Amerika realista idealizmusa
Sokan úgy vélik, hogy az Egyesült Államoknak külpolitikai fordulatra van szüksége: az iraki és az afganisztáni háborúk során beigazolódott, hogy a demokrácia nem importálható. Gideon Rachman külpolitikai szakértő és publicista a The Washington Quarterly-ben megjelent esszéjében kifejti, hogy Amerikának erkölcsi kötelessége és elemi érdeke a szabadság és a demokrácia eszméinek képviselete, ezért az Obama-kormány sem mondhat le a demokrácia terjesztéséről. De - ellentétben elődjével - ügyelnie kell rá, hogy az idealista célokat realista helyzetértékeléssel párosítsa, és csak akkor támogassa a demokratikus átalakulást, ha adottak a szabad intézmények stabilitásának társadalmi és gazdasági feltételei.
„Szabadságunk jövője egyre inkább más országok szabadságának függvénye. Világunk békéjének elsődleges záloga a szabadság elterjedése a világban" - emlékeztet Rachman George W. Bush 2005 januári beiktatási beszédére, amelyben az amerikai elnök újra megerősítette, hogy második ciklusában is prioritásként kezeli a demokráciaterjesztést. Az évek során azonban egyre inkább kétségessé vált, hogy importálható-e a nyugati demokrácia. Az afganisztáni és az iraki háború során egyre inkább világossá vált, hogy a demokratikus intézményeket nem lehet csak úgy bárhol bevezetni. Ahogyan a brit külügyminisztérium egyik vezetője fogalmazott, naivnak bizonyult a feltételezés, hogy a megfelelő intézményes keretek biztosítása Afganisztánt Svájchoz teszi hasonlóvá.
Fontos tanulságokkal szolgáltak az iraki és a palesztin választások is. Az Egyesült Államok mindkét választástól a demokratikus intézmények erősödését várta, az eredményeket azonban kiábrándítónak tartotta az iszlámista pártok és szervezetek előretörése miatt. Az amerikai külpolitikát sokan hibáztatták a választások erőltetéséért, azt állítva, hogy jobb egy szövetséges kiszámítható diktatúra, mint egy Amerika-ellenes és a térség stabilitását veszélyeztető iszlámista demokrácia.
Lassan a Bush-kormány is felismerte a problémát, amit az is jelez, hogy retorikájában a demokratizálás helyett a terrorizmus elleni harc került előtérbe. A kezdeti intervencionista idealizmust a pragmatikus realizmus kezdte felváltani. Bár az emberi jogok kikényszerítése továbbra is fontos célként szerepelt, a kormány jelentős engedményeket tett: a demokráciaterjesztést már csak azokban az országokban erőltette, amelyekkel nem tudott szót érteni. Egyiptom és Szaúd-Arábia esetében a Bush-kormány egyre inkább csak kiszámítható partnerségi viszonyt akart kialakítani, és nem ragaszkodott a demokratikus fordulathoz. A kormányt ezért képmutatással és kettős mérce alkalmazásával vádolták kritikusai.
Barack Obama idén januárban hivatalba lépett elnök nehéz döntés előtt áll - véli Rachman. Vajon folytassa az emberi jogok kikényszerítésének és a demokrácia terjesztésének idealista külpolitikáját, vagy inkább mondjon le a nemes erkölcsi célokról, és realista irányt kövessen?
Sokan úgy vélik, hogy a demokrácia terjedésének időszaka lezárult. Rachman emlékeztet Timothy Garton Ash egy tavaly nyáron megjelent cikkére, amelyben a tekintélyes brit történész azt igyekszik bizonyítani, hogy a kínai egypártrendszer stabilitása és az orosz-oszét háború a demokratizálódás korának lezárultát jelenti. Rachman hozzáteszi, hogy arra sincs garancia, hogy az elmúlt évtizedekben kialakult demokráciák hosszú távon is képesek lesznek fennmaradni. Oroszországra utalva megjegyzi, hogy az elmúlt években jelentősen gyengültek a szabad intézmények. Zimbabwében még nyilvánvalóbb a demokrácia ingatagsága.
Barack Obama az elnökválasztási kampányban határozottan kiállt a szabadság és a demokrácia eszméi mellett. Elnökké választása után azonban nem hagyhatja figyelmen kívül a Bush-kormány tapasztalatait, hacsak nem akar elődje hibájába esni. „A legfontosabb tanulság az, hogy az országon belülről kezdeményezett demokratikus átalakulások a leginkább sikeresek. Az importált demokrácia általában gyenge - a katonai beavatkozás és a nemzetközi támogatást élvező békefolyamat által kikényszerített demokratizálódás egyaránt instabil. Kelet-Európában viszont ugyan a külső körülmények megváltozása tette lehetővé a szabadságot, de azért mégiscsak a berlini falat lebontó kelet-németek, a Szolidaritás mellett kiálló lengyelek és a prágai Vencel-téren gyülekező tömegek kényszerítették ki a demokratikus fordulatot. Ráadásul ezekben az országokban voltak hagyományai a demokráciának, és a szabad intézmények stabilitásához szükséges jólét is adott volt."
Azokban az afrikai és ázsiai országokban, ahol nem voltak meg az anyagi feltételek, és ahol a demokratikus átmenetet nem a helyiek, hanem külső nyomás kényszerítette ki, a szabad intézmények rendszerint nem tudtak meggyökeresedni. „A Bush-kormány naiv volt. Értelmetlen, sőt gyakran kifejezetten káros a demokratizálódás erőltetése az olyan államokban, amelyek nem készültek fel a szabad intézményekre. A demokráciához mindenekelőtt stabilitás és a gazdasági növekedés kell." Amiből viszont nem következik, hogy a gazdasági növekedés szükségképpen demokráciához vezet - utal Rachman Kína, Oroszország, Kenya, Pakisztán és az olajexportőr arab államok példájára. Általában azonban továbbra is érvényesnek tartja Seymour Martin Lipset amerikai szociológus 1959-ben felállított tételét, amely szerint a demokratikus intézményrendszer stabilitása arányban áll a prosperitással. Az Adam Przeworski és Fernando Limogi által felállított 6000 dolláros szabály is jól alkalmazható néhány kivételtől eltekintve: a demokrácia csak azokban az államokban gyökeresedhet meg, amelyek egy főre jutó GDP-je legalább 6000 dollár.
„Bár tény, hogy a tartós demokráciák belső kezdeményezésre, fokozatosan, egy történelmi folyamat részeként alakulnak ki, mindez nem jelenti hogy a külföldnek ne kellene fontos döntéseket hoznia. Amikor a szabadságot követelők - a Tienanmen téri tüntetők, a burmai szerzetesek, Nelson Mandela vagy Ayman Nour követői - színre lépnek, akkor a külföldnek kötelessége támogatnia őket" - teszi hosszá Rachman. Túl az erkölcsi kötelességen, az Egyesült Államoknak elemi érdeke is, hogy támogassa a demokratizálódást. Az elmúlt évtizedekben kiderült, hogy hosszú távon sok kárt okoznak Amerikának azok a diktatúrák, amelyekkel rövid távú érdekeit szem előtt tartva stratégiai szövetségre lép.
Rachman ezért azt javasolja az amerikai kormánynak, hogy továbbra is tartson ki a demokrácia és a szabadság terjesztésének eszméje mellett, de az idealista célok elérhetőségét realista szemmel mérje fel. „Az Egyesült Államok és a Nyugat politikusainak a történelmi tapasztalatok számbavételével kell eldöntenie, hogy mely országokban szorgalmaznak demokratikus átalakulást."
„Az Obama-kormánynak opportunista idealista külpolitikát kell folytatnia. A szabadság és a demokrácia továbbra is a külpolitika irányelve kell hogy maradjon, de a kormánynak pragmatikusan kell eljárnia. A demokrácia stabilitását nem a katonai intervenció garantálja, hanem a belső társadalmi és gazdasági átalakulás. Ez az elmúlt harminc év nagy tanulsága."
Sokan úgy vélik, hogy az Egyesült Államoknak külpolitikai fordulatra van szüksége: az iraki és az afganisztáni háborúk során beigazolódott, hogy a demokrácia nem importálható. Gideon Rachman külpolitikai szakértő és publicista a The Washington Quarterly-ben megjelent esszéjében kifejti, hogy Amerikának erkölcsi kötelessége és elemi érdeke a szabadság és a demokrácia eszméinek képviselete, ezért az Obama-kormány sem mondhat le a demokrácia terjesztéséről. De - ellentétben elődjével - ügyelnie kell rá, hogy az idealista célokat realista helyzetértékeléssel párosítsa, és csak akkor támogassa a demokratikus átalakulást, ha adottak a szabad intézmények stabilitásának társadalmi és gazdasági feltételei.
„Szabadságunk jövője egyre inkább más országok szabadságának függvénye. Világunk békéjének elsődleges záloga a szabadság elterjedése a világban" - emlékeztet Rachman George W. Bush 2005 januári beiktatási beszédére, amelyben az amerikai elnök újra megerősítette, hogy második ciklusában is prioritásként kezeli a demokráciaterjesztést. Az évek során azonban egyre inkább kétségessé vált, hogy importálható-e a nyugati demokrácia. Az afganisztáni és az iraki háború során egyre inkább világossá vált, hogy a demokratikus intézményeket nem lehet csak úgy bárhol bevezetni. Ahogyan a brit külügyminisztérium egyik vezetője fogalmazott, naivnak bizonyult a feltételezés, hogy a megfelelő intézményes keretek biztosítása Afganisztánt Svájchoz teszi hasonlóvá.
Fontos tanulságokkal szolgáltak az iraki és a palesztin választások is. Az Egyesült Államok mindkét választástól a demokratikus intézmények erősödését várta, az eredményeket azonban kiábrándítónak tartotta az iszlámista pártok és szervezetek előretörése miatt. Az amerikai külpolitikát sokan hibáztatták a választások erőltetéséért, azt állítva, hogy jobb egy szövetséges kiszámítható diktatúra, mint egy Amerika-ellenes és a térség stabilitását veszélyeztető iszlámista demokrácia.
Lassan a Bush-kormány is felismerte a problémát, amit az is jelez, hogy retorikájában a demokratizálás helyett a terrorizmus elleni harc került előtérbe. A kezdeti intervencionista idealizmust a pragmatikus realizmus kezdte felváltani. Bár az emberi jogok kikényszerítése továbbra is fontos célként szerepelt, a kormány jelentős engedményeket tett: a demokráciaterjesztést már csak azokban az országokban erőltette, amelyekkel nem tudott szót érteni. Egyiptom és Szaúd-Arábia esetében a Bush-kormány egyre inkább csak kiszámítható partnerségi viszonyt akart kialakítani, és nem ragaszkodott a demokratikus fordulathoz. A kormányt ezért képmutatással és kettős mérce alkalmazásával vádolták kritikusai.
Barack Obama idén januárban hivatalba lépett elnök nehéz döntés előtt áll - véli Rachman. Vajon folytassa az emberi jogok kikényszerítésének és a demokrácia terjesztésének idealista külpolitikáját, vagy inkább mondjon le a nemes erkölcsi célokról, és realista irányt kövessen?
Sokan úgy vélik, hogy a demokrácia terjedésének időszaka lezárult. Rachman emlékeztet Timothy Garton Ash egy tavaly nyáron megjelent cikkére, amelyben a tekintélyes brit történész azt igyekszik bizonyítani, hogy a kínai egypártrendszer stabilitása és az orosz-oszét háború a demokratizálódás korának lezárultát jelenti. Rachman hozzáteszi, hogy arra sincs garancia, hogy az elmúlt évtizedekben kialakult demokráciák hosszú távon is képesek lesznek fennmaradni. Oroszországra utalva megjegyzi, hogy az elmúlt években jelentősen gyengültek a szabad intézmények. Zimbabwében még nyilvánvalóbb a demokrácia ingatagsága.
Barack Obama az elnökválasztási kampányban határozottan kiállt a szabadság és a demokrácia eszméi mellett. Elnökké választása után azonban nem hagyhatja figyelmen kívül a Bush-kormány tapasztalatait, hacsak nem akar elődje hibájába esni. „A legfontosabb tanulság az, hogy az országon belülről kezdeményezett demokratikus átalakulások a leginkább sikeresek. Az importált demokrácia általában gyenge - a katonai beavatkozás és a nemzetközi támogatást élvező békefolyamat által kikényszerített demokratizálódás egyaránt instabil. Kelet-Európában viszont ugyan a külső körülmények megváltozása tette lehetővé a szabadságot, de azért mégiscsak a berlini falat lebontó kelet-németek, a Szolidaritás mellett kiálló lengyelek és a prágai Vencel-téren gyülekező tömegek kényszerítették ki a demokratikus fordulatot. Ráadásul ezekben az országokban voltak hagyományai a demokráciának, és a szabad intézmények stabilitásához szükséges jólét is adott volt."
Azokban az afrikai és ázsiai országokban, ahol nem voltak meg az anyagi feltételek, és ahol a demokratikus átmenetet nem a helyiek, hanem külső nyomás kényszerítette ki, a szabad intézmények rendszerint nem tudtak meggyökeresedni. „A Bush-kormány naiv volt. Értelmetlen, sőt gyakran kifejezetten káros a demokratizálódás erőltetése az olyan államokban, amelyek nem készültek fel a szabad intézményekre. A demokráciához mindenekelőtt stabilitás és a gazdasági növekedés kell." Amiből viszont nem következik, hogy a gazdasági növekedés szükségképpen demokráciához vezet - utal Rachman Kína, Oroszország, Kenya, Pakisztán és az olajexportőr arab államok példájára. Általában azonban továbbra is érvényesnek tartja Seymour Martin Lipset amerikai szociológus 1959-ben felállított tételét, amely szerint a demokratikus intézményrendszer stabilitása arányban áll a prosperitással. Az Adam Przeworski és Fernando Limogi által felállított 6000 dolláros szabály is jól alkalmazható néhány kivételtől eltekintve: a demokrácia csak azokban az államokban gyökeresedhet meg, amelyek egy főre jutó GDP-je legalább 6000 dollár.
„Bár tény, hogy a tartós demokráciák belső kezdeményezésre, fokozatosan, egy történelmi folyamat részeként alakulnak ki, mindez nem jelenti hogy a külföldnek ne kellene fontos döntéseket hoznia. Amikor a szabadságot követelők - a Tienanmen téri tüntetők, a burmai szerzetesek, Nelson Mandela vagy Ayman Nour követői - színre lépnek, akkor a külföldnek kötelessége támogatnia őket" - teszi hosszá Rachman. Túl az erkölcsi kötelességen, az Egyesült Államoknak elemi érdeke is, hogy támogassa a demokratizálódást. Az elmúlt évtizedekben kiderült, hogy hosszú távon sok kárt okoznak Amerikának azok a diktatúrák, amelyekkel rövid távú érdekeit szem előtt tartva stratégiai szövetségre lép.
Rachman ezért azt javasolja az amerikai kormánynak, hogy továbbra is tartson ki a demokrácia és a szabadság terjesztésének eszméje mellett, de az idealista célok elérhetőségét realista szemmel mérje fel. „Az Egyesült Államok és a Nyugat politikusainak a történelmi tapasztalatok számbavételével kell eldöntenie, hogy mely országokban szorgalmaznak demokratikus átalakulást."
„Az Obama-kormánynak opportunista idealista külpolitikát kell folytatnia. A szabadság és a demokrácia továbbra is a külpolitika irányelve kell hogy maradjon, de a kormánynak pragmatikusan kell eljárnia. A demokrácia stabilitását nem a katonai intervenció garantálja, hanem a belső társadalmi és gazdasági átalakulás. Ez az elmúlt harminc év nagy tanulsága."
