Egyesek naivan azt gondolhatják, hogy a NATO-nak logikusan el kellett volna tűnnie a Varsói Szerződés feloszlásakor. Annak a ténynek azonban, hogy nem ez történt, és hogy éppen ellenkezőleg: egyre agresszívabb szerepet szántak neki (Jugoszlávia megtámadása, túlterjeszkedés a geopolitikai zónáján, közvetlen részvétel a „terrorizmus elleni” háborúban stb.), inkább arra kellene késztetnie, hogy az 1991 előtti létezése igazolásának érvényét is megkérdőjelezzük. Valójában ezt a négy évtizedet ritkán vonják kétségbe, mivel a Varsói Szerződés által képviselt fenyegetést nagyon is valóságosnak tekintik.
Vajon egy NATO-hoz hasonló katonai szövetség puszta léte nem teszi eleve lehetetlenné egy valóban multilaterális világrend létrehozását az ENSZ égisze alatt? Ténylegesen a NATO létezése már kezdettől fogva aláásta az ilyen világrendet. Lényeges momentum, amelyről általában megfeledkeznek, hogy a Varsói Szerződést majdnem hat évvel a NATO után hozták létre, 1955. május 14-én, és ez már önmagában is hitelteleníti a szokásos érvet, miszerint a NATO csupán reakció volt a Varsói Szerződés fenyegetésére. Valójában éppen fordított a helyzet: a Szovjetunió és kelet-európai vazallusai alkotta „béketábor” a Varsói Szerződés megalakításával Nyugat-Németország NATO-ba való integrálására és újrafelfegyverzésére válaszolt.
Az Egyesült Nemzetek 1945 novemberében ratifikált alapító okirata pontosan meghatározza a háború elkerüléséhez a tagországokra háruló kötelezettségeket, egyértelműen előírva számukra, hogy egyesítsék erőiket a béke fenntartása érdekében és közösen tegyenek hatékony erőfeszítéseket a békét fenyegető veszélyek megelőzése és elhárítása végett. Az ENSZ célja „.. békés eszközökkel rendezni (...) a béke megszegésére alkalmas nemzetközi jellegű nézeteltéréseket vagy helyzeteket ...” Akkor tehát mi értelme lehetett egy 12 országot elszigetelő katonai szövetségnek, ha minden ország őszintén elhatározta, hogy egyesítik erőiket a béke fenntartására?
Alig három évvel az ENSZ Alapokmányának az aláírása után a főbb európai gyarmattartó hatalmak (az Egyesült Királyság, Franciaország, Hollandia, Belgium) és Luxemburg megkötik a Brüsszeli paktumot, amely egy évvel később a NATO csírájává fog válni. Az általuk létrehozott katonai szövetség kiürítette az Alapokmányban lefektetett elvek és kötelezettségek értelmét. A támadó fegyverekkel felszerelt országok exkluzív klubjában való önvédelem állítólagos szükségessége azt jelezte, hogy ezek az elvek csupán írott malaszt maradtak számukra.
„Tudják, hogy mi a politikánk alapja? A félelem. A félelem önöktől, a kormányuktól, a politikájuktól.” 1948 szeptemberében Paul-Henri Spaak elmondja híres „cidrizős” beszédét az ENSZ-ben, amelyet lényegében a NATO egy évvel későbbi létrehozását igazoló hitvallásnak tekintenek. A belga diplomácia vezetője valójában a néhány hónappal korábban megkötött Brüsszeli paktumot védelmezte. Felszólalásában Spaak kihagyhatatlanul utalt a „szabad világ” eszményeire, a nyugati és demokratikus civilizáció értékeire - szemben a totalitarizmussal. Megállapítható, hogy ez a fajta retorika az idők folyamán nem sokat öregedett, csupán a „totalitarizmus” helyébe a „terrorizmus” lépett...
1948-ban az USA volt az egyetlen atomhatalom, amely a Hirosima és Nagaszaki elleni bűncselekményeket - akárcsak korábban Drezda esetében - nem azért követte el, hogy a már kapituláció előtt álló ellenségeire nyomást gyakoroljon, hanem valójában a Szovjetuniót fenyegetve állami terrorizmust gyakorolt, Koreában pedig a japán megszállók helyébe lépett - a koreaiakat sújtó atrocitások tekintetében is. A hollandok igyekeztek vérbe fojtani Indonézia függetlenségi törekvéseit. Alig szabadultak fel a náci megszállás alól, a franciák nyomban a gyarmataikon vettek revánsot a németektől elszenvedett megalázó vereségükért: Indokínában 1946-tól nyolc évig folytatták a „tisztogatást” (mielőtt átadták volna a stafétát az amerikaiaknak), Madagaszkár „pacifikálása” pedig csaknem 90 ezer áldozattal járt 1947-ben. Ami a belgákat illeti, nekik köszönhetően a kongóiaknak igencsak sajátos elképzeléseik lehettek a „szabad világ” ideáljairól. Arról nem is beszélve, hogy Salazar Portugáliája is tagja lett a „szabad világ uniójának”, nyilván mert osztozott a többiekkel a „félelemben”.
„Ennek a rendszernek (a nyugati liberális demokráciának) hatalmas előnyei vannak: elutasítja az erő és az erőszak alkalmazását. Bízik az ember józan eszében és bölcsességében” (további részlet Spaak beszédéből). Nem biztos, hogy a világ maradékának is ilyen rövid a memóriája. A szabadság védelme? Demokrácia? Az idő távlatából csupán nyilvánvaló álszenteskedés a gyarmatbirodalmak részéről, amelyek azzal voltak elfoglalva, hogy megpróbálják megvédeni érdekeiket a vérben. És ma ugyanezen hatalmak gyakran annak a szükségességével igazolják katonai szövetségüket, hogy tiszteletben tartassák az emberi jogokat azokban az országokban, amelyek a múltban már épp eléggé kiélvezték a kényszerű gondoskodásukat.
„Miénk a világ gazdagságának 60 százaléka, de a népességének csak 6 százaléka. Ebben a helyzetben nem kerülhetjük el, hogy ne irigyeljenek bennünket és ne nehezteljenek ránk. Valódi feladatunk a következő időszakban, hogy egy olyan kapcsolatrendszert találjunk ki, amely biztosítja számunkra ennek az egyenlőtlenségnek a fenntartását” (George Kennan, az amerikai külügyminisztérium politikai tervezésért felelős vezetője, 1948. február).
A szovjet blokk 1991-es szétesése lehetővé tette a világ gyarmatosító típusú újrahódítását. A startjelet az első öbölháború jelentette. Azóta a nyugati multik megemésztették Kelet-Európát, a makrancoskodókat pedig, mint Jugoszlávia, megzabolázták, ahogy kell. A NATO jelenléte Közép-Ázsiában és egyre nyíltabban vállalt ambíciója, hogy szükség esetén a világon mindenhol exponálja magát a nyersanyagforrások biztosítása érdekében, ugyanazon régi gyarmati politika folytatása. Az egyik madárijesztő elvesztése szükségessé tette egy másik elkészítését, és a „terrorizmus” kitűnő választásnak bizonyult, mert nem kell félni az idő előtti megszűnésétől. 1991-ben nem tűnt el a NATO, és ma ugyanaz indokolja a létét, mint 1949-ben. Ugyanúgy semmi.
MD 2012. VI. 21.Putyin szerint is az izraeliek a NATO döntéshozói
Vlagyimir Putyin tovább folytatja közel-keleti körútját, melynek első állomása Izrael volt. Ottléte alatt Putyin felavatta a nagy honvédő háborúban elesett orosz katonák tiszteletére állított emlékművet, majd találkozott Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnökkel. A megbeszélés után Putyin bejelentette, hogy a szír helyzettel kapcsolatban letisztázták az orosz álláspontot, és Oroszország továbbra sem tűri a Szíriával szembeni ellenséges fellépést. A demokratikus változást támogatják minden országban, de az idegen katonai beavatkozásnak Oroszország megálljt fog parancsolni.
Az úti cél nem véletlen, ugyanis Izrael a legtürelmetlenebb fél ezúttal egy olyan ország megszállása tekintetében, ami Oroszország számára jelent hídfőállást a Földközi-tengerre. Putyin diplomatikus hangnemének alsó tónusát a nemrég Izrael felett átrepülő orosz ballisztikus rakéta már megadta, így az elnöknek csak a felszínes diplomáciával kellett foglalkoznia. Netanyahu is megelégedett a felszínes diplomáciával, mivel az orosz rakéta nem csapódott be Izraelben. De még becsapódhat, ha az izraeli vezetés meglép bizonyos meggondolatlan dolgokat, ami nem egyezik az orosz érdekekkel. Így még a zsidó miniszterelnök is meghallgatta egy másik nép vezetőjének álláspontját, amit megjegyzünk, más népekkel szemben nem nagyon szokott megtenni.
A találkozót követően feltűnő gyorsasággal hangzottak el az európai vezetők nyilatkozatai, miszerint a mai NATO értekezleten Szíria esetében nem szabad a katonai beavatkozás mellett dönteni. Ezeket a politikusokat közvetlenül vagy közvetetten az izraeliek pénzelik, és ezt Vlagyimir Putyin is nagyon jól tudja. Nem véletlen az izraeli vezetést kereste meg a szír beavatkozás ügyében, miután a NATO-val folytatott tárgyalások eredménytelenül zárultak. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a sokak által kritizált formalitások ellenére Putyin ezzel a találkozóval fején találta a szöget.
Fenyvesi Áron
