Seattle főnök beszéde, amelyet 1855-ben mondott Franklin Pierce-nek,
az Egyesült Államok elnökének abból az alkalomból, hogy a fehérek meg
akarták vásárolni az őslakók földjét, s rezervátumot jelöltek ki
számukra. A beszéd oly gyönyörű és mély értelmű tanításokat tartalmaz
létrendi kérdésekről, ember és természet kapcsolatáról, hogy azt
„ötödik evangéliumként” emlegetik:
"A washingtoni nagy törzsfőnök azt üzente, meg kívánja vásárolni a
földünket. A nagy törzsfőnök elküldte nekünk barátságának és
jóakaratának szavait is. Ez megtisztelő számunkra, mert jól tudjuk,
őneki a mi barátságunkra nincs szüksége. S megfontoljuk az ajánlatát,
mert tudjuk, ha nem fogadjuk el, talán majd eljön a fehér ember, és
puskával veszi el a földünket.
Hogyan lehet az égboltot vagy a föld melegét megvásárolni vagy
eladni? Ez a fogalom számunkra ismeretlen Ha nem birtokoljuk a levegő
üdeségét és a víz csillámlását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg?
Majd eldöntjük, mitévők legyünk. Amit Seattle törzsfőnök mond, abban a
washingtoni nagy törzsfőnök ugyanúgy biztos lehet, ahogy a fehér
testvéreink az évszakok váltakozásában biztosak. Az én szavaim olyanok,
akár a csillagok, nem enyésznek el.
Népem gondolkodása és
tapasztalata szerint e Föld minden darabja: a fenyők fénylő levelei, a
vízpart fövenye, a sötét erdőket megülő köd, minden irtás, minden
zümmögő bogár szent. A fákban szétáradó nedvek a rézbőrű emberek
emlékét éltetik tovább.
Amikor a fehérek halottai útra kelnek, hogy
a csillagok közt bolyongjanak, elfelejtik a földet, ahol születtek. A
mi halottaink sohasem felejtik el ezt a csodás szépségű földet, mert a
föld a rézbőrű embernek édesanyja. Részei vagyunk a földnek, és a föld
része mindannyiunknak. Nővérünk minden illatozó virág, és fivérünk az
őz, a ló és a nagy szirti sas. A sziklás magaslatok, a termékeny rétek,
a ló testének és az ember testének melege – mindez összetartozik.
Egyetlen család.
Ha tehát a washingtoni nagy törzsfőnök azt üzeni
nekünk, hogy meg akarja vásárolni a földünket, sokat kíván tőlünk. A
nagy törzsfőnök azt is tudatja velünk, hogy ad majd nekünk egy olyan
helyet, ahol kényelmesen és magunk közt élhetünk. Ő lesz az apánk, és
mi a gyermekei leszünk. De vajon lehet-e ez így valaha is?
Isten a
fehérek népét szereti, és elhagyta rézbőrű gyermekeit. Gépeket ad a
fehér embernek, hogy munkájában segítse, és nagy falvakat épít neki. A
fehér törzsfőnök népe napról napra hatalmasabb. Nemsokára elárasztja
ezt az egész tájat, ahogy a váratlan esők után a vízmosásokban lezúduló
folyóink szokták. Az én népem olyan, mint a visszahúzódó dagály –
csakhogy nem tér többé vissza.
Nem, mi két különböző faj vagyunk.
Gyermekeink nem játszanak egymással, és véneink nem ugyanazokat a
történeteket mesélik. Isten a fehér ember népéhez pártolt, mi árván
maradtunk.
A nagy törzsfőnök ajánlatát földünk megvásárlására
megfontoljuk. Nem lesz könnyű a döntés, mert nekünk szent ez a föld.
Szeretjük ezeket az erdőket. Valahogy mi mások vagyunk. Számunkra a
patakok és a folyók csillámló vize nem csupán víz, őseink vére az.
Ha eladjuk a fehér embernek ezt a földet, tudnia kell, hogy szent ez a
táj, és gyermekeit meg kell tanítania rá, hogy szent, és hogy a tavak
áttetsző vizében minden tovaringó kép az én népem életének hagyományait
és eseményeit őrzi.
A víz csobogása az én őseim hangja. A folyók
testvéreink – megoltják szomjunkat. A folyók hátukra veszik a
kenuinkat, és táplálják gyermekeinket. Ha eladjuk ezt a tájat, a fehér
embernek meg kell tanulnia, és gyermekeit is meg kell tanítania, hogy a
folyók a testvéreink, a mieink és az övéik, és mától fogva jónak kell
lennie a folyókhoz, ugyanúgy, ahogy minden más testvéréhez jó.
A
rézbőrű embernek folyvást hátrálnia kell az előrenyomuló fehér ember
elől, ahogy a hajnali köd húzódik vissza napkeltekor az erdőbe. De
apáink hamva szent, sírja megszentelt föld, s így nekünk szentek ezek a
dombok, ezek a fák, szent ez a darab föld.
Tudjuk, hogy a mi
érzelmeinket a fehér ember nem érti meg. Számára ez ugyanolyan föld,
mint bármely másik, mert idegen, aki éjszaka érkezik, és elveszi a
földtől mindazt, amire szüksége van.
Neki a föld nem testvére,
hanem ellensége, és mihelyt meghódította, továbbáll. Elhagyja apái
sírját – és nem gondol többé vele. Elorozza gyermekei leendő földjét,
és nem gondol vele. Elfelejti atyái sírját és gyermekei jogát arra,
hogy megszülessenek. Úgy bánik édesanyjával, a földdel, és testvérével,
az éggel, mint holmi eladásra vagy zsákmányolásra való dologgal,
eladja, akár a juhot vagy a csillogó gyöngyöt. Mohósága elnyeli a
földet, és nem hagy hátra mást, csak sivatagot.
Nem tudom, a mi
természetünk más, mint az övé. Városai látványa fáj a rézbőrű embernek.
Talán azért, mert a rézbőrűek vadak, és nehéz a felfogásuk.
A
fehérek városaiból eltűnt a csend. Nem akad bennük egyetlen olyan hely
sem, ahol tavasszal meghallani a rügyfakadást vagy a rovarzümmögést. De
meglehet, csupán azért vélekedem így, mert én is vad vagyok, és mindezt
nem értem. Ez a lárma sérti a mi fülünket.
Mi maradhat meg az életből, ha nem hallani a madarak rikoltozását vagy éjszaka a békák civódását a tóban?
Rézbőrű vagyok, és számomra felfoghatatlan mindez. Az indián szereti a
tó tükrét simogató szél suttogását, a déli esőben tisztára mosdott
szelet s a fenyvesek nehéz illatát. A levegő becses a rézbőrű ember
számára, mert minden egyazon levegőn osztozik. Állat, fa, ember – mind
ugyanazt a levegőt szívja.
Úgy látszik, a fehér ember nem vesz
tudomást a levegőről, amelyet beszív; akárcsak a napokon át haldoklóé,
az ő szaglása is eltompult, érzéketlen a bűz iránt.
Hanem ha
eladjuk neki a földünket, nem szabad megfeledkeznie róla, hogy
számunkra becses a levegő, mert a föld lelke az, mely megosztja magát
minden élővel, melyekben lakozik. A szél volt apáink szájában az első
lélegzet, s a szél lesz az utolsó leheletünk. A szélnek kell erősítenie
gyermekeinket is. És ha eladjuk a fehér embernek a földünket, úgy kell
azt megbecsülnie, mint különleges, megszentelt földet, mint olyan
helyet, ahol ő is megérezheti a szélben a réti virágok édes illatát.
Megfontoljuk az ajánlatát, és ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk, akkor
csakis egy feltétellel: a fehér embernek úgy kell bánnia e föld
állataival, mint a testvéreivel. Vadember vagyok, s én másként nem
foghatom fel ezt.
Ezerszám láttam oszló bölénytetemeket, melyeket
a fehér ember hagyott maga után – a bölényeket az elhaladó vonatból
terítette le.
Vadember vagyok, és nem értem, miként lehet az a
füstölgő vasparipa fontosabb a bölénynél, amelyet mi csupán azért
ejtünk el, hogy életben maradjunk.
Mit ér az ember állatok
nélkül? Ha valamennyi állat kiveszne, az ember belepusztulna lelkének
mérhetetlen magányába. Ami ma az állatokkal történik, nemsokára az
emberekkel is megtörténik majd. Minden összetartozik. Ami baj a földet
éri, az utoléri a föld fiait is.
A fehér embernek meg kell
tanítania gyermekeit arra, hogy lábuk alatt őseink hamvai porladnak.
Hogy tiszteljék ezt a tájat, mondja el nekik, a földben őseink szelleme
lakozik. Tanítsa meg gyermekeit arra, amire mi tanítottuk a mieinket: a
föld a mi édesanyánk. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
Amikor az emberek a földre köpnek, saját magukat köpik le. Mert
tudni való, nem a föld tartozik az emberhez, hanem az ember a földhöz –
ezt tudjuk. Minden összetartozik, ahogy a vér tartja össze a családot.
Minden összetartozik. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
Nem az ember teremtette a mozgást és az életet, ő a mozgásnak és
életnek csupán parányi része. Amit a fehér ember ez ellen a mozgás és
élet ellen tesz, azt önmaga ellen teszi. Nem, nem élhet együtt a nappal
és az éjszaka.
Halottaink tovább élnek a föld édes vizeiben,
évről évre visszatérnek a tavasz nesztelen lépteivel, és lelkük ott
lebeg a tó tükrét fodrozó szélben.
A fehér ember ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk. Hanem azt kérdi az én népem: mit akar voltaképpen a fehér ember?
Miként vásárolható meg az égbolt vagy a föld melege, vagy az antilop
szökellése? Miként adhatjuk ezt el neki – és miként vásárolhatja ezt
meg? Vagy talán azt tehet a földdel, amit akar, pusztán azért, mert a
rézbőrű ember aláír egy darab papírt, és átadja a fehér embernek? Ha
nem birtokoljuk a levegő üdeségét és a víz csillámlását, hogyan
vásárolhatja azt tőlünk meg?
Visszaadhatja a pénze a bölények életét, ha már az utolsót is leterítette? Az ajánlatát megfontoljuk.
Tudjuk, ha nem fogadjuk el, majd eljön a fehér ember, és fegyverrel veszi el a földünket. De mi vademberek vagyunk.
A fehér ember – mulandó hatalmától megrészegülve – tán már istennek
képzeli magát, aki birtokolja a földet. De vajon birtokolhatja-e
bármely ember is a tulajdon édesanyját?
Megfontoljuk a fehér
ember földünk megvásárlására tett ajánlatát, a nappal és az éjszaka nem
élhet együtt – megfontoljuk az ajánlatát, hogy vonuljunk rezervátumba.
Félrehúzódva és békében fogunk élni.
Nem fontos, hol éljük le
maradék napjainkat. Gyermekeink látták apáikat megalázva és legyőzve.
Harcosainkat megszégyenítették. Vereségeik után napjaikat henyéléssel
töltik, testüket édes étkekkel és erős italokkal mérgezik.
Nem
fontos, hol töltjük el maradék napjainkat. Már nincs sok hátra. Még
néhány óra, néhány tél – és azoknak a nagy törzseknek, amelyek egykor
ezen a tájon éltek, vagy most maroknyi csapatokban kóborolnak az
erdőkben, egyetlen gyermeke sem marad már, hogy elsirassa azt a sírba
hullt népet, amely valaha ugyanolyan erős és bizakodó volt, mint a
fehér ember.
De miért keseregnék népem pusztulásán, minden nép
emberekből áll, semmi egyébből. Az emberek jönnek és mennek, éppúgy,
mint a tenger hullámai. Még a fehér ember sem, akivel Istene úgy bánik
és úgy beszél, mint barát a barátjával, még ő sem menekülhet el
mindnyájunk közös rendeltetése elől. Talán mégis testvérek vagyunk.
Majd meglátjuk.
Egyvalamit tudunk – azt, amire a fehér ember egy
napon még csak rá fog ébredni –, a mi Istenünk és a fehér ember Istene
ugyanaz.
A fehér ember most talán azt hiszi, Istent is uralja,
ugyanúgy, ahogy a mi földünk birtoklására tör; de ezt nem teheti. Az
Isten minden ember Istene – a rézbőrűeké éppúgy, mint a fehéreké.
Ez a táj becses számára, és megsebezni a földet annyi, mint semmibe
venni annak Teremtőjét. A fehérek is elenyésznek, talán hamarabb, mint
az összes többi törzs. Folytassák csak hajlékuk szennyezését, és egy
éjjel belefúlnak majd tulajdon hulladékaikba.
De fényes lesz a
pusztulásuk, ha majd elemészti őket Isten haragja, aki ide vezette őket
erre a földre, és elrendelte, hogy uralkodjanak e táj fölött és a
rézbőrű ember fölött. Ez az elrendelés számunkra rejtély.
Ha majd
minden bölény le lesz terítve, és minden vadló be lesz törve, ha az
erdő rejtett zugai emberek sokaságának bűzétől lesznek terhesek, és a
termékeny dombok látványát beszélő drótok rútítják el, hol lesz akkor a
rengeteg, hol lesz a sas, és mit jelent majd búcsút mondani a gyors
lónak és a vadászatnak? Az élet végét és a tengődés kezdetét.
Valamilyen különös oknál fogva Isten hatalmat adott a fehéreknek az
állatok, az erdők és a rézbőrű ember fölött, ez az ok számunkra
rejtély. Talán megérthetnénk, ha tudnánk, miről álmodik a fehér ember –
miféle reménnyel kecsegteti gyermekeit a hosszú téli estéken, és milyen
látomásokkal népesíti be képzeletüket, hogy folyvást a holnapra
vágynak. De mi vademberek vagyunk – a fehér ember álmai rejtettek
előttünk. És mivel rejtettek, ő is, mi is a magunk útját járjuk majd.
Mert mindenekfölött tiszteljük az ember jogát, hogy kedve szerint éljen
– tekintet nélkül arra, miben különbözik testvéreitől. Nem sok az, ami
összeköt bennünket.
A nagy törzsfőnök ajánlatát megfontoljuk. És
ha beleegyezünk, akkor csupán azért, hogy biztosítsuk magunknak a
rezervátumot, amelyet ígért. Ott talán a magunk módján tölthetjük el
rövidre szabott napjainkat. Ha majd az utolsó rézbőrű ember is távozik
erről a földről, és emléke már csak egy felhő futó árnyéka lesz a préri
fölött, ezekben a nyírfákban és ezekben az erdőkben még mindig élni fog
apáink szelleme. Mert ők szerették ezt a földet, ahogy az újszülött
szereti anyja szívének dobogását.
Ha eladjuk a fehér embernek a
földünket, szeresse úgy, ahogy mi szerettük, viselje gondját, ahogy mi
viseltük, őrizze meg emlékezetében olyannak, amilyen akkor volt, amikor
birtokába vette. És minden erejével, a lelkével, a szívével őrizze meg
a gyermekeinek, és szeresse, ahogy Isten szeret valamennyiünket.
Mert egyvalamit tudunk – a mi Istenünk s a fehér ember Istene ugyanaz. És az Istennek szent ez a föld.
A fehér ember sem kivétel, nem menekülhet el a közös rendeltetés elől. Talán mégis testvérek vagyunk. Majd meglátjuk."
F. Kováts Piroska fordítása,
http://okovaros.com/weblapok/seattle.html