Az
Egyesült Államokban sokan elégedetlenek az oktatás színvonalával. A
liberális értelmiség azt szeretné, ha az esélyegyenlőség érdekében az
állam minden fiatalnak színvonalas oktatást biztosítana. Charles Murray
ikonoklaszta konzervatív politológus szerint azonban már most is túl
sok tehetségtelen diák megy egyetemre. Ahelyett, hogy egyre többen
iratkoznának be a egyetemre, mindenki jobban járna, ha a felsőoktatási
intézményekben csak a kiemelkedő adottságokkal rendelkezőket képeznék.
Murray legújabb könyvét James Piereson, a Manhattan Institute oktatáspolitikai kutatócsoportjának vezetője szemlézi a The New Criterion magazinban.
„Sokak
szerint az Egyesült Államok oktatási rendszere már régóta válságban
van, és az ország jóléte múlik az oktatás átalakításán. Az amerikaiak
mindig is nagyon bíztak az iskolákban. Oktatáspolitikai szakértők,
kutatók, tanári szervezetek, szülői munkaközösségek és politikusok
igyekeznek mindent elkövetni, hogy megoldást találjanak az iskolák
bajaira. A leggyakrabban elhangzó javaslatok: több fizetést a
tanároknak, nagyobb odafigyelést a diákoknak, kisebb osztályokat, több
új iskolát. Az oktatás célja a hatvanas évektől egyre inkább a lányok
és a fiúk, a fehérek és a feketék, a gazdagok és a szegények
eredményeinek kiegyenlítése" - foglalja össze a liberális javaslatokat
Piereson.
David Brooks, a The New York Times publicistája tavaly például azt írta,
hogy Amerika a színvonalas oktatásnak köszönhetően válhatott a 20.
században a világ vezető hatalmává. Brooks statisztikákat idéz,
amelyekből kiderül, hogy az amerikaiak a 19. század végétől a hetvenes
évekig egyre többen és egyre több évet töltöttek az iskolapadban.
1950-ben az amerikai fiatalok 70 százaléka középfokú végzettséget
szerzett, míg Európában csak 30 százalék volt az arány. Igaz ugyan,
hogy mára általánossá vált a középiskola (az amerikaiak 80 százaléka
rendelkezik legalább középfokú végzettséggel) és folyamatosan nő az
egyetemre beiratkozottak száma (ma az amerikaiak 70 százaléka kezd
felsőfokú tanulmányba), de az oktatással koránt sincs minden rendben. A
hetvenes évektől azonban hanyatlani kezdett az oktatás színvonala, és a
világ felzárkózott, sőt, leelőzte az Egyesült Államokat. A nemzetközi
összehasonlítások tanúsága szerint ma az amerikai általános- és
középiskolai oktatás a középmezőnyhöz tartozik. Brooks, csakúgy mint az
elmúlt évtizedek liberális kritikusai, azt szeretné, ha az iskolákban
még hosszabb ideig tanulhatnának a diákok, és kaphatnának még
színvonalasabb képzést.
Charles Murray konzervatív politológus legújabb, Az igazi oktatás: az amerikai iskolák reformja négy pontban
című könyvében ezzel a felfogással száll szembe. Murray nem először
tűzi tollhegyre az oktatást az esélyegyenlőség eszközének tekintő
liberális elképzeléseket. Már tizenkét évvel ezelőtt, Richard Herrnsteinnel írt könyvében, a Normáleloszlásban
előállt azzal a véleményével, hogy az intelligenciahányadosok közötti
különbségnek genetika okai is vannak, és hogy az intelligencia
öröklődik. Ezért azt javasolták, hogy csökkentsék az állami szociális
programokat. A szociális támogatások ugyanis főleg a szegényeket
segítik, márpedig az ő intelligenciaszintjük Herrnstein és Murray
szerint általában alacsonyabb. A támogatások - érveltek a szerzők -
„nem a megfelelő nőket ösztönzik gyerekvállalásra". A könyv óriási
felzúdulást váltott ki. Sokan „tudományos rasszizmussal" vádolták a
szerzőket. A kritikusok nem mulasztottak el rámutatni, hogy a kutatást
a Pioneer Fund támogatta. A harmincas évek végén alapított szervezet az
eugenika egyik amerikai élharcosának számított. A szervezet annak
idején azt javasolta, hogy a feketéket deportálják Afrikába. Az egyik
alapító a korabeli náci Németország sterilizációs gyakorlatát „izgalmas
kísérletnek" nevezte.
Murray most óvatosabban fogalmaz, mint
tízegynéhány évvel ezelőtt. Már nem hivatkozik az
intelligenciahányadosok közötti örökletes különbségekre. De azt
továbbra is állítja, hogy mindenki jobban járna, ha leszámolnánk a
romantikus oktatáspolitikai illúziókkal, amelyek szerint bármelyik diák
képes lehet kiemelkedő teljesítményre, feltéve, hogy a megfelelő
oktatást kapja. Murray szerint ugyanis nem igaz, hogy kizárólag az
iskolán múlik, hogy milyen eredményekre lesz képes egy diák: igazi
tehetség kevés van, a többségtől legfeljebb csak átlagos teljesítményt
várhatunk. Azok az átfogó és költséges oktatási programok, amelyek a
középszerűek felzárkóztatását célozzák, eleve kudarcra vannak ítélve. A
legszínvonalasabb képzéssel sem lehet elérni, hogy a kevésbé ambiciózus
fiatalok törekvőbbek legyenek.
Ahelyett, hogy mindenkiből
zsenit akarnának képezni, az iskoláknak inkább az átlagos diákok
igényeire szabott oktatást kellene biztosítani. Ahelyett, hogy
mindenkit továbbtanulásra ösztönöznek a szülők és a tanárok, csak a
kiemelkedő képességű diákokat kellene felvenni az egyetemre. Murray
szerint ma az egyetemekre beiratkozó fiataloknak csak 10-20 százaléka
felel meg a követelményeknek, és képes a bonyolult szövegek és érvek
megértésére. „A diákok többsége csak az idejét fecsérli az egyemen, és
jobban járna, ha 18 és 22 éves kora közötti négy évben inkább
dolgozna." Ők úgyis csak azért mennek egyetemre, hogy aztán olyan
állást találjanak, amelynek betöltéséhez elvárt ugyan a felsőfok
végzettség, de valójában nem kell hozzá egyetemen elsajátítható ismeret.
Ha
csak a valóban kiemelkedő képességű fiatalok járnának egyetemre,
akikből aztán a társadalom elitje kikerül, akkor a felsőoktatás sokkal
színvonalasabb lehetne: valóban elitképzéssé válhatna, ahol a diákok
nem csak a tudományt, hanem a felelős társadalmi elittől elvárható
állampolgári és kulturális ismereteket is elsajátíthatnák. Az átlagos
képességűeknek az alapvető írás- és olvasáskészség mellett állampolgári
és kulturális ismereteket, és a gyakorlatban kamatoztatható tudást
kellene oktatni a középiskolákban.
http://www.newcriterion.com/
