Beköszönt a posztmodern középkor?

Globális kormányzással és szuverén városállamokkal az örök békébe

Miközben egyre több elemző figyelmeztet rá, hogy az Európai Unió elveszítheti világpolitikai jelentőségét, ha nem alakít ki egységes külpolitikát és nem hajlandó aktív szerepet vállalni a globális válságok megfékezésében, Parag Khanna, a New America Foudation agytröszt Globális Kormányzás Kezdeményezésének igazgatója szerint az EU modellje fog mintául szolgálni az egész világnak. A fiatal - és rendkívül optimista - külpolitikai elemző szerint az Unió integrálni fogja keleti szomszédait, egyebek között Törökországot és Oroszországot, az Egyesült Államok pedig átveszi az európai szociáldemokrácia modelljét. Az új világrend a középkorhoz fog hasonlítani - de nem a sötét középkorhoz, hanem a prosperáló reneszánsz itáliai városállamok rendjéhez.

„A jövőben a globalizáció hatására tovább gyengülnek a nemzetállamok. A globális kormányzáshoz vezető hosszú utat csakúgy, mint a középkorban, nagy bizonytalanság fogja övezni. De az európai kormányzati struktúra végül győzedelmeskedni fog, még az Egyesült Államokat is meghódítja, sőt, az európai modell globális alkalmazása lesz a béke garanciája" - vezeti be rendkívül derűlátó vízióját Khanna.

Az Európai Unió Khanna szerint a nemzetek feletti kormányzás és az önkormányzatiság normájának köszönheti majd sikerét. Az Unió döntéshozási mechanizmusa, a központosítás és a decentralizáció egymást kiegyensúlyozó folyamata egyrészt biztosítja az egységes fellépést, a jogharmonizációt és a gazdasági fejlődéshez elengedhetetlen közös feltételrendszert. Másrészt az önkormányzatiság garantálja a demokratikus alapelvek érvényesülését és a devolúció feleslegesé teszi a nagy birodalmakat gyakran ellehetetlenítő központi bürokratikus vízfej létrehozását.

Az európai uniós modell tulajdonképpen a görög városállamok és a reneszánsz itáliai városok modelljének továbbfejlesztett változata: ellentétben a klasszikus városállami demokráciákkal, az unió a lokális szuverenitás biztonságát a föderációs együttműködés biztosítja. A globális kereskedelem és migráció formálta posztmodern metropoliszokat a kulturális sokszínűség fogja jellemzi, szemben a homogén etnikumú klasszikus városállamokkal.

Az európai föderatív modell persze nem lehetne életképes az információs technikai forradalom nélkül - teszi hozzá a fiatal amerikai elemző. Az informatikai és kommunikációs forradalom teszi lehetővé az új hatalmi technikák bevezetését és a globális kereskedelem virágzását.

Ami a gyakorlatot illeti, az európai modell sikere előbb-utóbb pacifikálja az Unió keleti szomszédait is. Khanna jóslata szerint 2030-ra nem csak Ukrajna, hanem Törökország is az Európai Unió tagja lesz. Sőt, Oroszország is kénytelen lesz előbb-utóbb belátni, hogy a nagyobb biztonság és stabilitás érdekében neki is érdeke belépni az EU-ba, még ha ez energiapolitikai zsarolópotenciáljának feladásával is jár. A jelentősen kibővített és megerősödött Unió pedig a közel-keleti rendezés és integráció kulcsszereplőjévé válhat.

Az európai modell sikerén felbuzdulva az Egyesült Államok és a latin-amerikai államok is az EU modelljéhez hasonló devolúciós államrendszereket vezetnek be. Sőt, az amerikai kontinensek átveszik az európai gazdaságpolitikai alapelveket is: az európai szociáldemokrácia által korlátozott piaci verseny meghódíthatja a most még a szabad versenyes kapitalizmus és a kis állam rendszerével kísérletező gazdaságokat. Khanna úgy véli, hogy a gazdasági válság kirobbanása óta már el is kezdődött a folyamat: az amerikai kormány korábban elképzelhetetlen állami beavatkozással igyekszik úrrá lenni a recesszión, és egyre több amerikai ismeri fel, hogy a piac racionalitásába és önkorrekciós szerepébe vetett hit túlzott volt.

Ami pedig a Keletet illeti, Khanna azt jövendöli, hogy Kína és India a hagyományos keleti kulturális értékeken alapuló társadalmi és gazdasági modellt alakít ki.

A globális kormányzat és az örök béke Földi Paradicsomának teljes kiépülése persze nagyon hosszú, akár évszázados folyamat is lehet - zárja cikkét Khanna.

Csak remélni lehet, hogy a fiatal elemzőnek optimista jóslata valóra válik, és a posztmodern városállamok nem a peloponnészoszi háborúban egymásnak eső görög, és a folyton egymás leigázására törekvő itáliai elődjeik sorsára jutnak.

http://www.newamerica.net/publications/articles/2009/visions_europe_2030_postmodern_middle_ages_16153

A kezdet vége

Barack Obama külpolitikája

Amerikai elnökök külpolitikai teljesítményét nem szokás félévnyi kormányzás után megítélni, elvégre ez az idő legfeljebb arra elégséges, hogy az érintett megismerkedjen a világgal, kialakítsa álláspontját, és nagyjából csak a beiktatását követő szeptembertől kezdi el aktívan alakítani azt a politikát, ami a külügyek tekintetében mérvadó lehet - írja tanulmányában George Friedman a Stratfor hírszerzési elemzőközpont vezetője. Barack Obama esetében ez azért némileg másképp alakult.

Obama ugyanis már elnöki kampányának legelején nyilvánvalóvá tette, nem csak belpolitikailag vállalhatatlan számára a George W. Bush koprszaka, de külpolitikailag sem kívánja elődjét követni. Az iraki háborút eredendő bűnnek tekintette, és jó előre jelezte: ha megválasztják, a hangsúlyt Afganisztánra fogja helyezni, illetve szorgalmazni fogja, hogy az iraki „rossz háborút" Amerika mielőbb befejezze, katonáit onnan gyorsan kivonja.

Ugyancsak éles szavakkal ítélte el Bush „egyoldalú külpolitikáját" (unilateral foreign policy), mellyel elidegenítette korábbi szövetségeseit, beleértve a NATO legfontosabb tagországait. Nem véletlen, hogy Obama ígéretet tett: politikai ambícióinak homlokterében áll rendbe tenni az európai-amerikai kapcsolatokat, ismét Amerika mellé állítani az öreg kontinenst, különösen annak meghatározó két államát, Németországot és Franciaországot.

Ezek voltak az ígéretei, ám ha jobban mögé nézünk az eseményeknek és a kihívásokra adott washingtoni reakciónak, meg kell állapítsuk: Obama külpolitikája a vártnál sokkal kisebb mértékben tér ma el Bushétől, mint az várható volt a kijelentések és fogadkozások alapján.

Amint Obamát beiktatták, azonnal meghozott két stratégiai döntést. Az ígért gyors iraki csapatkivonás helyett átvette Bush korábbi elképzeléseit, és a fokozatos kivonás mellett döntött. Ennek lényege, hogy csökkentett erővel, de Amerika mindaddig a közel-keleti országban marad, amíg ott nem stabilizálódnak a politikai viszonyok, amíg nem választanak legitim kormányzatot, illetve amíg ki nem képezik a biztonsági szerveket. Mindebből adódóan már nem tűnik véletlennek az sem, hogy kormányában a védelmi tárcát továbbra is a Robert Gates tölti be, akit még Bush emelt hadügyminiszterré. Gates feladata, hogy levezényelje a kivonulást, illetve a kivonulásig kezelje a helyzetet.

A második stratégiai döntés Afganisztánnal kapcsolatos. Obama, megválasztását követően, azonnal emelni kezdte az ottani amerikai csapatok számát. Ez sem tért el a bushi intencióktól, elvégre elnökségének utolsó évében Bush is fokozta az afganisztáni hadműveleteket, és az, aki korábban az iraki stratégia kidolgozója volt - David Petraeus tábornok - az addigi, kizárólag védekező taktikával szemben egy támadó-védekező afganisztáni magatartásmódot javasolt és fogadtatott el. Ez tökéletes előjátéknak bizonyul az Obama-adminisztráció számára is, mely ma is e bushi taktikát követi.

Ami valóban változott, az sem kifejezetten Obama nevéhez fűződik, ugyanis a januári beiktatást követően Pakisztán egy sokkal agresszívebb politikára váltott a területén, illetve az afganisztáni határa közelében operáló tálib, illetve al-kaidás erőkkel szemben. Ezt látva, Obama ma is kivárásra játszott, az alkalmas politikai konstelláció kialakulásáig nem erőltet semmilyen alapvető változást Afganisztánban.

Obama - Bushoz hasonlóan - képtelen volt szorosabb együttműködésre bírni Amerika korábbi szövetségeseit. Bár nyomatékkal kérte Berlint és Párizst, hogy nyújtsanak nagyobb segítséget az afganisztáni tervekhez, egyértelmű nemet kapott. Leszámítva néhány rövidtávú támogatást, a németek és a franciák gyakorlatilag semmiben sem azonosulnak Obama külpolitikai törekvéseivel.

A legérdekesebb az, hogy milyen kevés sikert könyvelhet el az új elnök a szövetségeseivel való újfajta kapcsolatok kiépítése terén. Pedig a történet igen jól indult. Valamennyi komoly és meghatározó európai politikus látványosan támogatta az „Európa-párti" Obama elnökké választását, már csak azért is, hogy ezzel még egyértelműbbé tegyék állásfoglalásukat a bushi politikával szemben. Ennél fogva mindenki arra számított, hogy Franciaország és Németország lényeges gesztusokat tesz majd az új adminisztrációnak; ráadásul a kapcsolatok pozitív változása nemcsak Amerikának, hanem az európaiaknak is elemi érdeke volt és maradt. Ennek dacára fordulat nem következett be.

Obama céljai között fontos helyet foglalt el az amerikai-orosz viszony jobbítása is, a teljes váltás e téren. 2004 vége és 2005 kezdete táján, pár hónap alatt e viszonyrendszer rendkívül feszültté vált, majd a későbbiekben egyre romlott. A gyanakvás légköre mindent megfertőzött, és ismét hidegháborús vetélkedés kezdte jellemezni a nemzetközi kapcsolatokat. A múlt év nyarán-őszén lezajlott kaukázusi (grúziai) események aztán végképp megpecsételték az addigi illúziók sorsát.

Obama kezdeményezése már az első pillanattól fogva hiábavalónak bizonyult. A „váltást" az oroszok és az amerikaiak homlokegyenest másként ítélték meg. Az előbbiek valami olyasmit vártak tőle, ami Amerika számára teljesíthetetlen engedményeket, az unilateralitás feladását jelentette volna, Amerika szándéka pedig, hogy a kapcsolatokat visszaterelje egy korábbi állapotba, Moszkva számára volt elfogadhatatlan, hisz azok túlságosan emlékeztettek a „narancsos forradalmak" által uralt időszak eseményeihez. Jelenleg az orosz kül- és biztonságpolitikát, a hidegháborút gyermekként megélő mai felnőtt nemzedék formálja; az ő szemük előtt egy olyan Oroszország lebeg, ami sokkal inkább hasonlít a volt Szovjetunióra, mint bármi másra. Az amerikai külpolitika meghatározói viszont a volt Clinton-adminisztráció tapasztalatait építik be a döntésekbe. A konfliktus a két szemléletmód között nem hogy meglepő lenne, de eleve elrendeltetés szerű.

Nincs meglepő fordulat a Kínához fűződő kapcsolatokban sem, és Obama ugyanazt az irányt követi a problematikus államokkal és térségekkel kapcsolatban, mint amilyen Kuba, Irán vagy a Közel-Kelet. Akárcsak Bush, az amerikai külpolitika ma is követeli az új zsidó települések létesítésének leállítását a Palesztin Nemzeti Hatóság által szimbolikusan birtokolt, bár lakatlan területeken, de vigyáznak arra, hogy e kérdés a legcsekélyebb befolyással se bírjon az alapvető stratégiai érdekekre.

Mindez - vonja le a következtetést George Friedman - közel sem bírálat. A jó elnököket mindig is az jellemezte, hogy a kampányaikban ígért ideális képnek megfeleljenek, de amint elnökök lesznek, a realitások alapján hozzák meg döntéseiket. Obama ugyanezt a sémát követi: kampányában Bush szöges ellentéteként mutatta meg magát, miközben elnökként azokra a realitásokra épít, melyek Bushra is kényszerítőerőként hatottak. Azok az elnökök, akik elhitték, hogy függetleníteni tudják magukat a körülményektől, tévedtek és megbuktak. Obama viszont nem szeret tévedni, és megbukni sem szeretne.