A
nagyvárosi pályaudvar környéke éjjel-nappal a társadalom peremére
szorultak gyülekezőhelye volt: csöveseké, tolvajoké, nincstelen
bevándorlóké és drogosoké. Sokan ültek, álldogáltak, kéregettek ott,
vagy csak meredtek maguk elé. Látszott rajtuk, hogy boldogtalanok és
reményvesztettek. Borostásak, csipás szeműek, remegő kezűek, rongyosak
és piszkosak voltak. A pénznél is nagyobb szükségük lett volna egy kis
vigasztalásra, biztatásra … de ezt senkitől sem kapták meg. Mégis … volt
közöttük egy fiú. Ugyanolyan csapzott hajú, koszos, büdös, mint a
többiek. Ő azonban mégis tudott mosolyogni, derűs lenni: mintha saját
mentőcsónakja lett volna az élet hajótöröttjeinek lehangolt tömegében.
Mi volt a titka? Egy kis agyon gyűrött,
koszos cetli, amit a szíve fölötti rongyos zsebben hordott. Napjában
többször is elővette, kisimítgatta, elolvasta, néha meg is csókolta,
mielőtt újra a zsebébe csúsztatta volna. Ez a kis cetli mindig mosolyt
varázsolt az arcára. Mi állt rajta? Csak egy rövid mondat: "A kiskapu
mindig nyitva áll!" Az apja írta ezt a cetlit, s ezzel jelezte, hogy
megbocsátott neki, hogy mindig hazavárja. Egy éjjel aztán a fiú élt is a
lehetőséggel. Hazaosont apja házába. A kiskaput valóban nyitva találta.
Felosont egykori szobájába, lefeküdt a most is vetett ágyba. Reggel,
mikor felébredt, az apja állt mellette, könnyes szemmel várta az
ébredését. Hosszan-hosszan megölelték egymást, és egyszerre minden
rendbe jönni látszott.
Az Advent vajon csak a mi várakozásunk, készülődésünk lenne a közénk jövő Istennel való találkozásunkra?
Nem sokkal jobban várja-e az Isten ezt a velünk való találkozást? Nem Ő
tett és tesz folyamatosan sokkal többet azért, hogy ez az örömteli
találkozás létrejöjjön? Bizony, örök időkre igaz Szent János tanítása:
„A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük az Istent, hanem hogy Ő
szeret minket, s elküldte Fiát engesztelésül bűneinkért.” Az Advent
persze az ember várakozásáról, virrasztásáról, készenlétéről szól. De
nem olyan valakire várunk, aki évente egyszer jár erre egy pár órára,
esetleg napra, s ha nem őrködünk feszült figyelemmel és nem kapaszkodunk
bele, akkor közömbösen máris tovább siet! Az Isten állandó, végtelen
szeretettel van jelen az életünkben, szüntelenül akarja a velünk való
kapcsolatot. A virrasztás, az éber várakozás szent időszakaira azért van
szükség, hogy mi magunk legyünk már figyelmesebbek, vegyük már észre a
szüntelenül velünk járó Istent! Nem annyira az Úr Jézus közeledéséről,
mint inkább a mi Felé való közeledésünkről szól a karácsonyi készület.
A szüntelen, imádságos virrasztásra való felszólítás,
ami a mai evangéliumból kicsendül, szeretetteljes örömteli meghívás,
bármennyire is riasztó körülmények között hangzik el. A múlandó világ
összeomlása, a világ végességének ijesztő megtapasztalása nem Isten
műve: nem Ő az, aki pusztít és rombol körülöttünk! Épp ellenkezőleg: Ő
az, aki szilárd pontként, erős támaszként megjelenik ebben az
összeomlásban. Akire – csakúgy, mint a kígyóktól megmart, haldokló
izraeliták a pusztában – ráemelhetjük a tekintetünket, Akitől a
szabadulást várhatjuk. Ő az, Aki új eget és új földet teremt, Akiben
megújul minden, főként a mi életünk! Milyen fájdalmas sokszor azt
hallani a nem hívők, hitüket nem gyakorlók részéről, hogy a hívő emberek
valójában álomvilágban élnek! Nem állnak két lábbal a földön, nem
életrevalók, hiszen sokkal kevésbé érvényesülnek a földi lét keretei
között. Bezzeg ők! Ők azok, akik a valóságban élnek, akik nem álmodozók,
amikor imádság és szentmise helyett is dolgoznak vagy dorbézolnak.
Amikor embertársaik áldozatkész szeretete helyett inkább kihasználják
őket. Amikor a karácsonyt is üzleti haszonszerzésre használják. Amikor a
gyermekeiket pusztán arra nevelik, hogy akármilyen áron, akármilyen
eszközökkel ebben a világban érvényesüljenek! Milyen érdekes, ugyanakkor
groteszk, hogy éppen ezek a "két lábbal földön állók, evilágnak élők”
nem tudnak igazán mit kezdeni a földi élet kudarcaival, szenvedéseivel,
csalódásaival. Amikor beleütköznek a számukra mindennél fontosabb
értékek (pénz, karrier, szépség, egészség, szerelem stb.) múlandóságába,
akkor a kábulatba menekülnek az elviselhetetlenné vált "valóság” elől.
Nem a hithez fordulnak, hiszen az üres
álmodozás szerintük, de bezzeg beleugranak nyakig és azon felül is a
drogok, az alkohol, az evilági élvezetek vagy a média hamis boldogsága
okozta kábulatba. Nem véletlenül figyelmeztet az evangélium: "Vigyázzatok!
El ne nehezedjék a szívetek a tobzódásban, részegeskedésben és az
evilági gondokban!" Éppen hogy azok vannak valójában ébren, azok
virrasztanak, akik elismerik és elfogadják ennek a földi életnek a
múlandóságát, de a tekintetük távolabbra irányul: a földön túli boldog,
örök élet irányába! Akik várják a megváltást, az átmenetet az igazi
életbe, a valós és múlhatatlan boldogságba, amit Isten közénk született
Fia érdemelt ki és tud megadni számunkra. Ez a remény, a minket
szüntelenül hazaváró, szerető Isten ígérete ad erőt, hogy türelmesebben
viseljük a földi élet szenvedéseit, hogy a kudarcok és csalódások
ellenére is keressük a jót és ne fáradjunk bele annak megtevésébe.
Igen, erről szól az adventi várakozás:
figyelmesebbnek lenni, észrevenni Isten állandó jelenlétét az
életünkben. Előhúzni a zsebünkből a jobb, igazibb életre szóló meghívót,
a hazahívó üzenetet. Igen, nekünk kell cselekedni, mert Isten már
cselekedett és most is jelen van. Nekünk kell elfordítani kissé a
figyelmünket a jelen világ terheiről, gondjairól, de örömeiről is, hogy
beléphessünk a kiskapun! Mintha kábult álomból ébrednénk, észre kell
vennünk, hogy ki is szeret bennünket igazán! Tudatosítanunk kell, hogy
milyen életet is szeretnénk élni valójában, mi is az, ami tényleg
boldoggá tesz. Meg kell vallanunk bűneinket a bennünket szeretettel
átölelő Atyának, hallgatnunk és viszonoznunk kell szavait az imádságban!
Úgy kell élnünk ebben a földi világban, a jelen emberi társadalomban,
ahogyan a közénk született Fiú élt, hogy mi magunk is készüljünk a
végső, minden vágyunkat beteljesítő találkozásra, s másokat is tudjunk
erre felkészíteni!
dr. Finta József atya
Kiskunhalas
Kiskunhalas