A valutaalap visszatér

„A rendkívüli helyzet rendkívüli intézkedéseket követel"
Der Spiegel

Az IMF, a globalizáció kritikusainak kedvenc céltáblája a pénzügyi válság hatására kénytelen engedni korábbi neoliberális elveiből. Az egykor nagyhatalmú intézményt az elmúlt évtizedekben folytatott hitelezési gyakorlata miatt megvetés és közöny veszi körül - így látja legalábbis Susanne Amann a Der Spiegelben.

Amikor a Nemzetközi Valutaalap francia elnöke, Dominique Strauss-Kahn kijelentette, hogy „a rendkívüli helyzet rendkívüli intézkedéseket követel", ezzel az intézmény saját korábbi politikáját bírálta. Azt indokolta ugyanis ezzel, hogy az IMF ezentúl feltételek nélkül hajlandó rövidtávú segélyek nyújtására.

Korábban éppen az előfeltételek okoztak felháborodást, és ennek lett a következménye, hogy az egykor félve tisztelt válságkezelő szervezet háttérbe szorult. A bírálatok újra és újra megismétlődtek: a fejlett nyugati gazdaságok az általuk irányított testületen keresztül a saját neoliberális gazdaságpolitikájukat akarják ráerőltetni a fejlődő országokra. Eközben egyáltalán nem vizsgálják meg, milyen következményekkel jár az általuk javasolt gazdaságpolitika az érintett országokban. 

Nem nehéz példákat találni - a Nemzetközi Valutaalap utolsó nagy szerepvállalása az 1997-98-as ázsiai válság idejére esik. Akkor a nem utolsósorban nyugati befektetők által fújt ingatlanpiaci lufi pukkadt ki, és a külföldi beruházók kivonták a pénzüket a térségből. A valutaalap hiteleinek akkor olyan feltételei voltak, amilyenek ma már szóba sem jöhetnének: „csak akkor volt pénz, ha az állami vállalatokat privatizálták, a kereskedelmet és a tőkepiacot liberalizálták". A szerző tovább idézi Peter Wahl pénzügyi szakértőt, az Attac antiglobalista hálózat németországi szervezetének egyik alapítóját: „közölték az országokkal, hogy több piacra és kevesebb szabályozásra van szükségük".

 

Ez drámai következményekkel járt - állapítja meg Susanne Amann a német hetilapban. Az olyan, makrogazdasági szempontból alapvetően egészséges országok, mint Thaiföld vagy Dél-Korea, szigorú takarékossági intézkedések bevezetésére, mindenekelőtt a szociális kiadások csökkentésére kényszerültek, hogy megkaphassák és aztán törleszthessék a hiteleket. A magas kamatokkal együtt ez aztán súlyos recesszióhoz, a munkanélküliség erőteljes emelkedéséhez, végeredményben pedig milliók elszegényedéséhez vezetett, főleg az városokban.

Manapság a valutaalap már hallani sem akar saját egykori dogmatikus piaci fixációjáról. A közepesen fejlett országoknak szánt segélyprogramja lehetővé teszi, hogy minden előfeltétel nélkül rövidtávú pénzügyi segélyhez jussanak. A célcsoportot azok az országok alkotják, amelyeknek egészséges a nemzetgazdasága, csak a válság hatására, önhibájukon kívül és átmenetileg sújtja őket tőkehiány.

Mindez azt jelenti, hogy a Nemzetközi Valutaalap tanult a 90-es években elkövetett hibáiból? Vagy inkább - mint a rossz nyelvek állítják - csak a saját klientúráját próbálja megkímélni a válság következményeitől, és ennek érdekében sutba dobja az elveit? - teszi fel a kérdést Susanne Amann. A válaszhoz egy, a munkaadói oldalhoz közel álló kölni gazdaságkutató intézet, az IW munkatársát, Jürgen Matthest idézi, aki úgy látja, hogy az IMF már korábban módosítani kezdte hitelnyújtási feltételeit, jobban szem előtt tartva a helyi érdekviszonyokat. Azt a korábban idézett globalizáció-kritikus Peter Wahl is elismeri, hogy a hitelre szorulóknak takarékoskodniuk kell. És ha a valutaalap a jövőben az országokra bízza, miből és hogyan takarítsanak meg, akkor valóban tanult a válságból. Az ázsiai válságot követően ugyanis olyan országokban veszett el az intézménnyel szemben a bizalom, mint Kína, India, Brazília vagy Argentína - ebben mindkét megkérdezett szakember egyetért. Ázsiában és Latin-Amerikában regionális alapokat hoztak létre, hogy mielőbb visszafizessék az IMF-hiteleket, és véget vessenek a függésnek. A Der Spiegel szerzője ismét Matthest idézi: „Egyes országok esetében politikai-ideológiai hátterű az IMF bírálata, de ha egy olyan, liberális ország is elfordul a szervezettől, mint Brazília, az mindenképpen elgondolkoztató.".

A valutaalap is érzékeli, hogy lejárt a korlátlan piac, a laissez-faire-politika ideje. Olykor egyenesen egy világméretű szabályozási stratégiáról esik szó. Strauss-Kahn a két héten belül esedékes G20-tanácskozáson ötpontos javaslattal kíván előállni a jövőbeli gazdasági lufik kialakulásának megakadályozására, hiszen ezeknek a kipukkadása „a tényleges gazdaságot teszi tönkre" - idézi az IMF elnökét a Susanne Amann.

http://www.spiegel.de/wirtschaft/0,1518,587550,00.html

Permanens krízisátfedések

A válság próbára teszi Latin-Amerika társadalmait is
El Pais

Alig egy hete a guanajuantói gyáriparosok szervezete hívta fel a mexikói kormány figyelmét: ha idejekorán nem fordít nagyobb gondot a térségi gazdaság kiszolgáltatottságának kivédésére, akkor a külföldi tőle óhatatlanul kimenekül az országból, illetve visszamenekül a sokkal nagyobb biztonságot nyújtó Egyesült Államokba. A legfontosabb az lenne, ha központi intézkedésekkel a peso elértéktelenedését, dollárral szembeni hirtelen leértékelődését megakadályoznák - írja a Madridban megjelenő El País hasábjain Alicia González.

Pedig Mexikó gazdasága - és különösen a fővárostól északra fekvő területek, mint amilyen Guanajuanto is - mostanában jobb időket éltek meg, mint korábban. 2003 óta a termelés bővülése stabilan az 5 százalék fölött maradt, a munkanélküliség pedig 5 százalék alá esett, ami 37 éve nem történt meg Mexikóban. Akkor borult be az ég, amikor most szeptemberben az elemző-cégek 3 százalékra rontották az általános latin-amerikai növekedés 2009-es valószínűségét, ami a mexikói gazdaságra kivetítve alig haladja majd meg az 1 százalékot.

Mindez azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán - vagyis a G3-ak - krízise messzemenően befolyásolja Latin-Amerika gazdaságait is, mindazonáltal - írja a lap - nem hagyható figyelmen kívül, hogy a piacok azért nem egyöntetűek. Az 1998-1999-es ázsiai krízis, vagy Dél-Amerika 2001-2002-es válsága nem csak világméretű problémákhoz nem vezetett, de még a térség egyes országaiban is más és más intenzitással jelentkezett. „A térség rendkívül heterogén - idézi az elemzés Gerald della Paolerát, a párizsi egyetem professzorát. - Már jó ideje Mexikó egy másik ligában játszik, és ez egyre inkább Brazíliára is vonatkozik." Persze, ez a potenciális vesztesek ligája...

Ezt látszik igazolni - írja az elemzés -, hogy az amerikai Szövetségi Tartalék Bank (Federal Reserve Bank), a mexikói és brazil hasonló intézményekkel összefogva, illetve kiegészülve a Singapore-i és dél-koreai központi bankkal, a válság első jelére létrehoztak egy közös likvid pénzalapot annak érdekében, hogy egyensúlyt teremtsenek olyan térségekben, ahol rosszra fordulhatnak a dolgok. Ugyanaz a reakció ez, mint az IMF gyors lépéssel, mellyel 250.000 millió dollárt különített el a válság által leginkább sújtott dél-amerikai piacok megsegítésére. Nyilvánvalóan közöttük van, Mexikó mellett, Brazília és Columbia is.

Augusztus óta a mexikói peso 22 százalékos értékvesztést mutatott, a brazil reál 25 százalékosat. Latin-Amerika mintagazdasága, a chilei, nem tudta megakadályozni, hogy az ottani peso kiugróan 36 százalékkal értékelődjön le. Még az argentin peso tarja a legjobban értékét a maga 11 százalékos esésével. „E mögött - jegyzi meg az elemzés által megszólított egyik szakértő - több van, mint egyszerű félelem."

A legnyugtalanabb hír egész Latin-Amerika számára az egyre elérhetetlenebb külföldi tőke, ami leginkább azokban a költségekben tükröződik, melyekbe az új hitelek felvétele kerül, illetve a JPMorgan által megállapított, kockázati listán elfoglalt hely. A pénzügyi válság mindenütt felborzolta a kedélyeket, de sehol sem kerül annyiba, mint az olyan államokban, amelyek messze meghaladják kockázat szempontjából Chilét, Mexikót vagy Brazíliát. Ilyennek számít Argentína vagy Ecuador is.

A kormányok reakciói is sokat árthatnak, különösen az ottani piacokat életben tartó jelentős nemzetközi tőke vonatkozásában. Azt követően, hogy az argentin kormány gyorsan államosította a magánnyugdíj-pénztárakat, mindenki elfordult tőlük, és már Venezuela sem kíván hitelt nyújtani a finanszírozási problémák kiegyenlítésére, annak dacára, hogy Hugo Chávez szívesen költi pénzét politikai haszon és barátszerzésre.

Másrészt - állapítja meg az elemzés - színezheti, sőt alapvetően befolyásolni is képes a mai válságot az a jelentős átstrukturálódás, ami a latin-amerikai és karibi piaci kapcsolatokban az elmúlt öt-tíz évben végbement. Az itteni országoknak tradicionálisan az Egyesült Államok, illetve Európa volt a fő kereskedelmi partnere, de mára őket megelőzte a Csendes-óceáni térség, ahova a chilei export 36 százaléka irányul, Peru esetében ez 24, Brazília esetében 18 százalék. Az argentin export pedig 16 százaléka irányul ide. Ebben a partiban egyre inkább kiemelkedő játékosként Kína is megjelenik, mely teljes exportjának 7 százalékát a dél-amerikai térséggel bonyolítja. Bármilyen prognosztizálható kínai recesszió így kártyavárként döntheti le a déli kontinens gazdaságait.

Az elemzés felsorolja a további kockázati tényezőket, például azt, hogy bár Latin-Amerikában a feldolgozóipar messze elmarad nem csak Európától, de Ázsia fejlett országaitól is, mindazonáltal a világipar számára szükséges számos fém és természeti ásványanyag legfőbb forrása e kontinens. Viszont e téren is csökkennek az árak; az egyetlen kivétel a szénhidrogének idei ármegugrása, de ez is átmenetinek bizonyult, így Venezuela, Bolívia vagy Peru gazdasága ma már nem számolhat extrajövedelmekkel.

Viszont amitől el nem tekinthetnek, azok a jövedelmekben megmutatkozó óriási eltérések, amelyek eddig is valamennyi társadalmi feszültség gyúanyagát képezték, és ez nem lesz másként a következő évtizedekben sem. Jele ennek az erőteljes populizmus, amivel jó néhány itteni ország - Venezuela, Brazília, Peru stb. - elitje nem csak számol, de politikai kalkulációiból az soha nem is hiányzik. Aktuális világválság ide vagy oda, Latin-Amerika a glóbusz többi tájától abban különbözik, hogy ezek a krízisátfedések itt permanensen léteztek már évtizedek óta. A nemzetközi kataklizmák tehát ezeknek nem előidézői, ugyanakkor még tragikusabbá tehetik kihatásaikat.

http://www.elpais.com/articulo/semana/crisis/pone/prueba/Latinoamerica/elpepueconeg/20081102elpneglse_2/Tes