságon, amit 1962 elején 26 fiatal alkotó
megfogalmazott: „a régi film halott”. Forradalmi kijelentés. Mégis, a
konvenciók ellen lázadó Bubisfilm („kisfiúk mozija” – ahogy a
fiatalokat akkoriban csúfolták) intellektuális bázisának számító diákok
sem mindig kértek a filmesek lázadásából. Az 1967-es Berlinálén az
egyetemisták elitizmussal vádolták és tojással dobálták meg Edgar
Reitz-t és Alexander Klugét (illetve Enno Patalast). A következmény:
Kluge legszemélyesebb indíttatású filmje, a reformcirkuszra áhítozó
idomárnőről szóló Az artisták a cirkuszkupolában tanácstalanok (1968).
A félresiklott mozgalmak (a történelem) cinizmusa: a '67-68-ban
mozgolódó diákoknak egy valódi, nagy forradalomhoz segítségre, a
munkásokra lett volna szükségük, csakhogy az adenaueri ötvenes évek
szociális piacgazdaságában elkényelmesedett munkásosztály elsősorban
nyugalomra vágyott (kereszténydemokrata választási jelszó 1957-ből:
„Semmi kísérletezést! Jólétet mindenkinek!”). Sőt, a sokak által
járatott, a konzervatív-jobboldali sajtócézár, Axel Springer által
kiadott Bild Zeitung (és egyáltalán a Springer-lapcsalád) valóságos
hecckampányt folytatott az egyetemisták ellen. „Állítsátok meg a
vörösterrort! Ne hagyjátok a rendőrökre a piszkos munkát!” – ezen a
Bild-szalagcímen felbuzdulva eresztett három golyót a diákvezér Rudi
Dutsckéba Josef Bachmann, 23 éves munkanélküli festő-mázoló (egyébként
mit tesz a „festő-szolidaritás”: Bachmann Hitler-rajongó is volt).
A német hatvannyolc diákjai nem a moziból jöttek, legalábbis nem a
„papa mozijából”, és nem is az elitistának bélyegzett „kisfiúk
mozijából”. Az egyetemistáknak sokkal inkább a fősodorba már
beszivárgott francia újhullám adhatott mozgóképes kapaszkodót; míg a
másik oldalon a Springer-lapok tevékenységét a nyugat-európai piacon
térnyerő Ó-Hollywood antikommunista importja mélyítette. Tegyük hozzá:
az új német filmért síkra szálló fiatalok eleinte csak rövidfilmekkel
kísérletezhettek, az első nagyjátékfilmek épphogy beértek 1968-ra.
Talán nem is véletlen, hogy a fiatal filmek közül egy 1969-es rövid
darab ragadja meg a legjobban a forradalmak és a forradalmi ideológiák
természetét. Harun Farocki – a vietnami háború ellenében készített, a
napalm gyártóinak rejtett szándékait modellező – Olthatatlan tűzének
végén ugyanaz a színész háromszor mondja el ugyanazt a monológot,
mindig egy kicsit másképp. „Munkás vagyok. Egy porszívó-gyárban
dolgozom. A feleségemnek is jó lenne egy ilyen masina, ezért minden nap
hazaviszek egy alkatrészt, hogy készítsek neki egy porszívót. De hiába
igyekszem, mindig géppisztolyt csinálok.” Majd: „Diák vagyok. Egy
porszívó-gyárban dolgozom, de azt hiszem, a gyár igazából
gépfegyvereket készít a portugáloknak. A fegyver nekünk is hasznos
lehet, ezért minden nap hazaviszek egy alkatrészt, hogy készítsek egy
géppisztolyt. De hiába igyekszem, mindig porszívót csinálok.” Végül:
„Mérnök vagyok. Egy elektronikai gyárban dolgozom. A munkásaink azt
hiszik, hogy porszívót gyártunk, a nálunk dolgozó diákok azt, hogy
gépfegyvert. A porszívó hasznos fegyver lehet; a géppisztoly pedig
hasznos háztartási eszköz. Amit gyártunk: az a mérnökeinken, a
munkásainkon és a diákokon múlik.” Az ideológia-gyár ekképp formálja a
forradalmakat; és hozzá kell tenni, a mérnökök között ott vannak a
politfilmesek is.
A komplexus komplexusa: diákok porszívóval
Farocki egyébként a leggyorsabban reagáló alkotónak számított a
hatvanas évek végén, akinek rövidfilmjeit ráadásul az egyetemisták is
szerették; értette a nyelvüket, ekkoriban ő is diák volt: 1966–68
között a berlini filmakadémia hallgatója. Elsőként reagált a perzsa sah
elleni tüntetésre, amely tulajdonképpen a diáklázadás kitörésének
kiindulópontja volt (1967. június 2.: a berlini demonstráció
elvadulásakor a terhes feleségét riadtan kereső 26 éves diákot, Benno
Ohnesorgot fejbe lövi egy civil ruhás rendőr); és előre látta a Vörös
Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion – RAF) érkezését. Az elnök szavai
(1967) című hárompercesében egy alak szavakat ír egy papírlapra, majd
zacskófélét hajtogat belőle, aztán a fejére húzza. Így pont úgy néz ki,
mint a perzsa sah ellen tüntető iráni diákok, akik ekképp akarták
elfedni kilétüket a Savak, a perzsa titkosrendőrség előtt; a narrátor
Lin Piaónak Maót idéző, a kommunista vezért dicsőítő szavait olvassa.
Ahogy a diákok zöme akkoriban, Dutschke is szerette Mao kulturális
forradalmának jelszavait, gyakran élt velük protest-retorikájában, de
az ellene elkövetett merénylet után a baloldali szimpatizánsok egy
része tiltakozásból átváltott terrorra, és ez talán sokkal inkább
hasonlított a kínai kulturális forradalomhoz: a RAF gépfegyverrel
fogott hozzá a nagytakarításhoz.
Farockit '68-ban még két rövidfilm leforgatására ihlették a
diáktársak: a Három lövés Rudira című dolgozata elveszett; a
Springer-lapok ellenében készített Ihre Zeitungen vérbeli agit-film.
Nem mintha különösebben agitálni kellett volna. Vörös Rudi olyannyira
központi figurának számított a diákmozgalomban, hogy a merénylet után
világméretű tüntetéshullám vette kezdetét, és Berlintől New Yorkig
igyekeztek megakadályozni a Springer-lapok kiszállítását. Sokan
felnéztek Dutschkéra: a berlini Szabadegyetemen '68 februárjában
megrendezett Nemzetközi Vietnam Kongresszusra meghívott külföldi
diákvezérek le voltak nyűgözve határozottságától, sokan tőle lesték el
a tiltakozás technikáit. Egy másik, idősebb forradalmár, bizonyos Pier
Paolo Pasolini egy poémában egyenesen a fiává fogadta. „Ha átgondolom a
hosszú időszakot, mely születésem óta és születésed előtt eltelt,
kétségem sincs, az apád vagyok” – írja Dutschkénak ajánlott versében.
Nem is csoda, ha egy ilyen vezető elvesztése a diákmozgalom halálát
jelentette. Mégis: hatvannyolc után lassan elindultak a társadalmi
változások. Némi cinizmussal: megkezdődött a Dutschke által
szorgalmazott „hosszú menetelés”. Ehhez pedig szükség volt a diákokkal
egyáltalán nem szimpatizáló munkásokra, 1969-ben az ő szavazataik is
kellettek az előző kormányzat, a CDU-SPD nagykoalíció szociáldemokrata
alkancellárja, Willy Brandt hatalomra jutásához. Brandt pedig, híven
belpolitikai reformprogramjához, „több demokráciát merészelt”. Így
például a szociálliberális kormányzat amnesztiát hirdetett a 1967-68-as
tüntetések büntetőjogi eljárás alá vett fiataljainak. Csodával határos
módon Dutschke is felépült, de már soha nem lett a régi, újra kellett
tanulnia járni, beszélni, írni és olvasni. 1979-ben belehalt a
szövődményként jelentkező egyik epilepsziás rohamba. A merényletért
hibáztatott Springer már '68-ban próbálta menteni a menthetőt: „Látniuk
kellene, ahogy reggel kiesem az ágyból a csodálkozástól, miután
elolvastam a saját újságjaimat”. A hetvenes években is ügyesen
lavírozott, 1985-ben bekövetkezett halála után nem sokkal utcát
neveztek el róla a berlini Kreuzberg negyedben, nem messze a Springer
lapkiadó székhelyétől. Most pedig, a hatvannyolcas eseményekre
emlékezve a merőleges Kochstrasse érintett szakaszát
Rudi-Dutschke-Strasse-ra keresztelték át. Hiába, a németek mindenkinél
jobban értenek az emlékezéshez és az emlékeztetéshez. Dutschke és
Springer útjai ismét keresztezik egymást.
A bukott diákforradalom utáni szociálliberális évek fokozatos
enyhülése szempontjából a fiatal filmesek cseppet sem késtek el
1968-69-es első nagyfilmjeikkel. A német újfilm számos darabja
önvizsgálatra buzdított. Két film 1969-ből: Peter Fleischmann
Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban: és Rainer Werner Fassbinder: A
vendégmunkás. Mindkettő (vitriolos) portré a mindennapi rasszizmusról,
nagyjátékfilmes előfutárai a '68 utáni lassú társadalmi változásoknak,
illusztrációk a hatvannyolcas eszmekörhöz. Miután a fiatal alkotók
végre nagyjátékfilmhez jutottak, nem létezett olyan társadalmi
probléma, amire ne reagáltak volna. Homoszexualitás, idegengyűlölet,
munkanélküliség, függőség, bűnözés, de mind közül a legfájdalmasabb és
legfiatalabb: a terrorizmus-komplexus.
A komplexus komplexusa 2.: porszívóból gépfegyver
Amikor 1968. november 7-én Beate Klarsfeld, német-francia zsidó
lágertúlélő, újságírónő a nyugat-berlini kereszténydemokrata
pártgyűlésen lenácizta és felpofozta Kurt Georg Kiesinger kancellárt,
nos, az még az intézmények elleni erőszakos fellépések közül a
legszelídebbnek nevezhető. A múlttal való szembenézést a diákok is
sürgették, odahaza és az egyetemeken (1968 februárjában két diákot
kirúgtak a bonni egyetemről, miután a Stern leleplező cikkén
felbuzdulva a koncentrációs táborok építésében érintett Heinrich Lübke
államelnök portréjára festették: „Lágerépítő!”). Az ötvenes években
ugyanis egyre világosabbá vált, hogy nem pusztán szőnyeg alá söprik a
nácikérdést az NSZK-ban, de egyenesen intézményesítik a
visszaszivárgásukat: 1953-ban Konrad Adenauer a kancellária
hivatalvezetőjévé nevezte ki a zsidóság jogfosztásáról szóló nürnbergi
törvények jogi igazolását megfogalmazó Hans Globkét. Reakciónak a pofon
is hatásos, de azt már a berlini Egyes Számú Kommuna (Kommune I.) két
tagja, Fritz Teufel (vajon szándékosan hívják így a Macskafogó
félszemű, félfülű terrorista-gengszter kisvezérét!?) és Rainer Langhans
találták ki, hogy a perzsa sah érkezése előtt pamfletben hívják fel a
berlini Szabadegyetem diákjainak figyelmét arra, hogy a marxista
ideológiák terjesztésének és végeredményben a nácítlanításnak a
leghatásosabb eszköze az, ha épületeket gyújtogatnak. Norbert Elias a
német terrorizmusról írt tanulmánya szerint (A németekről) a baloldali
fiatalok az állami elnyomás megnyilvánulásaiba egy második fasizmus
kibontakozását látták bele, a szélsőséges akciók egyik lehetséges oka
az, hogy a terrortól való félelem paradox módon terrorhoz vezet. S bár
a berlini incidens után letartóztatott Teufelék 1968 márciusában a
bíróság előtt bizonyították, hogy pamfletjeik csupán teoretikus
fordulatokat tartalmaztak, és egyáltalán nem akartak senkit erőszakra
buzdítani, sőt, továbbra is a szabadon megélt szexualitással kívánnak
leszámolni a szüleik múltjával kapcsolatos frusztrációikkal, a kommuna
körül mozgolódó biciklitolvaj Andreas Baader és egyetemista barátnője,
Gudrun Ensslin mintha meg sem hallotta volna Teufel érvelését. 1968.
április 2-án két időzített bombával a levegőbe repítik a frankfurti
Kaufhaus Schneidert. Amint a lángok felcsapnak az áruházban, Ensslin
felhívja a német hírügynökséget, és hisztérikus hangon kiabálja a
telefonba: „Ez a bosszú politikai megnyilvánulása!” Két nappal később
letartóztatják őket.
A német önbírálat első fiatal filmje a Búcsú a tegnaptól (1966).
Alexander Kluge ötvenes évek végén játszódó történetének hősnője, Anita
G., az NDK-ból átszökött zsidó származású lány képtelen menekülni a
múltja elől. Anita G. (Germánia, mi más, Kluge hősnői rendre
Németország-allegóriák) lop, csal, hazudik, végül feladja magát, és
várja a megtisztulást. Ahhoz ugyanis, hogy hátat fordítson a múltnak,
előbb szembe kell néznie vele. Egy másik Kluge-film a politikai
aktivitásról: Egy rabszolganő alkalmi munkája (1973). Ebben Roswita
Bronski (Alexandra Kluge) háromgyermekes családanya angyalcsinálásból
tartja el a famíliát. Idővel a férje a sarkára áll, rendes munkát
vállal, és Roswita érdeklődése egyre jobban a politika irányába fordul.
Először megpróbálja megakadályozni, hogy bezárják férje munkahelyét,
végül utcai árusnak álcázva magát sült kolbászt árul, a húst röpiratba
csomagolja. Fontos film, mert Frau Bronski agitátor-mentalitása (ott is
ellenséget lát, ahol nem biztos, hogy van, de a vélt jó ügy érdekében
áldozatokra is képes) jól modellezi egy másik agitátor, későbbi
terrorista egyedfejlődését. Ulrike Meinhof a hatvanas években cikkeket
írt az akkori férje, Klaus Röhl által kiadott Konkret című jobboldali
lapba, majd az újsággal együtt hirtelen balra vette az irányt, és
diáktüntetéseken kezdett mozgolódni. Ekkori elkötelezettségét a Bambule
című tévéfilmhez (rendezte: Ebenhard Itzenplitz, 1970; a cím a német
börtönszlengben lázadást jelent) írt forgatókönyv illusztrálja; ebben
egy lánynevelőintézet két lakójának sorsán keresztül mutatja be az
intézményes terrort, amely végül ellenálláshoz vezet. A filmet az ARD
sugározta volna, 1970. május 24-én. Csak volna, mert tíz nappal előbb
Meinhof részt vett Baader erőszakos kiszabadításában; filmjét így végül
25 évvel később tűzték műsorra.
A „Vergangenheitsbewältigung”, a múlttal való szembenézés legújabb
terméke Uli Edel Magyarországon még láthatatlan játékfilmje, A
Baader–Meinhof-ügy (2008), mely a Der Spiegel cikke szerint szétzúzza a
RAF elsőgenerációs csoportja körüli mítoszt. A „balos újnácik”, így
becézték a RAF tagjait a korabeli sajtókampányban: a célba vett múlt
visszalőtt. Edel filmje bizonyos értelemben remake, ugyanúgy Stefan
Aust bestselleréből készült, mint Reindhardt Hauff ’86-os, Arany Medvét
nyert Stammheim című alkotása. Amely minden tényszerű állításával, a
letartóztatott Baader–Meinhof-csoport bírósági perén elhangzott
politikai agitmondatokkal, a szavakba sűrített fasiszta neurózissal
maga is hozzájárult a mítoszhoz. Éppen úgy, mint az 1977-es események
(szeptemberben a RAF elrabolja Hans-Martin Schleyer iparmágnást, és a
stuttgarti Stammheim börtönben raboskodó társaik kiszabadítását
követelik; októberben palesztin szimpatizánsok térítenek el egy
frankfurti járatot, amelyet végül a szomáliai Mogadishuban a
rendvédelem visszaszerez; az akció után Baaderék öngyilkosságot
követnek el a börtönben) után készült Németország ősszel című
szkeccsfilm záróképsorai: Baader, Ensslin és Jan-Carl Raspe temetésén
baloldali fiatalok tömege; elhangzik az első felmentő szónoklat:
„elítéljük, amit tettek, de szimpatizálunk velük”.
Akik nem ettek a tulok szentségéből
Ugyanebben a filmben Horst Mahler, RAF-közeli jogász a börtönben azt
elemzi, hogyan vezetett az 1945 utáni intézményesített tagadás az
1967-68-as diákmegmozdulásokhoz, illetve a társadalmi elutasítás a
terrorhoz, 1977 eseményeihez, a német történelem „mély sebéhez”.
Ugyancsak e film nyitányában, a Fassbinder-epizódban a rendező és
édesanyja, Liselotte Eder heves vitájának lehetünk szemtanúi. „Van egy
ismerősöm, aki rettentően leszedte Böllről a keresztvizet, ez még
Schleyer elrablása előtt történt, én védelmembe vettem Böllt, de az az
ember azt mondta: te is csak egy szimpatizáns vagy” – meséli Eder a
fiának. Heinrich Böll, a háború utáni német irodalom kiemelkedő
képviselője, a Gruppe 47 írócsoport tagja, a Németország ősszel két
epizódjának írója. 1972 után (sűrű év volt: a Baader–Meinhof-csoport
begyűjtése, München és a Fekete Szeptember, Böll Nobel-díja) az író
megkerülhetetlen alakja a Baader–Meinhof-komplexusnak. Történt ugyanis,
hogy januárban Böll nyilvánosan kritizálta a Bild Zeitung RAF-cikkeit,
főként azt, amelyik összefüggésbe hozta Baaderéket egy bizonyos Herbert
Schoner rendőrtiszt meggyilkolásával. „Puszta fasizmus, agitáció,
hazugság, szenny” – bírálta a Spiegelben megjelentetett nyílt levelében
a Bild hisztériakeltését. Ezután a Springer-lapokban Böllt rendre
RAF-szimpatizánsként emlegették, az ellene indított sajtóhadjáratot a
Spiegel-levélre és arra a tényre építették, hogy hitelt érdemlően
tudták bizonyítani az említett gyilkosság politikai indíttatását.
A Bild indítékait pedig Böll fogalmazta meg a Spiegel segítségével
megjelentetett, a szenzációéhség ellenében fogant Katharina Blum
elvesztett tisztessége című regényében. Ebből Volker Schlöndorff és
Margarethe von Trotta rendezett nagysikerű filmet 1975-ben. A fiatal és
vonzó Katharina együtt tölti az éjszakát egy körözött, vélt
terroristával; az összeesküvés gyanújába keveredett nő sztorija
szenzációt ígér: a legismertebb bulvárlap riportere hazugságokkal
torzítva teregeti ki Katherina magánéletének minden részletét; a nő
végső elkeseredésében végez az újságíróval. Újabb magyarázat egy
politikai gyilkosságra: jogos felindulás és tehetetlen düh.
Fassbinder nem sokkal a Németország ősszel bemutatása után
elhatárolódott a filmtől és az általa rendezett epizódtól, a többekkel
közösen jegyzett alkotásért odaítélt Szövetségi Filmdíjat erkölcsi
okokra hivatkozva nem vette át. Helyette leforgatta A harmadik
generáció című terror-opusát: a terroristák nemzedékről nemzedékre
veszítik el ideológiai motivációjukat, a harmadik generációt már nem
fűti semmilyen társadalmi érzékenység, cselekedeteik indítéka maga az
akció. Kétségtelen, ’77 után a maradék ideológia is kicsúszott az
1998-ig aktív RAF alól. Ezzel egy időben azonban a német társadalom is
érettebbé vált, új politikai pártok, polgári kezdeményezésből kinőtt
alternatív mozgalmak alakultak. 1979-ben készítette Volker Schlöndorff
Günther Grass első regényéből a Bádogdob című filmet. Hőse, Oskar,
hároméves korától kezdve nem hajlandó nőni, így tiltakozik a felnőttek
társadalma, a konvenciók és a merevség ellen. Csakhogy lélekben mégis
öregszik, így végül 21 évesen, apja halála után elhatározza: ismét nőni
fog. A második világháború utáni európai társadalmak tézisfilmje ez, de
különösen Németországé. Persze az, hogy valóban felnőtt-e az új európai
társadalom, az a folyamatos történelmi felülvizsgálatok során derül ki
(ide vonatkozó Kluge-film: Egy honleány). De ha a német újfilmet
vesszük, már az is óriási eredmény, hogy a német némafilm nagyra
tartott teoretikusa, Lotte H. Eisner boldogan újságolhatta Fritz
Langnak: „ismét vannak nagy filmek Németországban”.
Várhegyi Kálmán gyűjtése