A spanyol polgárháború „exhumálása”
Tavaly szeptemberben Baltasar Garzón spanyol vizsgálóbíró bejelentette, hogy nemcsak azt fogja vizsgálni, hol lehetnek a spanyol polgárháború (1936-1939) során „eltűntek" földi maradványai, hanem azt is, pontosan hány köztársaságit gyilkoltak meg Francisco Franco tábornok hívei a háborút követő években. Célja nem kevesebb volt, minthogy a Franco-rendszert „posztumusz" vádolja meg emberiség ellen elkövetett bűnökkel. Julius Purcell a Boston Review-ban felteszi a kérdést, a spanyol köztársaság védelméért életüket adóknak végső megnyugvást adhat-e mindez.
Hugh
Thomas hispanista történész szerint a hároméves polgárháború 365 ezer
spanyol életébe került. Mások még nagyobb számokat közölnek. Mindkét
fél brutális gyilkosságokat hajtott végre, az áldozatokat pedig
jeltelen tömegsírokba temették. Amikor 1939-ben a polgárháború véget
ért, a győztes Franco-rezsim további százezer republikánus foglyot
végzett ki, akiknek a holttesteit ugyancsak tömegsírokban helyezték el.
E jeltelen sírok, amelyeket a diktatúra idején a kivégzettek családjai
rendszeresen látogattak, Spanyolország egész területén megtalálhatók.
Az 1950-es években a Franco-rezsim exhumált és újratemetett számos
„saját" halottat, 60-70 ezer Franco-barát civilt, akik a köztársaság
által ellenőrzött területeken vesztették életüket a háború idején. A
köztársasági áldozatok esetében erre sohasem került sor. Az ügy
napjainkban is heves vitákat gerjeszt.
A köztársaságiak
tiszteletére több gesztust is tettek. 2007-ben Zapatero szocialista
kormánya (maga a miniszterelnök is egy kivégzett köztársasági
katonatiszt unokája) elfogadtatta a Történelmi Emlékezet Törvényét,
mely utólag teljes amnesztiában részesítette és rehabilitálta a
kivégzetteket, valamint támogatásban részesítette azokat az
egyesületeket, melyek az áldozatok emlékét ápolják. A baloldal
általában kedvezően fogadta Garzón bejelentését, a szocialista párt
támogatásáról biztosította a bírót. A jobboldal azonban nehezményezte,
hogy Garzón „régi sírokat akar felnyitni". A Néppárt, melynek tagjai
közül sokaknak az apái, nagyapái Franco diktatúráját szolgálták,
hevesen támadták a vizsgálóbírót. A spanyol püspökök, akiknek az elődei
támogatták Franco tekintélyuralmi nemzeti katolicizmusát, szintén
nemtetszésüket fejezték ki. A jobboldal végül meghátrálásra
kényszerítette Garzónt, aki novemberben kénytelen volt felhagyni a
vizsgálatok folytatásával. Spanyolország ismét bebizonyította, hogy
képtelen intézményesen elismerni a polgárháború és az azt követő 40
éves diktatúra alatt a polgárai által elszenvedett szörnyűségeket. A
tavaly őszi események rávilágítottak arra, hogy továbbra is húzódoznak
attól, hogy értékeljék az 1930-as évek köztársaságát és a mai spanyol
demokráciával való összefüggéseit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a
köztársaságiak leszármazottai ne lennének elkötelezettek az áldozatok
emlékének ápolása iránt.
Azon a napon, amikor Garzón bejelentette
a vizsgálat megindítását, a hír futótűzként terjedt el az országban. Ez
lett az „év sztorija". Maga Garzón legalább két évtizede vált ki
helyeslést és haragot egyaránt. Miután 1988-ban 34 évesen
vizsgálóbíróvá nevezték ki, országos hírnévre tett szert a spanyol
kokainkereskedő hálózat felszámolásával. A keménykezű, szigorú
igazságszolgáltatás szimbóluma lett. A korrupciót üldözve egyaránt
vizsgálódott a szocialista és a konzervatív pártban is, minek
következtében hol az egyik, hol a másik fordult ellene és költötte
rossz hírét. Vajon tényleg rendet tud tenni Spanyolország háza táján? A
balról és jobbról támadott bíró mindenesetre sokak szemében hőssé vált.
Az az ember, aki visszafordíthatatlanul megváltoztatta Chilét Augusto
Pinochet letartóztatásával, aki Oszama bin Laden ellen körözést adott
ki, mélyen hisz az igazságszolgáltatásban. 2008 szeptemberében úgy
tűnt, még egy halott diktátort is utolér. Az emberiség elleni bűntettek
kivizsgálása a Franco-rendszer első jelentős, országos szintű bírósági
vizsgálatát jelentette.
Rengeteg szóbeszédet hallani arról,
Garzón egyáltalán miért vállalta fel ezt az ügyet. Egyesek szerint az
argentin és chilei bírálatok hatására döntött így, melyek szerint
üldözi az ő diktátoraikat, de a spanyolokéról megfeledkezik. Mások
szerint amerikai karrierre vágyik, a Franco-diktatúra pedig az utolsó a
befejezetlen ügyek sorában. A konzervatívok ellenkezése mellett
mindenesetre a szocialista kormány hallgatása és a bírósági kollégák
támogatásának teljes hiánya is hozzájárult a vizsgálat leállításához.
Pedig a történelmi emlékek ápolásával foglalkozó egyesületek önkéntesei
130 ezer eltűnt nevét juttatták el Garzón irodájába, a vizsgálóbíró
pedig utasítást adott a nagyobb spanyol városoknak, hogy adják át a
háború és az utána következő évek elhalálozásainak nyilvántartásait.
Különböző
civil szervezetek vizsgálatokat folytatnak, tömegsírokat tárnak fel,
azonosítják az áldozatok földi maradványait, újratemetnek.
Tömeggyilkossággal vádolták meg a Franco-rezsimet a bíróságon, az
ügyirat így került Garzón asztalára. Emilio Silva, az egyik szervezet
vezetője a „hallgatás paktumáról" beszél, amelyet az 1970-es évekbeli
demokratikus átmenet idején kötöttek: a múltról nem beszélünk. 1979-ben
még minden eszközzel igyekeztek megakadályozni, hogy a hozzátartozók
leróhassák kegyeletüket a köztársaságiak tömegsírjainál. A hallgatás
paktumát az utóbbi időben egyre többen sértik meg és beszélnek, ami
Silva szerint azt jelenti, hogy az „átmenet" a társadalom
mélyrétegeiben is végbement. Az eltűntek azonban eddig nem kaptak
semmilyen állami elismerést. A 2007-i törvény megadta a lehetőséget, de
nem volt hajlandó a Franco-éra ítéleteinek teljes megsemmisítésére.
Vannak,
akik a történelmi visszaemlékezés eme formáját elutasítják. Stanley
Payne amerikai hispanista szerint „a történelmi emlékezet se nem
történelem, se nem emlékezet. Inkább a [történelmi] verziók egyik
verziója, amelyet hazafiak, politikusok vagy újságírók, esetleg
bizonyos történészek alkottak". Barcelonában az ilyen hangok nem
keltenek túlzott érdeklődést. Ebben a városban, melynek megvannak a
maga történelmi tabui, a katalán szeparatizmus erősödésével és a
reakciós Spanyolország minden bűnének kiteregetésével együtt egyesek
azt gondolják, bizonyos dolgokat jobb nem felhánytorgatni. A barcelonai
anarchista mozgalmak brutalitása a köztársaság idején ritkán kerül elő
a vacsoraasztalnál. Ahogy az erőszakos antiklerikalizmus és a
templomégetések sem. Payne véleményét a spanyol konzervatívok vették
át, akik a Történelmi Emlékezet Törvényének kétséges mivoltára látnak
bizonyítékot benne. Jóllehet Payne támogatja a tömegsírfeltárásokat,
egy ilyen ismert történész véleményének felhasználása alkalmas a múlt
feltárásának befeketítésére.
Spanyolországban a baloldali
diskurzus kizárólag a republikánusok szenvedéstörténetének
megteremtésére törekszik, a konzervatívok pedig olyan szervezeteket
hoznak létre, amelyek történelmileg tendenciózusak. Persze a Silvához
hasonlók aktivisták, nem pedig történészek. Őket a segíteni vágyás
mozgatja, az a vélemény, hogy az a tisztelet, ami évtizedekig a
francóista áldozatoknak kijárt, a legyőzöttek családjait is megilleti.
Azt lehet mondani, hogy a spanyol politika szívében lévő igazi tabu
sokkal inkább a köztársaság, semmint a polgárháború vagy a diktatúra.
Silva és munkatársai azt mondják, a köztársaság a mai demokrácia
előhírnöke volt. Ezt a konzervatívok élesen elutasítják, miközben
Zapatero szerint a demokratikus legitimitást a köztársaság alapozta
meg. A politikai viszonyokkal tisztában lévő Zapatero persze ritkán
magasztalja nyíltan a köztársaságot. Az igazi kérdés az, hogy a
köztársaságnak milyen aktuális relevanciája van: Spanyolország
kiszabadítása az egyház karmából, a vidéki feudalizmus eltörlésének
kísérlete, a nők jogainak kiterjesztése, progresszív oktatás.
Ma
Spanyolország az egyik legmesszebb járó ország az azonos neműek
házasságára és az abortusz legalizálására vonatkozó törvények
tekintetében. A konzervatívok nem véletlenül festik le úgy a
szocialista kormányzatot, mint veszélyes radikálisok csoportját, mely
megfosztja Spanyolországot a katolikus lelkétől. Valójában a spanyol
történelem lelkét éppen a katolikus konzervativizmus és a társadalmilag
progresszív liberalizmus közötti harc jelenti. Az 1931-1939 között
fennálló köztársaság árnyéka rávetül minden parlamenti beszédre, minden
demokráciáról folytatott vitára. A köztársaságra mégis kevés spanyol
közéleti figura hivatkozik.
Garzón bíró végül látványosan
megbukott. Azzal kezdte, hogy kijelentette, kompetens a Franco és 34
társa által elkövetett tömeggyilkosságok kivizsgálásában. Természetesen
már mindannyian halottak, így felelősségre nem vonhatók. A bíró
rengeteg sajtójelentés gyűjtött össze a polgárháború időszakából. De
hiába tudja bizonyítani Franco ama szándékát, hogy elpusztítsa
ellenségeit, egyéb problémái megoldhatatlanok: az 1977-i
amnesztiatörvény, illetve az a tény, hogy a kivégzéseket még azelőtt
hajtották végre, hogy a releváns emberjogi törvényeket elfogadták
volna. Ezért koncentrált elsősorban az eltűnésekre, nem pedig a
gyilkosságokra.
A jobboldal legnagyobb örömére a főügyész azonban
hamarosan kétségbe vonta Garzón kompetenciáját az ügyben. A nyomás
minden nap egyre erősebb lett rajta. November 18-án a bíró végül
meghátrált, az ügyeket a regionális bíróságok elé utalta, s ezzel
lehetetlenné vált, hogy bebizonyítsák, az eltűnések központilag
szervezettek és szisztematikusak voltak.
A kevés túlélő egyike
mély igazságtalanságnak tartja, hogy Madridban minden tavasszal
megemlékeznek a Napóleon ellen vívott 1808-as szabadságharcról, de
arról senki sem emlékezik meg, hogy mi történt 1939-ben. Pedig 1939.
január 27. és február 12. között félmillió ember menekült
Franciaországba. Garzón veresége után nem sokkal a madridi érsek arról
biztosította az országot, hogy jobb „megtanulni felejteni". Ez
képmutatás, hiszen az érsek közben járt azért, hogy a köztársasági
területeken kivégzett apácákat és papokat kanonizálják. Úgy látszik,
Spanyolország intézményesen egyelőre képtelen arra, hogy elismerje a
száműzetést és a halált, mely a köztársaság védelmezőinek jutott
osztályrészül.
http://bostonreview.net/BR34.