Vacláv Havellal beszélget Adam Michnik
Gazeta Wyborcza
Gazeta Wyborcza
1968 kapcsán Adam Michnik a Gazeta Wyborcza hasábjain hosszú beszélgetést folytatott Václav Havel
egykori csehszlovák, majd cseh államfővel. Mindkettőjüket elsősorban
egyfajta bevallott önreflexióra készteti a visszaemlékezés, hisz
Csehszlovákia egykori megszállása a Varsói Szerződés államai által nem
csak egy demokratikus kísérlet végét jelentette, hanem az ellenállás új
formájának létrejöttét is, a mi majdan sikerrel megváltoztatta egész
Kelet- és Közép-Európa politikai arculatát. E változásban pedig, az
ellenzék vezéregyéniségeiként, mind Havelnek, mind pedig Michniknek
különleges, meghatározó szerep jutott.
Hogy elkerülhető lett volna-e a ’68-as intervenció, s ha igen, akkor mi
segíthetett volna elő egy ilyen kifejletet, ezzel kapcsolatban Havelt
kétségek gyötrik. Bevallja, hogy akkor is és azóta is elképzelhetőnek
tartott más megoldást, de véleménye szerint az akkori cseh vezetés nem
mérte fel a valós helyzetet, és illúziókban ringatta magát. Elhitette
magával, hogy van ereje megállítani a beavatkozást, nem fegyveres
erővel persze, hanem a tömegek egyfajta mobilizálásával. Hasonló
önáltatásnak fogja fel e reakciókat is, mint Csehszlovákia magatartását
1938-ban, München előtt és után.
Az akkori cseh vezetőket kommunista múltjuk is akadályozta abban, hogy
felmérjék a Kreml agresszivitását, de még így is lehetett volna „belső”
megoldást találni a válság kezelésére, ha akad egy cseh Jaruzelski
tábornok, de ilyen személyiség nem volt az akkori prágai legfelső
vezetésben – állapítja meg Havel.
Másrészt a közembert is egyfajta álomvilágban élt. A társadalom
hirtelen felszabadult, lehetett szabadon beszélni, publikálni. A
politikai foglyok kiszabadultak – mindenkit magával ragadott az
eufória. Persze a lelkük legmélyén – jegyzi meg – mégis élt a kétség,
hogy hova vezethet is ez, de az senkinek sem fordult meg a fejébe, hogy
Prága utcáin megjelennek a tankok, itt Közép-Európa szívében, a détente közepette, a nukleáris fegyverek korában.
Az intervenció néhány pillanatra egyesítette a nemzetet, bár az
ellenállás is inkább szimbolikus formákat öltött, de aztán gyorsan
mindenkin úrrá lett az apátia és egyfajta demoralizáltság. „Sokkal
erőteljesebben, mint azt bármikor azelőtt hittem volna” – vallotta be
Havel.
Michnik azon kérdésére, hogy tudtak-e valamit azokról a vitákról és
véleménykülönbségekről, melyek a Kremlben megfogalmazódtak a
megszállással kapcsolatban, Havel azt feleli: gyorsan kiszivárogtak
bizonyos hírek az SZKP Politikai Bizottságának döntésével kapcsolatban,
például az, hogy egyetlen szavazaton múlt csak az elhatározás. Ő maga
arról is hallott, hogy Hruscsov, akinek akkor már semmilyen funkciója,
tehát hatalma sem volt, óvta volna a Kremlt az elhamarkodott döntéstől.
De az ilyesmi ellenőrizhetetlen. Viszont az tény – és felfogható a
beavatkozás egyetlen pozitív következményeként is –, hogy a Nyugat
szemét felnyitotta mindaz, ami 1968-ban történt.
A társadalom egyébként nagyon gyorsan rájött, mi vár rá – állapítja meg
Havel. – Gyakorta lehetett hallani a hivatalos érvelést: ha csendben
marad az ember, akkor a rezsim is békén hagyja őt. A „normalizációs”
folyamat azonban sok szenvedéssel járt, a társadalom java része számára
szinte elviselhetetlen volt az a feszültség, ami a tisztogatásokat
követte. Vagyis, amint az ember tanúja lehetett, hogy a Prágai Tavasz
emblematikus figurái letűnnek a színről, amint napról napra az új
rezsim visszacsinált mindent. Csak ezzel a különleges hangulattal lehet
magyarázni az olyanok cselekedeteit, mint Jan Palach, aki nyilvánosan
elégette magát.
Michnik megjegyezte, hogy amikor 1978-ban ők ketten a hegyekben –
vagyis konspiratív körülmények között – találkoztak, egyiküknek sem
volt egyértelmű elgondolásuk a kommunizmus végéről. Havel akkor írta
híres esszéjét, A hatalomnélküliség hatalmát,
mely aztán a kommunista rendszerek ellenzékének kiáltványa lett.
Viszont amikor ismét találkoztak, 1989 elején, Prágában, Havel nagyon
szkeptikusnak mutatkozott, és nem osztotta Michnik lelkesedését, pedig
pár hónap múlva lezajlott a bársonyos forradalom… Mi volt ennek az oka
– kérdezi Michnik?
Akkor kételyei a fordulat gyorsaságával kapcsolatban ébredtek – érvelt
Havel –, nem a mélyfolyamatokkal. A Charta ’77 mozgalmának
elindításakor gyakorta vezették szemére az újságírók, hogy akik a
tiltakozást megfogalmazták, mindössze maroknyian vannak, ráadásul
értelmiségiek, akiknek semmi kapcsolatuk a munkássággal, a lakosság
többségével. Akkor ő mindig azt válaszolta e megjegyzésekre, hogy e
maroknyi ember szerinte a társadalom mélyrétegeiben zajló folyamatoknak
az előhírnöke. Szolzsenyicin például hosszú időn át egyszál maga állt
csak ki olyan értékek mellett, amelyek aztán egycsapásra
megváltoztatták egész Oroszországot. Havel bevallja: 1989 elején még
nem tudhatta, hogy novemberben megdől a rendszer, hogy ilyen
földrengésszerű gyors következményei lehetnek a társadalmi-gazdasági
krízisnek, és a kommunista vezetés gyávaságának, de a végkifejletben
sohasem kételkedett.
Ha már szóba került Szolzsenyicin, Michnik rákérdezett arra is, hogyan
ítéli meg Havel, múltjának türkében, azt a szánalmas szerepet, amit
Szolzsenyicin életének a végén játszott. Hogy a cári rendszer és a
halálbüntetés visszaállítását követelte, Putyin támogatójává vált. Mi
történhet vele, hogy magatartásában ilyen fordulat állhatott be…
Nem egyedül Szolzsenyicinnél figyelhető meg ez a radikális „fordított
evolúció” – fogalmaz Havel. Számos olyan egykori orosz ellenzéki
létezik, akikkel korábban mindenben egyetértettek, most pedig
valamennyien egészen mást gondolnak például Csecsenföldről vagy
Grúziáról, mint Havel. Az orosz társadalmon belül különleges csoportok
szunnyadnak, akik veszélyeztetve érzik magukat. Furcsa ellentmondás –
állapítja meg Havel –, hogy a világ legméretesebb országát milyen
kicsinyes félelmek uralják. (Persze, meglehet, talán ezeknek a
komplexusoknak köszönheti a világirodalom Tolsztojt és
Dosztojevszkijt.) Mindazonáltal nagyon nyugtalanító ez a helyzet, és
Havel attól tart, hogy az Európai Unió – gazdasági érdekeitől
vezettetve – nem szentel ennek kellő figyelmet, könnyen kiegyezik a
haszon ellenében az emberi jogok rovására. Csak három név ennek
bizonyítására – jegyzi meg a politikus –: Litvinyenko, Anna Politkovska
és Alexander Jakovlev. Ez a putyini rendszer – aminek egyelőre még neve
sincs…
Michnik viszont úgy véli, van neve ennek az új rendszernek.
Putyinizmusnak hívják, annak dacára, hogy nem ő, hanem belorusz
kollégája, Alekszander Lukasenka találta fel. Vagyis Putyin egy
plagizáló – jelentette ki. Heval viszont közbevetette, hogy a legutóbbi
Fórum 2000 alkalmával találkozott az orosz demokratikus ellenzék egyik
tagjával, aki azt mondta neki: Putyin ki nem állhatja Lukasenkát, mert
saját karikatúráját látja benne.
Egy bizonyos, állapította meg Michnik: bármerre nézzen is az ember a
közép-európai térségben, egyrészt az anyagi gyarapodás tűnik szeme elé,
ugyanakkor – ezzel párhuzamosan – a politikai osztály lezüllését,
degenerálódását kell konstatálnia. Lassan tönkremennek a demokratikus
intézmények is. Oroszországban a populizmus diadalmaskodott, és bár
Lengyelországban és Csehországban van még választási lehetőség, de ez
nem más, mint a putyinizmus vagy a berlusconizmus közötti választás.
A fogyasztóorientált globális társadalom növekedésével nő azoknak a
tömegeknek a nagysága is, melyeknek tagjai nem teremtenek értéket –
feleli Havel. Ha a szupermarketben dönthet az ember, hogy nem ezt,
hanem egy másik terméket választ, az nagyon jó, de ez nem
értékválasztás. És ez áll a politikára és a politikusokra is.
Gyökeresen meg kell változzon ez, mert különben az egész civilizáció
elvész – állapítja meg –, újra meg kell vívjuk valamilyen formában
létünk, létezésünk forradalmát. Nem akart ismét teljesen szkeptikusnak
mutatkozni, ezért hangsúlyozta: segítség csak az önigazgató és
önszervező civil szférától jöhet, amely képes újrafogalmazni
társadalmaink céljait. Csehországban ezrével működnek olyan szervezetek
és alapítványok, amelyek értelmet adnak a mikroközösségeknek, és az
említett értékvesztésre ez lehet az autentikus válasz.
Michnik a beszélgetésben egy másik témát is felvetett, mely elsősorban
az Unió belső stabilitásának kérdésére vonatkozott. Egyfelől – jegyzi
meg – számos jel utal arra, hogy milyen ütemben zajlik az integráció:
az euró bevezetése, Schengen stb. Másfelől azonban a dezintegráció
nyilvánvaló jelei is mutatkoznak: Baszkföl, Korzika autonóm törekvései,
vagy épp aktuálisan a két belga tartomány, Vallónia és Flandria
távolodása. Valaha a kelet-európaiakban rossz érzéseket keltett
Csehország és Szlovákia szétválása is, miközben ma mindkét oldalról
olyan jelzések érkeznek, hogy hasznos volt ez az eltávolodás, hisz a
dolgok ma jobban mennek, mint valaha…
A nacionalizmusokat ma sok tekintetben a globalizáció üteme inspirálja,
ez egyfajta védekezés az uniformizmus ellen. Más kérdés a csehek és
szlovákok szétválásának ügye – jegyzi meg Havel. Bizonyos népeknek meg
kell ízlelniük a nemzeti összetartozás élményét ahhoz, hogy megértsék
vagy becsülni tudják az integráció előnyeit.
Michnik közbevetésére, hogy ez efféle ellentmondásos megközelítések nem
növelik-e a cinizmust, melyben egyébként térségünk olyannyira túlteng,
s mely cinizmus fölött Barack Obama oly nagyszerű győzelmet aratott,
amikor kampánya mottójává tette a választást a remény és a cinizmus
között, Havel azt felelte: Zaklatott múltú nemzetek a közép-európaiak,
nem véletlen, hogy bizonyos távolságtartással viszonyulnak mindenhez.
Hogy csak a cseh példákat nézzük – emlékeztet –, a 20. században
nagyjából 20 évenként minden ciklikusan megváltozott: 1918, 1938, 1968,
1989. Az efféle változásokat nem inspirálhatják, és még csak
elviselhetővé sem tehetik az értelmiségi álmok, ehhez az egész
társadalom vágyaira van szükség. Amint e társadalom eltávolodik a
kommunizmus élményétől, és az új generációk rálelnek saját
realitásaikra, ez meghozhatja e téren is a normalizációt.
Michnik viszont szerette volna, ha nem térnek oly egyszerűen napirendre
a jelen realitásai felett, hisz a ma élő generációk életének ez
mégiscsak a fő meghatározója. Ő, személy szerint teljesen egyetért
Havel nyilatkozatával, amit a Milan Kundera állítólagos ügynökmúltjával
kapcsolatos publikációk után jelentetett meg, s melyben arról szól,
hogy a volt titkosszolgálatoktól kiszivárgó híreknek szinte narkotikus
hatása van a társadalomra, de vajon hova vezet, ha ez az állapot
meghatározó marad – kérdezte.
Havel szerint valamennyi poszt-kommunista országban rosszul oldották
meg az átvilágítást, bár – figyelmeztetett rá – még ennél is rosszabb
megoldások sem lettek volna lehetetlenek. Valamiféle tisztulást e
folyamat elindított, ugyanakkor megteremtette annak lehetőségét, hogy a
kortársak felelőtlenek legyenek, tönkretéve emberi életeket. Az egész
civilizáltság kérdése, s a helyzeten csak ront a sajtó
információhajhász profitorientáltsága.
Adam Michnik, a beszélgetés végén szeretett volna visszatérni Havel A hatalomnélküliség hatalma című
esszéjének utóéletére. Világos – jegyezte meg –, hogy mit jelentett a
rendszerváltó nemzedéknek ez a könyv, de vajon a szerző szerint
jelenthet-e ez a mű egyáltalán valamit annak az embernek, aki ma húsz
éves?
Václav Havel véleménye szerint a társadalom 1989 óta rengeteg dolgot
elért, nincs totális diktatúra, vagy pedig – vetette közbe – senkit sem
kötelezhetnek ma rá, hogy olyan alakok képét akasszák ki minden
vitrinbe, mint Havel, Klaus vagy éppenséggel Kaczyńsi. De messze nem
értünk el mindent, és épp ezért a „lét forradalmát”, melyre írásom
utal, minden nemzedéknek önmagának újra és újra meg kell vívnia.