Egy új minisztérium hátteréhez
Olivier Le Cour Grandmaison francia történész a Cultures&Conflits
című folyóiratban azt vizsgálja, hogy milyen hagyományai vannak a
bevándorlókkal szembeni állami rasszizmusnak és idegengyűlöletnek. A
szerző emlékeztet arra, hogy a Franciaországban 2007 májusában a
bevándorlók ügyeivel és a nemzeti identitás védelmével foglalkozó
minisztériumot állítottak fel. Le Cour Grandmaison kimutatja, hogy az
idegengyűlölet már az 1920-as években is jellemezte a francia
kormányköröket. A jeles történész cikkében arra keresi a választ, hogy
mik voltak ennek a magatartásnak az antropológiai, etnológiai és
politikai mozgatórugói.
1924 októberében a kormány megszüntette a tíz évvel korábban bevezetett
utazási szabadságot az algériai „három tengerentúli megye" és az
anyaország között, a Franciaországban letelepülni szándékozó
„bennszülötteket" adminisztratív akadályok elé állította. A nyomoruk
elől Franciaországba menekülő algériaiak már akkor titokban, sokszor
életük kockáztatása árán próbáltak feljutni az Európába tartó hajókra.
Ekkor jelent meg az „illegális bevándorló" kifejezés a politikai
életben. A kormány válaszul még szigorúbb szabályokat hozott. A
bevándorlónak igazolnia kellett, hogy nem folyik ellene bírósági
eljárás, rendelkeznie kellett legalább 150 frankkal és kauciót kellett
letennie az esetleges repatriálása költségeire. Eme intézkedéseknek az
volt a céljuk, hogy kontroll alatt tartsák a gyarmati lakosság
mozgását, biztosítsák a határokat és csökkentsék az anyaországba a
kivándorlást.
Mindez kiegészült azzal, hogy a két világháború között a rasszizmus
belopózott a „tudományos" életbe is; olyan irományok jelentek meg,
amelyek azt bizonygatták, hogy a „fajkeveredés" a „fehérek" és a
„négerek", meg a „sárgák" között „alacsonyabb minőségű produktumokat"
eredményez, „mentális" problémákat okoz. Mindez „a fajok közötti
kibékíthetetlen ellentétek miatt van így, amelyek mindenféle keveredést
megakadályoznak". A „bennszülöttek" betegségeket terjeszthetnek, a
francia lakosság „faji elkorcsosulását" idézhetik elő. Ilyen
körülmények között a bevándorlást megnehezítő intézkedések „tudományos"
támogatást kaptak.
Mások azt vizsgálták, milyen tevékenységet folytatnak a bevándorlók az
anyaországban. Ezek szerint az idegenek veszélybe sodorják „a
franciákat jellemző racionalizmust, a kifinomult szellemet, az
elővigyázatosságot". Az ilyen típusú „elemzések" nagy hatást
gyakoroltak, mert némelyiküket valóban neves tudósok vetették papírra.
E nézetek képviselői a kormányba is bekerültek (pl. Philippe Serre
bevándorlásügyi államtitkár-helyettes 1938-ban). A III. Köztársaság
idején olyan állami intézmények is működtek, amelyek „tudományos"
kutatásaikkal mintegy alátámasztották ezeket a nézeteket és erősítették
az állam idegengyűlöletét.
A „szakértők" a bevándorlás társadalmi veszélyeit is kimutatták: az
„erkölcsi és fizikai egészség" romlása, a „szifilisz és a tuberkulózis
szörnyű dühöngése" és a bűnözés terjedése. Egyesek még azt is
bizonygatták, hogy az észak-afrikaiak „bűnözése tizenötszöröse a
francia lakosságénak"... Ehhez járul még az is, hogy az arabok és az
ázsiaiak „csökönyösen" ellenállnak az asszimilációnak. Következtetés: a
gyarmati és idegen munkaerőt szelektálni kell, csak azokat szabad
beengedni, akik „etnikailag asszimilálhatók".
A betegbiztosítással nem rendelkező bevándorlók számára
francia-muzulmán kórházat hoztak létre, valamint 1925-ben
megalakították az Észak-afrikai Bennszülöttek Felügyeleti és Védelmi
Szolgálatát. Ennek ki kellett szűrnie a „nemkívánatos egyéneket" és el
kellett különítenie az „egészséges elemektől". Többen is javasolták,
hogy a járványok megelőzése érdekében hermetikusan szeparálják el
egymástól a bevándorlókat és a „fehéreket" (ez a gyarmatok kórházaiban
évtizedek óta megszokott gyakorlat volt). A kórházban nem volt ritka,
hogy az arab páciensekkel „alacsonyabb rendű fajként" úgy bántak, mint
a „pestisesekkel". Ennek a kórháznak a működése fényesen bizonyítja,
hogy a gyarmatokról bevándorolt embereket, akiket odahaza a gyarmati
hatóságok elnyomtak, magában Franciaországban is diszkriminatív
intézkedések hatálya alá vonták.
A francia hatóságok rendszeresen importálták a gyarmati hatóságok
módszereit, sokszor a tisztviselőit is, mert ezt elengedhetetlennek
érezték az anyaországban élő „idegenek" hatékony ellenőrzéséhez. A
vendégmunkások általában embertelen körülmények között éltek, ezenkívül
az otthon maradt családjukat is támogatták. Ráadásul bármikor
hazatoloncolhatták őket. Ugyanazért a munkáért kevesebb bért kaptak,
mint a francia munkások, akik még meg is vetették őket. A legalantasabb
munkát kellett végezniük éhbérért. Az emberi megaláztatásuk teljes
volt. A republikánus állam rasszizmusa és a társadalom rasszizmusa kéz
a kézben járt. Arra irányult, hogy ezeket az embereket messzemenően
kizsákmányolják és elnyomják. Ebben még azok a szervezetek sem találtak
kivetnivalót, amelyek pedig a „proletárok anyagi és erkölcsi
érdekeinek" védelmét, a „munkásszolidaritást" tűzték a zászlajukra. Ez
utóbbi, jelenti ki Le Cour Grandmaison, ebben a tekintetben „nem egyéb,
mint mítosz".
A gyarmatiak anyaországba irányuló 1924-es korlátozását csak a
baloldali Népfront törölte el 1936. július 17-én. Átmenetileg, s csak
Algériára vonatkoztatva. A főkormányzó decemberben már újra követelte a
kauciót, 1937 januárjában pedig helyreállította az előzetes orvosi
vizsgálatot a bevándorlási engedélyt kérők körében. Csak az 1944.
márciusi reformrendeletek szüntették meg ismét az algériai őslakosok
utazási korlátozásait.
A kérdés szakértői azonban a második világháború után ugyanazokat az
aggályokat fogalmazták meg a bevándorlással kapcsolatban, mint korábban
(veszélyezteti a nemzetgazdaság működését, Franciaország identitását,
fizikai, szellemi, erkölcsi értékeit, nem lehet őket asszimilálni
stb.). Mindössze egy változás történt: a „vallási tényező" megelőzte a
továbbra is jelenlévő rasszizmust. Miután kimutatták, hogy az olaszok,
spanyolok, belgák, hollandok könnyen asszimilálódnak, azt bizonygatták,
hogy az észak-afrikaiak, a kelet-európaiak és az ázsiaiak (görögök,
levanteiek, örmények, zsidók stb.) nem elsősorban „faji", hanem inkább
„civilizációs" okok miatt nem olvadnak be a francia társadalomba. Az
iszlámot kezdték elsősorban kárhoztatni, mint a vendégmunkások
asszimilációjának legfőbb akadályát. Persze ez az asszimiláció az
iszlám esetében nem is volt kívánatos. Le Cour Grandmaison ezt „a
keveredéstől való félelem klasszikus példájának" nevezi (classique
mixophobie). Ez a fóbia már nem biológiai, hanem vallási és kulturális
alapokon nyugodott.
Az algériai felszabadító háború kirobbanása (1954. november 1.) jó
indokot szolgáltatott az újabb megszorító rendelkezések bevezetésére.
Az anyaországba való beutazáshoz az „algériai muzulmán franciáknak" a
hatóságok által kiadott „utazási engedéllyel", valamint francia
állampolgárságukat tanúsító személyi igazolvánnyal kellett
rendelkezniük. Ez érvényes volt a visszaútra is.
A cikk szerzőjének végkövetkeztetése az, hogy Franciaországban kivételt
azok az időszakok jelentettek, amikor megvalósult a teljes utazási
szabadság a gyarmati bevándorlók előtt. A beutazás jogát sosem
tekintette a francia állam a gyarmati lakosság alapjogának, legfeljebb
időnként megadta ezt a jogot. Napjainkban a külföldiekre hasonló
szabályok vonatkoznak, mint annak idején a gyarmati bevándorlókra: a
belső rend, a biztonság, a nemzeti egység és identitás állandóan
foglalkoztatja a döntéshozókat. A 2007 óta érvényesülő politika az
idegengyűlölet intézményesülése, hiszen - zárja sorait Le Cour
Grandmaison - az idegent hivatalosan különböző veszélyek
megtestesülésének tekintik, akit a lehető leggyorsabban el kell
távolítani Franciaországból.
http://www.conflits.org/
