2008. augusztus 9., szombat

Demográfiai paradoxonok

A lassuló népességnövekedés okai
The Independent
Sokan attól tartanak, hogy a Föld népességének növekedése súlyos problémákat fog okozni az elkövetkezendő évtizedek során. Egyes tudósok az erőforrások szűkössége miatt már azt is megpendítették, hogy a fenntartható növekedés és az emberiség jövője érdekben vissza kellene fogni a gyerekvállalást. A The Independent brit baloldali lap összefoglalójának tanúsága szerint azonban nem kell népességrobbanástól tartanunk. Sőt, épp ellenkezőleg: hamarosan az alacsony születési arányszámok és az elöregedő társadalmak miatt főhet majd a fejünk.
Dr. John Guillebaud, a University College London professzora nemrég a British Medical Journal szerkesztőségi cikkében hívta fel a figyelmet a népességrobbanás drámai következményeire. Egyebek között arra figyelmeztetett, hogy a nagy népszaporulat következtében a klímaváltozás visszafordíthatatlanná válhat, és egyre több lesz az éhező.
Az érvelés régről ismert - kommentálja Gullibeaud professzor írását a The Independent. Thomas Malthus brit közgazdász-demográfus már több mint kétszáz éve kidolgozta a népességrobbanás elméletét. Malthus 1798-ban publikált Tanulmány a népesedés törvényéről című művében kifejtette, hogy a lélekszám mértani, az előállított élelmiszer mennyisége viszont számtani sor szerint növekszik, így minél nagyobb a népszaporulat, annál nagyobb lesz az éhínség és a nyomor. Malthus ezért azt tartotta volna helyénvalónak, ha a szegények inkább csak kevesebb gyereket vállalnak. Mai követői is hasonló szellemben próbálják elejét venni a túlzott népességnövekedésnek. „A demográfiai robbanástól aggódók a szegényekkel foglalkoznak: a harmadik világban akarják csökkenteni a születések számát." A baloldali lap szerint azonban ez a megközelítés több szempontból is hibás. Nem a szegény afrikai és ázsiai országok a világ legsűrűbben lakott területei, hanem Európa: a népsűrűség Hollandiában a legnagyobb. „Mégsem mondja senki, hogy túl sok a holland. Mindig az indiaiak és az afrikaiak száma túl magas."
A The Independent szerint a népességrobbanással kapcsolatos félelmek ráadásul mára alaptalanná válnak. Statisztikai adatok ugyanis nem támasztják alá, hogy a Föld lakossága mértani sor szerint növekszik. A huszadik század elején tapasztalt nagy demográfiai robbanás már véget érni látszik. Míg az 1970-es években az egy nőre 6 gyerek jutott, ma csak 2,7, ami már  alig több, mint a népesség szintentartásához szükséges 2,1-es születési arányszám. A lassulás persze csak egy-két generáció múlva fogja éreztetni a hatását. Az ENSZ mindenesetre máris módosította számításait. Korábban azt jósolta, hogy 2050-re a Föld lakossága eléri a 11,5 milliárdot, ma viszont már csak 9,5 milliárd emberrel számolnak, és 2070-től népességcsökkenést ígérnek.
A demográfiai adatok különösen Európában aggasztóak. A hatvanas évek óta egyre kevesebb gyerek születik a kontinensen. Európa keleti országaiban már csak 1,3 a születési arányszám, Olaszországban 1,2, az észak-olasz városokban 1. Japánban sem sokkal biztatóbb a helyzet: 1975-ben még 1,91, ma már csak 1,33 az egy nőre eső születések száma.
Még a szegény országokban is sokkal kevesebb gyereket vállalnak, mint néhány évtizede. Ázsiában az 1970-es 2,4-es születési arányszám mára 1,5-re esett vissza. Kínában a korábbi 6,06-ról 1,8-ra, Dél-Koreában pedig mindössze 1,1 gyerek jut egy nőre. „Délkelet-Ázsiában 30 év alatt csökkent olyan mértékben a születésszám, mint Európában az elmúlt 150 év alatt" - idézi a lap Jane Fankinghamet, a Southamptoni Egyetem demográfiai és társadalompolitikai tanszékének tanárát. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy több ázsiai országban már adó- és egyéb kedvezményekkel igyekeznek a családokat gyerekvállalásra ösztönözni.
Az általános visszaesés alól vannak azonban kivételek. Afrikában 11 olyan ország van, ahol még most is 2,6 az egy nőre jutó szülések száma. India népessége is gyorsan növekszik. És akadnak olyan európai országok is, ahol töretlen a gyerekvállalási kedv: Nagy-Britanniában, Franciaországban, Hollandiában és a skandináv országokban születik a földrészen a legtöbb gyerek, bár a népesség számának szintentartásához szükséges aránytól még ezek az országok is elmaradnak - Nyugaton csak az Egyesült Államokban jut egy nőre 2,1 gyerek. De a kilátások itt sem bíztatóak: az amerikai diplomás nők harmadának még a harmincas évei végén sincs gyereke, és az üzleti iskolát végzettek körében csak 30 százalék a gyerekesek aránya. A gyerekvállalási kedv az egyetemet nem végzettek körében sem magasabb, pedig a mesterképzésből kimaradt nők 40 százaléka nem dolgozik. Amerikában - Németországhoz hasonlóan - az 1960-ban született nők 28 százalékának nincs gyereke.
Mi magyarázza a nagy különbségeket? Az elterjedt felfogások szerint a gyerekvállalási kedv fordított arányban áll a jóléttel. Ha nagy a nyomor, magas a gyerekhalandóság, és az emberek nem számíthatnak az állam szociális intézményrendszerére. Így a szülőknek sok gyereket kell vállalniuk, hogy a háztáji gazdaság működhessen, és legyen, aki öregkorukban gondoskodik majd róluk. Ha az emberek kezdenek jobb körülmények között élni, akkor kevesebb gyerek születik, a lányok iskolába járnak és később alapítanak családot.
A statisztikák azonban ezt az elméletet sem támasztják alá. Bangladesben és Nepálban még jóval a gazdasági fejlődés előtt jelentősen visszaesett a születések száma. Az olajban gazdag, tehetős arab államokban pedig a fellendülés után is sok gyereket vállalnak a családok. Európában pedig egyre inkább a felső középosztálybeliek vállalnak csak nagycsaládot.
A nők emancipációjának legalább akkora szerepe van a demográfiai folyamatok alakulásában, mint a gazdasági helyzetnek. A leginkább vallásos és tradicionalista társadalmakban általában sok gyerek szüleik. Európában azonban még ez sem igaz. Olaszországban, Spanyolországban és Görögországban többen vallásosak, mint a kontinens más államaiban, ám a születések számában mégis a lista végén kullognak. Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia és a skandináv országok, ahol a legtöbb gyerek születik, nem különösebben vallásos társadalmak. A jelenség hátterében a The Independent szerint az állhat, hogy a férfiak ezekben az országokban veszik ki leginkább a részüket a gyereknevelésből, a háztartási feladatokból, és az állami is adókedvezményekkel és támogatásokkal segíti a gyerekvállalást. Olaszországban viszont a feleségek végzik a házimunka háromnegyedét, ami közrejátszik abban, hogy az olasz nők csak fele dolgozik, míg a skandináv országokban 75 százalékuk. Japánban az anyukák két és fél órát, az apukák alig negyedórát töltenek naponta a gyerekekkel. Ezekben a társadalmakban az agyonhajszolt nők csak úgy könnyíthetik meg életüket, ha kevesebb gyereket vállalnak.
De bármi is legyen a magyarázat, egy biztos - írja a baloldali lap. „A következmények súlyosak lesznek. Az alacsony születésszám miatt Európának komoly kihívást fog jelenteni az elöregedés, a nyugdíjválság, az egyre későbbi nyugdíjazás, a munkavállalási szokások változása, az elnéptelenedő városok és az egekbe szökő egészségügyi költségek. Azokban az európai országokban, ahol kevés a gyerek, és sok a szülő, a nagyszülő, netán még a dédszülő is, nehéz lesz az idősek ellátását finanszírozni. És hamarosan ugyanezek a veszélyek fenyegetik majd az elöregedő Kínát, Japánt és a távol-keleti országok zömét is."
A The Independent nem tesz javaslatot a demográfiai kihívások megoldására, de megjegyzi, hogy a Guillebaud a népszaporulat visszafogására irányuló javaslata nem hogy enyhítené, de inkább csak a fokozná a nehézségeket.

http://www.independent.co.uk/news/world/europe/population-paradox-europes-time-bomb-888030.html

Realisták és humanitáriusok

A humanitárius intervenció kockázatai és mellékhatásai
The New Republic
A vérontás és mészárlás megakadályozása érdekében nyújtott katonai segítség a huszadik század végének külpolitikájában egyre nagyobb szerepet kapott. A humanitárius intervenció azonban nem új keletű elv. Grotius már a 17. század elején úgy fogalmazott, hogy erkölcsi kötelességünk nem csak az azonos vallásúak, de minden nép segítségére sietni, ha támadás éri. A felvilágosodás filozófusai, egyebek között Adam Smith, ezt a gondolatot fejlesztették tovább. Gary J. Bass, a Princeton Egyetem Nemzetközi kapcsolatok tanszékének professzora Harc a szabadságért: a humanitárius intervenció gyökerei című könyve az elmúlt két évszázad humanitárius beavatkozásainak történetét tekinti át. Az érdekességekben és anekdotákban bővelkedő monumentális monográfia kapcsán Michael Ignatieff tekintélyes kanadai politikus és történész a humanitárius intervenció történetének tanulságairól és jelenbeli lehetőségeiről elmélkedik a The New Republic hasábjain.
A humanitárius intervenció hívei már a 19. század elején is az erkölcsi kötelességre hivatkoztak, míg a beavatkozást ellenző reálpolitikusok a morális érvelésben mindig burkolt érdeket véltek felfedezni. Lord Byron angol romantikus költő kötelességének érezte, hogy 1825-ben részt vegyen a görög szabadságharcban, noha bevallotta, hogy nem állhatja a görögöket. A népek szabadságát azonban olyan elvnek tekintette, amelyért hajlandó volt életét áldozni. Metternich, az osztrák realista diplomata viszont  úgy vélte, hogy a humanitárius intervenció valójában „gonosz játszma, amely a vallás és az emberiesség ürügyén a fennálló rend felforgatására törekszik." Benjamin Disraeli, a legendás konzervatív miniszterelnök nevetségesnek nevezte az ötletet, hogy Anglia segítse a bolgárokat, riválisa, William Gladstone liberális politikus azonban erkölcsi kötelességnek tekintette a segítségnyújtást.
Bass nem igazságot szolgáltatni az intervencionalisták és a realisták vitájában. A történelmi példák tárgyalása során igyekszik komolyan venni mindkét oldal érveit: az európai hatalmi egyensúly felbomlását féltő realisták, és a rend ellenében az erkölcsi elveket hangoztató beavatkozáspártiak megfontolásait is. Természetesen Bass célja nem pusztán antikvárius történeti áttekintés. Az elmúlt két évszázad humanitárius intervenciói olyan tanulságokkal szolgálhatnak, amelyek segíthetnek a közelmúlt hasonló beavatkozásai - a koszovói, a boszniai, a kelet-timori intervenció - várható következményeinek, és mindenekelőtt a világrendre gyakorolt hatásának megértésében.
Különösen nagy tanulságokkal szolgálhat az 1876-os török-bolgár konfliktus. Ha Gladstone egy amerikai újságíró beszámolóját olvasva nem jut arra a következtetésre, hogy erkölcsi szempontból elfogadhatatlan a törökök a bolgár keresztények ellen indított hadjárata, akkor talán Oroszország sem indít háborút indít az Ottomán Birodalom ellen, és az Osztrák-Magyar Monarchia sem foglalja el Boszniát. Ha mindez nem történik meg, talán Gavrilo Princip nem követ el merényletet Ferenc Ferdinánd ellen, és nem tör ki az első világháború. A reálpolitikusok - mindenekelőtt Disraeli és Metternich - előre látták, hogy az Ottomán Birodalom szétesésével a kelet-európai nacionalizmus szelleme kiszabadul a palackból, és felborul az imperialista hatalmi egyensúly által biztosított béke időszaka: a liberális intervencionalisták a török elnyomással szembeni fellépése háborúk sorához fog vezetni. „Ellentétben a beavatkozáspártiakkal, a következményeket felismerő realisták viszont azt nem ismerték fel, hogy a szabadságharcok miatt az imperializmus mindenképpen megbukik, és a kérdés csak az, hogy Oroszország vagy a nyugati hatalmak, és az általuk támogatott különböző nemzeti törekvések profitálnak-e az Ottomán Birodalom összeomlásából."
Bass elemzéséből az is kitűnik, hogy az Ottomán Birodalom elleni beavatkozás hívei nem csak humanitárius szempontokat tartottak szem előtt: voltak, akik imperialista megfontolásból vagy vallási előítéletből támogatták a török fennhatóság alól szabadulni vágyó európai nemzeteket. „A muszlimok és a törökök elleni imperialista rasszizmus is hozzájárult az európai humanitárius lelkiismeret felkorbácsolásához."
„A humanitárius intervenció kortárs hívei nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyják erkölcsi indíttatású javaslataik stratégiai következményeit. Mielőtt tetteket sürgetnek, végig kell gondolniuk, hogy milyen láncreakciót indítanak el" - figyelmeztet a könyv kapcsán Ignatieff, aki korábban maga is több könyvében síkra szállt a humanitárius intervenció szükségessége mellet, így megjegyzése óvatos önkritikának is tekinthető.
Ignatieff szerint egyre több jel mutat rá, hogy a hidegháború utáni újabb intervenciós korszak véget érni látszik. A Szovjetunió szétesése óta a Nyugat Oroszország tiltakozása ellenére is végrehajtott katonai akciókat Koszovóban és Boszniában. „A grúz válság azonban világossá tette, hogy Oroszországgal ismét számolni kell." Kína pedig a darfuri beavatkozást akadályozta meg. Hasonlóan Oroszországhoz, Kína is meggátolja az intervenciót az érdekeltségébe tartozó területeken.
A kínai és az orosz birodalmi törekvéseken kívül egyéb okai is vannak az intervencionizmus háttérbe szorulásának. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az amerikai külpolitikában a humanitárius szempontokat a biztonságpolitikai megfontolások váltották fel. Az Egyesült Államok haderejét jelenleg teljesen leköti az iraki és afganisztáni háború. De még ha lenne is rá kapacitás, aligha valószínű, hogy Amerika humanitárius okból hajlandó lenne beavatkozni a világ egy távoli pontján.
„A humanitárius intervenció korszaka lezárult" - véli Ignatieff. Még azon esetekben is, amikor egyetértés uralkodik a humanitárius beavatkozás szükségessége mellett - mint például a Zimbabwéban -, akkor sincs olyan állam, amely vállalná a beavatkozás költségeit és kockázatait. Mindez azonban nem jelenti, hogy a realisták végső győzelmet arattak. Az erkölcsi megfontolások előbb-utóbb újra előtérbe kell hogy kerüljenek - jósolja Ignatieff.