1990. január 31-én hangzott el ez a beszéd, amikor a szerző átvette New York városának Év Tanára díját.
A szabadság városa, vagy mégse?
Mindazoknak a nagyszerű tanárismerőseimnek a nevében veszem át ezt a
díjat, akik az évek során arra törekedtek, hogy a gyerekekkel való
találkozásuk hiteles legyen; azoknak a férfiaknak és nőknek nevében,
akik nincsenek eltelve önmagukkal, akik szüntelenül kérdéseket tesznek
föl, akik mindig igyekeznek megfogalmazni és újrafogalmazni, hogy mit is
kellene jelentenie az „oktatás” szónak. Az Év Tanára díj birtokosa nem a
legjobb tanár – ők túl csöndesek ahhoz, hogy csak úgy észrevehessük
őket –, hanem zászlóvivő; azoknak a nyilvánosság előtt láthatatlan
embereknek a jelképe, akik életüket örömmel állítják a gyerekek
szolgálatába. Ez a díj éppen annyira az övék, mint az enyém.
Korunkban nagy válságát éli az iskola. Gyerekeink tizenkilenc ipari
nemzet között sereghajtók olvasásban, írásban és számtanban. A
legutolsók. A világ narkomániás gazdasága az árucikkek fogyasztására
épül; ha nem vásárolnánk annyi álomport, az üzleti világ összeomlana –
és az iskolák fontos értékesítési helyek. A tizenévesek között nálunk a
legmagasabb az öngyilkosok aránya, és a többségük a gazdagok közül kerül
ki, nem a szegények közül. Manhattan -ben az új házasságok ötven
százaléka öt évet sem ér meg. Kétségtelen, hogy valami baj van.
Iskoláink válsága egy nagyobb társadalmi válságot tükröz. Úgy tűnik,
elvesztettük az önazonosságunkat. Példa nélküli a gyerekek és az öregek
világtól való elzárásának mértéke: senki sem beszél már velük. Márpedig
ha a gyerekek és az öregek nem érintkeznek egymással naponta, akkor a
közösség csak egy jövő és múlt nélküli folytonos jelenben él. Valójában a
„közösség” szó nem is nagyon használható az egymással való
viselkedésünk megnevezésére. Hálózatokban élünk, nem közösségekben, és
mindenki, akit csak ismerek, magányos ettől. Furcsa módon az iskola
főszerepet játszik ebben a tragédiában, mint ahogy a társadalmi
osztályok bűntudatának növekedésében is. Úgy tűnik, emberválogatásra
használjuk az iskolát, egy kasztrendszert hozunk létre, amelyben aztán
ott vannak a metrókban barangolva kéregető és az utcán alvó
érinthetetlenek.
Nagyon érdekes jelenségre lettem figyelmes
huszonöt éves tanári pályafutásom alatt: a tanítás és az iskolák egyre
jelentéktelenebbé válnak a bolygó nagy vállalkozásai számára. Senki sem
hiszi már el, hogy a tudósokat természettudományi órákon képzik, a
politikusokat állampolgári ismeretek órákon, a költőket angolórákon.
Igazság szerint az iskolák valójában csak engedelmességet tanítanak.
Nagy rejtély ez előttem, mert ezernyi emberséges, törődő ember dolgozik
az iskolákban tanárként, segédként és igazgatóként, ám egyéni
erőfeszítéseikben alulmaradnak az intézmény elvont logikájával szemben.
Noha a tanárok törődnek a gyerekekkel és nagyon keményen dolgoznak, az
intézmény pszichopata; nincs lelkiismerete. Megszólaltat egy csengőt,
mire a versírás kellős közepén tartó fiatalembernek be kell csuknia a
füzetét, és egy másik cellába kell vonulnia, ahol emlékezetébe kell
vésnie, hogy az emberek és a majmok közös őstől származnak.
Kötelező oktatásunk rendszerét Massachusetts államban találták ki 1850
körül. Becslések szerint Massachusetts lakosságának nyolcvan százaléka
ellenezte; néha fegyverekkel. A Cape Cod-i félszigeten fekvő Barnstable
lakossága egészen az 1880-as évekig óvta a gyerekeit, de aztán a
nemzetőrség elfoglalta a települést, és a gyerekek fegyveres őrizet
mellett meneteltek iskolába.
Íme egy elgondolkodtató furcsaság:
Ted Kennedy szenátor hivatala nemrégiben közzétett egy tanulmányt,
amelyben az áll, hogy a kötelező oktatás bevezetése előtt az államban
98%-os volt az írni-olvasni tudók aránya, utána pedig sosem emelkedett
91% fölé, ahol 1990-ben áll. Remélem, ezt érdekesnek találják.
Itt egy másik elgondolkodtató furcsaság: az otthoni iskoláztatás
mozgalma szép csöndben akkorára nőtt, hogy ma már másfél millió fiatalt
kizárólag a saját szüleik tanítanak. Múlt hónapban az oktatási
hírügynökség azt a meglepő hírt közölte, hogy úgy tűnik, az otthon
tanított gyerekek gondolkodás terén öt vagy akár tíz évvel is megelőzik
beiskolázott társaikat.
Nem hiszem, hogy egyhamar
megszabadulunk az iskoláktól – az én életemben biztosan nem –, de ha
változtatni szeretnénk a dolgok tudatlansági katasztrófába torkolló
folyásán, akkor be kell látnunk, hogy az iskola nagyon jól „iskoláztat”,
de nem „oktat” – tervezéséből kifolyólag. Nem a tanárok hibája ez, nem
is a kevés pénzé, hanem arról van szó, hogy az oktatás és az
iskoláztatás sosem lehet egy és ugyanaz a dolog.
Horace Mann,
Barnard Sears, Harper (University of Chicago), Thorndyke (Columbia
Teachers College) és még néhány más ember a tömegek tudományos
igazgatására tervezte az iskolákat. Az iskolának az a feladata, hogy
szabályok alkalmazása révén szabályos embereket állítson elő,
megjósolható viselkedésű, irányítható embereket.
Az iskolák
nagyon sikeresek ebben. Társadalmunk azonban szétesőben van, és egy
ilyen társadalomban csak az önálló, magabiztos és individualista emberek
sikeresek – hiszen halott az eltartottakat és a gyöngéket óvó közösségi
élet. Mint már mondtam, lényegtelen, hogy mi kerül ki az iskolákból. A
jól iskolázott emberek jelentéktelenek. Árulhatnak filmeket vagy
borotvapengéket, aktákat tologathatnak és telefonon beszélhetnek, vagy
számítógépek villogó képernyői előtt ülhetnek bután, de emberi
lényekként hasztalanok. Hasztalanok mások és önmaguk számára.
Azt hiszem, a minket körülvevő napi szenvedést javarészt az okozza, hogy
abszurd felnőttekké válásra kényszerítjük a gyerekeket, Paul Goodman
harminc évvel ezelőtti szavaival élve. Az iskoláztatást érintő
reformoknak foglalkozniuk kell az iskoláztatás abszurditásaival.
Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik
pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó
emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az
embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő
változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy
folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.
Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik arra
kényszerít bennünket, hogy egy verset olvasó idegent hallgassunk, amikor
mi építészetet szeretnénk tanulni, vagy hogy egy idegennel ücsörögve
építészetről beszéljünk, amikor mi verset szeretnénk olvasni.
Abszurd és életellenes, hogy fiatalságunk minden napján egy gong
hangjára cellából cellába vonuljunk egy olyan intézményben, amely nem
engedi meg az egyedüllétet, sőt még az otthon szentélyébe is elkísér
bennünket a „házi feladat” elkészítésének követelményével.
„Hogyan tanulnak meg olvasni?” – kérdik önök, a válaszom pedig a
következő: „Emlékezzenek Massachusetts tanulságaira.” Ha a gyerekek
teljes életet élhetnek, nem pedig korosztályokra osztottat cellákban
raboskodva, akkor könnyedén megtanulnak írni, olvasni és számolni,
feltéve, hogy mindezeknek a tevékenységeknek értelmét látják a
körülöttük kibontakozó életben.
Ne feledjék azonban, hogy az
Egyesült Államokban szinte senki sem kap sok megbecsülést, aki olvas, ír
vagy számol. A fecsegők országa vagyunk, a fecsegőket fizetjük meg
legjobban, a fecsegőket csodáljuk legjobban, így hát a gyerekeink
állandóan fecsegnek, utánozzák a televízióban látható mintaképeket és a
tanárokat. Ma már nagyon nehéz megtanítani az „alapokat”, mert a
társadalmunkban ezek valójában nem is alapok többé.
Jelenleg
két intézmény irányítja a gyerekeink életét: a televízió és az iskola,
ebben a sorrendben. Mindkettő végtelen, szűnni nem akaró elvontsággá
fokozza le a valódi világbeli bölcsességet, bátorságot, mértéktartást és
igazságosságot. Az elmúlt évszázadokban a gyerekek és a kamaszok valódi
munkával, valódi jótettekkel, valódi kalandokkal töltötték idejüket, és
realisztikus keresést folytattak olyan mentorok után, akik azt
taníthatták nekik, amit tényleg meg akartak tanulni. Sok időt töltöttek
közösségi tevékenységekkel, a szeretet gyakorlásával, a közösség minden
szintjének megismerésével és tanulmányozásával, a házépítés
elsajátításával, és tucatnyi egyéb, a férfivá vagy nővé váláshoz
szükséges feladattal.
A tanítványaimnak azonban az alábbiakra megy el az idejük:
A hét 168 órájából 56-ot alszanak a gyerekeim. Marad tehát 112 órájuk önmaguk megformálására.
A gyerekeim hetente 55 órát töltenek tévénézéssel a legújabb hírek szerint. Marad tehát heti 57 órájuk a felnőtté váláshoz.
A gyerekeim hetente 30 órát töltenek iskolában, körülbelül 6 órájukba
kerül a készülődés, a bejárás és a hazajárás, és átlagosan heti 7 órát
fordítanak a házi feladatokra. Ez összesen 45 óra. Ez idő alatt
folyamatos megfigyelés alatt állnak, sem idejük, sem helyük nincs az
egyedüllétre, és megfenyítik őket, ha a saját fejük szerint próbálnak
mozogni térben és időben. Marad tehát heti 12 órájuk az egyedi tudat
kialakítására. Persze a gyerekeim esznek is, ahhoz is idő kell; nem sok,
mert a családi étkezés szokását már nem ismerik. Ha azonban heti 3 órát
számítunk föl az esti étkezésekre, akkor azt kapjuk, hogy mindegyik
gyereknek heti 9 órája marad önmagára.
Ennyi nem elég. Ennyi
nem elég, ugye? Persze minél gazdagabb a gyerek, annál kevesebb tévét
néz, de a gazdag gyerek idejét is éppen ilyen szűkre szabja a
tömegszórakoztatás némileg gazdagabb tárháza, és az, hogy egy sor
magánórára kötelezik olyan tárgyakban, amelyeket csak ritkán választ meg
ő maga.
Furcsa, de mindezek csak kozmetikázottabb módjai az
emberek függővé tételének. Az ilyen emberek képtelenek kitölteni a saját
idejüket, képtelenek értelmes tartalommal és örömmel teli életet élni.
Országos betegség ez, ez a függőség és céltalanság, és szerintem az
iskolázásnak, a televíziónak és a tanítási óráknak – az egész
chautauqua-elképzelésnek – sok közük van hozzá.
Gondoljunk csak
az országot pusztító dolgokra: a kábítószerekre, az esztelen
versengésre, a szórakozásból űzött szexre, az erőszak pornográfiájára, a
szerencsejátékokra, az alkoholra, és mind közül a legrosszabb
pornográfiára, a vásárlásnak szentelt életekre, a felhalmozásra mint
filozófiára. A függő emberek szenvedélyei ezek, és az iskoláink
elkerülhetetlenül ezt hozzák létre.
Szeretném ismertetni
önökkel, hogy milyen hatással van a gyerekre az, hogy megfosztják őket
minden idejüktől – a felnőtté váláshoz szükséges idejüktől –, és
elvontságokkal foglalkozásra kényszerítik őket. Hallaniuk kell ezt, mert
csupán megtévesztés az a reform, amelyik nem veszi tűz alá ezeket a
rendellenességeket.
A tanítványaimat nem érdekli a felnőttek
világa. Ez szemben megy több ezer év tapasztalatával. A fiatalokat
mindig is a nagyok alapos megfigyelése izgatta leginkább, de manapság
senki sem akar felnőni. És ki hibáztathatja őket ezért? Játékok vagyunk.
A tanítványaimban szinte semennyi kíváncsiság nincs, és ami van, az sem
tart sokáig; nem tudnak hosszabb ideig figyelni, még az általuk
választott dolgokra sem. Látnak valami kapcsolatot a teremváltásra újra
meg újra felszólító csengő és az elillanó figyelem jelensége között?
A tanítványaimnak szegényes a jövőfelfogása, alig értik, hogy a holnap
milyen bonyolultan kapcsolódik a mához. Mint már mondtam, folytonos
jelenben élnek, tudatuk a jelen pillanatnál véget ér.
A
tanítványaimat nem érdekli a múlt, nem fogják fel, hogy miként határozza
meg a múlt a saját jelenüket, miként korlátozza a választásaikat,
formálja értékeiket és életüket.
A tanítványaim kegyetlenek
egymással, nem éreznek részvétet a szerencsétlenül járt iránt, kinevetik
a gyengeséget, és megvetik azokat, akik nagyon is jól láthatóan
segítséget igényelnek.
A tanítványaim kínosan érzik magukat meghitt
vagy őszinte helyzetekben. Sejtésem szerint e tekintetben olyanok, mint a
legtöbb örökbe fogadott ember, akit ismerek: nem tudnak mit kezdeni a
valódi meghittséggel, mert egész életükben egy titkos belső ént
védelmeztek egy olyan nagyobb külső személyiség burka alatt, amelynek
mesterséges darabkáit a televízióból kölcsönözték, vagy a tanárok
manipulálására szedték össze. Mivel nem azok, mint akiknek mutatják
magukat, az álruhájukat elkoptatja a meghittség, így hát kerülniük kell a
meghitt kapcsolatokat.
A tanítványaim anyagiasak, az anyagiasan
mindent „osztályzó” tanárok példáját követik – és a televízióban látható
mentorokét, akik a világon mindent ingyen kínálnak.
A tanítványaim
függők, passzívak, és új kihívásokkal találkozva elbátortalanodnak. Ezt
gyakran külső hősködéssel, dühvel vagy agresszivitással leplezik,
odabent azonban bátorság nélküli űr van.
Említhetnék még mást
is, amivel egy iskolareformnak meg kellene birkóznia ahhoz, hogy az
ország hanyatlását megakadályozza, de mostanra már megértették a
mondandómat, akár egyetértenek vele, akár nem. Vagy az iskolák okozták
ezeket a rendellenességeket, vagy a televízió, vagy mindkettő. Egyszerű
számtan kérdése az egész: az iskola és a televízió veszi el a gyerekek
minden idejét. Ez semmisítette meg a saját gyerekei oktatásából
kiszorult amerikai családot. A televízióban és az iskoláztatásban kell
rejlenie a hibának.
Mit lehet tenni? Először is napról napra,
évről évre zajló szüntelen és vad országos vitára van szükségünk. Addig
kell ordítoznunk és vitáznunk erről az iskola nevű dologról, amíg helyre
nem hozzuk, vagy végképp el nem rontjuk. Vagy az egyik, vagy a másik.
Ha helyre tudjuk hozni: jó. Ha nem tudjuk, akkor ott van az otthoni
tanítás reményteljes útja. Ha erre fordítjuk a családnevelésre költött
pénzt, akkor két legyet üthetünk egy csapásra: a családokat is rendbe
hozzuk és a gyerekeket is.
Lehetséges valódi reform, de egy
fillérbe sem kellene kerülnie. Újra kell gondolnunk az iskoláztatás
alapjait, és el kell döntenünk, hogy mit és miért tanuljanak a gyerekek.
Ez az ország 140 éven át a „szakértők” fölényes parancsnoki
központjának, egy társadalommérnökökből álló központi elitnek a
célkitűzéseit próbálta ráerőltetni az emberekre. Ez nem vált be. Nem fog
beválni. Emellett ezzel durván elárulták a demokrácia ígéretét, amely
pedig egykor csodálatos kísérletté tette ezt az országot. Az oroszok
kísérlete, hogy platóni köztársaságot hozzanak létre Kelet-Európában, a
szemünk előtt mondott teljes csődöt. A mi kísérletünk is, hogy ugyanazt a
fajta központi merevséget erőltessük az emberekre az iskola
felhasználásával, éppen darabjaira esik, bár lassabban és
fájdalmasabban. Azért nem működik, mert az alapfeltevései gépiesek,
emberellenesek, és ellenségesek a családi élettel szemben. Lehet gépies
oktatással irányítani az életet, de az élet mindig visszavág a
társadalmi rendellenességek fegyvereivel: kábítószerekkel, erőszakkal,
önpusztítással, közönnyel és a tanítványaimban látott tünetekkel.
Legfőbb ideje visszatekinteni, hogy újra szert tegyünk egy működő
oktatási filozófiára. Az egyik kiváltképpen kedvelt filozófiám az
európai uralkodó osztályok kedvence volt évezredeken át. Az óráimon
annyit használok belőle, amennyit csak tudok; vagyis annyit, amennyivel
még megúszom szárazon a kötelező oktatás jelenlegi intézményében. Azt
hiszem, a szegény gyerekeknél éppen olyan jól beválik ez a filozófia,
mint a gazdagoknál.
Az oktatás eme elit rendszerének magva az a
hit, hogy az önismeret a tudás egyetlen igazi alapja. E rendszerben a
gyerekeket minden életkorban magukra hagyják egy megoldandó problémával
egy irányítatlan környezetben. A probléma néha nagyon kockázatos,
például vágtatás vagy ugratás egy lóval, ám természetesen elit gyerekek
ezrei oldanak meg ilyesmiket sikeresen tíz éves koruk előtt. El tudják
képzelni, hogy egy ilyen kihívásnak megfelelt ember valaha is kételkedni
fog a képességeiben? A probléma néha a magány tökéletes elsajátítása,
mint Thoreau esetében a Walden-tónál, vagy Einstein esetében a svájci
vámhivatalban.
Egyik korábbi tanítványom, Roland Legiardi-Lura –
noha szülei meghaltak, és semmit nem örökölt – egyedül biciklizte át az
Egyesült Államokat, pedig jóformán még fiúkorban volt. Csoda hát, hogy
amikor felnőtt fejjel filmet szeretett volna készíteni Nicaraguáról,
akkor egyetlen fillér és mindenféle filmes tapasztalat nélkül is
nemzetközi díjat nyert? Pedig egyébként ácsként dolgozott.
Jelenleg elvesszük a gyerekeinktől az önismeret kifejlesztéséhez
szükséges összes időt. Ennek véget kell vetnünk. Olyan iskolai
élményekben kell részesítenünk őket, amelyek visszaadják ennek az időnek
a jelentős részét; már kiskoruktól kezdve rájuk kell bíznunk a
független tanulást; valószínűleg iskolai keretek között, de távol az
intézményi környezettől. Olyan tantervet kell készítenünk, amely esélyt
biztosít mindegyik gyerek számára a saját egyéniségének és önbizalmának
kifejlesztéséhez.
Nemrégiben hetven dollárt adtam egy tizenkét
éves lány tanítványom kezébe, és az angolul nem beszélő anyjával együtt
busszal elküldtem New Jersey partja mentén Sea Bright rendőrfőnökéhez,
hogy meghívja egy ebédre és bocsánatot kérjen, amiért eldobott egy
üdítős üveget a parton. E nyilvános bocsánatkérésért cserébe elértem a
rendőrfőnöknél, hogy a lány egy napra betekintést nyerhessen egy
kisvárosi rendőrség életébe. Pár nap múlva két másik tizenkét éves
tanítványom utazott egyedül Harlemből a West First Streetig, ahol egy
újság szerkesztőjénél kezdtek tanonckodni, a következő héten pedig három
tanítványom reggel hatkor a jersey-i mocsár közepén fog állni, ahol egy
teherszállító társaság vezetőjét tanulmányozzák, amint 18 kerekűeket
indít Dallasba, Chicagóba és Los Angelesbe.
„Speciális”
gyerekek ők egy „speciális” programban? Bizonyos értelemben igen, de a
gyerekeken és rajtam kívül senki sem tud erről a programról. Barátságos,
okos és éber Central Harlem-i gyerekekről van szó, de olyan rossz
iskolázásban részesültek, hogy amikor hozzám kerültek, legtöbbjük
összeadni és kivonni sem tudott. És egyikük sem tudta, mennyi New York
város népessége, vagy hogy milyen messze van New Yorktól Kalifornia.
Aggaszt ez? Természetesen, ám biztos vagyok abban, hogy ha szert
tesznek önismeretre, akkor önállóan fognak tanulni; és csak az önálló
tanulás bír tartós értékkel.
Tüstént szabad időt kell adnunk a
gyerekeknek, mert ez az önismeret kulcsa, és amilyen gyorsan csak lehet,
újra be kell vonnunk őket a való világba, hogy a szabad idejüket ne
újabb elvontságokkal töltsék. Vészhelyzetben vagyunk, drasztikus tettek
szükségesek a korrekcióhoz; a gyerekeink úgy hullanak az iskolázástól,
mint a legyek. Mindegy, hogy jó vagy rossz iskolázásról van szó.
Lényegtelen.
Mire van még szüksége egy átalakított
iskolarendszernek? Többé nem élősködhet a dolgozó közösségen. Az
emberiség főkönyvében csak a mi megtépázott bejegyzésünk szól arról,
hogy elraktározzuk a gyerekeket és egyáltalán nem kérjük őket a közjó
szolgálatára. Azt hiszem, az iskoláztatásnak egy darabig magában kell
foglalnia a közmunkát. Amellett, hogy önzetlen cselekvésre tanít, ez a
leggyorsabb módja annak, hogy a gyerekek valódi felelősséget kapjanak az
életben.
Öt éven át vezettem egy gerillaprogramot, amelyben
minden gyereknek – gazdagnak és szegénynek, okosnak és butának – évente
320 óra kemény közmunkát kellett végeznie. Évekkel később felnőttként
tucatszám jöttek vissza hozzám, és elmondták, hogy a másik ember
segítésének tapasztalata megváltoztatta az életüket. Megtanultak új
módokon látni, megtanulták újragondolni a céljaikat és értékeiket.
Tizenhárom éves korukban történt ez, a kísérleti iskola programomban;
csak azért volt lehetséges, mert a gazdag iskolanegyedemben zűrzavar
uralkodott. Amikor „stabilizálódtak” a dolgok, bezárták a kísérleti
iskolát. Nagyon kevés pénz fölhasználásával nagyon sikeresnek bizonyult a
meglehetősen vegyes gyerekcsoportokkal, nem engedélyezhették a
fennmaradását. Rossz színben tűntek föl mellettünk a drága
elitprogramok.
A városban nincs hiány valódi problémákból.
Megkérhetjük a gyerekeket, hogy segítsenek a megoldásukban, cserébe
pedig megbecsülést és figyelmet kapnak a felnőttek egész világától. Ez
jó a gyerekeknek, és jó nekünk többieknek is. Ez a tanterv Igazságot
tanít, az összes elit oktatási rendszer négy legfőbb értékének egyikét.
Ami jó a gazdagoknak és a hatalmasoknak, az bizony jó nekünk többieknek
is; mi több, az ötlet teljesen ingyenes, mint ahogyan az összes többi
valódi reformötlet is az oktatásban. A még több pénz és a még több ember
csak tovább fogja betegíteni ezt az amúgy is beteg intézményt.
Önálló tanulás, közmunka, kalandos tapasztalatok, jó nagy adag
magánélet és egyedüllét, ezernyi különféle gyakorlati lehetőség egynapos
vagy hosszabb változatban – ezekkel mind hathatósan, olcsón és
eredményesen lehet valódi iskoláztatási reformot kezdeni. Ám egyetlen
nagyszabású reform sem fogja helyrehozni sérült gyerekeinket és sérült
társadalmunkat, amíg az „iskoláról” alkotott elképzelésünkbe nem szőjük
bele az oktatás fő hajtómotorjaként a családot. A svédek 1976-ban jöttek
rá erre, amikor lényegében megszüntették a nem kívánt gyerekek
örökbefogadásának intézményét, és inkább arra használták nemzetük idejét
és kincseit, hogy megerősítsék a létező családokat, és így ne legyenek
többé nem kívánt gyerekek. Nem értek el teljes sikert, de azt igenis
elérték, hogy a nem kívánt svéd gyerekek száma az 1976-os 6000 főről
1986-ra 15 főre csökkent. Vagyis meg lehet csinálni. A svédek nem
kívántak tovább fizetni azokért a társadalmi bajokért, amelyek a
gyerekek idegeneknél nevelkedéséből adódtak, így hát tettek valamit
ebben az ügyben. Mi is képesek vagyunk rá.
A család az oktatás
fő hajtómotorja. Ha az iskolákat a gyerekek szülőktől való elszakítására
használjuk – és tévedés ne essék, ez a legfőbb feladatuk amióta John
Cotton 1650-ben ezt tette meg a Massachusetts Bay Colony iskoláinak
céljául, és amióta Horace Mann ezt tette meg a massachusettsi iskolák
céljául 1850-ben –, akkor folytatódni fognak a jelenlegi rémségek.
Minden jó élet alapját a családi tanterv jelenti, és mi eltávolodtunk
ettől a tantervtől; ideje visszatérni hozzá. A józan oktatáshoz úgy
találjuk meg az utat, ha az iskoláink élen járnak a családi élet
intézményesített szorongatásának megszüntetésében, és elősegítik a
szülők és a gyerekek iskolaidő alatti együttlétét, hogy így
megerősödhessenek a családi kötelékek. Ez volt a valódi célom, amikor
elküldtem a lányt és az anyját Jersey partja mentén a rendőrfőnökhöz.
Sok ötletem van a családi tanterv elkészítéséhez, és szerintem önök
közül sokaknak szintén sok ötlete lesz, ha egyszer elkezdenek
gondolkodni rajta. Az iskolákat megreformálni képes alulról szerveződő
gondolkodás elindításával az a legnagyobb gondunk, hogy óriási
érdekeltségek vannak, amelyek elveszik mindenki más elől a megszólalási
lehetőséget, és éppen az iskoláztatás mai formájából húznak hasznot,
noha az ellenkezőjét állítják.
Követelnünk kell, hogy új hangok
és új ötletek is meghallgattassanak: az én ötleteim és önökéi.
Mindannyian eleget hallottuk már a televízióból és a sajtóból áradó
szentesített hangokat; nem még több „szakértői” véleményre van szükség,
hanem egy évtizeden át tartó vitára, amelybe mindenki beleszólhat. Az
oktatási szakértőknek sosem volt igazuk, a „megoldásaik” drágák,
önérdekeket szolgálnak, és mindig további központosítással járnak. Elég
ebből. Ideje visszatérni a demokráciához, az egyéniséghez és a
családhoz. Elmondtam a mondandómat. Köszönöm.
John Taylor Gatto
http://komlomedia.wordpress.com/2011/09/25/miert-nem-oktatnak-az-iskolak/