Az emberek az utcán nyalják a fagylaltot, a kánikula minden idők rekordját megdöntötte és ez már egy folyamatosan emelkedő tendencia, amelynek következményei beláthatatlanok hosszútávon. Még egy gazdaságilag stabil országban is komoly kihívások elé helyezné az embert, akár lakhatási, mezőgazdasági, munkavégzési, utazási, egészségi és egyéb szempontokból.
Viszont mi nem állunk stabilan, sem gazdasági, sem pedig társadalmi szempontból. A világpolitikában átrendeződés alatt állnak az erőviszonyok, ez önmagában feszültség keltő tényező és itt a feszültség alatt mindent érteni kell. Helyzetünk nemhogy stabilnak nem mondható, hanem kifejezetten instabil. Talán az sem túlzás, ha azt mondom, hogy lelkében beteg a nemzet, beteg az ország lakossága, beteg a magyar társadalom.
Mi joggal vagyunk büszkék tehetségünkre, mert tehetséges és szép nemzet vagyunk. Aki világot járt ember és van összehasonlítási alapja az tudja. Sportban, tudományban, új dolgok feltalálásában, asszonyaink szépségében az élen járunk. Azt hinnénk, hogy mindez elegendő kellene, hogy legyen ahhoz, hogy kiegyensúlyozott gazdasági hátteret biztosítsunk magunknak, egy olyan gazdaságot, amely a földi létünk szükségleteit civilizált emberhez méltó módon kielégítené, hiszen még a megkurtított országunkban is rendelkezünk mindazon természeti adottságokkal, hogy az elébb felsoroltak biztosítva legyenek. A számvetés viszont teljesen más eredménnyel szembesít minket.
Az emberek átlag életkora alacsony, egészségi állapota enyhén szólván nem kielégítő, a stressz szintje magas-boldogság szintje rendkívül alacsony, az ország fuldoklik az adósságban, a háztartások úgyszintén. A nemzeti vagyon két évtized alatt teljesen eltűnt vagy idegen kézbe került. Hogyan történhetett mindez meg egy tehetséges nemzettel?! Hogyan történhetett meg mindez egy még nem is oly régen Európa középhatalmával? Egyetlen elfogadható válasz van erre, amivel lehet nem egyetérteni és lehet vitatni, de a tény az tény marad.
A válasz a következő:-nem törődünk azzal, hogy milyen igazságtalanság történik szomszédunkkal, ismerősünkkel vagy akár egy idegennel. Sok esetben még káröröm is fellehető a poruljárttal szemben. Kimondható, hogy a magyar nemzet elvesztette, az egészséges és a megmaradásához nélkülözhetetlen összetartását. Egy nemzet amely nem összetartó enyészetté válik.
Mindenekelőtt meghatározni kellene, hogy mi az a szükséges minimum összetartás amely végül is önérdek kell, hogy legyen egyben.
Az összetartás nem azonos az összetartozással. Összetartozás nélkül is lehet összetartás és összetartás nélkül is lehet összetartozás.
Ez utóbbi dübörög nálunk, még állami szinten is. Lásd az Országgyűlés által elfogadott törvényt, „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
Tehát állami szinten fontosnak tartják az összetartozás kinyilvánítását, viszont gondosan ügyelnek arra, sőt mindent elkövetnek, hogy összetartás helyett széthúzás legyen és ennek következményeit szenvedjük. Miközben hangzatos, tartalom nélküli maszlagot vetnek a nép elé nagy csinadrattával elsorvasztják a nemzet gerincét, éket ütnek mindenhová ahol a kohézió legkisebb jelét is látják.
Egyik legkézenfekvőbb példa, a devizahitelezés. Számtalan egyéni sorsra látok rá e téren és talán ebből kifolyólag megengedhetem magamnak azt, hogy megnyilatkozzak.
Azt most nem taglalnám, hogy minden „devizahiteles” csalás és átverés áldozata lett. Ezt már sokszor megtettem. Hozzá kell tenni, hogy ügyes és jól előkészített kelepce volt, de a banánhéj itt sem marad el, nyugalom, ami késik nem múlik.
A kormány minden eddigi intézkedése ez ügyben, az összetartás megakadályozására irányult, persze a felületes szemlélő mindebből semmit sem észlel, mert annyira jó és kényelmes gondolkodás nélkül átsuhanni az életen. Felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy az általam eddig megismert kölcsönfelvevők több mint 90%-a nem volt felelőtlen. Egy részük teljes mértékben, különböző okokból kifolyólag rákényszerült kölcsönfelvételre, másik része mint elfogadott és létező szolgáltatást vette igénybe, nem sejtve, hogy aljas háttérszándékkal lett kitalálva, mert önmaguk sem voltak aljas szándéktól vezérelve.
Akik ezt kitervelték, nagyon jól ismerték a magyar mentalitást, tudták, hogy nem kell tartaniuk a következményektől, mert nem vagyunk összetartóak. Azok akik különféle okokból nem vettek fel kölcsönt, vagy azért mert nem voltak rászorulva, vagy nem tudtak felvenni, vagy azért mert előrelátóbbak voltak, most szinte önigazolást keresve akkori döntésük helyességének, jó adag kárörömmel szemlélik a dolgot, örülve, hogy hálón kívül rekedtek. Szegény balgák, ők is hálón belül vannak csak még nem tudják. Igyekszem többé-kevésbé higgadtan szemlélni a dolgot, de még engem is meglep az emberi ostobaság mértéke sok esetben. A leghangosabbak azok akik forinthitelt, pontosabban államilag támogatott forinthitelt vettek fel, amikor még volt ilyen, mert a devizahiteles is tulajdonképpen forintkölcsönt vett fel. Persze az eszükbe sem jut, hogy a támogatás a költségvetésből van, amit esetleg a devizahiteles is finanszíroz adójából. Persze ezt nem is kell és nem is szabad így szemlélni, mindössze az a furcsa, hogy észreveszik ha a kormány látszatintézkedéseket hoz, mintha segítene a „devizahiteleseken” holott ez távolról sincs így. Minden intézkedés a bankoknak kedvezett, hogy jogtalanul adóforintokhoz jussanak és ebben a legutolsó vétkes maga az adós.
Többször nyomatékosan kifejtettem, hogy az adósokat nem kell megsegíteni, hiszen ha nem kértek segítséget amikor elköltötték a felvett összegeket, akkor nem lenne tisztességes segítséget kérni a visszafizetésnél sem. Pusztán a törvénytelenségeket kell felszámolni.
Mert törvénytelenségek vannak! Tisztelt kárörvendő embertársak, semmi okuk nincs a kárörömre, nem beszélve arról, hogy akik mindezt kieszelték és kivitelezték, önökre mint potenciális prédára tekintenek és meg fogják találni a módját, hogy áldozattá váljanak nem tartva attól, hogy akiket most sanyargatnak az önök segítségére sietnek, mert önök sem sietnek az ő segítségükre. Emberek ezrei vetnek véget az életüknek, családapák vágják fel gyermekeik ereit és százezrek hagyják el az országot, miközben vannak akiknek a legnagyobb örömük a káröröm.
Mit tehetnek első körben a magyar emberek? Nem könnyű feladat, el kell kezdeniük gondolkodni azon, hogy összetartás nélkül előbb utóbb mindenkit kifosztanak, erre ezer meg ezer bizonyíték van.
Ha konkrétan, fizikailag és aktívan nem segítenek azon aki rászorul, akkor az a minimum elvárható dolog, hogy nem rúgnak bele, még átvitt értelemben sem. A nemzet, az ország, olyan mint egy nagy család és ugye egy családon belül nem rugdosunk egymásba?! Minden tehetségünk ellenére, az összetartásban utolsók vagyunk és enélkül elporladunk.
„A család azt jelenti, hogy megosztjuk egymással a hibáinkat, a tökéletlenségeinket és az érzéseinket, miközben nem szűnünk meg szeretni egymást. De még ha szeretet árad belőlünk, akkor sem vagyunk mindig szeretetre méltók. Ha pedig nem vagyunk tökéletesek, lényeges, hogy meg tudjuk bocsátani önmagunknak és másoknak. Azután másnap reggel elölről kezdünk mindent. Olyan folyamat ez, mint a bimbó nyílása. Virágzás, virulás és virágba borulás.” (Bernie Siegel)
Kásler Árpád, BAÉSZ-RVMP
Kelt, Gyulán 2012.08.24-én
Ez a film egy francia házaspár, Anne-Dauphine Jullliand és férje, Loïc csodálatos és megrázó tanúságtétele. Kislányuk, Thaïs életét mesélik el és szavaikból kiviláglik, mennyi mindent kaptak tőle azáltal, hogy elkezdték hallgatni kislányuk szívét és lelkét.