A családügyi államtitkár kihordaná saját unokáját

A francia képviselők elutasítják a dajkaanyák gyakorlatát

  Más nő gyermekét kihordó dajkaanyák, petesejt-átadás - ilyen kérdésekről készít jelentést a francia képviselőház egyik, tudományos és technológiai kérdésekkel foglalkozó bizottsága, az OPECST a 2004 évi bioetikai törvény jövőre esedékes módosításának előkészítésére.

A Le Figaro című napilapban ismertetett tanulmány arra szolgál, hogy a képviselőket tájékoztassa a tudományos és technológiai jellegű döntések várható következményeiről.         Jean-Sébastien Vialatte UMP-képviselő, a bizottság egyik rapportőre elmondta, hogy júniusban szenátorok egy csoportja javasolta a dajkaanyaság (mère porteuse - a gyermeket kihordó anya) intézményének engedélyezését Franciaországban. A gyakorlat törvényesítésére irányuló kezdeményezés nagy felzúdulást keltett.

Az OPECST jelentéstevői óvatosan közelítették meg a kérdést, felhívták a figyelmet arra, hogy nincsenek tanulmányok arról, milyen lélektani hatást gyakorol más gyermekének kihordása az így születő gyerekre, akit a dajkaanyával kötött szerződés egy üzlet tárgyává változtat - mondja Vialatte. Kérdésesnek tartja azt is, milyen következménnyel jár ez a dajkaanya családjára. „Az anya gyermekei látják, hogy a mama terhes, de nem lesz kistestvérük...".

        Kritikus véleményeket váltott ki az is, hogy Nadine Morano családügyi államtitkár kijelentette: kész lenne kihordani saját lánya gyermekét. Vialatte szerint ez már-már vérfertőzést jelentene, és elviselhetetlen bonyodalmat támasztana a születendő gyerek számára. „Egy olyan nagymama, aki egyben a mama is: micsoda teher a gyermek számára!" A rapportőr szerint különösen nehéz lenne elkerülni azt, hogy a dajkaanya - vagy ilyen esetben inkább béranya - pénz fejében vállalja más gyermekének megszülését.

        A külföldi béranya által szült, de Franciaországban élő  gyermekek ügyét esetenkénti vizsgálat alapján kell eldönteni, a meghatározó szempont a gyermek érdeke - fogja javasolni a bizottság. 2007-ben egy párizsi bíróság például állampolgárságot adott két gyereknek, aki az Egyesült Államokban élő dajkaanyától született.

        Az OPECST amellett foglal állást, hogy az ivarsejtek adományozása maradjon ingyenes és névtelen. A rapportőrök szerint fizetség esetén túl nagy lenne a kockázat, hogy mindez az emberi test kereskedelmére vezet.

        A petesejtek terén Franciaországban hiány mutatkozik, ennek ellenére az ingyenesség megszüntetését ellenzi a bizottság - a fizetség bevezetése ugyanis elkerülhetetlenül a nehéz helyzetbe kerülő nők kizsákmányolására vezetne. A rapportőr ezt Spanyolországban, ahol megengedett, hogy pénzbeli ellenszolgáltatást adjanak a petesejtekért, maga is észlelte: mivel nincs elég spanyol petesejt-adományozó, nehéz helyzetben lévő kelet- és közép-európai nők adják el petesejtjeiket. A névtelenség megszüntetése, állapították meg másfelől a rapportőrök, az adományozások számának csökkenésére vezet.

        A bizottság az anya által a szüléskor állami gondozásba adott, majd nevelő szülőknek átadott gyermekek esetében a biológiai szülő személyét övező titoktartás részleges feloldását. Követni lehetne a spanyol példát, ahol az adományozóról olyan információkat lehet közölni, amelyek nem teszik lehetővé az azonosítást.  A gyermek megismerhetné például szülei fizikai megjelenését vagy szakmáját. Tanulmányozzák a brit gyakorlatot is: Angliában a névtelenség megszüntetését a nagykorúság elérésekor kérhetik a gyermekek, anélkül azonban, hogy módosíthatnák a családi köteléket.

http://www.lemonde.fr/cgi-bin/ACHATS/acheter.cgi?offre=ARCHIVES&type_item=ART_ARCH_30J&objet_id=1059352&clef=ARC-TRK-D_01

"Szűkíteni kell a nemzetállami szuverenitást"

Jürgen Habermas a világgazdasági válságról

A neoliberalizmus és a privatizáció kora véget ért. A politika szerepe nőni fog, mert a szabályozatlan piac nem képes előremozdítani a közérdeket. Új világrendre van szükség - nyilatkozta Jürgen Habermas a Die Zeitnak adott terjedelmes interjúban. A tekintélyes német szociológus és filozófus szerint a piaci kapitalizmus és a demokrácia ellentétes alapelvekre épül. A kapitalizmusban az egyén döntések olyan következményekkel járnak, amelyek mindenki életét befolyásolják. Márpedig a demokrácia alapelve az, hogy mindenkinek jogában áll beleszólni az őt közvetlenül érintő kérdésekbe. A globális piacok feletti ellenőrzéshez globális intézmények kellenek.

Habermas szerint a világgazdasági válság legnagyobb botránya, hogy elsősorban azokat a szegényeket sújtja, akiknek semmilyen szerepe nem volt a pénzügyi rendszer összeomlásában. A tőzsdeindexek zuhanása és a hitelpiaci válság következtében kialakult recesszió árát azokkal fizettetik meg, akik maguk sosem vettek részvényeket. A válság különösen a harmadik világot fogja sújtani, ahol akkora a nyomor, hogy egy kisebb visszaesés is drámai megrázkódtatáshoz vezet. A német szociológus szerint azonban nem lehet csak a pénzvilág szereplőit felelőssé tenni a történtekért, hiszen ők nem tettek mást, mint kihasználták a piac társadalmi és jogi szempontból egyaránt elismert normáit.

A válság azonban egyúttal lehetőséget is rejt magában - véli Habermas. Barack Obama januárban hivatalba lépő elnöknek lehetősége lesz leszámolnia a Bush-kormány neoliberális retorikájával. Sőt, a Clinton-kormány és a brit Új Baloldal mérsékeltebben piacpárti programjához sem kell visszatérni. „Hogy mire számíthatunk? Remélem, hogy a jövőben nem  fogadjuk el a neoliberális politikát. Az emberi életvilágot nem rendelhetjük alá a piaci törvényeknek." A tőzsdei nyereség helyett ismét a társadalmi egyenlőségnek kell a legfontosabb szempontnak lenni. „Az elmúlt évtizedek privatizációs őrülete következtében a társadalmi nyilvánosság a nyereség maximalizálására törekvő pénzügyi befektetők befolyása alá került. Az oktatás és a kultúra így a gazdasági ciklusok és szereplők kiszolgáltatottjává vált." Az állami szerepvállalás csökkenése és a nyakló nélküli dereguláció anyagi, erkölcsi, társadalmi és kulturális értelemben egyaránt rendkívül káros hatású volt. Az állami feladatok - az egészségügyi ellátás, a betegbiztosítás, a tömegközlekedés, az energiaszolgáltatók, az iskolák és a katonai feladatok - privatizálása olyan egyenlőtlenségeket teremtett, amelyek alááshatják az alkotmányos demokráciák egalitárius alapelveit.

Ellentétben a kilencvenes évekkel, amikor legjobb esetben is csak arra volt lehetőség, hogy a piaci kapitalizmus hatásait mérsékeljük, most végre a baloldalnak lehetősége nyílik rá, hogy alapjaiban reformálja meg a rendszert, és szigorúan szabályozza a spekulatív befektetések piacát. A piac mindenhatóságának felszámolása nem csak gazdasági és politikai, de társadalmi értelemben is jelentős változásokat fog eredményezni - jósolja Habermas. Véget ér a korszak, amelyben a sikeres vállalkozók és menedzserek számítottak a társadalom eszményi alakjainak.

A globális pénzpiacok reformjához elengedhetetlen olyan nemzetek fölötti politikai intézmények létrehozására, amelyek segíthetnek a nemzetek közötti hagyományos konfliktusok megelőzésében illetve megoldásában. A német filozófus szerint az alapoktól kell újjáépíteni a nemzetközi együttműködést. Az ENSZ reformja nem elég: globális alkotmányra van szükség. Az ENSZ legjobb esetben is csak a válságok kezelésére alkalmas, ami fontos feladat ugyan, de a nemzetközi stabilitásra ennél többre, szorosabb együttműködésre van szükség. A globális pénzügyi, környezetvédelmi, energiapolitikai és szociális kérdések szabályozásához új nemzetek fölötti politikai intézményrendszer kialakítása kell. Olyan testület felállítására, amely - ellentétben például a G8-al - kötelező érvényű döntéseket hozhat, és amely nem kizárólag a tagállamok érdekeinek érvényesítésére törekszik. Ez természetesen a nemzetállami szuverenitás csökkenésével jár. Az elmúlt évtizedek során azonban az EU bizonyította, hogy lehetséges olyan politikát folytatni, amelyben közvetlenül nem érvényesül a nemzetállami szuverenitás és érdekérvényesítés, bár - ismeri el Habermas - a gazdasági válság kapcsán egyelőre nem sikerült az EU tagállamainak fölülemelkednie a nemzeti érdeken, és közös válságprogramot kidolgozni. A válság rávilágított, hogy még nagyobb együttműködésre van szükség az EU-n belül is, különben Európa teljességgel elveszítheti világpolitikai jelentőségét.

http://www.zeit.de/2008/46/Habermas?page=all

Privatizáló szocialisták, államosító konzervatívok

Visszatérnek az egykor kiátkozott fogalmak

A konzervatív Le Figaro az elmúlt év mérlegét megvonó írásai között helyet adott Jean-François Kahn, az ultraliberális  Marianne volt főszerkesztője egyik publicisztikájának, amelyben a szerző ironikusan kommentálta olyan, nemrég még kiközösített fogalmak visszatérését, mint az állam és az állami beavatkozás.

Ki gondolta volna, hogy a szocialista baloldal fogja megszüntetni a rádió és a televízió állami monopóliumát, engedélyezve a magánrádiók  és -televíziók létrehozását és hogy a liberális jobboldal lesz az, amely a France Télévisions valamennyi csatornáját és a Radio France adóit ismét a politikai hatalom közvetlen ellenőrzése alá helyezi? - indította írását Jean-François Kahn, hozzáfűzve, hogy ez csak egy példa a sok közül.

Még elgondolkodtatóbb, hogy ki bírálja a francia kormány jelenlegi gazdaságpolitikáját, etatista beavatkozásait és költségvetési lazaságát? Nem más, mint a német pénzügyminiszter, aki „szociáldemokrata", tehát a Rajnán túl egy olyan baloldalt képvisel, amely „hivatalosan" szövetségese a francia Szocialista Pártnak.

És ki államosítja vígan a bankokat, növeli nagyvonalúan a hiányt, injekcióz be nagy összegeket a fogyasztás fellendítésére és növeli a gazdagokat sújtó adókat? Az a Gordon Brown, aki Tony Blair kormányában a gazdasági miniszter volt és minden jobboldali kormánynál inkább megtestesítette az új neoliberális kurzust - írta Jean-François Kahn.

A publicista feleleveníti, hogy alig két éve a „keynes-i" jelző még a „mérsékelt" sajtó hasábjain is súlyos sértésnek számított, hogy tíz éve francia baloldali kormánytagok nyitották meg a tőzsdét a különböző, később „mérgezőnek" bizonyult pénzügyi termékek számára.  Egyes centrista politikusok azt javasolták, hogy az alkotmány tiltsa bármiféle költségvetési deficit tervezését, a MEDEF, a francia GYOSZ illetékesei azt követelték, hogy az állam semmiféle módon ne üsse az orrát a magánszektor ügyeibe.

Kahn arra is emlékeztet, hogy a mai francia elnök korábban nem győzte hangsúlyozni, hogy fel kell sorakozni az angolszász modernség mellett és ehhez sürgősen ki kell lépni „a francia szociális modellből" - amelyet ma egy nagyobb katasztrófa elleni pajzsként alkalmaz. Az elnök pártjának, az UMP-nek „reformszárnya" a nyugdíjalapok általánossá tételét sürgette - ami, ha megvalósul, oda vezetett volna, hogy a nyugdíjasok elvesztették volna összekuporgatott pénzük 40 százalékát.

Ez volt az az idő, amikor a mára kipukkadt brit modell volt a csúcs, amikor Franciaországban a jelzáloghitelnek az amerikai „subprime" mintájára való kiterjesztését szorgalmazták és az évszázad pénzügyi zsenijének Alan Greenspant, az amerikai FED akkori elnökét tekintették, aki azóta az amerikai szenátus előtt térden állva ismerte el, hogy hibázott. A kereslet növelésére alapozott gazdaságösztönzés minden formáját dühödten elvetették, Franciaországot azért ostorozták, mert a szárnyaló Írországtól, Izlandtól, Spanyolországtól, Latin-Amerikától eltérőn nem illeszkedett be eléggé a neoliberális globalizációba - azóta furcsa módon mindez szinte az ellentétébe csapott át.

Nem olyan rég még csak a német költségvetési „szigorra" esküdtek, és a francia Szocialista Párt bejelentette, hogy teljes mértékben elfogadja azt a „piacgazdaságot", amelyről Bush amerikai elnök éppen most jelentette ki, hogy - éppen megmentése érdekében - „kilép keretei közül." Nem olyan rég minden olyan elemzés szerzőjét, amely szerint a rossz pályára tévedt neokapitalizmus elkerülhetetlenül átalakításra van ítélve, egzaltált balosnak minősítették.

Paradox módon ma ugyanazok működnek közre az adósság szédítő növelésében és a (nemcsak a szegényeknek, hanem a gazdagoknak is szóló) segélyezési politika általánossá tételében, akik korábban joggal fejezték ki aggodalmukat a gigantikus államadósság miatt és figyelmeztettek a segélyezési politika szélsőségeire. Tegnap a minimális államot sürgették, ma lóhalálában rohannak a maximális állam felé.

Jean-François Kahn ezekből és hasonló példákból - köztük a kínai és vietnami kommunista diktatúrák által alkalmazott vadkapitalista gyakorlatból - azt a következtetést vonja le, hogy egy dogma soha nem örökös érvényű, hogy semmiféle ideológiai elzárkózás nem teszi lehetővé a tényleges változások idejekorán történő felismerését, s hogy hiába nyilvánítják eleve az ördögtől valónak a szembenálló eszméket, ez nem akadályozhatja meg diadalmas visszatérésüket, továbbá hogy a valóság sematikus, manicheus vagy fekete-fehér felfogása alapján semmiféle tisztánlátás nem várható a jövő tekintetében.

A szerző szerint arra ugyan nem lehet arra számítani, hogy az illetékesek levonják ebből a tanulságot, de ez nem ok arra, hogy ne hívja fel a figyelmet erre az igazságra. Legalább remélni kell, hogy a nagy vita után visszatérnek arra, hogy kinek volt igaza és ki tévedett.

Bár hirtelen úgy érzem, jegyzi meg végül Jean-François Kahn, hogy ez az igény kissé túlzott. 

http://www.lefigaro.fr/