A világ legbefolyásosabb bankháza
Michael Moore szeptember 11-én mutatta be legújabb leleplező filmpublicisztikáját, amelynek címe: A kapitalizmus, egy szerelmi történet. A vetítés után egy néző Barack Obama elnökről tett fel kérdést a rendezőnek. Moore emlékeztetett arra, hogy a maga részéről aktívan támogatta a demokrata jelöltet, és most, hogy megválasztottak, főleg az aggasztja, milyen befolyást gyakorolhat a Goldman Sachs az új kormányzatra, pontosabban arra is. Ezzel indítja a már-már a hatalom kulisszák mögötti manipulátorának tekintett bankház szerepére vonatkozó írását Sylvain Cypel, a párizsi Le Monde elemzője.
A
filmes és sok más amerikai szemében a „GS" maga az ördög. Ezt
magabiztos fellépése, lobbizásának kifinomultsága (a legnagyobb
lobbiirodát működteti Washingtonban), a világ első üzleti bankjának
tulajdonított politikai befolyás magyarázza. A kormányzatok egymást
váltják, a GS marad. Neve szinte egymaga megtestesíti az amerikai
üzleti köröket. „Olyasvalamit jelent, mint amit Európában hosszú időn
át a Rothschildok képviseltek" - jegyezte meg a New York-i egyetem
által működtetett Business School rektora, Thomas Cooley.
„A
cég" ma is elismerést és irigységet vált ki - sok esetben pedig
utálatot. A bank nem csupán rendkívül jövedelmező, de méltatói és
bírálói egyaránt elismerik, hogy „vállalati kultúrája" hatalmas
előnyöket biztosít számára. Mindez egyre inkább a GS feltételezett
politikai kapcsolataira összpontosul. Innen a mondás: „GS as Government
Sachs" (GS mint Sachs-kormány).
A Wall Street Journal egyik
júliusi írásában mindezt már „imázsproblémának" minősítette. 2007-ben a
Goldman Sachs 30 ezer alkalmazottja világszerte 22 200 milliárd dollárt
kezelt. Elnök-vezérigazgatója a pénzügyi történelemben ismert
legmagasabb éves fizetést húzta: 74 millió dollár, ebből 41 millió
stock-option részvények formájában. A bank 2008-ban, a válság évében
csak egyetlen negyedévben könyvelt el veszteséget, ezt követően pedig
fennállásának legnagyobb nettó profitját érte el: 5,3 milliárd dollárt.
Részvényének árfolyama a 2008 novemberi mélyponthoz képest több mint
háromszorosára nőtt!
A Vanity Fair listáján, amely a „a
világ száz legbefolyásosabb személyiségét" sorolja fel, Lloyd
Blankfein, a GS elnök-vezérigazgatója 2008-ban a 20. helyen volt -
2009-ben az elsőn. A folyóirat magyarázata: „Nehéz olyan pénzintézetet
találni, amely olyan jól jött ki a válságból, mint a Goldman Sachs."
Az
„imázsprobléma" éppen ezzel függ össze: sokan teszik fel a kérdést,
vajon kivételezett bánásmódot élvez-e a kormányzat részéről? Egy
európai bank amerikai fiókjának elnöke megjegyezte, hogy amennyiben a
Lehman Brotherst ugyanúgy megmentette volna a csődtől az állam, mint
azt a Bear Stearns esetében tette hat hónappal korábban, „az amerikai
kongresszus sohasem szavazta volna meg a pénzügyi szféra megsegítésére
szolgáló 700 milliárd dollárt". A Goldman érdeke (a közvetlen
konkurens Lehman megszűnése) e hipotézis szerint egybeesett volna az
állam érdekével (olyan sokkot teremteni, amelynek hatására elnyerheti a
kongresszus támogatását a pénzügyi szektor feltőkésítéséhez). A Le Monde
által meg nem nevezett bankár erre azt felelte, hogy „a Lehman halála
meg volt írva, hogy a Merrill Lynchet megmenthessék s a Morgan Stanley
és a Goldman Sachs talpon maradhassanak" . Sylvain Cypel, a francia lap
cikkének szerzője hasonló véleményeket hallott a Wall Street más
bankáraitól is - ám William Cohan, egy volt bankember, aki könyvet ír a
GS-ről, retorikusnak tekinti magát a kérdést: „Goldman nem kerülhetett
a Lehman helyzetébe, mert akkor nem lett volna Goldman".
Vitathatatlan
viszont a GS volt bankárainak jelenléte a hatalom közelében az elmúlt
másfél évtized során, Bill Clinton elnöksége óta. Robert Rubin, aki 26
évet húzott le a bankháznál, annak elnöki posztjáról került a
pénzügyminiszteri székbe, ahol Alan Greenspannal, a központi bank
szerepét betöltő FED elnökével együtt nagy szerepe volt a kockázatos
pénzügyi termékek tömeges deregulációjában. George W. Bush idején
ugyancsak a GS elnök-vezérigazgatója, Henry „Hank" Paulson lett
pénzügyminiszter, előzőleg pedig Stephen Friedman, aki 28 évet töltött
a Goldmannál és annak 2. számú vezetője volt, Bush vezető gazdasági
tanácsadója volt, majd 2008-ban a pénzügyi piacokat felügyelő szerv, a
New York-i Federal Reserve igazgatótanácsának elnöke lett. Így
közvetlen szerepet játszott a válsággal kapcsolatos állami
szerepvállalásban. Az igazgatótanács operatív elnöke pedig akkor
Timothy Geithner volt, aki ma Obama pénzügyminisztere.
Ezeket és más személyi kapcsolatokat a Rolling Stone
magazin egyik összeállítása sorolta fel egyik legutóbbi cikkében,
amelyet olyan publikációk is átvettek, amelyek nem hívei az
összeesküvés-elméleteknek (amelyek a GS-t egyfajta okkult hatalomnak
tüntetik fel).
Gretchen Morgenson, a The New York Times
egyik vezető újságírója feltárta, hogy miután Lehman Brothers bankot
sorsára hagyta, Paulson pénzügyminiszter egyetlen hét alatt 24
alkalommal hívta telefonon Lloyd Blankfeint, a GS főnökét. Amire Lucas
Van Praag, a Goldman kommunikációs igazgatója így válaszolt: „Ki mást
hívhatott volna? A JP Morganon és rajtunk kívül akkor minden bank
szénája nagyon rosszul állt!".
Hogy a „GS-kapcsolat" az
Obama-kormányzat idején is megmarad? Nagy szerencse, mondják a GS-nél,
hiszen Blankfein mindig is inkább a demokratákkal rokonszenvezett.
Thomas Cooley szerint pedig „Obama megválasztása semmiféle változást
nem jelent."
A 2008 évi elnökválasztási kampányban a Goldman
vezetői 981 ezer dollárral támogatták Obamát, ez négyszer annyi, mint
amennyit a republikánusoknak juttattak. Szokott szimatával a GS igen
hamar megjósolta Obama győzelmét, mondogatják Washingtonban. Cooley
szerint Robert Rubin sokat tett azért, hogy Lawrence Summers, aki a
Clinton-kormányzatban az ő helyettese volt, a most Gazdasági Tanács
vezetője legyen. Timothy Geithner pénzügyminiszter ugyan nem egy
„Goldman boy", viszont az ő helyére a New York-i FED-ben egy korábbi
GS-vezető került, amiként az új pénzügyminiszter kabinetfőnöke is egy
GS-lobbista lett - annak ellenére, hogy korábban Obama azt ígérte, hogy
drasztikusan csökkenteni fogja a lobbisták washingtoni befolyását. Azaz
a GS-re még „a változás elnökének" szemében sem érvényesek a többiekre
vonatkozó szabályok. 2008 szeptemberében a Center for Responsive
Politics nevű kutatócsoport kimutatta, hogy az előző évben a Goldman
Sachs 29,6 millió dollárt fordított különböző politikai támogatásokra
és 43 millió dollárt költött arra, hogy a kongresszusban érdekeiért
lobbizzon.
Lloyd Blankfein elhárítja azt a felfogást, hogy
bankja és az amerikai adminisztráció csúcsai között rendkívül közeli
kapcsolat áll fenn, amely kölcsönösen előnyös - de különösen a GS
számára az. „Régebben ez erénynek számított, most bűnné válik" -
hangzott a kommentárja. Ezzel arra a hagyományra utalt, hogy a cég
bankárai úgy ötvenéves kortól, amikor már figyelemre méltó vagyont
gyűjtöttek (ami magától értetődik, különben nem maradhattak volna a
GS-nél), „visszaadják a társadalomnak, amit tőle kaptak". Egyesek
jótékonyság formájában teszik ezt, mások hagyják magukat elcsábítani a
magas közjogi pozíciókba. „Lehet-e valami erényesebb annál, mint
lemondani a rendkívül zsíros jövedelemről és állami szolgálatot
vállalni?"
„Franciaországban - mondta a már idézett európai
bankár - az elitegyetemek diplomásai előbb állami szolgálatot
vállalnak, és csak ezután hasznosítják a magánszektorban az így
szerzett kapcsolatokat. Amerikában fordítva történik. De a politika és
a vállalati szféra mindenképpen egyre jobban összefonódik." A Le Monde
szerint azonban a Goldman Sachs esetében ez az összefonódás sokkal
markánsabb.
Ezzel kapcsolatban a francia lap a szeptember 14. és
21. közötti események történetét idézi fel. Ekkor egyes hírek szerint a
GS számára a legfontosabb az AIG biztosító megmentése volt, mert
állítólag 20 milliárd dolláros kintlévősége volt a biztosítónál - ez
utóbbit azonban cáfolta a Goldman szóvivője. Az AIG 200 milliárd
dolláros mentőcsomagjának egy része átláthatatlan maradt, és maró
kommentárok fogadták, hogy az AIG már az első 85 milliárd dolláros
állami mentőpénzből kifizetett egy 13 milliárd dolláros tartozást a
GS-nek. Enélkül egy, a Le Monde által idézett, de meg nem nevezett
nagybankár szerint „a Goldman ugyanúgy elsüllyedt volna, mint a többi
bank."
Antoine Bernheim, a Dome Capital nevű kockázati alap
főnöke a maga részéről egyszerűen úgy fogalmazott, hogy amikor nagy a
tét, az számít, kinek van vonala a hatalomhoz. „A Goldman egy
telefonhívásnyira volt az elnöktől, pontosabban a pénzügyminiszterétől,
akinek Bush teljhatalmat adott." Sokak szerint ez Obama idején is így
van, bár a Wall Street-en most a közvélekedés a JP Morgan Chase-t
tekinti a feljövő bankháznak.
Lucas Van Praag szerint az új
adminisztráció másképpen működik, mint az előző, „jóval kevesebb az
érintkezés, mint korábban.". Arra a vádra, hogy a pénzemberek nem
látták előre a válságot, kérdéssel felel: „És a politikusok? Ők még
kevésbé látták!". Az SG szóvivője szerint abszurd dolog a bankárok
bonuszaira koncentrálni, téves az a feltételezés, hogy ezek a prémiumok
ösztönöznek a mértéktelen kockázatvállalásra." A GS szóvivője
elismerte: a válság megmutatta, hogy piaci önszabályozás nem létezik,
szerinte inkább a kockázatkezelés rendszerét kell megjavítani. „De ha
azok, akik szabályozni fogják, teljesen ki akarják küszöbölni a
kockázatot (a piac működéséből), semmi sem lesz lehetséges" - mondta a
Morgan Sachs szóvivője, még a pittsburgi G20 csúcs előtt.
A Le Monde szerint a csúcs döntéseinek elemzése már jelzi majd, megőrzi-e korábbi súlyát Wahingtonban a Goldman Sachs.
http://www.lemonde.fr/la-
