Az államilag nem regisztrált magok használatát büntetné az EU

Az Európai Bizottság által előterjesztett új törvény illegálissá tenné az olyan zöldségmagok „termesztésre való használatát, szaporítását és kereskedelmét”, amelyet a bürokráciagépezet által Közösségi Növényfajta Hivatal néven létrehozott hatóság nem „tesztelt, hagyott jóvá és fogadott el”.

[Időkjelei: Magyarországra vonatkozóan ezt a jelenleg is hatályos törvényt találtam: LINK]

A Növények Szaporítóanyagáról szóló törvényjavaslat tulajdonképpen állami felügyelet alá helyezne minden növényt és magot, így ez alapján akár az otthoni konyhakertben nem szabályozott magból termesztő állampolgárok ellen is eljárást indíthatnának.

A termesztők tiltakozása miatt már többször módosított javaslat teljes szövege itt olvasható: LINK.

„Ez a törvény azonnal véget vethet a zöldségfajták szakszerű fejlesztésének a kiskertek, bio termesztők és kisebb gazdaságok számára,” mondta Ben Gabel, a Real Seed Catalogue igazgatója. „A kiskert tulajdonosok igényei egészen mások, ők például kézzel, nem pedig géppel vetnek, és nem akarnak erőteljes vegyszereket használni. Egyszerűen nem lesz mód a kiskerti felhasználásra alkalmas magok regisztrációjára, mert azok nem fognak megfelelni a Növényfajta Hivatal előírásainak, amit kizárólag az ipari felhasználásra szánt magok jóváhagyása érdekel.”

Az állam persze mindent és mindenkit regisztrálni akar. A törvényjavaslat IV. fejezete például a következőket írja:

Egy fajta akkor kerülhet piaci forgalomba az Unióban, ha az már regisztrálásra került az országos vagy uniós jegyzékben a Közösségi Növényfajta Hivatal számára közvetlenül benyújtott kérvény útján.

A termesztőknek persze díjat is kell fizetniük az EU bürokratáknak a regisztrációért:

Az illetékes hatóság és a Közösségi Növényfajta Hivatal díjat számol fel a kérelmek feldolgozásáért és a formális és műszaki vizsgálatokért, a fajták elnevezéséért és fenntartásáért a regisztrációs folyamat időtartama alatt minden egyes évben.

Elképzelhető, hogy eredetileg a törvény a nagytermelőket célozta, mégis precedenst teremt és nagyon nagy eséllyel, idővel a kistermelőket vagy konyhakert tulajdonosokat is elérheti, azt követelve, hogy ők is betartsák ugyanezeket az értelmetlen szabályokat.

„Ez egy tipikus példája a bürokrácia elburjánzásának,” mondja Ben Gabel. „A törvény elsősorban egy új bürokratacsapatot fog előállítani, akik egész nap aktahegyeket tologatnak majd, miközben megölik a kiskertek vetőmagellátását és megvonják az emberektől a jogot, hogy azt termesszenek, amit akarnak. Az is aggasztó, hogy felhatalmazást kapnak bármilyen jövőben kifejlesztésre kerülő magfajta szabályozására és engedélyezésére is, beleértve a fű-, moha- és virágmagokat is, mindent, anélkül, hogy azt a tanács elé kellene terjeszteniük szavazásra.”

A RealSeeds.co.uk weboldal arra figyelmeztet, hogy a törvény megértéséhez nem elegendő az ötoldalas összefoglaló elolvasása:

Nem elég elolvasni az ötoldalas áttekintést, azt gondolva, hogy most már mindent tudunk, ami a törvénnyel kapcsolatban fontos lehet. Nem az összefoglaló válik majd hatályos törvénnyé! A törvényt maguk a cikkelyek alkotják, az összefoglalónak semmilyen jogi hatálya nincs, csupán a nyilvánosság és a törvényhozók kedvéért biggyesztik a legtöbb törvény elejére, hogy némi háttér információt nyújtson és kontextusba helyezze azt.

Az összefoglalóval az a legnagyobb baj, hogy minden szép és jót elmond a biodiverzifikáció megőrzéséről, a törvényi szabályozás leegyszerűsítéséről, stb., magyarul csupa olyan dologról, aminek mi nagyon fogunk örülni, de maguk a cikkelyek ennek az ellenkezőjét eredményezik.

Például az összefoglaló 1, 2 és 3-as pontja megemlíti, hogy könnyebb lesz a helyzet az „amatőr” fajták esetében. Azonban az amatőrnek számító zöldségféléket – amelyek regisztrációjáért 5 évig küzdöttünk a DEFRA-val – úgy ahogy van eltörölték a cikkelyekben. Ennek ellenére az összefoglaló és az összefoglaló alapján kiadott sajtónyilatkozatok egytől egyik azt állítják, hogy az új törvény segíteni fog az amatőr fajták megőrzésében. Az összefoglaló egy nagy kamu. Nem alapozhatjuk erre a törvény megítélését.

Ajánlatos mindenkinek végigolvasni.

Abban biztosak lehetünk, hogy ez a lépés „végleges megoldást” nyújthat a Monsanto, DuPont és hasonló mag-monopóliumoknak, hogy a föld valamennyi vetőmagja felett hatalmat gyakoroljanak.

A törvény segítségével az összes ősi magfajtától megszabadulhatnak és ellehetetleníthetik a vetőmagok fejlesztését kiskertek számára.

Ez persze a legtöbb kormány vágya: ellehetetleníteni az önellátást és az egész lakosságot a nagy monopóliumoktól tenni függővé a túlélésért. Ez az Egyesült Államokra és az Európai Unióra egyaránt igaz. Így működnek a kormányok: ágazatonként, évről évre szerzik meg a hatalmat, míg végül mindenki a globalista diktatúra rabszolgája nem lesz.

Egy online petíció is indult az ügyben, amelyre a mai napig több mint 43.000 aláírás gyűlt össze. A Noé Bárkája és 240 másik, összesen 40 európai országban működő szervezet pedig nyílt levélben fordult a brüsszeli bürokratákhoz az őrület megállítására.

Sajnos azonban minden jel arra mutat, hogy idővel a magok csempészáruvá fognak válni, azokat pedig, akik megtermelik saját szükségleteiket, idővel ellenségnek minősítik majd. A harc az élelmiszerellátás feletti teljes dominanciáért folyik. Ez egy olyan lépés, amit minden diktatúra megtesz miután elegendő hatalomra tett szert.

Forrás: NaturalNews.com

http://idokjelei.hu/2013/05/az-allamilag-nem-regisztralt-magok-hasznalatat-buntetne-az-eu/ 

Riasztó szinten a fiatal állástalanok száma

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) előrejelzése szerint idén 73,5 millióra nő a fiatal állástalanok száma a világon, ami közel áll a gazdasági válság csúcspontján, 2009-ben mért adatokhoz. Az ifjúsági munkanélküliségi ráta a fejlett régióban tavaly 18 százalék felett volt. Az első negyedévben Magyarországon több mint 92 ezer 15-24 év közötti fiatal volt munka nélkül, ami 30,5 százalékos munkanélküliségi rátának felelt meg. Az ILO szerdán tette közzé 2013-as Globális ifjúsági foglalkoztatási trendek című jelentését, amelyben kiemeli: az ifjúsági munkanélküliségi ráta tovább emelkedik, és előrejelzések szerint 2018-ra eléri a 12,8 százalékot, eltörölve a gazdasági fellendülés elején elért eredményeket.
A szervezet MTI-hez eljuttatott összefoglalójában kifejti: a fejlett gazdaságokban az ifjúsági munkanélküliségi ráta 2012-ben 18,1 százalék volt. Ez várhatóan 17 százalék felett marad 2015-ig, és nem várható, hogy 17 százalék alá essen 2016 előtt. Görögországban és Spanyolországban a gazdaságilag aktív fiatal népesség több mint fele munkanélküli.
Magyarországon a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) legutóbbi adatai szerint 2013. első negyedévében több mint 92 ezer 15-24 év közötti fiatal volt munka nélkül, ami 30,5 százalékos munkanélküliségi rátának felelt meg.
A jelentés szerint sok fiatal teljesen felhagyott az álláskereséssel. Ha ők is megjelennének a munkanélküliségi adatokban, a munkanélküli vagy álláskereséssel felhagyó fiatalok száma a fejlett országokban elérné a 13 milliót, szemben azzal 10,7 millió fiatallal, akik ténylegesen munkanélküliek voltak 2012-ben.
A közleményben az ILO idézi Salazar-Xirinachst, a szervezet politikai főigazgató-helyettesét, aki kiemeli: a biztos munkahelyek, amelyek valaha általános normát jelentettek a korábbi generációk számára – legalábbis a fejlett gazdaságokban – egyre kevésbé elérhetőek a ma fiataljai számára. Az ideiglenes és részmunkaidős foglalkoztatás elterjedése, különösképpen a globális gazdasági válság tetőzése óta, azt jelzi, hogy az ilyen típusú munkaviszony gyakran a fiatalok egyetlen esélyét jelenti – vélekedik.
Az ILO szerint egyrészt globális, másrészt nemzeti intézkedésekre is szükség van a probléma megoldása érdekében. Nemzeti szinten specifikus, fiatalok foglalkoztatására irányuló intézkedéseket kell bevezetni; olyanokat, amelyek révén biztosítani lehet, hogy a fiatalok a munkáltatók által elvárt készségekkel rendelkezzenek, hogy a kis- és középvállalatok hitelhez juthassanak annak érdekében, hogy több fiatal munkavállalót tudjanak alkalmazni, valamint hogy a fiatal munkavállalók ugyanazokkal a jogokkal, munkakörülményekkel és szociális védelemmel rendelkezzenek, mint felnőtt társaik.
(M.H.)

Vatikáni-amerikai megállapodás a pénzmosás ellen

A vatikáni bank vagyonát 6 és 7 milliárd euró közé teszik és 44 ezer névtelen számlát vezet.

Az IOR vatikáni bank megállapodást írt alá kedden az amerikai pénzügyminisztérium tranzakciókat ellenőrző részlegével (FinCEN) az információcseréről, gyakorlatilag a pénzmosás elleni küzdelem jegyében és részben abból a törekvésből, hogy javítsák a botrányairól elhíresült szentszéki bank nemzetközi hírnevét.

Az 1942-ben alapított bank hagyományosan soha nem tartozott a nemzetközi ellenőrzőrendszer felügyelete alá. Az utóbbi három évtizedben botrányok sorozata övezte. 2010-ben az olasz ügyészség 23 millió eurót foglalt le az IOR számláiról. Ezután a Vatikán csatlakozott az Európai Unió pénzmosás elleni előírásaihoz és 2011-ben létrehozta az ennek megfelelő ellenőrző részlegét.

A Szentszék alávetette magát az Európa Tanács úgynevezett Moneyval eljárásának is, amelyben felmérik, hogy az egyes országok megfelelnek-e bizonyos pénzmosás- és terrorizmusellenes normáknak.

A Vatikán a tavaly júliusi első értékelésen meglehetősen rossz jellemzést kapott. A Moneyval megállapította, hogy a miniállam csak korlátozottan képes megosztani a pénzügyi információkat más országokkal, mert saját előírása szerint először kétoldalú megállapodást kell kötnie az adott országgal az információcseréhez. Ugyancsak tavaly az Egyesült Államok a pénzmosással gyanúsított államok feketelistájára helyezte a Vatikánt.

A Szentszék azért alkotta meg a szabályt, miszerint az információcseréhez kétoldalú megállapodás kell, mert attól tart, hogy Olaszország túlzott követelésekkel lép fel ellene. Ugyanis az IOR-nél nemcsak vatikáni tisztségviselők vezetik számláikat, hanem sok olasz állampolgár, akiknek egy részéről az olasz hatóságok gyanítják, hogy el akarja csalni adója egy részét. Legutóbb az olasz ügyészség nyomozást indított a bank ellen pénzmosás gyanújával.

Vatikán korábban már megállapodást kötött az információcseréről Belgiummal, Spanyolországgal és Szlovéniával. Olaszországgal még nem, de kedden közölték, hogy 20 további megállapodást már tervbe vettek.

Ferenc pápának, még mint Buenos Aires-i érseknek a volt szóvivője április elején lehetségesnek nevezte, hogy az új egyházfő megszünteti az IOR függetlenségét, és a bankot a pápai tanács felügyelete alá helyezi, vagy akár bezáratja.

Hiradó

Dolgok eldőltek!...Vatikán megkezdte pénzügyi tőkéjnek mobilizálását az USA-ban. Obama 2 évig alkudozott Ratzingerrel, hogy fizesse ki az USA államadósságát. Erre nyilvánvalóan nem voltak hajlandóak. Jelenleg Olaszország teljes büdzséjét Vatikán fizeti. Az EU-kamu unió alól Olaszországot kivonta, az ellene való zsidó próbálkozások (argentin ügy) teljesen hiábavalóak, mivel pénzügyi tőkéje, vagyona fedett, nincs nevesítve, így ellene semmilyen szervezet, ország eljárást indítani nem tud. Vatikán megkezdte X. Pius és Hitler végakaratának teljesítését (ez volt az egyezség). Vatikán minden területen szembe fordul az angolszász és zsidó hordákkal...

http://magyarnemz...dmore=2745

Újabb orosz-amerikai tárgyalás Szíria ügyében

John Karry amerikai külügyminiszter Moszkvában ismét Szíriáról tárgyalt. A találkozó előtt az USA úgy gondolta, hogy megpróbálják Moszkva álláspontját megváltoztatni. A hosszúra sikerült, több órás, éjszakába nyúló megbeszélés előtt Putyin elnök is találkozott az amerikai külügyminiszterrel. A közös nyilatkozat és az utána feltett kérdésekre adott válaszok azonban elárulták, hogy a megbeszélésnek nem sok eredménye volt az Egyesült Államokra nézve.

A közös nyilatkozat a szokásos tiszteletkörökkel kezdődött, az üzletről, a két állam közötti szerződésekről, és pénzügyi kérdésekről. A két külügyminiszter rövid tájékoztatást adott Szíriával kapcsolatban is, amely nem árult el semmi lényegeset. Ezek után következtek az újságírók kérdései. A Magnyickij lista és pár lényegtelen dolog is felmerült, de az Interfax orosz hírügynökség bedobta a kényes kérdést. Miért jött az amerikai külügyminiszter ide tárgyalni, ha éppen most fogadták el a szíriai ellenzék (terroristák) felfegyverzéséről szóló törvényt. A kérdés és maga a megfogalmazás is olyan provokatív volt, amire igazából válaszolni sem lehetett, Karry hebegett-habogott valamit arról, hogy a törvény még nincs aláírva, és az csak arra vonatkozik, hogy egy lehetőség, ha a kormány vegyi fegyvereket használna, de végül Lavrov húzta ki szorult helyzetéből az amerikai külügyminisztert. 

A tárgyalás teljes orosz győzelemmel ért véget újra - ha lehet így fogalmazni -, mert az orosz és az USA külügyminiszter egyaránt a tárgyalásos megoldás mellett szált síkra. A Genfi Konvenció alapján kell elindulni, fogalmazott Lavrov. 

Mi értelme van ezt erőltetni, ha egy év alatt sem lehetett így elérni semmit? Kérdezte egy másik újságíró. Lavrov kifejtette, hogy nem a Genfi Konvencióval van a baj, amely tárgyalásos megoldást, és a felek tárgyalóasztalhoz ültetését szorgalmazza, hanem a szíriai ellenzékkel. Ugyanis valójában nincs ilyen, hogy szíriai ellenzék. Jól tudja a világ minden híreket figyelő embere, hogy a szíriai ellenzéknek nevezett harcoló csoportok java része külföldi. A csoportok között semmiféle együttműködés, koordináció, politikai akarat vagy kapcsolat nincs – tehát nincs kivel tárgyalni! A nyugat felelőssége éppen abban lenne, hogy ha már kapcsolatai vannak a csoportokkal, akkor hatást fejtsenek ki, hogy hozzanak létre közös intézményeket, amelyekkel egyáltalán lehet tárgyalni. Asszad elnök már kifejtette, ha lesz kivel tárgyalni, ő tárgyalóasztalhoz ül.

Egyértelműen látható volt, hogy most senkit nem érdekelt például a koreai helyzet, sem a BRICS vezetésének gazdasági lépései, a tárgyalás kifejezetten a szíriai helyzetre fókuszált. Mindazonáltal egyértelmű, hogy a múltkori egyeztetéshez hasonlóan, most sem sikerült elérni semmit a nyugatnak. Ahogy Lavrov fogalmazott, Putyin elnök nagyon egyértelmű és határozott állásfoglalásokat adott, melyekben nincs helye vitának a részükről. 

Ennek ellenére a közös nyilatkozatban mégis egyezség hangzott el arról, hogy az Egyesült államok és Oroszország egyaránt a tárgyalásos megoldás híve, katonai erővel senki sem avatkozhat be semmilyen ürüggyel - ahogy Lavrov fogalmazott a világ egyetlen pontján sincs senkinek joga beavatkozni más ország belügyeibe, ha mást nem, ennyit megtaníthatott az elmúlt száz év történelme mindenkinek. Amit el kell érnie a két nagyhatalomnak az csak annyi lehet, hogy mielőbb tárgyalóasztalhoz ültesse a feleket.

Érdemes szót ejteni a testbeszédről azért is, mert eléggé feltűnő, másrészről a jelentős különbséget a két külügyminiszter viselkedésében nagyon sokan észrevették, és foglalkoznak vele a jelentősebb újságok is.

Lavrov nagyon határozott volt. A szokásos pókerarccal beszélt, határozottan és egyenesen fogalmazott. A kellemetlen kérdésre ugyanígy, sőt majdnem visszatámadó hangnemben válaszolt jelezvén, hogy nem tűri a provokatív kérdéseket. A szíriai ellenzékkel kapcsolatos véleményét nem rejtette véka alá, beszédében többször történelmi példákat hozott fel, igyekezett széleskörű tájékoztatást adni a kérdésekre. Kitért a terrorizmus és a vallási szélsőségesség veszélyeire, mint közös veszélyre, de minden esetben a legfontosabbnak jelölte meg a tárgyalások fontosságát.

Karry teljes ellentéte volt Lavrovnak. A tiszteletkörök után a feltett kérdésekre sok esetben határozatlanul válaszolt. Elgondolkodva kereste a választ, ezalatt többször próbált viccelődni. Kezeivel folyamatosan hadonászva gesztikulált, amiből látszott, hogy nagyon meg kívánja győzni a hallgatóságot. Ehhez hozzá kell tennünk, Karry láthatóan hisz abban, amit mond, újonnan kapott tisztségét valóban igyekszik felhasználni, hogy elképzeléseit végrehajtsa. Nagyon úgy néz ki, mint egy báb, akit kitettek a kirakatba békülékeny arcnak, míg a háttérben folyik az aknamunka. Ez látszott abból, hogy nem igazán tudott mit kezdeni az ellenzék felfegyverzéséről szóló törvénnyel, valószínűleg ő maga sem helyesli. A mosolygó, nevetgélő, jópofáskodó Karry, így jellemezhetnénk.

Az orosz külügy az utóbbi időben sorra vágja zsebre a diplomáciai győzelmeket. Az már más kérdés, hogy mire lesz ez elég, a világban zajló nagy háttréjátékok vonatkozásában. Mindenesetre a Lavrov vezette orosz külügyi tárca meglehetősen jó kezekben van jelenleg.

A libanoni Hezbollah bejelentette, hogy elege van a semmitérő megoldásokból és dűlőre viszi a kérdést Szíriában. A libanoni kormány külügyminisztériuma szerint Libanon nem vesz részt hivatalosan a szíriai harcokban, ellenben a Hezbollah katonákkal segíti Asszadot. A hátország biztosítása után most a Hezbollah sok ezer katonát vezényelt át Szíriába, és folyamatosan küldi át a harcosait. Ahogy fogalmaztak, véget vetnek a rendszer elleni kakaskodásnak, felszámolják az ellenzéknek nevezett hordákat, a rájuk jellemző módon (nincsenek hadifoglyok). Az arab világban a Hezbollah katonái az elit, a legharciasabb és legjobban kiképzett erő. Egyedül talán az Iráni Forradalmi Gárda mérhető hozzájuk. Közben Iránban is önkéntesek toborzását kezdték meg a szíriai rendszer megsegítésére. A felhívást Khamenei ajatollah internetes oldalán tették közzé.

Hídfő.net

Tóth Gy. László: Európai komisszárok

Lassan mindenki számára világossá válik, hogy az Európai Unió nevében és képviseletében tevékenykedő politikusok nagy része egyszerűen alkalmatlan feladatai ellátására. Hogy ennek a kontraszelekció vagy a véletlenszerű kiválasztás az oka, azt nem tudhatjuk, valószínűleg mindkettő. A magyar közvéleményt valósággal sokkolta Kovács László egykori kommunista, majd szocialista politikus energiaügyi biztossá történő jelölése.

Kovács igen jól ismeri a marxizmus és a leninizmus világát, ideértve ezek különböző - Nyugaton is népszerű - mutációját. Egész életében külügyi vonalon tevékenykedett, s ahogy brüsszeli meghallgatásán elmondta, eddig is találkozott energiaügyi problémákkal, mert otthon ő fizette a gáz- és villanyszámlát… Ez már a rutinos EU-bürokratáknak is sok volt, ezért némi szánalmas és nevetséges bizonytalankodás után adóügyi biztossá nevezték ki a volt szocialista külügyminisztert, amihez ugyanúgy nem értett, mint az energia-ügyekhez. De ez sem volt akadály, Kovács EU-biztosként is kitöltötte az idejét.

De van még rosszabb is. Amint az a Der Spiegelben olvasható Martin Schulznak, az EP elnökének még érettségije sincs: két bukást követően, a tizenegyedik osztály után elbocsátották az iskolából. Alkoholistaként kezdte, apja volt a falu rendőre. Önmagát „kis proletárnak” nevezi, aki számára a hatalom mindenre gyógyír, és mindennél fontosabb. Kisebbrendűségi érzése miatt felháborítónak találja, hogy az állam-és kormányfők tanácskozásáról az üdvözlőbeszéd után kiküldik. Rendszeresen szidalmazza Angela Merkelt, de ugyanakkor mindenkivel tudatja, hogy neki megvan a kancellár mobiljának a száma. Schulz a baloldali mozgalom terméke, elmondása szerint ismer minden „disznót”.

Érdekes jelenség Neelie Kroes, az EU média-és hírközlési biztosa is, akinek sok álmatlan éjszakát okozott a magyar médiaszabályozás. Ő nemrégiben az egységes európai mobilpiac szükségességét hangsúlyozta. Javaslata nem okozott osztatlan sikert, ezért aztán lehet, hogy lecseréli kedvenc jósnőit, elvégre szakértőkre neki is szüksége van.

Neelie Kroes egyik riválisa a „luxemburgi oroszlán”, Viviane Reding, aki az EU jogi ügyekért felelős biztosa, emellett az Európai Bizottság (EB) alelnöke. A rendkívül rámenős hölgy antropológiát tanult, majd huszonegy éven át újságíró és luxemburgi politikus volt. Annak ellenére, hogy szakpolitikus, nincs jogi végzettsége, a jogtudományokban járatlan. Tragikomikus és szinte érthetetlen, hogy valaki megfelelő (szakirányú) egyetemi végzettség és műveltség nélkül az Európai Unió vezető tisztségviselője lehet.

A kommunistákra emlékeztető sokoldalúságát bizonyítja, hogy EU-biztosként ez már a harmadik ciklusa, korábban ugyanis az oktatási és kulturális ügyekért felelt, de telekommunikációs és médiaügyekért felelős biztosként is megállta a helyét. Karrierjét gátlástalansága és szinte beteges érvényesülni vágyása mellett - sokak szerint - Romano Prodi és José Manuel Barroso támogatásának köszönheti. Reding az Európai Néppárt tagja, és meggyőződéses föderalista. Nyilván szívesen lenne az Európai Egyesült Államok elnöke. Álláspontja szerint történelmi időket élünk, nagy szükség van az integráció további mélyítésére.

Aránytévesztésére jellemző, hogy a Franciaországból kitoloncolt cigányok miatt az Európai Bíróság elé akarta állíttatni Nicolas Sarkozy francia elnököt, aki emiatt rendreutasította Reding fönőkét, José Manuel Barrosót. A hölgy pedig kénytelen volt elnézést kérni. Mellesleg: Luxemburgba, valami rejtélyes jogalap miatt, be sem engedik a vándorcigányokat, mégsem nevezi senki nácinak a rasszista luxemburgiakat. Természetesen tőle származik a női kvóta ötlete is. Ennek lényege: az európai cégek számára kötelezővé tenné, hogy 2020-ig negyven százalékra emeljék a nők arányszámát az igazgatótanácsokban. Az ötletet még az EU női politikusai is problémásnak találták, ezért a hölgy visszakozott.

2013. április 17-én Magyarországról szóló rövid vita helyszíne volt az Európai Parlament. A szivárványszínű ruhakölteményben tündöklő Reding önmagához képest elég visszafogott volt. Igazi politikai pitbullként viselkedett viszont Hannes Swoboda szocialista frakcióvezető, aki szerint Orbán Viktor letért a szabadság útjáról. Abszurdnak nevezte, hogy a néppárti egykori maoista Barroso és Reding baloldali támadásban venne részt Magyarország ellen. Érveit jelentősen gyengíti az a tény, hogy Viviane Reding a franciaországi választások után üdvözölte a szocialista Hollande győzelmét, ráadásul személyes karrierje érdekében szüksége van a baloldaliak és a liberálisok támogatására. Amikor Swoboda az antiszemitizmus növekvő veszélyéről kezdett beszélni, Martin Schulz, az Európai Parlament zsidó származású elnöke az alábbi megjegyzés kíséretében adott szót a tiltakozni kívánó Szájer József fideszes EP-képviselőnek: Tegye fel a hülye kérdését! Ezt követően a gyűlölettől sokszor fuldokló, liberális frakcióvezető Guy Verhofstadt már a hírhedt hetes cikkelyben foglalt eljárás megindítását szorgalmazta, amit még soha senki ellen nem indítványoztak, és ami csak az alapjogok súlyos sérelme esetén alkalmazható.

Az sem véletlen, hogy legutóbb a britek lázadtak fel az Európai Unió esztelen költekezése láttán. Az Egyesült Királyság lakossága soha nem rajongott az unióért. David Cameron miniszterelnököt saját konzervatív párttársai szavazták le az unió költségvetésével kapcsolatban. A képviselők sokallják az évi 8,4 milliárd eurót, ráadásul annak sem örülnek, hogy senki által meg nem választott eurobürokraták hoznak országokat érintő döntéseket. Az angolok által „kövér macskáknak” nevezettek nagy része ráadásul a saját hazájában megbukott, semmihez sem értő politikai száműzött.

Komoly demokráciákban identitászavarral küszködő felkészületlen emberek ritkán kerülnek ilyen magas pozícióba. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az EU rendkívül jól fizetett vezetői, tisztségviselői és képvelői egyre népszerűtlenebbek.

Ami Strasbourgban és Brüsszelben folyik, az nem méltó Európához.

MD 2013. V. 8.

Gazdag István: Svindlerek listája: Roosevelt is rajta van

Nemrég újabb illusztris névvel bővült azon notabilitások köre, akiket a zsidók nem szeretnek, és ezért antiszemitának minősítenek, akár posztumusz is. Amint azt egy bizonyos Rafael Medoff elárulta (Los Angeles Times, 2013. április 7.), Franklin Delanoe Roosevelt is rajta van azon a feketelistán, amelyen a Jahve kedvencei iránti kötelező hódolat elmulasztásában vétkeseket tartják számon a jeruzsálemi Központi Cionista Archívumban. Medoff, aki civilben az amerikai földön gombamód szaporodó holokauszt-kutató gitt-intézetek egyikének a tótumfaktuma, az Egyesült Államokat a náci Németország és a fasiszta Olaszország elleni háborúba léptető néhai elnök többnyire magánkörben elhangzott szavaiból mazsolázik, érezhetően mazochista élvezettel.

Nem Roosevelt volt persze az USA egyedüli antiszemita elnöke, hiszen például Harry Truman is olyan – a valóságtól természetesen igencsak elrugaszkodó – kitételeket engedett meg magának a naplójában, hogy „a zsidók nagyon egoisták”, Richard Nixonnak pedig volt képe „agresszívaknak és gyűlöleteseknek” titulálni őket a fehér házi irodájában rögzített beszélgetések során. Más kérdés, hogy az antiszemita Truman ugyanaz, aki – a megvesztegetést, a nyomásgyakorlást és a zsarolást is beleértve – minden eszközt felhasznált annak érdekében, hogy az ENSZ Közgyűlésének Palesztina megosztását javasoló (nem pedig elrendelő!) határozatát minél több országgal elfogadtassa.

Persze a cionisták gyakran a legvirulensebb antiszemitáknál találtak megértő fülekre, mivel közös volt az a vágyuk, hogy megszabadítsák a világot a zsidóság jelenlététől, amelynek mindkét fél szerint a zsidó államban kellett (volna) összegyűlnie. Azok számára, akik nem táplálnak különösebb animozitást velük szemben és ugyanolyan állampolgároknak tekintik őket, mint a többieket, az a gondolat, hogy a zsidók hazája valahol a Közel-Keleten található, teljesen értelmetlennek tűnik. Ez viszont egyáltalán nem tetszik a cionistáknak – egyébként teljesen logikus módon.

Ahogyan az sem, hogy Roosevelt a jelek szerint megelégedett Németország és Japán legyőzésével, a holokausztot azonban nem tekintette a prioritásának, egyébként Churchillhez és De Gaulle-hoz hasonlóan, akik az emlékirataikban egyetlen szóval sem említik. Hogyan is tehetett volna másként, amikor olyan jelenségről van szó, amely egy jóval a halála után sugárzott tévésorozatnak köszönheti az elnevezését és a reklámozását? Medoff mindenesetre biztos benne, hogy Roosevelt zsidókkal kapcsolatos személyes érzelmei részben magyarázatul szolgálnak az Egyesült Államok holokauszttal szembeni (kezdetben legalábbis) igencsak visszafogott reakciójára.

Példaként Roosevelt és Churchill 1943. májusi washingtoni találkozójára hivatkozik, amelyen az amerikai elnök – Henry Wallace alelnök naplója szerint – a „zsidókérdés megoldása (sic!) legjobb módszerének” a zsidók egész világon történő szétszórását tartotta, ahogyan azt már a ’20-as években letesztelte a georgiai Meriwether megyében és Hyde Parkban, mindenhová csupán négy-öt zsidó családot telepítve, abból a – nyilván empirikus tényeken alapuló, ámbátor nagyon is antiszemita jellegű – meggondolásból kiindulva, hogy „ha csak ennyi lenne belőlük, a helyi lakosságnak sem lenne ellenvetése”.

Medoff szerint ez a Rooseveltnél is tetten érhető előítélet magyarázta az USA szigorúan restriktív bevándorlási politikáját a náci Németországból menekülő zsidók tekintetében, holott az elnök számára minimális politikai kockázattal járt volna a bevándorlási előírások enyhítése, vagy legalább az érvényben lévő kvóták kitöltése, amelyek a hitleri érában évi 26 ezer németországi zsidó bevándorlását tették lehetővé, de csak elvileg. A gyakorlatban ugyanis alig negyedennyien érkeztek, mivel a többséget elbátortalanították vagy egyenesen diszkvalifikálták a túlzóan szigorú bürokratikus előírások.

Ráadásul Roosevelt notórius visszaeső antiszemitának számít, akinek az ismert bűnlajstroma 1923-ban kezdődik, amikor a Harvard Egyetem vezetőségi tagjaként úgy gondolta, hogy túl sok zsidó diák látogatja az egyetemet, és ezért támogatta a számukat korlátozó kvóta megállapítását. 1936-ban egy magánbeszélgetés során arra az egészen hajmeresztő inszinuációra vetemedett, hogy Lengyelország gazdaságát a zsidók uralják, és ennek tulajdonítható az ott tapasztalt antiszemitizmus. Egy 1941-es kabinetülésen megjegyezte, hogy az oregoni államapparátus alkalmazottai között túl sok a zsidó, 1943-ban pedig kormánytisztviselők előtt kijelentette, hogy a szövetségesek által felszabadított francia Észak-Afrikában a bennszülött zsidók számát „feltétlenül korlátozni kell számos foglalkozásban, elkerülendő azokat a sajátos és érthető (sic!) szemrehányásokat, amelyekkel a németek illetik a zsidókat Németországban”.

Ráadásul Roosevelt meglehetősen cinikusan viszonyult a zsidó menekültek érdekében folytatott lobbizáshoz is, nemes egyszerűséggel „zsidó nyavalygásnak” minősítve azt, miközben az egyik szenátornak megvallotta büszkeségét a miatt, mert „nincs zsidó vér az ereinkben”. Leggyakrabban azonban azt az általánosan elterjedt – de persze minden alapot nélkülöző – antiszemita sztereotípiát visszhangozta, miszerint a zsidók „túlreprezentáltak” (overcrowding) bizonyos foglalkozási ágakban, és túlzott befolyással bírnak. Mintha magát Hitlert hallanánk. Ezzel azonban még nincs vége a Harmadik Birodalom Führere és az Egyesült Államok elnöke közötti nézetazonosságnak. Kiderült ugyanis, hogy Hitlerhez hasonlóan Roosevelt is ellenezte a fajkeveredést, azt javasolva, hogy a jövőben azokra korlátozzák az USA-ba való bevándorlást, akiknek „megfelelő fajta a vérük”.

Függetlenül tehát attól, amit Hitler legyőzésével ténylegesen megtett értük, mára Roosevelt hovatovább azonos platformra került az előbbivel a történelem zsidók által felállított ítélőszéke szemében, amely előtt ez alkalommal Rafael Medoff képviselte a vádat. Mindez akár tanulságul is szolgálhatna az illetékes elvtársaknak a Zsidó Világkongresszus Budapestre összetrombitált demonstratív-provokatív szeánsza alkalmából. Sapienti sat.

MD 2013. V. 8.

A népbutítás iskolája: a kereskedelmi tv-k átka

Hol vannak azok az évek, amikor a TV maci dallamos fogmosására szenderedtünk el a kanapén? Hová lett Frakk, Pumukli, a vasárnapi kacsamesék, vagy a tüneményes Disney figurák? Hová tűntek az értékelhető műsorok? És vajon mit nézünk ma helyettük?

A technika villámsebességgel fejlődik, a szabadtéri programokat felváltják a négy fal közti magányban eltöltött, virtuális órák és a televízióból ömlő baromságok bámulása. Életünk bizonyos százalékát valahol a világhálón éljük, postban közöljük, mit ettünk vacsorára és azt is, hogy milyen ruhában tettük mindezt, majd bekapcsoljuk a szuperslim, 3D-s varázsdobozt, és agyunk ajtaját kitárjuk a kereskedelmi műsorok szeméthalmaza előtt. A hülyeség pedig ömlik. A nézettség az egekben, a gyakori reklámblokkokkal tarkított adások gyártói pedig zsíros bankókkal röhögnek a markukba. Méghogy szemétből nem lehet várat építeni? Dehogynem lehet! Élő példa erre a több, mint tíz éve futó, Barátok közt névre hallgató Dallas paródia, vagy a kórházsorozatnak csúfolt, mára a terror minden válfaját bemutató Jóban-rosszban agyrém. De, ha mindez még nem lett volna elég, az Esti Híradó és Berényi Miki bárgyú vigyora közé beszúrnak egy végképp értékelhetetlen és értelmetlen, ifjúsági tévés tragédiát, az Éjjel-nappal Budapestet.

Ha bárkinek megfordult a fejében eme ‘remekmű’ fogyasztása közben, hogy valóban így élnek a pesti fiatalok és tényleg ennyire félelmetesen ostobák, akkor gyorsan kapcsolja ki készülékét és felejtse el, amit látott, mert ha léteznek is efféle vegetatív módon élő egyedek, azért – hála égnek – nem ők képviselik a nagy átlagot kis hazánkban. Mint ahogy Amerikában sem mindenki Paris Hilton. Az a fájdalmasan hosszú fél óra, vagy huszonöt perc, amiben a rögtönzött és sokszor zagyva megnyilvánulások összefüggéstelen füzére vonaglik fel és alá, leírhatatlan és kibírhatatlan. Az duplán rúgja hasba az egyébként is gyomorpanaszos színvonalat, hogy a műsorkészítők egy facebook sablonlevélben vadásszák a színészeknek csúfolt, szerepelni vágyó statisztákat. Öt perc hírnév – ugye – mindenkinek jár! Az idő lejárta után pedig, amit a tiszavirág életű sztárság tartogat az exhibicionista fiatalok számára, majd jönnek a meztelenkedések, a magánélet csúfos kiteregetése, esetleg egy bónusz mellműtét valamelyik untig reklámozott magánklinikán.
Hogy miért van szükség ilyen és ehhez hasonló szappanoperákra, az számunkra – remélhetőleg – örökre titok marad. Ezek a műsorok oly messzire lövik el a pöttyöst, hogy az ember visszasírja a gagyi, dél amerikai, plasztikháborúkat, sőt, még Isaura kiszabadítására is inkább gyűjtene ismételten egy szép összeget, csak ezt ne kelljen többet látni és hallatni. Persze a jóérzésű felnőtt elkapcsol, de mi a helyzet az alig tizennégy esztendős, otthonhagyott kiskamasszal? Még a végén elhiszi, tényleg ilyen a világ.

(stylemagazin)