A válság a fejekben van
Az
utóbbi idők eseményei látszólag azt jelezték, hogy Japán visszatért a
világ színpadára, legalábbis erre utal, hogy Hillary Clinton amerikai
külügyminiszter első külföldi útján felkereste Tokiót, és Aszo Taro
japán kormányfő volt az első külföldi vezető, aki a Fehér Házban
látogatást tett Obama elnöknél. Tamamoto Maszaru, a World Policy Institute vezető elemzője szerint azonban az igazság az - fejtette ki a The New York Times
hasábjain - , hogy Japán súlyos helyzetbe került, és nem elsősorban
gazdasági okokból: a gond a fejekben van. (A rendkívül önkritikus
hangvételű esszé ismertetésében megőriztük az egyes szám első személyt.)
A
Clinton- és az Aszo-látogatás azt a benyomást keltheti, hogy Washington
a világ második legjelentősebb gazdaságát, Japánt erős országnak
tekinti. Bárcsak mi is így látnánk! - írja a szerző. Az igazság az,
hogy Japán nagy bajban van. Aszo Taro támogatottsága 11 százalékra
csökkent, a kormányzó Liberális Demokrata Párt nyílt válságot él át. A
miniszterelnök elődje alig egy évet volt hivatalban. Az ellenzéki Japán
Demokrata Párt még rosszabb állapotban van. Mindez főleg annak
következménye, hogy a szigetország a bürokraták országává változott.
Ami nemzeti politika címén fut, az különböző, gyakran ütköző vagy
öncélú minisztériumi érdekek summája, féltékenyen őrzött tétekkel és
költségvetésekkel.
Nincs mentség a számtalan, jobbára nem
használt repülőtérre. Vagy az utakra, amelyek sehová sem vezetnek. Vagy
a pénzügyminiszterre, aki részegen jelent meg a G7 februári római
találkozóján. Problémánk olyan mély - mondja Tamamoto Maszaru -, hogy
néha úgy tűnik föl: nincs olyan politikai párt, amely képes
megzabolázni a bürokráciát és megfogalmazni egy koherens nemzeti
programot.
A legtöbb ember azonban nem ismeri fel, hogy Japán
válsága nem politikai, hanem pszichológiai gyökerű. A japán agresszió
és az azt követően elszenvedett második világháborús vereség után a
biztonság és a kiszámíthatóság vált a társadalom céljává. Bürokraták
váltak a mindennapi élet részleteinek ellenőreivé. Olyan országgá
váltunk - olvasható a cikkben -, ahol a munkahely egy életre szól, a
részvények stabil kölcsönös tulajdonára alapozódó korporatív rendszer
alakult ki, meg egy széles középosztálybeli népesség, amelyben az
emberek egyenlők és hasonlítanak egymásra.
A konzervatív hazai
szakértők szeretik úgy beállítani ezt az egyenlőséget és hasonlóságot,
mint a „japán hagyomány" sarkköveit. Ez képtelenség. Történelmének
legnagyobb részében a japán társadalmat erős rétegződés és a gazdagság
és a kiváltságok nagy egyenlőtlensége jellemezte. Az „egalitariánus"
Japán az 1970-es évek találmánya volt, a progresszív adózással, a
gazdagság újraelosztásával, támogatásokkal és a verseny
szabályozásával. Mindez működni látszott mindaddig, amíg az 1990-es
években ki nem pukkadt a részvényár-buborék. Ma úgy tűnik, a japánok
beérik annak tudatával, hogy körülöttük mindenki egyformán boldogtalan.
A
19. század közepe óta gazdasági sikerünk azon alapult, hogy
rendelkezésre álltak külső modellek, amelyeket adaptálhattunk.
Társadalombiztosítás Bismarck Németországából, állami tervezés a
Szovjetunióból, közmunkák a Tennesse Valley Authority mintájára,
autógyártás Ford módjára. A japán innováció jórészt mások
találmányainak tökéletesítése. Sony híres a Walkmanról, de nem a Sony
találta fel a magnót. Japán gazdasági nagyhatalommá válása alapvetően a
fejlett Nyugathoz való felzárkózás játszmája volt.
De mi történt
azután? Az elmúlt két évtizedben a válasz a bénultság volt. Japán külső
modellek másolására való képességét tévesen haladásnak tekintették. Ám
ha a haladást úgy fogjuk fel, mint egy kívánatos jövő felé tartó
törekvést, akkor a japánok sohasem haladtak.
Nyugaton a haladás
az egyéni autonómia és függetlenség elérésén alapul. Japánban viszont a
bürokratikus uralom a biztonságot és a kiszámíthatóságot az egyéni
szabadságért cserébe nyújtotta. A gond az, hogy politikai vezetőink nem
tudták teljesíteni az alku rájuk eső részét. A foglalkoztatás
biztonságát többé nem lehet garantálni. A nyugdíj- és egészségügyi
rendszert hosszabb távon csőd fenyegeti. Se biztonság, se szabadság.
Mindenfelé tapasztalhatók a kétségbeesés jelei. Az úgynevezett hikikomorik
száma elérheti az egymilliót: ezek a tinédzserkortól akár negyvenesekig
terjedő korosztályú emberek éveken át bezárkóznak szobáikba. Aztán ott
vannak a „parazita szinglik" - ahogy a nem házas, szüleikkel élő
felnőtteket nevezik. A jelenlegi tendenciák fennmaradása esetén a
lakosság száma a jelenlegi 130 millióról 90 millióra fogyhat 50 év
alatt. Akkorra a japánok 40 százaléka 65 év fölötti lehet.
Ha
fönn akarunk maradni mint nemzet, el kell vetnünk a bevándorlással
szembeni, mélyen gyökerező ellenállásunkat. A Japán „tisztaságának"
követelményével kapcsolatos elterjedt előítélettel szakítva nagy
szükségünk van arra, hogy „felhigítsuk" vérünket. Öregedő nemzetünknek
diplomás középosztálybeli bevándorlók millióira lesz szüksége, akik
gyökeret vernek nálunk.
Japánnak égető szüksége van a változásra,
és ez kockázatvállalást feltételez - ami bürokraták által ellenőrzött
embereknél ritka dolog. Innen a protekcionizmus, az elszigetelődés
vágya. A mezőgazdasági minisztérium például növelni akarja az
élelmiszer-önellátás fokát. A japán médiában alig fordul elő kritikus
és főleg ellenzéki vélemény.
Mindazonáltal annak a gondolatnak,
hogy a japánok félnek a kockázatvállalástól, nincs történelmi alapja.
Emlékezzünk a Pearl Harbor elleni támadásra. Japán mai passzivitása
valójában nagy mértékben kiszámított és ésszerű reagálás második
világháborús magatartásunkra. Ma azonban lejárt a biztonság
hangsúlyozásának ideje.
Kifogytunk a lemásolható külföldi
modellekből. Vissza kell térnünk a rajtvonalra, a haladást az
innovációra, az ambícióra és a dinamizmusra kell alapoznunk. Ehhez
kockázat kell - és rendkívüli vezetés, leadership. Az alternatíva
azonban az, hogy tovább tántorgunk lefelé a hanyatlás útján - írja a
japán elemző.
http://www.nytimes.com/2009/
