2011. október 16., vasárnap

Hadba vonult katona imája menyasszonyáért

Mindenható Isten!
Elszakítottál engem apáim földjéről s ide hoztál erre a helyre, hol a halál végzi az aratást. Testem nem mehet vissza most enyéimhez, csak lelkem kél szárnyra s repül oda, hol átéltem tiszta szerelmem boldog perceit. Menyasszonyom képe itt kísér szüntelen! Mintha hallanám ajka imádságát s látnám könyörgésre csukottan két kezét, amint életem megőrzését kéri te tőled.
Uram! Imádkozom én is előtted hű menyasszonyomért: tartsd meg őt s szívében azt a szent tüzet, mely szívében lobogott eddig érettem, ne engedd kihülni. Őrizzed meg, hogy míg távol leszek, betegség ne sújtsa, gondok ne gyötörjék s arca szép rózsáit le ne hervasszák az aggodalmak.
Légy mellette atyám szüntelen s ha megerednek érettem könnyei, szárítsd fel azokat vígasztalásoddal. Mondjad az ő búsongó szívének, hogy szent angyalaiddal őriztetsz engemet és megtartod az én életemet.
Tarts meg engemet óh én Istenem! Csaták tüzében légy oldalom mellett s háríts el minden veszedelmet az én fejemről. Vígy haza menyasszonyomhoz és engedd meg, hogy szép álmunk valóra váljon s oltárod előtt eskünk pecsételje meg azt a szeretetet, melyet egymás iránt érezünk.
Hallgasd meg, Uram harcoló szolgád könyörgését és teljesítsd be azt. Ámen.
Szolnoky Gerzson református lelkipásztor
Háborús idők imádságos könyve hadbavonultak és azok családjai számára, 1916

A győzteseket nem ítélik el?

Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hírszerző ügynökségei Líbiában is hosszú ideig készítették elő a ”demokratikus forradalmat”, bár a civilizált világban ezt a puccsnak nevezik. Mivel a hatalom önkéntes átadása a ”demokratikus” választásokon szóba sem jöhetett, precedenst kellett teremteni a ”forradalom”-ra. A titkosszolgálatok aktívan elkezdték szervezni az országot vezető Kadhafi rezsim ellenzékét magában Líbiában és határain túl is. Líbiával párhuzamosan ezen a Közel-Kelet és Észak-Afrika számos más országában is dolgoztak. Nyilvánvaló okokból ezeknek az országoknak a kormányai nem reklámozták titkosszolgálataik munkáját.
2008-ban az USA különleges műveleti erőinek (SOF) vezetése Európában megkezdte az amerikai elnök azon határozatának végrehajtását, hogy hozzon létre SOCAFRICA néven egy speciális ”Afrikai Parancsnokságot”. Az Afrikai Parancsnokság működési és harci felkészítése 2009 elején fejeződött be teljesen. A SOCAFRICA fő alkalmazási területei a következők: válságok esetén különleges műveletek tervezése és végrehajtása, együttműködés a közigazgatással, információs műveletek, valamint fegyveres alakulatok oktatása és kiképzése. A SOCAFRICA felállítása után azonnal több mint negyven feladatot kapott tizenhárom afrikai országban. Ezen kívül SOCAFRICA elindította azt a programját is, amelynek keretében egyes afrikai államok fegyveres erőinek tartanak előkészítő szemináriumokat és tanfolyamokat. Ezzel párhuzamosan előszeretettel hoztak olyan intézkedéseket közigazgatási vonalon, amelyek célja elsősorban a kontinensen működő szélsőséges és terrorista szervezetek társadalmi támogatottságának aláásása. Ezzel az ürüggyel próbáltak hiteltelenné tenni néhány, az USA-hoz és a NATO tagországokhoz nem különösebben lojális vezető rezsimet. A fő célok Észak- és Közép-Afrika stratégiailag fontos régiói.
Ennek a politikának az első gyümölcsei Egyiptomban és Tunéziában értek be, ahol vérontás nélkül sikerült elérni a rendszerváltást. Azonban a Kadhafihoz hű erők és az Átmenti Nemzeti Tanács (ÁNT) csapatai között kialakult hét hónapos patthelyzet azt mutatja, hogy Líbiában még az egyiptomi és a tunéziai forgatókönyv szerint bevetett hatalmas légi támogatás és haditengerészeti blokád ellenére sem sikerült valami. Ez alapvetően a líbiai lakosság szomszédos országokhoz képest viszonylag magas életszínvonalának köszönhető. A Kadhafi-rezsim szociálpolitikája az ország bennszülött lakosságának olyan hatalmas szociális juttatásokat biztosított, mint például az ingyenes lakhatás, az állami támogatások, stb. A beduinokat - Líbia őslakosait – az arab világban már régóta a legjobb katonának tartják. Nem csoda, hogy még az izraeli hadseregben is találhatóak különleges beduin törzsi egységek, amelyeknek fő feladata felderítő és szabotázs akciók végrehajtása az ellenséges vonalak mögött. Az ÁNT fegyveres erők magvát viszont a Líbiába a szegényebb arab országból érkezett külföldi munkavállalók adják, egy kisebb részét pedig az a városi lakosság, amely már régen abbahagyta a nomád életmódot és elvesztette harci képességeit. Ezeknek az egységeknek a magas szintű harci kiképzése szóra sem érdemes, amint azt reguláris líbiai hadsereg nagy sikerei bizonyították az ellenállás első hónapjaiban. Az Al-Kaida líbiai állampolgárságú fegyvereseinek, akik részt vettek az Irakban és Afganisztánban zajló hadműveletekben, bár volt gyakorlatuk a gerilla hadviselésben, de a nagyszabású katonai műveletekhez ez már nem volt elegendő. És íme az éles fordulat: szinte az egész ország az átmeneti kormány ellenőrzése alatt, Tripoli a lázadók kezében, az egész ”demokratikus világban” eufória. És senki nem kérdezi meg, hogy miként lehetséges az, hogy fegyveres felkelők gyakorlatlan csoportjai egy-két hónap alatt erős harci egységbe tömörültek. Pedig egyszerű a válasz - külföldi országok segítségével.
Ebben az előadásban az egyik főszerepet a brit titkosszolgálat (MI-6) és a brit hadsereg különleges rendeltetésű egységei (SAS) játszották. Ma már nem titok, hogy Nagy-Britannia Királyi Ezredének több mint 600 olyan fegyverest számláló harmadik zászlóalja, akik közül a legtöbb harcolt Afganisztánban, február végétől teljes harci készültségben állt, folyamatosan készen a líbiai bevetésre. Március elején Benghazi kikötőjébe érkezett Nagy-Britannia Királyi Flottájának hadihajója, Líbia területén pedig már ott voltak a SAS különleges rendeltetésű csapatok fegyveresei, akik hivatalosan a brit állampolgárok biztonságát és evakuálását biztosították. És hogy kerültek be egy idegen állam területére brit fegyveresek? Válasz: polgári személyként időben mentek Líbiába és Benghazi-ban telepedtek meg. A brit konzulátuson fegyverek és felszerelés várta őket, furcsa véletlen, hogy éppen Benghazi lett a ”forradalom” gócpontja és védőbástyája. Ha ebből a nézőpontból nézzük az eseményeket, világosan látszik a brit katonai és hírszerző ügynökségek közvetlen részvétele a puccsban. De nem csak brit fegyveresek voltak Líbiában, bár a nyugati politikusok folyamatosan próbálták tagadni külföldi erők részvételét a líbiai háborúban, a líbiai hadsereg már a lázadás első napjaitól kezdve ”ismeretlen” katonai alakulatokkal találkozott az összecsapásokban. A lepel véglegesen 2011. március 31-én hullott le, amikor Peter Bouckaert, Human Rights Watch nemzetközi emberi jogi szervezet képviselője, véletlenül olyan érdekes tényeket ismertetett az újságírókkal, amelyek alátámasztották a külföldi csapatok jelenlétét Líbiában. Többek között azt mutatta be, hogy az ÁNT fegyveres erői utászainak sikerült átjáró sávot létrehozni az aknamezőkön Adzsdabija város körzetében, és ez alatt több mint 50 külföldi gyártású gyalogsági és harckocsi aknát semlegesítettek. Természetesen meg lehet tanítani egy hónap alatt a géppuska kezelését, de kvalifikált aknászokat, akik képesek gyalogsági aknákat semlegesíteni, ennyi idő alatt gyakorlatilag lehetetlen. Az Al-Kaida fegyvereseinek természetesen van fogalma az aknákról, de nem valószínű, hogy képesek lennének hadműveleti átjáró sávot létesíteni egy aknamezőn, és mégis: egy aknászcsoport minden nehézség nélkül megbirkózik ezzel a feladattal.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának az 1973-as számú rendelete nem csak szabad utat biztosított a különösen lelkes NATO tagoknak légi csapások végrehajtásához, de lehetővé tette azt is, hogy szinte hivatalosan készítsék elő és hajtsák végre a Kadhafinak a hatalomból történő eltávolítására irányuló földi műveleteket. A lázadók önmagukban nem voltak képesek Kadhafi eltávolítására, szükség volt sürgős külső beavatkozásra. Egy hónap, talán - kettő, és a lázadásból nem maradt volna semmit. Ugyanakkor ebben az időszakban megfigyelhető volt Franciaország, Katar, az Egyesült Arab Emírségek és Jordánia különleges erőinek aktivizálása amelyek fegyveres alakulatok kiképzésének támogatása mellett egyre inkább aktív harci műveletekbe kezdtek. Idézzük fel a katari különleges erők sikertelen kísérletét Kadhafi elfogására Aisha-ban. A művelet során Aisha védői elpusztították a támadók több mint felét és a túlélők is gyorsan visszavonultak, otthagyva halott bajtársaikat. A kormány fegyveres erőire mért első légi csapások jelentős károkat okoztak. De a parancsnokság megváltoztatta a taktikáját, és a lázadókhoz hasonlóan a tankokból és gyalogsági harci járművekből terepjárókba és kisteherautókba ültek át. A légi támadások hatékonysága csökkent és nem ritkán a lázadók pozícióinak bombázásához vezetett. A pontos csapások beviteléhez jó megfigyelők kellenek, a lázadók soraiban nem voltak ilyenek, és az ilyen specialisták felkészítésére idő sem volt. Az ilyen jellegű korrekcióhoz a felkészített specialistákon kívül még megfelelő technika is szükséges. A nyugati országok azonban nem siettek az ilyen high-tech fegyverek szállításával a felkelőknek, attól félve, hogy azok más kezébe kerülnek. Emlékeztetünk arra, hogy Afganisztánban a szovjet csapatok visszavonása után, az amerikaiaknak meg kellett vásárolni a csapatok parancsnokaitól a saját vállról indítható Stinger rakétáikat, nehogy polgári repülőgépek ellen használják azokat. A korrekciós feladatokat a brit és a francia kommandósok vették át. Egy kicsit később csatlakoztak hozzájuk a francia idegenlégió második ezredének egységei. Ezek a kommandósok egyenesen a felkelők soraiba álltak be és közvetlenül a harcok helyszínein szervezték meg a repülőgépek és szárnyas rakéták célravezetését. Annak érdekében, hogy valamilyen módon elfedjék ott-tartózkodásuk tényét, líbiai népviseletbe öltöztették őket. A NATO vezetésének egyik legmagasabb rangú tisztviselője szeptember 24-én egy CNN televíziós interjúban kijelentette, hogy ”Nagy-Britannia, Franciaország, Jordánia és Katar különleges erőinek Líbiában tartózkodó egységei az elmúlt napokban elkezdtek aktívan tevékenykedni azzal a céllal, hogy a lehető leghatékonyabban segítsék a lázadók előretörését Líbia belsejébe".
Brit kommandósok minden lehetséges módon segítik a lázadó erőket a műveletek megszervezésében és végrehajtásában, több külföldi kommandós kíséri a lázadókat Líbia egész területén. Általában a külföldi különleges erők segítették a felkelőket a katonai műveletek taktikájának minőségi javításában. A különleges erők a szövetség légierejét is minden lehetséges módon támogatták: a légi csapások céljainak pontos meghatározásával, lézerfénnyel segítve a cirkáló rakéták rávezetését, sőt, Tripoliban operatív felderítő műveletek végrehajtásával is. Különösen aktuális volt ez az elmúlt néhány napban, amikor a két hadviselő fél közelharcot folytatott. ”Mindezzel együtt a különleges erők legfőbb érdeme - a kommunikáció biztosítása volt Tripoli elfoglalása során.” Ez vajon nem közvetlen bizonyíték a földi műveletekre, amelynek beismerésétől minden módon ódzkodtak a NATO vezetői. Azonban létezik-e konfliktus az Egyesült Államok nélkül? Az amerikai tisztviselők tagadják az USA közvetlen részvételét a Líbiában zajló eseményekben, a Fehér Ház tagadta kommandósainak részvételét a légi csapások segítésében, és lázadóknak a szárazföldi műveletekben történő támogatásában. Az Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynökségének (CIA) vezetése bejelentette, hogy még februárban a CIA néhány speciális alakulatot küldött Líbiába a lázadók megsegítésére, bár nem ellenőrzött információk szerint, ezek a csoportok már sokkal korábban Líbiában voltak. Hogy jobban megértsük az USA szerepét a líbiai eseményekben, fel kell idézni a különleges erők működését Afganisztánban. Az amerikai katonai vezetés új taktikát dolgozott ki ezekre a hadműveletekre. Az új taktika tömeges légi csapások kombinálását jelentette egyidejűleg a különleges erők műveleteivel. A különleges erők feladata Afganisztánban eredetileg az volt, hogy irányítsák a légierőt és maximálisan támogassák a tálib ellenes fegyveres alakulatokat. Ennek a taktikának az a célja, hogy az afgánokat egymás ellen kényszerítse harcolni, így csökkentve a saját veszteségeket. Ez pedig a régi római elv ”oszd meg és uralkodj”. Ez a taktika eleinte lehetővé tette, hogy súlyos veszteségeket okozzanak a táliboknak nagyszabású földi hadműveletek nélkül. A célt elérték, és az immár több mint tíz éve tartó háború - a ”termelés” apró kiadása. Most ezt a kidolgozott és korrigált taktikát alkalmazzák Líbiában. Ha sikeres, és ez elkerülhetetlen, az USA és az Egyesült Királyság kormánya a jövőben képes lesz bármilyen fordulatot megszervezni minden számukra ”nem kívánatos” államban. Erről később többet, most térjünk vissza a líbiai eseményekhez.
Természetesen a külföldi katonai jelenlét csúcspontja Trpolinak, a líbiai fővárosnak az elfoglalása volt. A művelet fedőneve a ”Hableány hajnala” volt. Elejétől a végéig, teljes egészében a MI-6 a brit titkosszolgálat tervezte szoros együttműködésben az ÁNT legfelsőbb vezetésével. A művelet első szakasza az önkéntesek kiválasztásából és kiképzéséből állt, akik egyszerű líbiai polgároknak kiadva magukat titokban beszivárogtak Tripoliba és ott vártak a megbeszélt jelre. Az önkéntesek felkészítését és kiképzését a Benghazi melletti táborokban a brit és a francia különleges erők specialistái végezték. A részletes betanítást a MI-6 végezte. Ezzel párhuzamosan folytatták a lázadó fegyveres alakulatok felkészítését a városi harcokra, aknák és bombák elhelyezésére, rádiós kommunikáció felállítására és fenntartására, mivel a harcok legnehezebb fajtája az utcai harc és sok függ a támadó erők szervezeti egységei közötti együttműködéstől. Tripoliba jó előre, teljes titokban beszállítottak és elrejtettek titkos raktárakban több tonna lőszert, fegyvereket és robbanóanyagokat. Hasonló intézkedésekre került sor más, Tripolihoz közeli városokban is. A Benghazi-ban kiképzett önkéntesekkel és külföldi kommandósokkal együtt részt vettek Tripoli ostromában a líbiai kormányzó hatalom dühödt ellenségei közül kikerülő líbiai etnikumok csoportjai is, akik az utóbbi években az Egyesült Királyságban éltek.
A mintegy 350 embert számláló úgynevezett ”Sheikh Mahdi” brigádot Liverpoolban, Birminghamban, Manchesterben és Dublinban élő líbiai emigránsokból állították össze. Ezt az brigádot az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Katar különleges alakulataival együtt Líbia nyugati hegyvidékében képezték ki 4 hónapon keresztül. Augusztus 20-án este a csapat Tripoliba ment és megkezdte a harci küldetés végrehajtását. Amikor megérkezett a Tripoli ostromának megkezdését jelentő jelzés, a fegyveres csoportok cselekedni kezdtek. Elkezdődött a műveletek következő fázisa is, amelynek célja a helyi lakosság pszichológiai megdolgozása volt az újsütetű líbiaiak által irányított tömegtájékoztatás eszközeivel. A főváros szinte minden lakója egyidejűleg kapott a mobil telefonjára szöveges SMS-üzenetet azzal a felhívással, hogy támogassák a felkelést, valamint arról, hogy mit tegyenek ebben a helyzetben. A városért folytatott csata közepén Tripoli kikötőjébe NATO-hadihajók érkeztek, amelyekről a lázadók nehézfegyverzetet és felszereléseket kaptak. Így esett el Líbia fővárosa. A ”Hableány hajnala” művelet minden fázisát a legszigorúbb titokban hajtották végre. Bár a britek kulcsfontosságú szerepet játszottak benne, a brit kormány számos tagja csak a tömegtájékoztatásból szerzett tudomást róla.
Azokban a napokban Sunday Times hivatalos forrásokat idézve arról számolt be, hogy Líbiában az események felgyorsulásának legfőbb oka ”az Egyesült Királyság, Franciaország és Katar speciális csoportjainak helyszíni működése”. A külföldi specialisták egy hatékony rendszert dolgoztak ki a légi csapásokat segítő információk gyűjtésére és cseréjére. A lázadók műholdas kommunikáción keresztül tájékoztattak a hadszíntéren uralkodó helyzetről, és ennek alapján a szövetséges légierő csapásokat mért a megjelölt objektumokra és kormányerőkre. Ennek a rendszernek a közvetlen tartozékai a pilóta nélküli légi járművek (UAV), a NATO felderítő légi járművei, a francia elit csapatok parancsnoki állása Zuvaytina városban, Benghazi-tól 150 km-re délnyugatra. A műveletek alatt a Líbia területén az összes rádió és telefon kommunikáció teljes egészében az Egyesült Államok elektronikus felderítésének ellenőrzése alatt állt. A felkelők támogatása érdekében a szövetségi légierő jelentősen megnövelte aktivitását, augusztus 20-tól kezdve folyamatosan mér csapásokat minden objektumra, amely a kormányzati erők ellenőrzése alatt áll. A csapásokat irányítását a brit különleges erők végzik, valamint a folyamatosan a város felett állomásozó és az amerikai szakértők által vezérelt pilóta nélküli légi járművek. Augusztus 21-e éjszakáján a NATO repülőgépek több mint negyven alkalommal támadták Tripolit. A brit légierő pedig műholdról irányított Peyvuey-4 nehézbombákat vetett be. Természetesen Tripoli bevétele nem ment olyan simán, ahogy ezt a nyugati média bemutatta, de a nyugati vezetők erről is hallgatnak. Tripoli francia és angol részeinek kitelepítése nem igazán sikerült, a nyugati média ezt ”a felkelők sikertelen támadásának” nevezi. Különös módon Nagy-Britannia és Franciaország veszteségeinek csúcsa Afganisztánban valamiért egybeesett Tripoli bevételének végrehajtásával. Lehet, hogy ez csak véletlen egybeesés?
De még Tripoli bukása és az ÁNT vezetőinek az ország csaknem teljes területét ellenőrzése alá vételéről szóló bejelentése után a Kadhafihoz hű erők ellenállása a felkelőkkel szemben folytatódik. És folytatódik a NATO-erők működése is Líbiában, bár a szövetség parancsnoksága már nem egyszer jelentette be a műveletek megszakítását. A lázadók fegyveres alakulatai a külföldi kommandósokkal együtt továbbra is ostromolják Kadhafi utolsó támaszait. Ezen felül, a különleges légierők 22. ezredének katonái személyes parancsot kaptak a brit miniszterelnöktől arra, hogy vegyék át a lázadók Kadhafi felkutatását végző csapatai felett az irányítást, azaz Nakagy-Britannia miniszterelnöke gyakorlatilag arra adott személyes parancsot a katonáinak, hogy kutassák fel és lehetőség szerint tárgyalás és következmények nélkül semmisítsék meg egy másik állam polgárát. Ráadásul kiszivárgott az az információ is, hogy Franciaország is segíti az Átmeneti Nemzeti Tanácsot Kadhafi elfogásában azzal, hogy szakértői megpróbálják lenyomozni a gyanús telefonhívásokat és kideríteni azok forrását. Kadhafi kereséséhez csatlakozott a CIA és több ország titkosszolgálata is.
Ebben az időszakban az ÁNT táborában egyre többször került sor a lázadók vezetésén belüli belső határozatlansággal és ellentétekkel kapcsolatos nézeteltérésekre. Miközben a Kadhafihoz hű erők még kitartanak, ezek a különbségek még nem túl markánsan jelennek meg, és a nemzetközi média is eltakarja a szemét. De mi történik, ha az ellenállást végleg legyőzik és Kadhafi még mindig él? A hatalommegosztás vérontáshoz vezet. A beduinoknál erősek a vérbosszú hagyományai, amely hosszú ideig eltart. De, ahogy Irak és Afganisztán esetében is, ezek csak a ”termelés” apró kiadásai, és a győzteseket soha nem ítélik el. De térjünk vissza a NATO országok stratégiájához ebben a konfliktusban. Minden vezető politológus és szakértő a konfliktus részletes elemzése során egy dologban egyetért: Líbiával kapcsolatosan számos különböző szintű és bonyolultságú intézkedést hoztak, kezdve provokációk és rendzavarások szervezésétől a jól ismert az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1973-as számú határozatáig, ami a NATO légi csapások kezdetét jelentette. Mindezek a tevékenységek szervesen illeszkednek a nyugaton ma annyira divatos és elterjedt az erő puha alkalmazásának koncepciójába. A koncepció megvalósításának alapjául különböző intézkedések szolgálnak, elsősorban a tömegtájékoztatás területén. Az átlagos nyugati ember ”igaz” információt csak egy oldalról kaphat, a másik oldal mindig ”hazudik”. A következő lépés a titkosszolgálatok által lefolytatott operatív műveletek és tevékenységek, amelyek az ellenzék megjelenéséhez vezetnek, és a harmadik szakasz - aktív fellépések, amelyek közvetlen fegyveres összecsapásokat generálnak a lázadók és a kormányerők között. És az ezt követő, a nemzetközi közösség könnyen kiszámítható reakciója. Bár kezdetben a szövetségesek nem voltak hajlandóak szárazföldi műveletek végrehajtására Líbiában, mégis kénytelenek voltak megtenni ezt a lépést. Ennek fő oka magukban a lázadókban rejlett, vagyis inkább abban, hogy vonakodtak a kormányzati csapatok ellen harcolni, még a teljes légi támogatással is. A művelet során a NATO légiereje több mint 22.000 bevetést hajtott végre, amelyek eredménye elég messze van az ideálistól. A komplex szárazföldi műveleti tervet végrehajtották, kezdve az ellenzéki vezetők támogatásától, a tartalékok biztosításától, a sajtótámogatástól a felderítés megszervezéséig és a felkelők fegyveres kiképzéséig.
És csak ezek végrehajtás után kezdtek el a felkelők sikeresen harcolni Kadhafi ezredes hadserege ellen. Ha áttekintjük a NATO líbiai műveleteivel kapcsolatos kérdések során felmerült problémákat, az első helyen a NATO küldetés korábban említett céljainak közvetlen ellentmondása áll. Ha a líbiai szerepvállalásban elsődlegesen meghatározott céloknak a civil lakosság védelmét és a humanitárius segítségnyújtást vesszük, a misszió közvetlen katonai invázióba ment át. A NATO vezetői számára a kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a feladatot nem lehet másképp megoldani, amíg Líbiában Kadhafi van hatalmon. Mindazonáltal a szövetség nyilvánosan lemondott az erőszakos rendszerváltásról, és így kezdetben nem hajthatott végre katonai műveleteket. A helyzet gyökeresen megváltozott miután Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország az USA támogatásával különleges tanácsadókat küldött Líbiába, elkezdték a fegyverek és lőszerek közvetlen szállítását és hatékony telekommunikációs rendszerek felállítását. Megkezdték a lázadók számára operatív felderítési információk közlését és NATO légi és a tengeri csapásainak koordinálását azokra helyekre, ahol a kormány erői koncentrálódtak. De miért ilyen határozatlanul lépett fel eredetileg a NATO Líbiában? A válasz lényege az, hogy a szövetségben minden döntést konszenzussal hoznak meg, és az olyan nagy játékosok, mint Németország és Törökország számos más tagországgal együtt az aktív szárazföldi műveletek ellen voltak. Mivel az ENSZ Biztonsági Tanács határozata csak a civil lakosság védelmét engedélyezte, a szövetség tagjai nem nagyon akartak annál többet tenni, mint amit a Biztonsági Tanács előírt. Ráadásul Németország időben kivonta hadihajóit a Földközi-tenger térségéből, hogy elkerülje a véletlen belekeveredést a harci műveletekbe. A Líbia körüli események rámutattak a NATO egyik legnagyobb problémájára, mégpedig az egyes tagországok érdekellentétére a katonai erő alkalmazásával kapcsolatosan másokéval szemben. Nagy-Britannia és Franciaország hosszú szünet után elkezdték kinyilvánítani világhatalmi jogaikat. Minden egyéb ellenére a szövetségi erők győzelme Líbiában visszaadta a NATO-országok hitét saját katonai erejükben, amely az Afganisztánban elkövetett katasztrofális hibák miatt súlyosan megrongálódott az elmúlt években. Az ENSZ-határozatok és valamilyen sajátságos ”demokrácia” leple alatt kidolgozzák a nem kívánatos kormányok leváltásának mechanizmusát és összeállítják a kilógó államok listáját. Ez a politika a globális közösség fokozott Amerika- és Nyugat ellenes hangulatához vezet és tömegpusztító fegyverek beszerzésére kényszeríti a harmadik világ országainak vezetőit. Mert a gyakorlat azt mutatja, hogy aki nem rendelkezik tömegpusztító fegyverrel, az nincs biztosítva a hirtelen ”forradalom” ellen. Moammar Kadhafi rendszerének összeomlása után néhány NATO országban már nyíltan beszélnek Szíriáról és Iránról, amelyeknek a sorsa hamarosan a következő regionális konfliktus epicentruma lehet. Oroszország és Kína egyelőre korlátozza ezeket a kitöréseket az ENSZ Biztonsági Tanácsában, ami megakadályozhatja a líbiai ”forradalom” forgatókönyvének másodszori, harmadszori és negyedszeri megismétlését. Beköszönt a ”nem hagyományos hadviselés” korszaka. Az USA és a NATO katonai és politikai teoretikusai a ”nem hagyományos hadviselés” fogalmába igen széles körű katonai és félkatonai feladatokat pakolnak bele, gyakran olyanokat, amelyeket hosszú időtávra terveztek. A nem hagyományos hadviselés nagyon kényelmes a ”nagyhatalmaknak”, végre lehet hajtani a jelenlétük meghirdetése nélkül minden olyan területen, amelyet az ellenfél tart ellenőrzése alatt, valamint a szövetség tagjai számára geopolitikailag és különösen gazdaságilag fontos területeken is. Ezt a háborút elsősorban a lojális helyi lakosság, a belőle alakult gerilla-és félkatonai csoportok bevonásával vívják, és ezeknek a bázisán a különleges erők megszervezik a lázadást. Ilyen módon a saját veszteség is minimalizálható. Ennek a stratégiának a fő megvalósítási formái úgy a gerilla taktikán alapuló időben elnyújtott harci tevékenység mint a polgári engedetlenségi, továbbá szabotázs akciók.
Hogy jobban megértsük a NATO Líbia ellen folytatott műveleteinek taktikáját, azt a szerepet, amit ezekben a különleges műveleti erők játszottak, az USA és más NATO tagországok fegyveres erőinek eredeti forrásait kell elővenni. Ezek a források határozzák meg hivatalosan a katonai vezetés minden beosztottjának hatáskörét, valamint szigorúan megszabják a tisztviselők kötelezettségi körét a műveletek előkészítése és végrehajtása során, továbbá az e célokra kijelölt erők és eszközök felhasználását. Az amerikai fegyveres erőknél egyértelműen meg van határozva a különleges műveleti erők alapvető és kiegészítő feladatainak listája korszerű feltételek között. A fő célkitűzések az alábbiak: a terrorizmus elleni küzdelem, a tömegpusztító fegyverek terjesztésének megakadályozása, speciális felderítő, irányított tevékenységek, információs műveletek, pszichológiai műveletek, közigazgatási műveletek, külföldi államok támogatása belső biztonságuk fenntartásában.
Kiegészítő feladataik közé tartoznak a következők: koalíciós támogatás, harc a kábítószerek és a kábítószerüzlet ellen, a felkutatási és kiszabadítási műveletek, humanitárius segítségnyújtás, különleges intézkedések.
Nézzük meg részletesen ezeket a problémákat
A terrorizmus elleni harc a különleges műveleti erők egyik fő feladata, amelyet az USA legfőbb katonai és politikai vezetése tűzött ki. Ez a vezetés úgy tekinti, hogy az MDA a leghatékonyabb eszköz bármilyen terroristaellenes művelet végrehajtására a világ bármely részén. Az USA elképzelése szerint a SOF aktív és agresszív harcot kell folytasson a terrorizmus ellen, azzal a céllal, hogy a szélsőséges terrorszervezetek fenyegetésének teljes spektrumát felderítse és megsemmisítse. Ezen a területen a különleges műveleti erők tevékenysége két irányban valósul meg: az egyik irány - a terrorizmus elleni intézkedése alkalmazása a terrorcselekményektől való veszélyeztetettség csökkentése érdekében, a második irány - különleges intézkedések végrehajtása, amelyek célja a terrorcselekmények megszüntetése azok végrehajtási helyétől függetlenül. A műveletek formái és módszerei eltérőek, és az alábbiak lehetnek: terrorista szervezetek vezetőinek eltávolítása, operatív műveletek, túszok kiszabadítása, terrorista hálózatok és infrastruktúrájuk megtámadása, terrorista tevékenység folytatására okot adó ideológiai indokok megszüntetése, terrorista szervezetek elleni információs és elemző tevékenységek.
A tömegpusztító fegyverek terjesztésének megakadályozása (WMD) a nukleáris, biológiai és vegyi fegyverek terjesztése elleni harcot jelenti. Célja, hogy megvédje az USA területét és érdekeit, valamint az amerikai állampolgárokat külföldön. A különleges műveleti erők intézkedéseinek fő célja, hogy megakadályozzák vagy korlátozzák a tömegpusztító fegyvereknek és azok szállítóeszközeinek, továbbá a megfelelő technológiák kifejlesztésének és gyártásának terjesztését. Ez a feladat olyan tevékenységeket foglal magában, mint például hírszerzési információk gyűjtése és elemzése meghatározott anyagokról, azok feldolgozásáról a tömegpusztító fegyverek gyártásának területén végzett kutatások és kísérletek, diplomaták erőfeszítéseinek támogatása a tömegpusztító fegyverek terjesztése ellen, tömegpusztító fegyverek meghatározott mintái feletti ellenőrzés megvalósítása, kiviteli ellenőrzés.
Ezen a területen különleges műveleti erők szorosan együttműködnek az USA és a NATO tagországok más állami szerveivel.
Különleges felderítés. A különleges műveleti erők tekintettel speciális kiképzésükre folytathatnak speciális felderítést bármely állam területén azzal a céllal, hogy a céltárgyakat operatív vagy stratégiai szinten begyűjtse és ellenőrizze. A speciális felderítés célja annak az információnak a megszerzése vagy ellenőrzése, amely a tényleges vagy potenciális ellenség szándékait és képességeit határozza meg. A különleges felderítés feladatai közé tartozik a hatékony segítségnyújtás mindenhol az általános célú csapatok felé operatív és stratégiai feladatok végrehajtása során. A különleges felderítési tevékenység irányulhat földrajzi, hidrológiai, demográfiai, meteorológiai, gazdasági, és egyéb információk gyűjtésére, koordináták meghatározására a rákövetkező légi- vagy rakétatámadások számára, a bevitt csapások eredményességének vizsgálatára.
Irányított intézkedések. A különleges erők számára biztosítja azonnali és méreteiben és idejében korlátozott mértékű különleges műveletek végrehajtását bárhol a világon annak érdekében, hogy elfoglaljon, megszerezzen, foglyul ejtsen, megrongáljon vagy teljesen megsemmisítsen olyan célokat és objektumokat, amelyek meghatározott műveleti feladatokra irányulnak, valamint az általános célú erőket támogató intézkedések végrehajtása stratégiai célok érdekében. Ezek közé tartoznak: csapda, razziák, robbanó anyagok elhelyezése, objektumok megtámadása, az ellenség közvetlen övezetén kívül található szárazföldi és tengeri célpontok meghatározása légi csapások bevitelének céljából. Nagypontosságú fegyverek célpontjainak kijelölése, az általános rendeltetésű erők műveleteinek támogatása, szabotázs, rongálás, parancsnoki személyek elfogása vagy megsemmisítése ellenséges területen.
Információs művelete. Információs műveletek - ez az a fajta különleges művelet, amely viszonylag új az USA különleges műveleti erőinek tevékenységében és a fölény megszerzésére irányul az információ terjesztésével vagy az emberek tudatát befolyásoló félretájékoztatással, vagy az ellenség információs rendszereinek és döntéshozatali képességeinek lelassításával, a saját információk és információs rendszerek védelmével.
Lélektani hadviselés. A lélektani hadviselés - egy speciálisan megtervezett intézkedéscsomag, amelynek célja a speciálisan kiválasztott információk átadása emberek meghatározott csoportjának, azzal a céllal, hogy befolyásolja a tudatot, az érzelmi állapotot és a motivációt, és ezáltal befolyásolja különböző társadalmi csoportok és egyének viselkedését. A végső cél - kedvező feltételek megteremtése az USA fegyveres erői elé kitűzött feladatok végrehajtására.
Támogatás külföldi államoknak a belső biztonság fenntartásában. Az amerikai kormány azon irányvonalának keretében zajlik, amelyben segítséget nyújt külföldi államoknak a közrend és belső biztonság megerősítésében. A különleges műveleti erők részt vesznek katonai és félkatonai alakulatok felállításának és kiképzésének folyamatában. Annak a programnak a végrehajtása, amelyben megvédik a társadalmat a kormány megdöntésétől és más felforgató és lázadó, továbbá gerilla tevékenységtől, zendülés kitörésétől és törvénytelenségtől. A különleges műveleti erők segítséget nyújtanak közvetítők számára a politikai, gazdasági, katonai és szociális intézmények fejlesztésének elősegítése kérdéseiben.
Közigazgatási műveletek. Ezek a különleges műveleti erők által végrehajtott különleges műveletek háború vagy fegyveres konfliktus által érintett országokban. Ezek biztosítják helyi lakosság különböző problémáit megoldó ideiglenes adminisztráció létrehozását és fenntartását.
Koalíciós támogatás. A különleges műveleti erők végzik a számukra kijelölt feladatok részeként a koalíciós erőkkel együtt multinacionális hadműveletek során. A koalíciós partnerek kiképzése a hadviselés taktikájára és módszereire. Baráti viszony kialakítása a helyi lakossággal.
A kábítószer-kereskedelem elleni küzdelem. A különleges erők közvetlenül veszek részt a kábítószerek illegális kereskedelme elleni harcban, megszervezik és elvégzik a külföldi szakcsoportok felkészítését a kábítószerek törvénytelen kereskedelme elleni harcban. Elvégzik az előkészítését és közvetlenül részt vesznek azokban a műveletekben, amelyekben a narkotikumok és preparátumok termesztési, előállítási és kereskedelmi helyeinek felderítése folyik.
Felkutatási és kiszabadítási műveletek. Azzal a céllal hajtják végre, hogy felkutassák és visszahozzák saját területükre az eltűnt amerikai katonákat és civileket, akik ellenséges területre vagy konfliktus zónába kerültek.
Humanitárius segítségnyújtás, amely abból áll, hogy segítséget nyújtsanak a civil lakosság számára hadműveletek, természeti csapások vagy ember által előidézett vészhelyzet következményeinek lokalizálásában.
Különleges intézkedések az Egyesült Államokon kívül folynak külpolitikai jellegű feladatok végrehajtása céljából. A különleges helyzetekben a kormány szerepe nem publikus.
Ilyen módon, miután megvizsgáltuk a különleges erők alkalmazásának spektrumát, nem nehéz megítélni a líbiai eseményekben játszott, akár burkolt szerepüket. A jövőben többször lesz alkalmunk megfigyelni hasonló sémák alkalmazását. Végtére is, nem számít, mennyit beszélnek ”demokráciáról” és a ”szabadságról”, mindig valamilyen érdekek vannak az előtérben. Legyenek ezek akár pénzügyiek, akár politikaiak, a győzteseket, mint köztudott, nem ítélik el.
topwar.ru
 


Az információs hadviselés törvényei könyörtelenek. A Kadhafi ellen idén februárban és márciusban emelt vádakra már kevesen emlékeznek. Úgy tűnik, hogy ez a történet ugyanabba a sorba illik, amelynek tagjai a 2003-ban az amerikai és a brit invázióra ürügyként szolgáló ”tömegpusztító fegyverek keresése”, vagy az 1999-ben a szerb biztonsági erők által végrehajtott ”békés albánok tömeges kivégzése” a koszovói Racak faluban. Mindezek ellenére a nyugati politikusok, diplomaták, média holdingok stb. erkölcsi felelősségének kérdése nincs napirenden. Az egész Nyugat ”a cél szentesíti az eszközt” elve szerint él és meggyőződése, hogy a győzteseket nem bírálják.
Úgy tűnik, hogy a 8 hónapig tartó nagy és tragikus show minden résztvevő számára megalázó és értelmetlen véget ért. Kadhafit megölték, testét titokban eltemették a sivatagban. Tulajdonképpen ezért történt minden. Kevesen hitték, hogy az ezredesnek sikerül ellenállni a Líbia egét bombázó gépekkel eltakaró NATO-erőknek.
Mit adhat Kadhafi halálának nemzetközi kivizsgálása? Objektív lesz-e és egyáltalán megtartják-e? A Líbiából származó információk nagyon ellentmondásosak. Egyes források szerint, az ezredest egy gépkocsi konvojban fogták el, amelyben evakuált az ÁNT fegyveres alakulatai által elfoglalt Szirte-ből. Más források úgy tudják, hogy egy óvóhelyen fogták el, ahol elrejtőzött. Egy kicsit később azt közölték, hogy megsebesült a hasán, majd a fején, aztán diadalittasan azt, hogy megölték.
Mi lesz Líbiával az után, hogy végeztek Kadhafival? Leginkább az várható, hogy a háború még sokáig tart ezen a sokat szenvedett földön. Ebben a pillanatban nem állítható, hogy az ellenállás erőit teljesen felszámolták. Életben maradt, és folytatja a harcot Kadhafi legidősebb fia, Szeif al-Iszlam, akit apja az utódjának nevezett ki.
Az ezredes kormányzása nem nevezhető ideálisnak. Nem kevés hibája volt, de mégis sikerült négy évtizeden át megfékeznie a törzsi konfliktusokat. A népirtással és a békés polgári lakossággal szemben alkalmazott fegyverhasználattal kapcsolatos vádakat még mindig nem tudták bebizonyítani. A mai napig nem találják a tömegsírokat. Minden ”bizonyítékról”, amelyet az ellenzék felfedezett, így a kivégzések szemtanúinak beszámolóiról, holttestek hegyeiről kiderült, hogy ezek azok a soron következő hazugságok, amelyekben már a Nyugat sem hisz. Olyan bizonyítékok, amelyeket az amerikai és az európai közvélemény elé lehetne tárni nem léteznek.
De már ismertté váltak olyan tények, amelyek az ÁNT által az emberiség ellen elkövetett bűncselekményekről tanúskodnak. Szirte elfoglalásakor a lázadók legalább 53 embert ejtettek foglyul, majd lőttek le a helyszínen.
Az újságírókkal folytatott nem hivatalos beszélgetésekben a NATO diplomatái és politikusai nem egyszer kénytelenek voltak elismerni, hogy sok kérdésben nem érdemes hinni az Átmeneti Nemzeti Tanácsnak. Azt is többször elismerték, hogy a korábban a ”forradalmárok”-hoz lojális lakosság kiábrándult és egyszerűen félnek a pogromoktól és az értelmetlen erőszaktól. Még azok is, akik nem szimpatizáltak Kadhafi-val felismerték, hogy távoztával sem érdemes Líbiában békére és a jólétre számítani.
Ezt az is alátámasztja, hogy az országot elöntötték a fegyverek és a népet nem sikerült semmilyen új ötlettel egységbe vonni. A legvalószínűbb, hogy a nagyon közeli jövőben megkezdődnek a fegyveres harcok a különböző klánok és törzsek között az olajból származó pénzügyi forrásokért, de legalábbis azokért, amelyek megmaradnak azt követően is, hogy a Nyugat kompenzálja a Líbiában ledobott bombák és rakéták költségeit.
A demokrácia felépítése a régi Líbia romjain olyan feladat, amelynek előre eldöntötték az eredményét. A közelmúltban a világnak lehetősége volt megfigyelni a ”demokratizálást”, amelyet az amerikaiak tartottak Irakban.
Minden hibája és barátainak kiválasztásával kapcsolatos végzetes tévedése ellenére Kadhafit nem ok nélkül nevezték a ”sivatag oroszlán”-jának és már azzal kivívta a tiszteletet, hogy nem menekült el az országából és a végsőkig harcolt az őt eláruló nyugati ”partnerei” ellen.
Líbiára most nehéz idők várnak. Persze a halott oroszlánt bátran lehet rugdosni, ahogy ezt az amatőr felvételeken láthattuk. De a Líbiában elért győzelem nem az, amelyre a Nobel-békedíjas Barack Obama és politikai partnerei - Cameron és Sarkozy büszkék lehetnek.
win.ru

Seif al-Islam Kadhafi esküje

 Rejtekhelyén készült az ifjabb Kadhafival egy rövid interjú, amely sokkal inkább egy eskütételnek hangzik. Így üzent az ifjú Kadhafi.

"Szeretném megnyugtatni az anyámat, a családom és a szeretteim, hogy jól vagyok. Ahogy apám sem árulta el hazáját, úgy én sem teszem, és az ő vére is kötelez.
Igaz, hogy fel akarja adni magát?
"Ha akartam volna, már megtehettem volna régen. De a szabadságért nagy árat fizettünk eddig, átléptünk egy határt, innen már nincs visszaút. Túl sok embert öltek meg, és túl sok vér folyt el. Közte a legnagyobbak vére, akik soha senki elé nem térdeltek le, csak Isten elé."
Nagyon sokan állnak mögöttem. Azok a katonai alakulatok, melyek kitartanak, és a parancsnokságom alá kerültek, mostantól azt teszik, amit én mondok nekik. Mostantól totális gerillaháborút hirdetünk. Az apám megtiltotta, hogy olajmezőket robbantsunk, gyárakat, vagy feldolgozókat gyújtsunk fel. De mostantól egy centi vezeték, egyetlen kitermelő, feldolgozó nem lesz biztonságban. Most már nem kötnek apám utasításai.
Senki nem tudja őket megvédeni tőlem! És én addig fogom támadni és pusztítani őket, amíg visszatér a mosoly anyám arcára, a népem arcára! Amíg Aisha húgom vissza nem térhet hazájába, és nem költözik újra béke a fájdalom helyére a líbiai szívekbe. A lázadók nem bátrak, hanem gyávák. A mi mártírjaink megmutatták nekik, hogy mi viszont nem félünk. Mutasszim Kadhafi mártír megmutatta nekik milyenek is vagyunk mi. Én pedig megmutatom Mutasszimnak és az apámnak! Én apám fia vagyok, az ő vére. Én vagyok a fia több ezer líbiainak, én vagyok az ő halottainak sebei, és én vagyok a bosszú! És nem nyugszom, míg utol nem érek minden gyilkost, és amíg nem vöröslik vérüktől a sivatag!
Argumenti.ru

Már senki nem veszi komolyan az iráni terrorveszélyre vonatkozó amerikai vádakat

A történelem során nem egy háború tört ki előre megrendezett, a hiányzó ürügyet biztosító provokáció miatt. A jelenlegi helyzetben fel kell tennünk a kérdést, hogy a feltételezett iráni összeesküvésről szóló hírek igazak, vagy egy újabb provokációkísérlet szemtanúi vagyunk, melynek célja minél negatívabb színben feltüntetni Iránt, egy esetleges jövőbeli támadás előkészítéseként. A félreértések elkerülése végett elmondanánk, hogy a cikkel nem Iránt kívánjuk védeni, de a jelenlegi válsághelyzetben fontosnak tartjuk, hogy minél több ember megismerje, már ahol és amennyire lehet, az igazságot, hiszen egy Irán elleni háború az egész világra kihatna.
– Joseph Candel

Egy nappal azelőtt hogy az amerikai főügyészt beidézték az amerikai igazságügyi minisztérium és kábítószer-ellenes hivatal „Gyors és ádáz” névre keresztelt botrányos akciójával kapcsolatban, melynek célja az volt, hogy a legnagyobb mexikói drogkartellt titokban felfegyverezze, az amerikai kormány bejelentette, hogy Irán merényletre készül a szaúdi nagykövet ellen az Egyesült Államokban.
Lássunk csodát, az ügyet az igazságügyi minisztérium és a kábítószer-ellenes hivatal göngyölítette fel. A probléma csupán az, hogy a sztorit már senki nem veszi be, még a háborúpárti fővonalas média sem.
A New York Times „Amerika magyarázkodni kénytelen az iráni terrortámadás vádjával kapcsolatban” című írásában a következőket közli:
Szerdán az Obama kormány magyarázkodni volt kénytelen a korábban elmondásuk szerint „megdönthetetlen” bizonyítékokkal alátámasztott iráni összeesküvéssel kapcsolatban, ami Szaúdi-Arábia amerikai nagykövetének meggyilkolására irányult, miután a hírt a legtöbb külföldi vezető és szakértő szkepticizmussal fogadta.
Maguk az illetékes kormánytisztviselők is csak nagy igyekezet árán tudtak valamiféle magyarázattal előállni arra vonatkozóan, hogy miért hajtana végre a Quds Force, az iráni iszlám forradalmi gárda nemzetközi akciókra szakosodott elitcsapata, ilyen kockázatos és amatőr támadást.
Az amerikai kormányilletékesek semmiféle konkrét bizonyítékkal nem tudtak előállni, ami az összeesküvést iráni vezetőkkel kapcsolatba hozhatná.
Mr. Zarate és vezető amerikai kormánytisztviselők azt mondták, hogy a merényletterv nem viselte magán a Quds erők jegyeit. „A terv rendkívül szélsőséges és furcsa, de ugyanakkor trehány volt,” mondta Mr. Zarate. „Ha megnézzük korábbi akcióikat, ügynökeiket mindig hatékonyan tudták beépíteni és kivitelezni a merényletet. Nem szokásuk a munkát külsősöknek kiadni, inkább megbízható hálózatukon belül dolgoznak.”
A probléma, amivel Obama elnöknek és kormányának szembe kell néznie, hogy amióta az amerikai hírszerzés vádja Irán állítólagos tiltott fegyvereivel kapcsolatban 2003-ban hamisnak bizonyult, az Egyesült Államoknak saját ellenségeivel kapcsolatos állításait más országok eleve szkeptikusan fogadják.
„Mindenki nagyon szkeptikus az amerikai hírszerzés információival kapcsolatban,” mondja Volker Perthes, a berlini Nemzetközi Biztonság Intézetének Irán-szakértője.
A CNN és a Christian Science Monitor szintén hangot adtak kételyeiknek a hírt illetően:
Az iráni forradalmat ismerő szakértők szemében a feltételezett merényletre vonatkozó információk nem stimmelnek.
„Furcsának tűnik az eset. Irán nem így intézi akcióit,” mondja Alireza Nader, arlingtoni Irán-szakértő, az iráni forradalmi gárdáról készült számos tanulmány társszerzője.
„Ez az állítólagos terv semmilyen módon nem egyezik Irán érdekeivel,” írja Nader. „A szaúdi nagykövet meggyilkolása tovább fokozná az Irán elleni nemzetközi nyomást, amit Szaúdi-Arábia háborús cselekménynek tekinthetne, következésképpen destabilizálná az iráni kormányt. Ez nem logikus, mert az ottani politikai rendszer saját túlélésében érdekelt csupán.”
Irán minden erejével azon van, hogy elkerülje a szankciókat, megerősítse kapcsolatát nyugaton kívüli partnereivel, és folytathassa nukleáris programját, mondja Nader hozzátéve, hogy nem gondolja akár Quassin Soleimani, a Qods Force ravasz parancsnoka, akár Ali Hamenei ajatollah kiadna olyan utasítást, „ami veszélyeztetné Irán célkitűzéseit és stratégiáját.”
Ezt a véleményt számos Irán-szakértő és megfigyelő osztja.
„Ez az állítólagos összeesküvés mindenben ellentmond Irán politikájának és eljárásmódjának,” írja Gary Sick, a Columbia Egyetem Irán-szakértője, aki az 1979-es iráni forradalom és túszválság idején a Fehérház tanácsadója volt iráni ügyekben.
Bár Irán sok mindenért dühös az Egyesült Államokra és Szaúdi-Arábiára, „nehéz elképzelni, hogy egy nem iszlamista bűnszervezetre bíznának egy ilyen kényes akciót,” írja Mr. Sick Gulf2000 című posztjában. „Egy amatőrre és egy olyan mexikói drogszervezetre támaszkodni, amit tudvalevőleg mexikói és amerikai ügynökökkel szőttek át” trehány munkának tűnik, teszi hozzá Mr. Sick. „Iránnak is számos gyenge pontja van, de azt nem mondhatjuk el róluk, hogy figyelmen kívül hagynák a hírszerzés alapvető technikáit.”
Anthony Shaffer, az amerikai hadsereg nyugállományba vonult alezredese azt mondja, hogy az FBI is kételkedik abban, hogy a szaúdi nagykövet elleni merényletet Irán tervelte volna ki. Szerintük a tervet az Obama kormány készítette, mivel az FBI semmilyen információval nem rendelkezik az összeesküvésre vonatkozóan.
Glenn Greenwald szerint a feltételezett iráni összeesküvéssel kapcsolatban a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy az ember elég komolyan vegye ahhoz, hogy belemenjen a részletekbe.
Az Irán elleni háborúra vonatkozó döntés természetesen már szeptember 11-e előtt megszületett.
2009-ben a Brookings Intézet a következőket írta:
Sokkal előnyösebb lenne számunkra, ha az Egyesült Államok felmutathatna valamilyen provokációt Irán részéről ürügyül, mielőtt megtámadja Iránt. Egyértelmű, hogy minél felháborítóbb, minél pusztítóbb és minél kevésbé kiprovokált az iráni lépés, az annál kedvezőbb az Egyesült Államok számára.
Forrás: Washington’s Blog


Obama „bombaügylete” Izraellel közelebb hozta a háborús veszélyt

 Barack Obamát hazájában sokan az elmúlt néhány évtized legkevésbé Izrael párti elnökének tartják, nemrégiben azonban beleegyezett, hogy az USA különleges bunker buster, azaz bunkerromboló bombákat adjon Izraelnek, melyek ideálisak Teherán nukleáris ambícióinak lerombolására, olyannyira, hogy annak idején George W. Bush megtiltotta a bombák Izraelnek történő átadását.
A földfelszín mélységeibe is behatolni képes bombák nélkül nem sok esély lenne Irán föld alatti nukleáris létesítményeinek elpusztítására. Benjamin Netanjahu már évek óta szeretette volna megkaparintani ezeket a bombákat, és ahogyan azt elsőként a Newsweek jelentette, Obama elnök végre igent mondott kérésükre, 55 darabot biztosítva Izraelnek az értékes fegyverből.
Izrael megelőző csapások indítására való hajlamát ismerve és tudva milyen szívesen támadja meg szomszédjai nukleáris létesítményeit, az amerikai bunkerrombolók átadása igencsak megnöveli egy új közel-keleti háború kitörésének esélyeit. Mahmoud Ahmadinezsad, Irán kiszámíthatatlan és harcias vezetője pedig megesküdött, hogy letörli Izraelt a föld színéről. Irán továbbra is ellenáll a titkos atomprogramja miatt ellene életbe léptetett nemzetközi szankcióknak, miközben Netanjahu-nak most már rendelkezésére áll a fenyegetései valóra váltásához szükséges eszköz. „Iránnak nem lesz atomfegyvere, és ezért mindenre képesek vagyuk,” nyilatkozta Netanjahu.
A bunkerrombolók szépen elférnek Izrael legmodernebb, F-15-ös vadászrepülőin. A több tíz kilométeres magasságból is ledobható, tűorrú, 2,5 tonnás, irányított bombák zuhanás közben is olyan precizitással képesek korrigálni útvonalukat, hogy akár egy szellőzőnyíláson, hat méter vastag betonon vagy 30 méternyi földön át is megtalálják célpontjukat, ahol hatalmas erővel robbannak fel.
Egy ilyen bombát nem a Hamasz csempészfegyvereinek tárolására használt rókalyuknyi barlangok ellen szokás bevetni.
A bunkerromboló bombák átadása valamint a palesztin államalapítás megvétózása az ENSZ biztonsági tanácsában nagyot emelt Barack Obama Izrael általi megítélésén.
Tavaly tavasszal, amikor a béketárgyalások alapfelállásaként az 1967-es határokhoz való visszatérést merte javasolni, az izraeliek csupán 12%-a tartotta az amerikai elnököt Izrael pártinak. Az eheti felmérések szerint ez az arány jelenleg 54%-on áll.
Izrael egyébiránt saját, be nem vallott, tehát illegális nukleáris fegyverarzenállal rendelkezik, ami felett nyugati barátai többnyire szemet hunynak, miközben ugyanezért a sárga földig lehordják és törvényen kívül helyezik a muzulmán országokat, Pakisztánt és Iránt is beleértve.
Izrael két esetben is indított megelőző csapást arab atomreaktorok ellen, hogy megakadályozza a szóban forgó ország fegyverállományának bővítését. 1981-ben egy iraki reaktort pusztítottak el vakmerő távolsági támadásukkal, véget vetve Saddam Hussein atomfegyver előállítására irányuló próbálkozásának.
2007-ben Izraeli vadászrepülők lebombáztak egy észak-koreai tervezésű atomreaktort Szíriában. Az Izraeltől távolabb eső és nukleáris programjában előrébb járó Irán megtámadása nagyobb kihívásnak számít, főleg ha figyelembe vesszük, hogy raktárai és létesítményei egymástól nagy távolságra elszórtan helyezkednek el. Elképzelhető, hogy a bunkerrombolók olyan eszköznek bizonyulnak, melyek bevetésére Izraelnek nem lesz módja washingtoni jóváhagyás nélkül. Az egyelőre nem világos, hogy a bombák átadásával Barack Obama egyúttal azok bevetéséhez is hozzájárult-e.

Forrás: The Globe and Mail

Az USA Irán-politikája egyenes út a háborúhoz

 A Fortune-500 által pénzelt Brookings Intézet „Melyik út vezet Perzsiába?” című, az Egyesült Államok jelenlegi Irán-politikáját meghatározó jelentésének Kenneth Pollack volt a társszerzője. A jelentésben leírt lépések jelentős része megtörtént vagy működésbe lépett, mielőtt a jelentés megjelenhetett volna a sajtóban. Ide tartozik az Iránban működő terroristák kiképzése, felfegyverzése és támogatása, az Irán elleni szankciók bevezetése valamint az USA által pénzelt lázadások és Iránt háborúra buzdító provokációk megszervezése.
Míg a vezető média és a politikusok az Irán felé nyújtott „segítő kézről” és a „szamár elé kötött répa” módszerekről valamint az Egyesült Államok által Irán vonatkozásában elvileg követendő politikáról beszélnek, a valóságban kizárólag a Brookings Intézet terve létezik és semmi más, ami viszont egyenesen háborúhoz vezet.
Pollack, a Daily Beast-ben nemrégiben megjelent „Irán titkos háborúja az Egyesült Államok ellen” című írásában a „Melyik út vezet Perzsiába?” munkáját bizonyára nem ismerő politikusokhoz beszélve azt állítja, hogy Irán tévúton halad és titokban háborúzik Amerikával, a nemrégiben „leleplezett” iráni terrortámadást emelve ki példaként. Pollack, aki korábban a CIA elemzője volt, óvatosan fogalmazva ugyan, de hihetőnek tartja a szaúdi nagykövet ellen irányult merénylettervet, bár minden újabb napvilágra kerülő tény megdönteni látszik annak valódiságát. Pollack tettetett megdöbbenése Irán keményebb USA-politikáját illetően önálló tanulmányt érdemelne, tudva, hogy ő maga is aktívan részt vett az Irán provokálására kitalált akciók megtervezésében. A vezércikk ugyanakkor bepillantást enged a „Melyik út vezet Perzsiába?” szerzőinek gondolkodásába és ezen keresztül azok gondolkodásába, akik számára a jelentés készült, és akik alig várják az Irán elleni háború kirobbanását.
Az Iránnal kapcsolatos amerikai politika megértéséhez fontos megismernünk a politika kialakítóinak motivációit. A Brookings Intézetet a vállalati-pénzügyi elit hozta létre a saját maga hasznára. Az intézet nem más, mint egy irányelvi, politikai agytröszt, amely a nagy olajcégek, bankok, katonai alvállalkozók és az ezeket pénzelő egyének, cégek kollektív érdekeit képviseli. Ebből következően tehát, az Iránnal, és tulajdonképpen bármilyen nemzettel kapcsolatos, a Brookings Intézettől eredő politika ezeknek a vállalati szponzoroknak a globális pénzügyi, társadalmi, politikai és katonai hegemóniáját hivatott erősíteni.
A 70 millió lakosú Irán fejlett infrastruktúrával és hihetetlen mennyiségű természetes erőforrással, olajjal és földgázzal rendelkezik. A nyugati bankrendszer számára 70 millió ember, egy országos telekommunikációs hálózat és szolgáltatóipar felett uralkodni és rájuk erőltetni a nyugati fogyasztói filozófiát már önmagában is elég motiváció lenne az ország leigázásához. Egy ilyen ország elleni háború sok ezermilliárd dolláros vállalkozás lenne, ami még mélyebb adósságba taszítaná az amerikai adófizetőket, de elképzelhetetlen gazdagságot hozna a katonai-ipari gépezetnek. Természetesen a háborúból élő építőipari cégek, mint a Halliburton és a Bechtel további vagyonokat keresnének az ország újjáépítéséből, ahogyan az az Iránnál lényegesen kisebb Irak újjáépítésénél is történt. Nem utolsó szempont az sem, hogy az iráni olajmezőkről származó olaj ismét az anglo-amerikai olajcégek tankereit és csővezetékeit táplálná és bankszámláikat hizlalná.
Irán leigázásával Kína, és persze szinte minden ország a földön, teljes mértékben a Wall Street és London kezében levő olajnak lenne kiszolgáltatva. Minden modern nemzetállam fejlődése az energiától függ. Akinek hatalma van az energia felett, hatalma van az országok fejlődése felett. Bár sok elemző szerint az Egyesült Államok elegendő energiával rendelkezik saját, jelenlegi és jövőbeli szükségletei kielégítésére, az új forrás megszerzése közvetlen versenyt robbantana ki a fejlődő világ és Amerika között szinte minden fronton. Az olajmezők megszerzése lehetővé tenné a nemzetállamok számára, hogy megvédjék magukat az IMF, a Világbank és a nyugat által a föld manipulálására és kihasználására létrehozott nemzetközi vállalati elit által rájuk erőltetett pénzügyi rablás ellen.
A Brookings Intézet vállalati és intézményi szponzorai (A teljes listához kattints a képre)
Ezeknek a cégeknek az igazgatói és elnökei népesítik be a Brookings Intézet igazgatótanácsát is, ami az összeférhetetlenség egyik legtaszítóbb példája.
Ezt figyelembe véve érthető miért támogatja a Brookings Intézetet megalapító vállalati-pénzügyi elit a „Melyik út vezet Perzsiába?” jelentésben leírtakat és miért sodorja egyre közelebb az Egyesült Államokat az Irán elleni háborúhoz. A jelentést nyilván nem a nagynyilvánosságnak szánták, annak nyelvezet és terjedelme miatt a kenyérre és cirkuszra áhítozó tömegeket az ilyesmi amúgy sem érdekli. A jelentés elismeri, hogy Irán vezetése agresszív, de nem meggondolatlan. Irán csak legvégső esetben folyamodna nukleáris fegyverei bevetéséhez, különösen, hogy tisztában vannak az Egyesült Államok és Izrael nukleáris rakétaelhárító rendszereinek képességeivel. A jelentés szerint a nem állami tulajdonban lévő atomfegyverek bevetése is igen valószínűtlen.
A RAND vállalat által készített hasonló jelentésekből megtudhatjuk, hogy Irán több évtizede rendelkezik vegyi fegyverekkel, melyeket szigorúan őrzött katonai létesítményekben tárolnak, így szinte semmi esélye, hogy azok „terrorista” kézbe kerüljenek. A tény, hogy ezek a fegyverek ilyen hosszú idő után sem kerültek ki az iráni kormány irányítása alól, valamint, hogy ugyan azok az elit csapatok őrzik Irán nukleáris fegyvereit is tovább erősítik ezt a feltevést.
A Brookings jelentés 24-25. oldalán leírtakból kiderül, hogy az elit nem is ezeknek a fegyvereknek az esetleges bevetésében látja a legnagyobb veszélyt. Leginkább Irán visszatartó ereje nem tetszik nekik, ami csökkenti az USA befolyását és az amerikai megszállás veszélyét a térségben. A jelentés azt is kihangsúlyozza, hogy Irán nem próbálja provokálni a nyugatot, ezért a nyugatnak vagy Izraelnek kell úgy alakítani a helyzetet, hogy Iránt háborúra provokálja.
A Brookings jelentés a következőket írja egy Irán elleni elsöprő erejű légitámadás elindításának körülményeiről:
„…sokkal kedvezőbb lenne, ha az Egyesült Államok valamilyen iráni provokációt tudna felhozni a légitámadás ürügyéül, azok megkezdése előtt. Egyértelmű, hogy minél felháborítóbb, minél pusztítóbb és minél kevésbé kiprovokált az iráni lépés, az annál kedvezőbb az Egyesült Államok számára. Természetesen igen nehéz egy ilyen lépést kiprovokálni Irántól anélkül, hogy a szándék és a játszma egyértelművé ne válna a világ számára, ami aláásná a provokáció célját. (Sikeres lehet egy olyan megközelítés, amelyben valamilyen titkos rezsimváltási akcióra derülne fény annak reményében, hogy arra Teherán nyíltan vagy félig nyíltan reagálna, amit azután provokáció nélküli agresszióként lehetne feltüntetni az iráni vezetés részéről.)”
A fenti idézet (és az egész jelentés), megtetézve az Irán elleni szankciókkal, titkos katonai hadműveletekkel, az USA által pénzelt felkelésekkel, szintén az USA által pénzelt terroristatámadásokkal (a Mudzsahedin-e Kalq szervezeten keresztül) és végül a legutóbbi feltételezett merénylettervvel, mind alaptalan háborús cselekmények Irán ellen az USA részéről. Ezek a meggondolatlan lépések sok millió ember életét sodorják veszélybe és egyre közelebb viszik a világot egy kiterjedt háború kirobbanásához. 

Forrás: Tony Cartalucci, Land Destroyer Report