A hunok nem haltak ki

“A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék múltjukra. Vedd el a múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!” Talán ennyit a történelmünk meghamisításáról, lelkünk szennyezőiről, a kollektív bűntudat magjának elültetőiről.

Az egész rém-történelmünk legnagyobb csúsztatása, hogy – elleneink kénye-kedve szerint – egyszer semmi közünk sincs a birodalmak által tisztelt és rettegett hunokhoz, míg máskor a magyarok a legnagyobb hunok, tudniillik csak romboltunk, raboltunk és gyilkoltunk a “kulturált” Európában.

Hogy mi lehet eme skizofrén álláspont mögött?

Bizonyos befolyásos, és nemzetellenes körök érzékenységét (lásd: érdekeit) sértené, amennyiben népünkből újra nemzet válna. Semmitől sem félnek jobban, mint a megosztás csapdáit felismerő, öntudatára ébredt emberek tömegétől. A dicső nemzeti múltunk, a maghozó fénymadár, az Árpád-sávos zászló, a Szent Korona mentén megvalósuló nemzetegyesítéstől.

Nos, kik is voltak a hunok, apró termetű, “görbelábú gyilkológépek”, vagy egy ősi kultúra hordozói?

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy az úgynevezett “rablóhadjárataik” során a hunokat többen (kivételt képeznek a frankok, és a megtorló háborúk egyéb célpontjai) felszabadítóként üdvözölték. Hiszen, nem írhatjuk a véletlen számlájára a különféle szövetségek kötését, vagy Atilla mérhetetlen dicséretét a Niebelungok Énekében. (Egyébiránt, nem teljességgel jogtalanul, hiszen a germán törzsek sokáig Atilla hadainak élvonalában harcoltak.)

A kegyetlenség tekintetében pedig, csak össze kell hasonlítanunk Alarich, Genserich, és Witteich gót királyok borzalmas dúlásait Atilla Róma elleni háborúival, s máris világossá válik, mennyire hazug és torz a barbár hunokról mesterségesen kialakított kép. Nem beszélve a 452-es Róma elleni háborúról, amelyek során Atilla egy aggastyánnak, Leónak, Róma püspökének könyörgésére – a totális győzelmet feladva – visszafordítja hadait.

Elhagyván a különféle kitalált elméleteket, járványokat, főként a vérszomjas hódítót megfutamító angyal meséit, tegyük fel a kérdést: mi lehetett ennek a “hátraarcnak” a valódi oka? A beígért hadisarc nagysága nem bírhatott jelentőséggel, mivel Atlila lába előtt hevert Róma minden kincse. Egészen más jellegű megállapodásról lehet itt szó, például a római vallási, társadalmi viszonyokat kitűnően ismerő Atillának (12 éves korától egészen felnőtté válásáig, mint békét szentesítő “cseregyerek” élt Rómában) az eredeti szakrális tanok visszaállítására tett püspöki ígéretről. Tudniillik, valami okának lennie kellett, hogy a hunok is Isten ostorának nevezték magukat.

 

Így, és csak ilyenformán érthető a kézenfekvő hadvezéri találkozó helyett, az egyházi közvetítéssel kialkudott békekötés, illetve az érthetetlen visszavonulás.

Ámde nézzük meg Róma egyébirányú viselt dolgait is, a fél világ tartós leigázását, a rabszolgamunkára felépített társadalmukat, az erkölcstelenségben, korrupcióban tobzódó vezetőrétegét. Igaz, nagy dolgokat vittek véghez, sokat adtak a világnak. A kérdés csupán az, ők honnan vették az alapokat, de ez már egy másik történet.

Visszatérvén a hunokra, egyre inkább fény derül a világ által olyannyira csodált kínai, indiai kultúra keletkezésénél betöltött, kezdeményező szerepükre. A hun-magyar népek tanították meg Európát főzni, elterjesztették a nadrág viseletét, fejlett haditechnikát honosítottak meg. A lovas hadviselés tudományuk, a visszacsapó íjuk, a hús- és a tejpor által biztosított hadtáprendszerük évszázadokkal előzte meg a nyugatot. Példát mutattak a vallási, és faji toleranciából, több mint 50 népet, népcsoportot egyesítettek soraikban, volt erejük a “mától kezdve, mind hunok (magyarok) vagytok” kimondására, az arra érdemesek befogadására és még a végtelenségig folytathatnánk a sort.

Persze érthető, a halálos ellenséget be kell feketíteni, legalábbis elhitetni, hogy embervért ivó, hétfejű szörnyeteg.

Mégis, a tagadhatatlanul szubjektív beszámolókba is bele-belecsúszott egy-két elgondolkodtató mondat. Részletek a bizánci Priszkosz feljegyzéseiből:

“Csak ott igazán szabadok és boldogok az emberek.”
“Ez az igazi, természetes élt, amelyben nincs semmi mesterkélt.”
“Mert a hunoknál nem találkoztak igazságtalansággal, a hatalmasok nem olyan fennhéjázóak és gőgösek, mint a római, vagy a bizánci életben.”
“Itt még a bírák ítéleteit sem lehet megvásárolni, azok pártatlanok.”
“Szibériai, kínai, tibeti papok élénk hangzavarától volt hangos az (Atilla) udvara.”

Egy szó mint száz, Atilla országa menedékül szolgált a “kulturált” nyugati életviteltől megcsömörlöttek, a kitaszítottak számára. Hovatovább, már annyi volt a becsben tartott idegen, hogy a hun nemesség többszöri nemtetszését fejezte ki. Állítólag még az “utolsó római”, Aetiusz is fontolgatta a “barbár” Atillához való átállását.

Mindezek a tények sejtetni engedik egy az ősiségét őrző, magas szervezettségű és kultúrájú (bár az európaitól alapjaiban különböző) társadalom létezését a nyugat által olyannyira befeketített Hun-birodalomban.

Így talán érthető az is, miért tanácsolta Franz Talleyrand Napóleonnak a következőket:
“A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék múltjukra. Vedd el a múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!”
Talán ennyit a történelmünk meghamisításáról, lelkünk szennyezőiről, a kollektív bűntudat magjának elültetőiről.

A kérdéskör egészét, tekintettel a több kötetnyi irodalmára, nincs módunkban áttekinteni, de végezetül tegyük fel magunknak azt az egyszerű kérdést: Hová lettek a hunok?

(Tekintsünk most el a meglehetősen, komolytalan hivatalos verziótól, miszerint “kihaltak”.) Nem lehetnek máshol, mint a székelyek, avarok, jászok, kunok, besenyők, magyarok között. Azaz, itt vannak a génjeinkben, a mindennapjainkban, a mondáinkban, a népművészetünkben és az életérzésünkben.

Mi magunk vagyunk a hunok!

http://magyarno.com/a-hunok-nem-haltak-ki/

Arktikus kitermelés, vagy olajpala?

Az orosz olajipar keresztúthoz érkezett. S története során ez nem az első: 1987-ben, a Szovjetunió összeomlása előtt 4 évvel érte el akkori 11.4 millió hordós napi csúcsát, majd innen zuhant 1996-ban történelmi mélypontra, 6 millió hordós napi teljesítményre. Ám az ország 1999/2000 körüli stabilizálódása után ismét erőteljes növekedésnek indult a kitermelés, s kis híján elérték a szovjet-korszak csúcsát.

Ám ismét gondok jelentkeztek. Az iparág hagyományos magja, a hatalmas nyugat-szibériai mezők, melyeket a Szovjetuniótól örökölt az Oroszországi Föderáció, 2007 óta hanyatlóban vannak. Az ennek ellenére tapasztalható termelési növekedés (évi 1.6 százalékos átlagban), csak annak köszönhető, hogy lendületesen fúrják a régi mezőket, valamint az ország periférikus területein található maréknyi mezőt folyamatosan fejlesztgetik.

Oroszország eközben Szaúd-Arábiával vetekszik a világ legnagyobb olajtermelője címért. Ám a két ország között van egy lényeges különbség: az arab állam tartalék kapacitásokkal rendelkezik, s lényegesen növelni tudja kitermelését. Oroszország ezzel szemben ilyen teljesítményre már nem képes, jelenlegi kapacitása határait feszegeti. Sőt, az orosz olajtermelés az elkövetkező években jelentősen vissza fog esni.

S éppen ez lehet az orosz olaj viharos történetében. Az orosz kormányzat szakértői már figyelmeztették is Vlagyimir Putyint, hogy ha nem történnek sürgős intézkedések, a termelés 2020-ra a napi termelés 8 millió hordóra eshet vissza. Ez igen jelentős kérdés nem csupán Oroszország, hanem az egész világ számára. Oroszország ugyanis a világ egyik legnagyobb exportőre, napi öt millió hordós termelése a világ napi termelésének 12 százalékát teszi ki.

Oroszország export bevételeinek felét az olaj teszi ki és ebből biztosítják a központi költségvetés 40 százalékát, de ezek mögött a számok mögött egy megkerülhetetlen tény áll: Oroszország az elmúlt húsz évben a Szovjetuniótól örökölt olajmezőket aknázta ki, de ez a szovjet örökség kezd elfogyni. Komoly kihívások állnak tehát az ország előtt. Olyan dolog nem létezik, hogy „könnyű olaj” és az orosz olajipar sokszor a Föld legkeményebb körülményei között kénytelen működni. De az elmúlt harminc évben végbement technikai fejlődés lehetővé tette, hogy korábban elérhetetlen helyekről is olajat lehessen kitermelni. Jóllehet az orosz olajipar az elmúlt húsz évben már csatlakozott a globális technológiákhoz és modernizálódott is, de csak bizonyos mértékig. Még nem merészkedett be a sarkvidéki part menti vizekre, illetve nem használ olyan nem hagyományos forrásokat az olajtermelésre, mint az olajhomok vagy az olajpala. Ennek oka egyszerű: nem volt rá szüksége. De az orosz olaj következő „generációját” már olyan helyekről kell majd kitermelni, melyek hidegebbek, mélyebbek, távolabb fekszenek és geológiailag sokkal komplexebbek, továbbá nagyobb technológiai igényük van, mint bárminek, amivel eddig orosz vállalatok foglalkoztak. 

Ha sikerül elkerülni a hanyatlást, az országnak követnie kell a globális ipar által kijelölt ösvényt. Számos jel utal arra, hogy Oroszország elindult ebbe az irányba, de a fordulat csak most következett be. Ennek fényében a Rosznyeft emelkedése, mely az ország legnagyobb állami olajipari vállalata, s mely éppen most készül megszerezni a TNK-BP vállalatot, igen jelentős esemény. Ha az ügyletet jövő évben végrehajtják, a Rosznyeft válik a világ legnagyobb, tőzsdén is jegyzett olajvállalatává.

Mit jelent ez a jövőben az orosz olaj számára? A Rosznyeft a ’90-es évek végére egy jelentéktelen állami olajvállalat volt, melyet három alkalommal is megvételre kínáltak, ám végül mégis az orosz állam nyakán maradt. De nem sokkal ezután elindult a mai gigantikus vállalathoz vezető úton.

2002-ben ugyanis az oroszországi privatizáció elérte a 80 százalékot. Ám Vlagyimir Putyin 2000-es megválasztásával megváltozott a szélirány: a stratégiai ágazatnak minősülő olaj- és gázipari cégeket elkezdték állami ellenőrzés alá vonni. Ennek eredményeképpen került börtönbe 2003-ban Mihail Hodorkovszkij Jukosz vezér, akinek cégbirodalmát röpke két év alatt feldarabolta az állam. A Jukosz legtöbb részét a Rosznyeft kapta meg, amely így megháromszorozta méretét. Így történhetett meg, hogy az orosz energetikai ipar ma döntően két állami vállalat, a Rosznyeft és a Gazprom kezében van. A két vállalat virtuális monopóliumot élvez az orosz szárazföldön és a felségvizeken, így a sarkköri part menti övezetekben is.

Önmagában az állami tulajdon se nem rossz, se nem jó. Ez attól függ, hogy a társaság jól, vagy rosszul működik-e, ez viszont nagyban függ az adott vállalat vezetésétől, s hogy az milyen kapcsolatokat ápol az állam vezetésével.

A Rosznyeft vezére, Igor I. Szecsinnek például jó kapcsolatot ápol. Ő Putyin közvetlen munkatársa már két évtizede és élvezi az elnök erős támogatását. 2008 óta a Rosznyeft de facto vezetője, aki új irányokba viszi a vállalatot. Személyesen tárgyalt meg egy sor stratégiai megállapodást az ExxonMobil, Statoil, Eni és BP vállalatokkal. Ő vezette a Rosznyeft terjeszkedését Venezuelában és felügyelte a vállalat új, oroszországi területeken történő kitermelését az ország belsejében, a sarkkör környékén és az orosz Távol-Keleten.

Szecsin úr szemei előtt azonban a sarkkör jelenti a Rosznyeft számára a kiteljesedést. Oroszország 11 időzónát átlépő kontinentális talapzatán óriási kőolaj és földgáz tartalékok lehetnek. Tényleges mérete bizonytalan, mivel a területnek eddig csupán 10 százalékát tárták fel. De Oroszországnak és a Rosznyeftnek nincs még kellő tapasztalata a sarkköri kitermelésben. Nincsenek megfelelően képzett embereik, de a szükséges technikai tudás is hiányzik. Ráadásul az orosz gépipar sem tudja őket kiszolgálni, melynek döntő részét még a szovjet korszakból örökölték, s még nem képes arra, hogy a sarkköri viszonyok számára megfelelő és ennyire speciális berendezéseket gyártson. Ám Szecsin úr eltökélt. Nemrég kijelentette, hogy a sarkköri kitermelés „sokkal ambíciózusabb az ember számára, mint az első séta a világűrben vagy ember küldése a Holdra.” Ráadásul egy ilyen nagy vállalkozás végrehajtására csak egy olyan hatalmas állami kézben lévő vállalat képes, mint a Rosznyeft.

Ám az orosz olaj váratlan konkurenst kapott: új fejlesztés ért be a világban, melynek segítségével szerte az észak-amerikai kontinensen elérhetővé váltak az úgynevezett kőbe zárt olajtartalékok. S ez az Egyesült Államokat a világ leggyorsabban növekvő olajtermelőjévé tette. Nem sokkal lemaradva követi őt ezen a listán Kanada.

Az ilyen típusú olajkitermelést komolyan figyelemmel követik Moszkvában, ahol az „olajemberek” és a politikusok gyorsan felismerték a hatalmas potenciált a maguk számára. Akkor, amikor az örökségbe kapott mezők kezdenek kifogyni, a kőbe zárt olaj (olajpala és olajhomok) – elméletileg – reneszánszát élheti. Az orosz olajszakértők közül sokan már most azt hangoztatják, hogy az arktikus olaj helyett az olajpala és olajhomok felé kellene fordulnia Oroszországnak is.

De ezek a hangok elhamarkodottak. A palaolaj kitermelése drága (két hordó kitermeléséhez egyet el kell égetni), környezetromboló, s továbbra is magas költségekkel jár. A „palaforradalmat” ráadásul kis- és közepes vállalatok fogják végrehajtani. Következésképpen meg kell várni, milyen gyorsan fog elterjedni a világban az ilyen típusú olajtermelés. Ez a kérdés azonban Oroszországban különösen akut, ahol a független cégek a teljes olajtermelésnek alig 5 százalékát adják és az állami szabályozás gyakran akadályozza az új technológiák elterjedését.

Így a keresztútnál az orosz döntéshozóknak nem csupán azt kell eldönteniük, hogy új területeket tárjanak fel és új technológiákat alkalmazzanak. Az arktikus kitermelés nagy cégeket igényel. De miután egy évtizedet töltöttek azzal, hogy létrehozzanak egy hatalmas állami olajvállalatot, az orosz döntéshozóknak koncentrálniuk kell arra, hogy a lehető legszélesebb körben ösztönözzenek számos innovatív vállalatot és megközelítést. A megközelítések sokszínűsége segíthet Oroszországnak, hogy biztosítsa olaja jövőjét.

- The New York Times -
(Fordította: oroszvilag.hu)

Világvége, vagy egy pénteki nap?

Azt, hogy 21-én pontosan mi fog történni, igazából senki sem tudja. Bárki bármit mond, csak találgat, és azt mondja, amit hisz. Az irányított média a Maja naptárra alapozva fokozta fel az aktuális világvége hangulatot. A Maja naptár valóban 2012. december 21-én ér véget, de nem szabad elfelejteni, hogy kezdete is volt a naptárnak, mégpedig i.e. 3114. augusztus 12-én, ami előtt az emberek ugyanúgy élték a hétköznapi életüket. Látható, hogy a Maja naptár ciklusokban gondolkozik, ugyanúgy, mint a mi jelenlegi naptáraink, csak nem 1 évet tekint egy ciklusnak, hanem egy "kicsivel" többet. A jelenlegi cikluszárás azért kapott jelentősebb hangsúlyt, mert a 26.000 éves precessziós ciklus is most záródik.

Azzal mindenki egyetért, hogy minden ciklus más szellemiségű, és az emberi társadalom igazodik az adott ciklus szellemiségéhez. A korszakok közötti átmenet lehet sokféle. Lehet eseményszerű (mint pl. az özönvíz, háborúk), amikor egy hirtelen esemény okoz mélyreható változásokat, és lehet folyamatszerű, amikor lassú, alig észrevehető folyamatok hozzák meg a változást évek, vagy akár évtizedek alatt. Mindig egy már meglévő, de addigra idejétmúlt rendszerből kell egy új, jobb társadalmat felépíteni.

A jelenlegi váltás a tudatosság magasabb megismeréséről, megéléséről szól. Eddig társadalmunkra egyfajta "nyájszellem" volt jellemző, ahol a vezetők határozták meg az irányt, és az egyénnek a legfőbb dolga mindössze az engedelmesség volt. A magasabb tudatosság azt jelenti, hogy minden egyén saját maga hozza meg döntéseit, és egy olyan új társadalom alakul ki, ahol az emberek úgy alkotnak egységet, hogy mindenki ugyanazt akarja. Igazi önálló közösség jön létre. Nincs már szükség erőszakos vezetésre, és így nem lehet visszaélni a kapott hatalommal.

Amikor az egyén felismeri saját értékét, saját benső Istenségét, abban a pillanatban új értékrendszer alakul ki benne. Felismeri saját benső tiszta Isteni törvényeit, és magától értetődően ehhez fog igazodni. A két igazán fontos Isteni törvény, a szeretet törvénye, és a szabad akarat törvénye. Magyarán mindent szabad, ami ezt a két törvényt nem sérti meg. Fontos itt megemlíteni, hogy minden létezőnek Isten adta joga a szabad létezés, és ennek szükség esetén történő megvédése.

Magát a korszakváltás időszerűségét az emberek egyre erősebben érzik, és ez irányú vágyaikat bizonytalan próbálkozásokkal szerették volna már megvalósítani, ám a sötétség minden ilyen irányú kísérletnek azonnal az élére áll, hogy amikor elérkezettnek látja az idejét, akkor romba tudja dönteni. Kis hazánkban is folyamatosan látható erre példa. Az új korszak szellemének megfelelő közösségek olyan önállóan gondolkodó, és azonos értékrendet képviselő egyénekből állnak, akik elég tudatosak ahhoz, hogy biztosan felismerik azokat, akik nem az isteni törvények szerint gondolkoznak és cselekednek.

Minden világvége-elmélet azt hangsúlyozza, hogy most jött el az idő, amikor mindenki megítéltetik, és ki-ki benső, valódi énjének megfelelően kapja meg büntetését vagy nyeri el jutalmát. A megítélést mindig megelőzi az Isten végtelen szeretetéből fakadó Isteni kegyelem, ami lehetőséget ad arra, hogy ha valaki benső valójában őszintén Isten felé fordul, és azonosul a szeretet és a szabad akarat Isteni törvényével, akkor mentesül korábbi cselekedeteinek "kellemetlen" következményei alól. Felesleges azon gondolkozni, hogy a kegyelmi időszak meddig tart. A hangsúlyt arra kell helyezni, hogy bármely pillanatban készen álljunk a megítéltetésre.

Ha most az egész eddigi mondanivalót egy mondatba sűrítjük, akkor a lényeg, hogy éljünk becsületben, szeretetben, és akkor végre eljön a jelenlegi világunknak a vége s egy jobb korszak veszi kezdetét.

Áldott Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet Kívánunk mindenkinek!

Holcman László, Miklósi István, Palánkai József

Ágoston Balázs: Miért éppen Izrael?

Miért éppen Izraeltől kell félteni a magyar függetlenséget? Jó pénz, az izraeli pénz? És, ha igen, kinek és mire? Miért jelent nemzetbiztonsági kockázatot, ha egy politikusnak izraeli útlevele is van? Peresz csak viccelt, vagy tényleg gyarmatosítanak minket? Antifasiszta hiszti és összeesküvés-elméletek helyett íme, csak a tények!

Az elmúlt két hét vezető közéleti híre kétségtelenül Gyöngyösi Márton képviselő „zsidólistázó" mondata. A pontosság kedvéért szögezzük le, a „listázás" kifejezést a jobbikos politikus nem használta, kétségtelen viszont, hogy – miként maga is elismerte - védhetetlenül rosszul és pontatlanul fogalmazott, habár a szövegkörnyezetből
egyértelműen kitűnik, hogy a közéletben szerepet vállaló esetleges magyar-izraeli kettős állampolgárokban lát nemzetbiztonsági kockázatot. Hogy okkal-joggal vagy sem, arról lehet vitatkozni. Mi több, kell is – érvek ellen érveket, tények ellen tényeket felsorakoztatva, nem pedig megbélyegző jelzőkkel dobálózva. A botrányban éppen ez, vagyis a lényeg sikkadt el, bár a fülsiketítő nácizással együtt itt-ott felszínre bukott egy fontos kérdés: miért éppen Izrael, miért éppen a közéletben esetlegesen tevékenykedő izraeli-magyar kettős állampolgárok jelentenének nemzetbiztonsági kockázatot?

Aki erre zsigerből rávágja, hogy azért, mert az ezen elmélkedők antiszemiták és nácik, az akár be is fejezheti e cikk olvasását. A világ ennél jóval sokszínűbb, az emberek, a vélemények, a kételyek és a kérdések árnyaltabbak, hogysem ilyen-olyan ideológiai bélyegekkel felcímkézett skatulyákba volnának szoríthatók. Többre jutnánk, ha a kibékíthetetlen vitában álló felek legalább hozzávetőleges nyíltsággal, higgadt tárgyszerűséggel ütköztetnék álláspontjaikat.
Nem tisztünk eldönteni – pláne nem holmi ledorongoló jelzővel irányba állított magabiztos tőmondattal -, hogy valóban létezik-e ilyen nemzetbiztonsági kockázat. Vélelmekre, feltételezésekre épülő kombinálásba is fölösleges belebonyolódni. Mindössze annyit tehetünk, hogy alább felsorakoztatunk néhány olyan dokumentálható, igazolható tényt és jelenséget, melyeket érdemes megrágni és mérlegelni.

Jó pénz, csak...

Hogy szó ne érhesse a ház elejét, kezdjük mindjárt Bajnai Gordon kormányának külügyminiszterével, Balázs Péterrel, aki 2009 június 27-28-án Korfun a NATO-Oroszország Tanács külügyminiszteri szintű ülésén, illetve az EBESZ külügyminiszteri értekezletén ezt mondta orosz kollégájának, Szergej Lavrovnak: „Az orosz pénz jó pénz, csak szeretjük tudni, hogy mik a szándékai." Hozzátette, Magyarország akkor tudja „jól fogadni" az orosz tulajdonszerzést Magyarországon, ha az „arányos, átlátható és kiszámítható." És azt is mondta még az orosz tőkéről: „...bizonyos nagyságrenden felül a kormányzatnak tudnia kell róla, számolnia kell vele, s az is elképzelhető, hogy hatást gyakorol rá."

Nos, Balázs Péter fontos dolgot mondott. Igen, minden esetben tudni kell, hogy a külföldi tőke milyen céllal jönne Magyarországra. Az világos, hogy a tőke célja alapvetően a befektetett pénz megsokszorozása, vagyis a haszon létrehozása, aminek azonban minden egészséges állam határt szab, éspedig ott, ahol a piaci szabadság végződik, és a nemzetstratégiai érdek kezdődik. Balázs Péternek tehát igaza volt. Olyannyira, hogy ezen alapelvet – mármint hogy bizonyos nagyságrenden felül a kormánynak tudnia kell az idegen tőke jelenlétének mikéntjéről és céljairól – minden külföldi tőkére ki kell terjeszteni. Természetesen az izraelire is.

Hogy miért? Főképp azért, mert Simon Peresz, Izrael államelnöke nyíltan meghirdette Magyarország felvásárlását: „Izraeli üzletemberek befektetnek az egész világon. Izraelnek precedens nélküli gazdasági sikerei vannak, mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket, fölvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot. (...) Manapság gyarmatok létesítése és hadsereg bevetése nélkül is lehet birodalmakat alapítani. Nézzék meg, mekkora birodalmat épített ki magának rendőrség és katonaság nélkül Bill Gates, s azt is láthatják, hogy micsoda ereje van neki. A kormányok ezzel szemben nem képesek realizálni az erejüket, van költségvetésük, de nincs pénzük. A kormányok tehát képtelenek az eredményes működésre, de a cégeket nem kötik gúzsba a korlátozások." (Simon Peresz, Izrael államelnöke hazája legfontosabb gazdasági összejövetelén, a Kereskedelmi Irodák Szervezetének éves rendes közgyűlésén 2007. október 10-én Tel-Avivban)

E megnyilvánuláshoz valamilyen módon viszonyulni kell(ene) a magyar közélet minden szereplőjének. A jellemző csönd beszédes. Pedig a felvásárlás víziója nem új keletű. Ezelőtt harminc évvel már ezt olvashattuk: „Kizárhatjuk megfontolásainkból azt a lehetőséget, hogy a közép- és nagyvállalatoknál belföldi magántőkés gyakorolja a tulajdonosi funkciókat. (...) A nagytőke felszámolása harminc év után már olyan irreverzibilis folyamat, amelyen
csak külső kolonializáció változtathatna." (Bauer Tamás: A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok, Mozgó Világ, 1982. november. Igen, ez az a Bauer Tamás. A hírhedt ex-SZDSZ-es magyargyűlölő, Gyurcsány egyik jobbkeze.)
Mit is jelent magyarul a kolonializáció? Gyarmatosítást. A túlzott külföldi tulajdonszerzés - avagy a baueri kifejezéssel élve kolonializáció - pedig nemzetbiztonsági kérdéseket is fölvethet. A tulajdonviszonyok és a tőkekoncentráció ugyanis döntően meghatározhatja egy társadalom lélektani állapotát és így a belső stabilitást. A közel 90 százalékban közvetlenül külföldi kézben lévő bankrendszer például a devizahitelezésnek hazudott machinációkkal az érintetteket családtagokkal együtt számítva közel négymillió embert ejtett túszul, kiforgatva
őket tulajdonukból, otthonukból. (A modell száz évvel ezelőtti archetípusát érzékletesen dokumentálta Kazárföldön című szociográfiájában Bartha Miklós.) Tehát nem árt a külföldi tőke szándékait ismerni.

4.000.000.000 dolláros érdeklődés

No de ismerjük vajon az izraeli tőke céljait? Ha nem, forduljunk autentikus forrásokhoz! „Izrael az egyik legnagyobb befektető Magyarországon, a kapcsolatokat fejleszteni szándékozunk. A közeljövőben mezőgazdasági szakemberek érkeznek Magyarországra, hogy a lehetséges befektetésekről tárgyaljanak itteni kollégáikkal. A hangsúlyos témák közül mindenképpen meg kell említeni az alternatív energiahordozók kiaknázását, vagy éppen a Kapuváron is meglévő gyógyvizek hasznosítását. (...) A legfontosabb feladatom felmérni azokat a lehetőségeket, amelyekben a magyarok partnerei lehetnek az izraeli befektetőknek." Ezt nem más nyilatkozta a Kisalföldnek 2008 áprilisában, mint Aliza Bin-Noun akkori izraeli nagykövet.

Mármost kétségtelen tény, hogy a mezőgazdaság, illetve a vízkincs Magyarország stratégiai ágazatai, ezért nem mindegy, kik, milyen formában és milyen céllal fektetnek be ezen területekbe.
Az izraeli nagytőke az 1990-es évek közepén körül kezdett jelentősebben érdeklődni a magyarországi befektetési lehetőségek iránt. Akkoriban - tevékenységüket finanszírozandó - megvetette lábát hazánkban a Leumi Bank is, melynek számos botrány után be kellett zárnia budapesti fiókját. Az 1990-es évek közepe óta nem szűnik az izraeli lelkesedés, évente átlagosan mintegy 300 millió dollárt ruháznak be Magyarországon a zsidó államból érkezett vállalkozók. A jelenleg hazánkban „dolgozó" izraeli tőke nagyjából 4 milliárd dollár. Ezzel Izrael a Magyarországon befektetett külföldi pénzmennyiség tekintetében a nem európai befektetők sorában az Egyesült Államok mögött a második hazánkban, de a legnagyobb európai államokat - Németország, Franciaország, Nagy- Britannia - tekintetbe véve is az élvonalban van.

Persze erre bárki mondhatja, hogy ezzel semmi gond, a külföldi tőke keresi a hasznot. Nyilván így is van - de emlékezzünk vissza, mit is mondott Balázs Péter, Bajnai külügyminiszter az orosz tőkével kapcsolatban! Tény pedig, hogy az izraeli tőke kifejezetten stratégiai ágazatok iránt érdeklődik. Legfőképpen az ingatlanpiac iránt, olyannyira, hogy az összes hazánkban forgó izraeli befektetés több mint hatvan százaléka e területet érinti.

Kartellek, trükkök, kutatások

Számos bevásárlóközpont született a zsidó államból jött vállalkozók tőkéjéből, a Duna Pláza és a nyomában országszerte kialakult plázahálózat például teljes egészében izraeli érdekeltség. Amellett, hogy ezek átalakították a városképi környezetet, ellehetetlenítették a magyar mezőgazdasági kis és közepes méretű termelőket, és nem mellesleg fénysebességgel alakították ki a „plázázó" ember típusát. De nem csak bevásárlóközpontokban utaznak az izraeliek, hanem lakó- és egyéb ingatlanokban is. A főváros tizenharmadik kerületének meghatározó arculatformálója ma már az izraeli-amerikai közös tulajdonban lévő Autóker-Holding, mely számos lakóparkot jegyez. A budapesti „ingatlanfejlesztések" gyakorlatilag izraeli monopóliummá váltak, hiszen több mint 70 százalékban a zsidó államból érkezett vállalkozók érdekeltek bennük. Egyes szakemberek szerint az ingatlanpiacon megtermelt minden második forint izraeli haszon. Igazán pontos adatok sajnos nincsenek, mert több olyan offshore-cég is tevékenykedik Budapesten, melyről csak sejteni lehet, hogy izraeli érdekeltség.

Ami a lakóparképítést illeti, ez pénzigényes műfaj. A szükséges pénz előteremtésének számtalan módja van. A leggyakoribb az, hogy a részvénytársaság-szerűen működő befektető cég bankgaranciával pénzt köt le Izraelben, majd ezt transzferálják a magyarországi bankvilágba, hogy itt kedvezményes hitelt tudjanak fölvenni. Ettől fogva máris a magyar adófizetők által a bankokba helyezett pénzzel sáfárkodnak, arról nem beszélve, hogy míg Izraelben két százalék körül kamatozik a pénz, addig hazánkban jóval magasabb a kamatláb. Budapest tehát az izraeli „ingatlanfejlesztők" hídfőállása, de az elmúlt években egyre erőteljesebben érdeklődnek a vidék iránt is.

Ennek oka egyebek mellett az, hogy a Közel-Keleten állandósult bizonytalanság, a háborús helyzet miatt az izraeli tőke előszeretettel keres magának biztonságos, stabil üzleti környezetet. S Magyarországot, úgy tűnik, valamiért ilyennek találják a zsidó állam vállalkozói. Köztük az izraeli illetékes hatóságok szerint is szép számmal akadnak olyanok, akik itteni tranzakcióikkal ügyesen kibújnak az izraeli adótörvények alól.

De nem csak „ingatlanfejlesztők", hanem vásárlók is szép számmal érkeznek Magyarországra. Az Ingatlanbróker magazin 2008 nyarán hosszabb írásban elemezte az izraeliek budapesti ingatlanbizniszeit. A szakmai orgánum a Jediot Ahronot című izraeli napilapra hivatkozva azt állította, hogy a zsidó állam befektetői körében Toronto után Budapest a második legnépszerűbb város. Az Ingatlanbróker közölte azt az információt is, hogy több tízezer ingatlan van izraeli tulajdonban, melyek értékesítése gyakorta egyes izraeli cégek közti kartellezések nyomán kialakult árak szerint történik. Az „ingatlanfejlesztők" tehát alapvetően meghatározzák az ingatlanpiaci viszonyokat. Ez pedig döntően befolyásolja az építőipart, amit mindig húzóágazatnak szoktak tekinteni.

Csakhogy a hazai építőipari cégek jelentős része bedőlt, mások napról napra próbálnak életben maradni. Ennek oka az az általános tapasztalat, hogy izraeli beruházók gyakran megtévesztik a kivitelezőket, vagy olyan körülményeket teremtenek, hogy a kivitelező garantáltan ne tudja teljesíteni a szerződésben aprólékosan rögzített feltételeket. Ily módon gyakran töredékét fizetik ki a magyar vállalkozók járandóságának.

Az izraeli tőke emellett kedveli a vegyipart és a gyógyszergyártást is. Ma Magyarország legerősebb gyógyszergyártó mamutcége az izraeli tulajdonú Teva, melynek debreceni üzeme olyannyira jelentős, hogy a cég néhány éve bezárta angliai telephelyét, s a brit piacot is a Magyarországon gyártott készítményekkel látja el. A gyógyszeripar pedig ilyen meglódult időkben, amikor egymást éri a kergemarhakór, a madárinfluenza vagy a sertésinfluenza, stratégiai szerepet kap, és igencsak jó üzlet.

Akárcsak az információ-technológia és a telekommunikáció. E területekre vonatkozóan 2009 elején írt alá Eli Yishay akkori izraeli kereskedelmi, munkaügyi és ipari miniszter és Molnár Károly akkori magyar kutatás-fejlesztési miniszter Jeruzsálemben kutatás-fejlesztési megállapodást. Az egyezmény deklarált célja, hogy együttműködésre serkentse a két ország vállalkozásait az információtechnológia és a telekommunikáció terén. Az esetleges közös projektek a tervek szerint állami támogatásban is részesülhetnek.

Háború és béke izraeli kézben

Mint látható, a Magyarországon jelentős mennyiségben jelen lévő izraeli tőke tehát az ingatlanpiacon, a gyógyszer- és vegyiparban, a mezőgazdaságban és a távközlésben van jelen, s érdeklődik a vízvagyon és az alternatív energiahordozók iránt is. Ezek stratégiai ágazatok. A magyar államnak tehát indokolt lenne illő tisztelettel fölvetni az orosz pénzzel kapcsolatban megfogalmazott kérdést izraeli vonatkozásban is, a választópolgároknak pedig minden fülsiketítő és figyelemelterelő vértolulás ellenére is igenis joguk van tudni, kik azok a magyar közéletben, akik ezen állam útlevelét is birtokolják. Annál inkább, mert más országok történései intő példaként szolgálnak.

„Két izraeli kabinetminiszterünk van, az egyik háborúval foglalkozik (David Kezerasvili honvédelmi miniszter), a másik pedig tárgyalásokkal (Timur Jakobasvili területi egységért felelős államminiszter), és itt az izraeli részvétel: háború és béke egyaránt izraeli zsidók kezében van."

A szöveg nem antiszemita összeesküvés- elmélet szüleménye, az eredeti, angol nyelvű változat így szól: „We have two Israeli cabinet ministers, one deals with war (Defense Minister David Kezerashvili), and the other with negotiations (State Minister for Territorial Integration Temur Yakobashvili), and that is the Israeli involvement here: Both war and peace are in the hands of Israeli Jews." A forrás pedig nem más, mint a Haaretz című izraeli lap.

Ha tehát erről, mármint döntő befolyással rendelkező személyek kettős, jelesül grúz és izraeli állampolgárságáról Grúzia vonatkozásában egy izraeli lapban nyíltan beszélhet a nemrég megbukott (egyébként amerikai állampolgársággal is rendelkező) grúz elnök, Miheil Szaakasvili, akkor Magyarországon sem lehet tabu e téma. A magyar embereknek joguk van tudni, milyen céllal favorizálja látványos súllyal hazánkat a stratégiai ágazatok iránt érdeklődő izraeli tőke, és voltak-e, vannak-e a közéleti szereplők között olyanok, akik e célok elérését a közélet fontos pozícióiban a felvásárlást hirdető államfő országának útlevelét is magukénak tudva igyekeznek előmozdítani.(A Magyar Nemzeti Bank devizagazdálkodási főosztályát - 1950-től 1953-ig tartó pénzügyminisztériumi kitérőjétől eltekintve - 1948-tól 1988-ig vezető, majd a Jegybank első elnökhelyettesi tisztségét betöltő, eközben 1982 és 1988 között a Nemzetközi Valutaalap magyarországi kormányzójaként is ténykedett, majd 1990-től 1994-ig az izraeli-magyar vegyes cég, a Leumi-Hitelbank Rt. alelnökeként, később igazgatótanácsi elnökeként szerepet vitt, történelmi léptékben a magyar állam eladósodásáért felelősséget viselő, 2006- ban a Gyurcsány-kormány által kitüntetett, 2009-ben elhalálozott Fekete Jánoson kívül.)

Azt pedig ki-ki eldöntheti, hogy mindezt nemzetbiztonsági kockázatként értékeli-e vagy sem. Egy örök liberális toposzt idézve érdemes felnőttként kezelni a társadalmat e téren is.

jobbegyenes.blog.hu

Újabb törvény módosítási javaslat a "nép" érdekében

Szili Katalin a jelenleg hatályos büntető törvénykönyvet szeretné kiegészíteni azzal, hogy aki nyilvánosság előtt valamely etnikai, faji vagy vallási csoportról számukra sértő módon nyilatkozik, illetve beszél, az börtönbüntetéssel legyen sújtható.

Vonatkozna ez továbbá a sértő, gyűlöletkeltő beszédekre, megnyilvánulásokra, közösség elleni izgatásra, illetve a félelmet keltő magatartás tanúsítására is. Akár három év börtön büntetéssel is sújtható lenne az, aki ezt a törvényt megszegi.

Arra hivatkozott, hogy az elmúlt időkben több olyan beszéd hangzott el nagy nyilvánosság előtt, ami egyes közösségek tagjaiban félelmet keltett. A szólás és véleménynyilvánítás szabadsága csak addig terjedhet, amíg mások emberi méltóságának, közösségi identitásának megőrzésének alapvető jogait nem sérti.

És innen pedig már tudható, hogy melyik fajt, illetve fajokat védené ez a törvény. Nem a magyart az biztos. Újabb zsidó, és cigány "védelmi" törvény van születőben. Bár kérdés, ha nem beszélünk valamiről, akkor az nincs is?Minden betegségre gyógyszer kell, ha csak beszélünk a gyógyulásról az nem segít. Épp így kell eltávolítani, nemzetünk és fajunk testébe mélyen befészkelődött férgeket.

Völgyesi Szabolcs

50 százalékkal nő a holokauszt-túlélők nyugdíjkiegészítése

Január 1-jével létrehozza a kabinet a Magyar Holokauszt 2014 Emlékbizottságot - közölte a Kormányszóvivői Iroda. A holokauszt-túlélők rendszeres nyugdíjkiegészítése jövő január 1-jétől 50 százalékkal emelkedik.

A szóvivői iroda közleményében emlékeztetett, hogy 2014-ben lesz a magyarországi vészkorszak legszörnyűbb fejezetének, a magyar zsidóság megsemmisítésének 70. évfordulója.

A gyász és az emlékezés okán, a tragikus 1944-es év megismertetésére, a magyarországi zsidó szervezetek javaslatára, Orbán Viktor miniszterelnök előterjesztése alapján a kormány a Magyar Holokauszt 2014 Emlékbizottság létrehozásáról döntött, amelyet Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár irányít majd.

A testület tevékenységét 2013. január 1-jétől 2014. december 31-ig végzi. A kormány egyúttal felkéri a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, a Magyarországi Autonóm Ortodox Izraelita Hitközség, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete vezetőit, "Az Élet Menete" Alapítvány kuratóriumának elnökét, Izrael Állam és az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövetét, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét, valamint a belügy-, a külügy-, az erőforrás-, a honvédelmi és a közigazgatási minisztert, hogy vegyen részt az emlékbizottság munkájában.

A Kormányszóvivői Iroda közölte, hogy a vonatkozó törvény alapján a több mint nyolcezer magyarországi túlélő rendszeres nyugdíjkiegészítésben részesül, amelynek összegét a kabinet szerdai döntése értelmében 2013. január 1-jétől 50, majd 2014-ben további 50 százalékkal kíván megemelni.

"Magyarország kormánya tisztelettel és megbecsüléssel tekint a diktatúrák áldozataira, így a magyar holokauszt túlélőire is" - olvasható a közleményben.

http://www.hir24.hu/belfold/2012/12/20/50-szazalekkal-no-a-holokauszt-tulelok-nyugdijkiegeszitese/

Gazdag István: Ötödik hadoszlop

„Végre megindultak a mieink.” Ez a mondat azon a napon hangzott el, amikor az izraeli szoldateszka tankjai felsorakoztak a Gázai bantusztán határán a palesztin bennszülöttek soron következő lerohanására készülődve. Hogy hol? Nem máshol, mint a magyar külügyminisztériumban - és ez adja a dolog pikantériáját. Két régi káder cseverészett egymás közt, információs forrásom, a külügyben dívó csíziót még nem igazán ismerő és így a hallottakon némileg fennakadó outsider kolléga jelenlétében (akinek a kiléte, érthető okokból, nem publikus).

Érdekes, hogy a szovjet elvtársakat már a ’80-as években aggasztotta a magyar párt- és államapparátusban, különösen a külügyi vonalon tapasztalható cionista befolyás mértéke (vö. Mitrohin-archívum), és úgy tűnik, hogy cionistáink közül egyeseknek a Nemzeti Együttműködés Rendszerében is sikerült megőrizniük a pozíciójukat. Bizonyára felülmúlhatatlan „szakmai kvalitásaikra” tekintettel. Meg aztán Antal József és az elszabotált rendszerváltás óta egyébként is tudjuk, hogy a szakmaiság megelőzi a lojalitást. Nyilván ennek tudható be, hogy az állami hivatalok tele van pótolhatatlan emberekkel. Akárcsak a temetők ugyebár.

Vajon csak hozzám hasonlóan paranoiás Jobbikos képviselők agyába fészkelheti be magát az a sanda gyanú, hogy az ilyen kettős kötődésű - és nem is feltétlenül kettős állampolgárságú - egyének nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetnek? Mentségemül szolgáljon, hogy ugyanez a téma már jó ideje napirenden van az amerikai közbeszédben, márpedig az USA, mint mindenben, ebben is etalon lehet a magunkfajta közép-európai trogloditák számára.

Az általában túlzottan is jóhiszemű, sőt néha már-már az együgyűségig naiv amerikaiakat az országuk életében mindinkább elhatalmasodó cionista lobbi ténykedését leleplező bestsellerek és internetes honlapok sora mellett néhány nagy port felvert kémkedési ügy döbbentette rá helyzetük komolyságára. Az Izrael-lobbi és az amerikai külpolitika című - anno a lapunkban is méltatott - könyvükben Stephen Walt, a Harvard Egyetem és John Mearsheimer, a Chicagói Egyetem professzora az amerikai nép érdekeivel és biztonságával ellentétes, egyoldalú Izrael-barát külpolitikai orientációról rántotta le a leplet, amelyet ráadásul többnyire izraeli-amerikai kettős állampolgárságú kormánytisztviselők forszíroznak, akiknek a lojalitása ennek következtében teljes joggal kérdőjelezhető meg.

Számos kémkedési ügyben viszont megkérdőjelezhetetlen - tudniillik Izrael javára. Arra ugyanis eddig még nem volt példa, hogy egy izraeli-amerikai kettős állampolgár Izrael ellenében az USA-nak kémkedett volna, az ellenkezőjére viszont annál inkább. Egyikük, Jonathan Pollard például azzal vált hírhedtté, hogy több államtitkot lopott el, mint bármely másik kém az amerikai történelemben. Kihallgatása során azt vallotta, hogy „állama” érdekeit a sajátjai elé helyezte, és bár az amerikai haditengerészet elemzőjeként ténykedett, az „állama” alatt természetesen Izraelt értette, amely iránt fiatal kora óta érzett úgymond „faji elkötelezettséget”. Három évig tartó kémkedését a zsidó állam némi készpénzzel, ékszerekkel és havi járandósággal, az amerikai bíróság pedig 1987-ben életfogytiglani börtönbüntetéssel honorálta. Ben-Ami Kadish 2008 decemberében ismerte be, hogy az amerikai hadsereg gépészmérnökeként katonai titkokat adott át Izraelnek a nyolcvanas években. Ő azonban idős korára való tekintettel (a lebukásakor 85 éves volt) egy jelképes pénzbüntetéssel megúszta. Nem úgy, mint Stewart David Nozette planetológus, aki az USA energiaügyi-, valamint hadügyminisztériumának és űrkutatási ügynökségének az alkalmazottjaként 2009-ben szigorúan titkos atom- és műholdtitkokat akart eladni potom kétmillió dollárért és az Izraelbe való visszatérés (alija) jogáért, pechére egy FBI-ügynöknek, aki viszont Moszadosnak adta ki magát. Így most 13 éven át a börtönben morfondírozhat a történteken.

Amerikai állampolgárok százezrei egyáltalán nem titkolják, hogy elsősorban Izrael iránt éreznek elkötelezettséget. Mivel ezek az amerikaiak szavaznak az izraeli választásokon, katonai szolgálatot teljesítenek az izraeli hadseregben, harcolnak az izraeli háborúkban, közreműködnek a palesztinok földjeinek kisajátításában, tehát aktívan részt vesznek a cionista rezsim politikájában, adott esetben kétségtelenül nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetnek az Egyesült Államokra nézve. Egyikük, Meir Kahane rabbi, a Zsidó Védelmi Liga (JDL) nevű nemzetközi terrorszervezet alapítója, akit az izraeli parlamentbe is beválasztottak, a ’80-as években az USA-ban toborzott aktivistákat Izraelben végrehajtott palesztinellenes akcióihoz, mígnem egy egyiptomi származású amerikai iszlamista néhány revolvergolyóval végett vetett ámokfutásának. Egy másik amerikai zsidó, Alan Harry Goodman belépett az izraeli hadseregbe, majd 1982. április 11-én elsétált a jeruzsálemi al-Aksza mecsethez és Uzi géppisztolyával tüzet nyitott a tömegre, meggyilkolva két palesztint és megsebesítve többeket. Nála is „hatékonyabbnak” bizonyult a brooklyni születésű dr. Baruch Goldstein, aki ideológiai kiképzést Kahane rabbi szervezetében, fegyverest pedig az izraeli hadseregben kapott, miután 1983-ban a „korlátlan lehetőségek hazáját” felcserélte az „Ígéret földjére”. Orvosként köztudott volt róla, hogy nem hajlandó arab pácienseket kezelni. Végül aztán 1994. február 25-én, Purim napján magára öltötte tartalékos tiszti egyenruháját, magához vette szolgálati gépkarabélyát, és az egyik hebroni mecsetben imádkozó arabok közül megölt 29-et, 125-öt pedig megsebesített.

Ez azonban csak a jéghegy csúcsa. Victor Ostrovsky, a Moszad dezertőre egymillió főre becsüli a szentföldi haramiaállam mindenre elszánt és bármire kész potenciális „alvó ügynökeinek” (szajanok) számát a zsidó diaszpórában. Közülük sokan az nyugati államok intézményrendszerében ténykednek Izrael javára, és e tekintetben Magyarország is kétségtelenül a Nyugat része. Ezt a tényt a kvázi-ökumenikus parlamenti obstrukció és a keresztény cionista szektások Kossuth téri hőbörgése ellenére sem kellene elbagatellizálni. Hacsak nem akarunk mi is a globális cionista Anschluss kollaboránsai lenni.

MD 2012. XII. 20.

Peru Mi-35-ösökkel szemezget?

A dél-amerikai ország két tucatnyi harci helikoptert vásárolna Oroszországtól, a felek már tárgyalnak az üzlet feltételeiről. A perui védelmi miniszter, Pedro Cateriano szavait a RIA Novosztyi hírügynökség hasábjain olvashattuk. A riport szerint jelenleg 24 darab Mi-35-ös eladásáról folynak tárgyalások, de ajánlatuk van az Amerikai Egyesült Államoktól és Franciaországtól is. Katonai tanácsadókat kértek fel arra, hogy készítsenek műszaki elemzést és megvalósítási tanulmányt a szóba jöhető lehetőségekről, majd ezek elemzése után választják ki azt a harci helikoptert, melyet a katonai műveletek mellett a terrorista-elhárító és kábítószer-kereskedők elleni hadműveletekben használnának. Peru tavaly 2 darab Mi-35P “Hind-E” és 6 darab Mi-171Sh “Hip” típusú helikoptert vehetett át Oroszországtól, emellett 16 darab Mi-24-essel és 14 darab Mi-17-essel is rendelkezik.

(htka.hu)

Moszkva most már az erő nyelvén beszél Ukrajnával

Viktor Janukovics ukrán elnök az utolsó pillanatban lemondta moszkvai útját. Az eredetileg december 18-ra kitűzött Putyin-Janukovics tárgyalásoktól sokan azt várták, hogy Kijev egyértelmű lépéseket tesz a keleti integráció, a Vámunió felé. A Nyezaviszimaja Gazeta úgy tudja, nem Janukovics visszakozott, hanem a Kreml nem akart tárgyalni az ukrán elnökkel, miután nem kapott garanciákat arra, hogy Ukrajna aláír bizonyos dokumentumokat. Sajtóinformációk szerint Oroszország azt várta volna el, hogy Ukrajna tegyen konkrét lépéseket a Vámunióhoz való csatlakozást illetően.

Kijev eközben olcsó gázt várna el Oroszországtól, amire azonban Moszkva csak akkor lenne hajlandó, ha Ukrajna belépne a Vámunióba. Ebben az esetben Ukrajnának csak 165 dollárt kellene fizetnie a gázért. Mindeközben Ukrajna továbbra is célnak tekinti az Európai Uniós csatlakozást, ami aligha összeegyeztethető a Vámunióval, még ha Nyikolaj Azarov miniszterelnök és a Régiók Pártja politikusai mást is mondanak.

A történtek arról tanúskodnak, hogy Moszkva a diktátumok nyelvén kíván beszélni Ukrajnával, így kívánva beléptetni az országot az általa vezetett posztszovjet integrációba. Az orosz pozíciók ráadásul a Déli Áramlat építésének megkezdése után jelentősen javultak a kiszolgáltatottá váló Ukrajnával szemben.

- Nyezaviszimaja Gazeta -
(Fordította: oroszvilag.hu)