„Bizalom nélkül nincs demokrácia"
Policy Review
Az
elmúlt években egyre több biztonságpolitikai szakértő ismeri fel, hogy
az Egyesült Államok és a Nyugat számára nem csak a régi és az új
nagyhatalmak jelentenek kihívást, hanem a bukott államok is. A
terrorista szervezetek ugyanis leginkább azokban a szegény országokban
erősödnek meg, amelyek kormányai nem képesek ellenőrzésük alatt tartani
az állam területét. Az Egyesült Államok és a különböző nemzetközi
szervezetek a 2001. szeptember 11-i terrortámadások óta dollár
milliárdokat ölt a bukott országok támogatására, de egyelőre kevés
sikerrel. Seth Kaplan külpolitikai elemző, a Gyenge államok megerősítése című nemrégiben megjelent könyv szerzője a Policy Review folyóiratban arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen módon lehetne hatékonyabban támogatni a bukott államokat.
„Az
Egyesült Államok számára egyre inkább a gyenge államok jelentik a
legfőbb biztonságpolitikai problémát. Korábban a biztonságpolitikai
szakértők szinte kizárólag a konkurens nagyhatalmakkal, a
Szovjetunióval és Kínával foglalkoztak, de most a leggyengébb államok
kerültek a figyelem középpontjába." A 2001. szeptember 11-i
terrortámadások világossá tették, hogy Amerika nem hagyhatja figyelmen
kívül a harmadik világ szegény országait. Mint arra már a 2002-es
Nemzetbiztonsági Stratégia szerzői is rámutattak, a nyomor és a
szegénység a terrorizmus melegágya. A szélsőséges csoportok elsősorban
olyan államok területén találnak menedéket, ahol a kormányok nem tudják
ellenőrzésük alá vonni a területet, és a hatalom a terrorista
szervezetek és egyéb bűnbandák, például drogkartellek kezében
összpontosul.
A kérdés tehát most nem az, hogy foglalkozni kell-e
a gyenge államokkal, hanem az, hogy milyen módon lehet kezelni az ilyen
országok által felvetett geopolitikai problémákat. Az elmúlt években
számos program indult és dollár milliárdokat költöttek el a gyenge
államok megerősítése érdekében, de valódi előrelépés nem történt.
Kaplan
szerint az eddigi kudarcok hátterében az áll, hogy a Nyugat szem elől
téveszti az állam megerősödésének egyik legfontosabb feltételét: a
társadalmi kohézió kérdését. A Világbank segélyeit a civil szervezetek
megerősítésére, szociális programokra és intézményi reformokra költik.
Minderre nagy szükség van, de csak akkor várható áttörés, ha közben sor
kerül a nemzeti identitás és a polgárok közötti szolidairitás
megerősítésére is. A nemzetközi szervezetek viszont gyakran figyelmen
kívül hagyják a helyi kulturális, történelmi, vallási és politikai
sajátosságokat. „Nem szabad úgy tennünk, mintha a szegénységtől
eltekintve a gyenge államok ugyanolyanok lennének mint a nyugati
államok."
Kaplan a nyugati államok létrejöttére emlékeztetve
megjegyzi, hogy a központosított modern nemzetállamok „közös identitás
és közös intézményrendszer segítségével" alakultak. Ahhoz, hogy az
állam erős legyen, intézmények kellenek. Az intézmények viszont csak
akkor maradhatnak fenn, ha az emberek legitimnek ismerik el őket. Ehhez
elengedhetetlen, hogy az állampolgárokat közös nemzeti identitás kösse
össze. Nyugaton „a nemzetállam az identitás és az összetartozás érzése
tette lehetővé a fejlődést, a stabilitást, a gazdasági növekedést és a
jó kormányzást." Demokratikus intézményrendszer akkor működhet
hatékonyan, ha az emberek között erősek az informális kapcsolatok. A
liberális demokrácia elképzelhetetlen az egyének közötti nagy bizalom
nélkül: a közös identitás segít a konfliktusok mérséklésében és a vitás
ügyek mediálásában. „A nyugati országokban az állam létrejötte a nemzet
kialakulásához kötődik: a közös identitás erősödésével párhuzamosan és
a közös szokásokkal összhangban megerősödtek a társadalmi intézmények."
Mint arra egyebek között Robert Putnam, a társadalmi tőke fogalmát
kidolgozó politológus rámutatott, a demokratikus intézmények csak ott
maradhatnak fent, ahol az emberek többsége bizonyos közös normákat
állami kényszer nélkül is elfogad és betart.
Természetesen a
nemzetállamok létrejötte nem ment zökkenőmentesen: a modern nyugati
államok történetét népirtások, erőszakos asszimiláció és polgárháborúk
kísérték. A hosszú és lassú folyamat eredményeképpen azonban lassan
mégiscsak stabil és egységes nemzetállamok alakultak ki. A modern
nemzetállamok polgárainak döntő többsége közös identitással bír -
franciának, kanadainak, ausztrálnak vagy amerikainak tekinti magát -,
és elfogadja az állami intézmények legitimitását.
Azok a
fejlődő országok, amelyeknek polgárait közös politikai és kulturális
identitás köti össze, aránylag stabilak. Törökország, Kuvait,
Dél-Korea, Botswana, Chile, Costa Rica, Vietnám, Thaiföld és Mongólia
nagyjából homogén nemzetállam. A politikai intézmények stabilitását az
informális bizalom és a társadalmi tőke teszi lehetővé. A harmadik
világ államainak többsége azonban nem ilyen. A volt gyarmatok a
függetlenség kikiáltásakor többnyire rendkívül elmaradottak voltak. A
gyarmatosítók néhány kivételtől (India, Dél-Afrika) egyáltalán nem
foglalkoztak a központi állami intézmények és az alapvető
infrastruktúra kiépítésével. Ezekben az országokban sem központosított
államigazgatási struktúra, sem közös identitás nem volt az önállóság
elnyerésekor.
„A gyenge államok a különböző identitások közötti
versengésétől szenvednek. A problémák egy jelentős része az országok
létrejöttének körülményeiből fakad. A Nyugat által önkényesen meghúzott
határok gyakran együtt élni nem képes csoportokat kényszerítettek közös
államba." Ha sem közös identitás, sem erős központi intézmények
nincsenek, akkor szinte biztos, hogy az állam gyenge. Irak és
Afganisztán példája azt szemlélteti, hogy a közös nemzeti identitással
nem rendelkező országokban az erős központi adminisztráció bukásával
polgárháború, vallási viszály vagy egyenesen törzsi háború tör ki.
Sok
idő kell hozzá, hogy a törzsi kultúrát közös nemzeti identitás váltsa
fel - figyelmeztet Kaplan. A nemzetállamokra jellemző közös identitást
és azonosságot magától értetődőnek vevő nemzetközi szervezetek és
nyugati civil szervezetek gyakran megfeledkeznek erről a nyilvánvaló
szempontról, és azt hiszik, hogy az állam és a demokratikus intézmények
megerősítése csak pénzkérdés. Kaplan szerint ez tévedés, sőt, a segély
gyakran csak az ellentéteket erősíti: ha a nyugati segélyek a törzsi
vezetők kezére jutnak (márpedig erős központi állam hiányában ki másra
lehetne bízni a támogatás elosztását), akkor aligha remélhető a
központi állami intézmények és a közös nemzetállami identitás
erősödése. „Az ilyen államok nem reformálhatók meg kívülről. A
nemzetközi segítség szükséges, de nem elégséges feltétele a gyenge
államok megerősítésének."
Kaplan szerint ezért a legfontosabb az
átláthatóságnak illetve a társadalom egységének és biztonságának
megerősítése. Mivel a gyenge államokban nincs központi hatalom, a
meglévő - és gyakran szembenálló - etnikai, vallási, vagy kulturális
csoportokat kell támogatni. Kaplan elismeri, hogy ennek a megoldásnak
is vannak kockázatai: a viszályban álló csoportok támogatása
elszakadással járhat, mint ahogyan ez történt Koszovóban, és amely
Irakban is fenyegetett. De az olyan mesterségesen létrehozott
államokban, ahol teljességgel képtelenség békés együttélésre
kényszeríteni a különböző identitású csoportokat, még a határok
átrajzolása is jobb az állandó erőszaknál.