Prológus
Hugh-nak, Krisztus lovagjának és Krisztus hadserege vezetőjének
Bernard, a - csak névleg - Clairvaus-i apát, azt kívánja, hogy a jó
harcot megharcolhassa.
Ha nem tévedek, Kedves Hugh-om, nem egyszer vagy kétszer, de
háromszor is kértél, hogy írjak néhány buzdító szót neked és
bajtársaidnak. Azt mondod, hogy ha fegyvert ragadnom nem is szabad,
legalább tollam fordítsam a zsarnok ellenség ellen, és ez az inkább
morális, mint anyagi támogatás nem kis segítségedre lesz. Már egy ideje
kétségek között hagytalak, de nem azért mintha mellőzném kérésedet,
hanem inkább attól való félelmemben, hogy könnyedséggel és
elhamarkodottsággal fognak vádolni, ha nem tudok a feladatnak
megfelelni, amelyet egy avatottabb kéz jobban el tudna végezni, és amely
így miattam éppúgy feladat maradhat, csak még nehezebben megoldható.
Egy jó idei céltalan várakozás után mégis inkább nekifogtam, nehogy
képességeim hiánya hajlandóságom hiányának tűnjék. Hogy milyen
eredménnyel, annak megítélése az olvasóra marad. Ha lesz, aki nem
találja kielégítőnek vagy elfogadhatónak munkámat, akkor is elégedett
leszek, mert minden tőlem telhetőt megtettem.
Első fejezet
Buzdító szó a templárius lovagokhoz
Úgy tűnik, új lovagság jelent meg nemrégiben a földön, és annak is
pontosan azon a részén, amelyre a Kelet test szerint alászállott a
magasságból. Ahogy akkor a sötétség hercegeit hatalmas karjának erejével
megzavarta, úgy törli el most annak követőit, a hamis hit gyermekeit,
és szétszórja azokat az erejét bírók keze által. Még ma is végzi
megváltó művét, és felemeli újra a megváltás kürtjét szolgájának,
Dávidnak házában.
Igen, új fajta lovagság ez, letűnt időknek ismeretlen. Két irányban
folytat háborút szüntelenül: mind a hús és vér ellen, mind a levegőégben
lakozó gonosz egy szellemi hadserege ellen. Amikor valaki úgy áll ellen
erősen a test szerinti ellenségnek, hogy közben egyedül a testi erőre
támaszkodik, azt nem tartanám említésre méltónak, lévén ez elég
hétköznapi eset. És amikor a bűn és a démonok ellen folytatott háború
szellemi erőket mozgósít bármily dicséretes is -, az sem jelentős,
hiszen tele a világ szerzetesekkel. De amikor azt látjuk, hogy egy férfi
mindkét fegyverrel erősen felövezve magát nemesen készül a harcra, ki
ne tartaná azt csodálatra méltónak, annál is inkább, mivel ez eleddig
ismeretlen volt? Lelkét a hit fegyvere védi, mint ahogy testét a páncél;
félelmet nem ismerő lovag, minden oldalról biztosított. Dupla
fegyverzettel vértezett, sem férfit, sem fegyvert nem fél. Nem féli a
halált sem - nem: vágyja azt. Miért félne az élettől, és miért félne a
haláltól, amikor az élet neki Krisztus, és a halál nyereség? Boldogan és
hűséggel áll Krisztus oldalán, de szívesebben olvadna Krisztusba és
lenne Vele, hisz az sokkalta jobb dolog.
Törjetek hát előre bizalommal, ti lovagok, és rendíthetetlen szívvel
szorítsátok vissza Krisztus keresztjének ellenségeit. Emlékezzetek, hogy
sem a halál, sem az élet nem választhat el benneteket Isten
szerelmétől, amely Jézus Krisztusban van; ismételjétek minden
veszedelemben:" Akár élünk, akár halunk, az Úré vagyunk!". Mekkora
dicsőség ily csatából visszatérni! Mily áldott mártírhalált halni ott.
Örvendjetek bátor harcosok, ha éltek és győzedelmeskedtek az Úrban, de
legyetek még büszkébbek és nagyobb legyen az örömetek, ha meghaltok, és
Uratokhoz csatlakoztok. Mert az élet gyümölcsökkel teli és a győzelem
dicsőséges, de a megszentelt halál bármelyiknél fontosabb. Ha áldottak,
akik az Úrban halnak meg, mennyivel inkább áldottak azok, akik az Úrért
halnak meg!
Bizonyos, hogy értékes az Úr szemében szentjeinek halála, érje őket
az akár csatában, akár betegágyban; de csatában elesni értékesebb,
hiszen dicsőbb. Mily biztos az élet, ha a lelkiismeret makulátlan. Mily
biztos az élet a halált félelem nélkül fogadónak, és még inkább annak,
aki vágyik rá és tisztelettel öleli magához. Mily szent és mily
sérthetetlen e lovagság, mennyire nem ér fel hozzá az a kettős kockázat,
amelyet azok vállalnak, akik nem Krisztusért harcolnak. Ó világi
harcos, félned kell, amikor előre törsz, félned, nehogy ellenséged
halála a te szellemed halálát jelentse, vagy hogy talán tested és lelked
egyaránt kardja hegyére kerül.
Valóban, a veszély vagy a győzelem a keresztény szívének
indíttatásától s nem a hadi szerencsétől függ. Ha jó célért harcol,
harca nem lehet gonosz, és hasonlóképpen nem tekinthető az eredmény
jónak, ha az indíttatás gonosz, a szándék kifordult. Ha esetleg
meghalsz, miközben csak az ölésen jár az eszed, akkor gyilkosként halsz
meg. Ha sikerrel jársz, és esetleg ölsz, mert győzni akarsz, akkor
gyilkosként élsz. Nem jó gyilkosnak lenni, sem élőnek, sem holtnak, sem
győzedelmesnek, sem legyőzöttnek. Micsoda szomorú győzelem - legyőzni
valakit úgy, hogy bűnre adod magad, és hiú dicsőségbe merülni bukásán,
amikor a harag és büszkeség elragadta jobbik részedet!
De mi van azokkal, akiket nem a bosszúállás tüze, és nem is a
büszkeség hajt, hanem csak önvédelem? Még az ilyen győzelmet sem
nevezném jónak, hiszen a test halála még mindig sokkal kisebb rossz,
mint a szellem halála. Nem szükséges a test halálával a léleknek is
meghalnia. Nem, a vétkező lélek, az hal meg.
Második fejezet
A világi lovagságról
Hova vezet akkor, milyen gyümölcsöt hoz a világi lovagság, vagy
gazemberség - hiszen inkább ez a név illene rá? Mi mást, mint a győztes
halálos bűnét és a legyőzött örök halálát? Hadd éljek az Apostol
szavaival, és hadd buzdítsam azt, aki vet, hogy reménnyel vessen, és aki
arat, hogy termés reményében tegye.
Mi hát, ó lovagok, ez a hatalmas tévedés és elviselhetetlen
késztetés, amely arra sarkall, hogy ily pompában és erőfeszítéssel
harcoljatok csak azért, hogy végül bűnbe essetek és meghaljatok?
Selyemmel feditek lovaitokat, és nem tudom miféle rongyokkal ékesítitek
fegyvereiteket; festitek pajzsotokat és nyergeteket; a zablát és
sarkantyúkat arannyal, ezüsttel és drágakövekkel díszítitek, és így
felcicomázva félelmetes haraggal és félelmet nem ismerő balgasággal
rohantok vesztetekbe. Nem inkább női cicoma ez, mint harci öltözet? Azt
gondoljátok, hogy ellenségteket lefegyverzi az arany, kardja megkíméli
ékszereiteket és nem hatol át a selymen?
Ahogy ti is bizonyára gyakran tapasztaltátok, egy harcosnak különösen
három dologra van szüksége: erejével, ésszel és figyelemmel kell
felöveznie önmagát, kell, hogy szabadon tudjon mozogni, és gyorsan
tudjon kardot rántani. Miért lóg szemetekbe nőkhöz illő hajfürt, mely
akadályoz a látásban? Miért burkolóztok hosszú és bő köntösökbe,
melyeknek nagy és súlyos ujjai magukba temetik lágy és finom kezeiteket?
Ráadásul minden fegyveretek ellenére lelkiismeretetek háborog, hiszen
volt merszetek ilyen közönséges és ingatag talajon álló, veszélyes
vállalkozásba kezdeni. Mi más lehet a gyökere a köztetek dúló háborúknak
és vitáknak, mint oktalan haragkitörések, hiú dicsőségszomj, vagy
világi javak után áhítozás. Biztos, hogy ilyen célokért nem érdemes sem
ölni, sem meghalni.
Harmadik fejezet
Az új lovagságról
Ám Krisztus lovagjai nyugodtan vívhatják Uruk csatáit - nem félve
bűntől, ha leszúrják az ellenséget, és haláluk sem jelent számukra
veszélyt; hiszen halált szenvedni vagy Krisztusért halni nem bűn, hanem
igen nagy dicsőség. Az első esetben Krisztusnak 'nyer', a másodikban
magát Krisztust nyeri el. Az Úr szabadon elfogadja annak az ellenségnek a
halálát, amelytől sérelmet szenvedett, ám még inkább szabadon adja
magát elesett lovagja vigasztalására.
Krisztus lovagja bátran lesújthat és még bátrabban halhat, mert
Krisztust szolgálja, amikor lesújt és akkor is amikor elesik. Nem is
hiába forgatja kardját, mert Isten szolgája, akit a bűnösök
megbüntetésére és a jók dicséretére fogadott. Ha megöl egy bűnöst, akkor
nem embergyilkos, hanem hogy úgy mondjam a bűn gyilkosa. Nyilvánvaló,
hogy ő a bűnösökre sújtó Krisztus "ostora", és helyénvaló, hogy a
keresztények védelmezőjének tekintsük. Ha esetleg maga is elesik,
tudjuk, hogy nem romlásba dőlt, hanem révbe ért. Ha halált oszt, az
Krisztus nyeresége, ha halált szenved, az saját nyeresége. A keresztény
megdicsőül a pogány halálával, mert Krisztus dicsőül meg; a keresztény
halála pedig alkalmat nyújt a Királynak, hogy a lovag megjutalmazásával
megmutassa kegyességét. Az egyik esetben az igaz örül, amikor látja,
hogy igazság tétetett, a másik esetben pedig azt mondhatjuk, hogy az
igaz elnyerte méltó jutalmát, mert valóban Isten a föld bírája.
Nem azt mondom, hogy akkor is meg kell ölni a pogányokat, amikor van
más módja, hogy megakadályozzuk, hogy a hívőket zaklassák és megöljék,
csak azt, hogy jobbnak tűnik megölni őket, minthogy a bűnösök pálcája
függjön az igazak feje felett, és az igazakat rossz útra térítse.
Mit tegyünk hát? Ha a keresztény nem foghat kardot, akkor a Megváltó
előhírnöke miért arra intette a katonákat, hogy legyenek elégedettek
fizetségükkel, és nem tiltotta meg inkább, hogy ezt a hivatást
válasszák? De, kérdem én, ha mindazok, akiket erre a hivatásra szánt az
Isten, kardot foghatnak - mint hogy így áll a helyzet amennyiben nem
magasabb hívásnak engednek -, vajon inkább tehetik ők ezt, mint azok,
akiknek keze és szíve tartja Siont, erősségünk városát?
Így amikor az isteni törvény megsértőit sikerül kiűzni, az igazságot
őrző nemzet biztonságba kerül. Bizonyos, hogy helyénvaló a háborúságot
szerető nemzeteket porrá zúzni; akik nem hagynak nyugtot nekünk, azokat
el kell különíteni a többiektől, és a bűn szolgáit ki kell ebrudalni az
Úrnak városából. Abban serénykednek, hogy azt a mérhetetlen gazdagságot,
amit a keresztények Jeruzsálemben felhalmoztak, elhordják, hogy
megszentségtelenítsék ami szent, és Isten szentélyét, mint örökségüket,
birtokba vegyék. Hadd hulljon a hűek mindkét kardja az ellenség fejére,
hogy eltöröljön minden fent lévőt, ami Isten ismerete ellen amely a
keresztény hit - emeli magasra magát, hogy ne mondhassák azok, akik nem
zsidók: "Hol van az Istenük?"
Amint kiűzettek, vissza fog térni örökségébe és házába - abba a
házba, amely haragra gerjesztette, ahogyan a Bibliában áll: "Nézd -
mondja - házad elhagyottan maradt rád." A Prófétán keresztül
panaszkodott: "Elhagytam házamat, feladtam az örökségemet" , és
beteljesíti a másik jövendölést: " Az Úr kiváltotta embereit, és
megszabadította őket. Eljönnek majd, és örvendeznek Sion hegyén, és
örömünnepet ülnek az Úr jóságán."
Örvendj Jeruzsálem, és ismerd fel az időt, amikor látogatód érkezik!
Legyetek boldogok, és adjatok hálát együtt Jeruzsálem kitaszítottjai,
mert az Úr megvigasztalja övéit. Megszabadította Jeruzsálemet. Az Úr
lemeztelenítette szent karját minden népek szeme láttára. Ó, Izrael
szüze, elestél, és nem volt senki, ki felemelt volna. Kelj fel hát, és
rázd le magadról a port, Ó szűz, Sion fogva tartott leánya. Azt mondom,
kelj fel és állj magasra! Lásd a boldogságot, mely Istenedtől jő hozzád.
Többé nem neveznek elhagyottnak, mint ahogy földedet sem fogják ezentúl
vadonnak nevezni - mert az Úr örömét leli benned, és földed benépesül.
Emeld fel tekintetedet, nézz körül, és láss; mindezt egybegyűjtik, és
neked adják. Itt van a segítség, melyet a Szent Szülött küldött neked.
Általuk beteljesedik az ősi ígéret: "Minden korok büszkeségévé teszlek,
örömmé, mely nemzedékről nemzedékre öröklődik. A nemzetek tejét szívod
majd, és nagyságuk keble táplál". És ismét : "Ahogy az anya vigasztalja
gyermekeit, úgy foglak én is vigasztalni, és Jeruzsálemben vigasztalást
találsz". Nem látjátok, hogy ez ősi szemtanúk mily gyakran
megjövendölték az új lovagi hadsereget? Ahogy hallottuk, úgy látjuk is a
Hadak Urának városában. Természetesen nem hagyhatjuk, hogy e szó
szerinti beteljesedések elfedjék előlünk a szövegek szellemi jelentését,
hiszen a megjövendöltek időbeli megjelenése ellenére nekünk az örök
reményben kell élnünk. Ha nem így lenne, akkor a megfogható átvenné a
megfoghatatlan helyét, az anyagi szegénység veszélyeztetné a szellemi
gazdagságot, és a jelen vagyon előbbre való lenne a jövőbeli
beteljesedésnél. Sőt, mi több, a földi város időbeli dicsősége nem
homályosítja el égi párjának dicsőségét, hanem inkább felkészít arra,
legalábbis addig, míg nem veszítjük szem elől, hogy az egyik a másik
képe, és az égi az, amely a mi anyánk.
Negyedik fejezet
A templáriusok életviteléről
És most mintaképpen, vagy legalábbis azoknak a lovagoknak szégyenére,
akik inkább az ördögnek, mint Istennek harcolnak, röviden felvázoljuk
Krisztus lovagjainak erényes életét. Hadd lássuk, hogyan viselkednek
otthon és csatában, hogyan jelennek meg nyilvánosság előtt, és milyen
értelemben különbözik Isten lovagja a világi lovagtól.
Először is soha nem hiányzik a fegyelem, és nem vetik meg az
engedelmességet. Az írás tanúsága szerint is elvész a fegyelmezetlen
fiú; a lázadás olyan, mint a boszorkányság, az engedelmesség megtagadása
pedig mint a bálványimádás. Ezért a lovagok elöljárójuk parancsára
jönnek-mennek. Azt viselik, amit ad nekik, nem ragaszkodnak más
viselethez, sem ahhoz, hogy más forrásból szerezzenek étket. Kerülnek
minden felesleges ruházatot és különleges ételt, beérik azzal, ami
szükséges. Feleség és gyermek nélkül, józan és vidám társaságban élnek
testvérekként. Hogy az evangélium szerinti tökéletesedésük teljes
legyen, egy családot alkotnak, saját vagyonuk nincs, és ügyelnek, hogy a
béke kötelékében megtartsák a szellem egységét. Azt mondhatnánk, hogy
egy a szívük-lelkük, olyannyira, hogy senki nem a maga feje után megy,
hanem feljebbvalóját követi.
Soha nem ülnek tétlenül, kószálnak céltalanul, hanem azon ritka
alkalmakkor, amikor nincsenek szolgálatban, azzal foglalatoskodnak, hogy
viseltes fegyvereik és elszakadt ruháik megjavításával vagy egyszerűen
rendrakással keressék meg kenyerüket. Ami a többi dolgot illeti, a
rendfőnök utasítása illetve szükségleteik az irányadók.
Nem tesznek különbséget személyek között, a különbség érdem szerint,
és nem a nemesi vér szerint mutatkozik meg. Megfontoltságban vetekednek,
hordozzák egymás terheit, így töltve be Krisztus törvényét. Nem marad
közöttük javítatlanul helytelenül elhangzott szó, meddő cselekedet,
féktelen nevetés, még a legcsekélyebb suttogás, mormogás sem, amint az
napvilágra kerül. Fogadalmat tesznek, hogy kerülik a kockajátékot és
sakkot, megvetik a vadászatot, és nem találnak örömet a szokásos
zsákmányszerzés nevetséges kegyetlenségében. Az udvari bolondokat,
mágusokat, bárdokat, trubadúrokat és lovagi tornákat megvetik és
elutasítják, mint hívságot, és balga tévedést. Hajukat az apostol
szavaival egyezően - miszerint szégyenletes, ha egy férfi fürtöket
növeszt - rövidre nyírják. Ritkán mosdanak, és soha sem fésülködnek;
elégedettek poros és kócos megjelenésükkel, amely a nap és fegyverek
nyomait viseli.
Amikor csatára készülnek, hittel vértezik fel lelküket és acéllal
karjukat, semmint hogy arannyal ékesítenék magukat, hisz az ellenségben
félelmet akarnak kelteni, és nem kapzsiságot. Erős és gyors, nem pedig
pompás és szépen felékesített lovakat választanak; figyelmük a harcra
irányul, mert győzni akarnak, és nem lovas bemutatóra gyülekeznek. Nem
gondolnak a dicsőséggel, és inkább kívánnak rettenthetetlenek, mint
szemet gyönyörködtetőek lenni. Ugyanakkor nem veszekedősek, hirtelenek,
nem kapkodnak szükségtelenül, hanem józanul, okosan és biztosan állnak
fel harci rendbe, amint az atyákról olvassuk. Az igaz izraelita a béke
embere, még akkor is, amikor csatába megy.
Amint a csata sűrűjében találja magát, ez a lovag félre teszi korábbi
lágyságát, mintha azt mondaná: "Ne gyűlöljem azokat, akik gyűlölnek
Téged, Ó Uram; Ne undorodjam ellenségeidtől?" Ezek az emberek azonnal
keményen lecsapnak az ellenségre, birkáknak tekintvén őket. Nem számít
mekkora a túlerő, nem nézik, hogy vad barbárok, hogy félelmet keltő
hordák. Nem saját erejükre támaszkodnak, hanem a Seregek Urába vetik
bizodalmuk, mert Õ az, aki győzelemre vezeti őket. Nem feledik Makkabeus
szavait:" Kis csapat is könnyen győzedelmeskedhet nagy sokaság felett.
Az Egek Urának mindegy, hogy kevesek vagy sokak kezét irányítja - mert a
harc kimenetele nem a nagy hadseregen múlik, a bátorság pedig az Ég
ajándéka". Számos alkalommal megtörtént már, hogy egy ember ezret is
hajszolt, és tízezret is menekülésre kényszerített.
Így hát csodálatos és kivételes módon szelídebbek a báránynál, és
vadabbak az oroszlánnál. Nem tudom, mi lenne helyesebb, ha
szerzeteseknek vagy ha katonáknak neveznénk őket; talán inkább az, ha
mindkettőt felismernénk bennük. Valóban nem hiányzik belőlük a
szerzetesi szelídség, sem a harci erő. Mi mást mondhatnánk, mint hogy
csodálatos módon az Úr cselekedte ezt. Az Úr kiválasztott csapatai ezek,
akiket a Föld sarkairól gyűjtött egybe; Izrael választottjai, akiket
arra rendeltek, hogy jól és hűen őrizzék a sírt, bölcs Salamon
nyughelyét. Minden férfi kezében kard, és kiválón képzett a harcra.
Ötödik fejezet
Jeruzsálem temploma
Főhadiszállásuk Jeruzsálem temploma, amely nem oly nagy, mint az ősi
salamoni mestermű, de nem is kevésbé dicső. Az első templom minden
nagysága romlandó aranyban, ezüstben, csiszolt kövekben és értékes
fákban nyugodott, míg mai párjának teljes szépsége és díszítésének
kecses bája lakóinak vallásos buzgalma és fegyelmezett magaviselete. Az
előbbiben az ember a színpaletta gyönyörű színeit szemlélheti, míg az
utóbbiban az erényeket és jó cselekedeteket tisztelheti. Mert Isten
házának illő díszítése a szentség, ahol ragyogó erények és nem
szemkápráztató márvány gyönyörködtetnek, és inkább a tiszta szívek, mint
a díszes burkolat ragadnak meg.
Természetesen ennek a templomnak is díszes a homlokzata, de inkább
fegyverek, mint ékkövek díszítik, az ősi koronák helyett pedig pajzsok
lógnak a falakról. A gyertyatartók, füstölők és vizeskancsók helyén
nyergek, zablák és lándzsák állanak. Ezek a jelek világosan mutatják,
hogy lovagjainkat ugyanaz a tűz hevíti Isten Házáért, mint amely egykor
Vezérüket tüzelte, midőn fegyvert ragadott szent kezébe - bár nem
kardot, hanem ostort. Zsinegből készítette el, majd belépett a
templomba, és mert a legkevésbé sem találta illőnek, hogy ekkora
nyüzsgés szennyezze az ima házát, kiűzte a kereskedőket, szétszórta a
pénzváltók érméit, és felforgatta a galambárusok székeit.
Megindulva ezért Királyuk példáján, az odaadó katonák úgy gondolják,
hogy még sokkal szégyenletesebb és határtalanul elviselhetetlenebb, hogy
egy szent helyet pogányok jelenléte szennyezzen, minthogy kereskedők
népesítsék be. Lovaikkal és fegyvereikkel szállást vesznek a szent
házban, megtisztítják azt és más szent helyeket minden nem keresztény
szennytől, és kiűzik a zsarnok hordát, majd éjjel-nappal kegyes
cselekedetekkel és hasznos munkával foglalják el magukat. Különösen
lelkes és őszinte tisztelettel illetik Isten templomát: odaadó
szolgálatukkal az igaz testvéri szeretet béke adományait, elkötelezett
engedelmességet és szabadon vállalt szegénységet ajánlanak fel, és nem
állatok húsát, mint az ősi rítusokban.
Ezek a jeruzsálemi események megmozgatták a világot. A szigetek
hallgatóznak, messzi vidékek lakói hegyezik füleiket. Gyülekeznek
Keletről és Nyugatról: mint áradó folyam hoznak dicsőséget a
nemzeteknek, és mint rohanó folyó megörvendeztetik Istennek városát. Mi
lehetne gyümölcsözőbb és kellemesebb, mint látni, hogy ekkora sokaság
siet a kevesek segítségére? Mi más, mint az a kettős öröm, hogy látjuk
ezeknek a korábban kegyetlen gazembereknek, szentségtörő tolvajoknak,
gyilkosoknak, esküszegőknek és házasságtörőknek pálfordulását. Kettős
öröm és kettős haszon, hiszen földijeik éppoly boldogok, hogy
megszabadulnak tőlük, mint bajtársaik, hogy soraikba fogadhatják őket.
Mindkét fél nyert a cserén, mert az utóbbi erejében növekedett, az
előbbi pedig végre békének örvendhet. Így Egyiptom megtérésüknek és
eltávozásuknak örvend, míg Sion hegye és Juda lánya örül, hogy új
védelmezője akadt. Az előbbi örül, hogy kikerült kezeik közül, míg az
utóbbinak minden oka megvan, hogy ugyanezen kezek által várjon
szabadulást. Az előbbi boldogan látja, hogy kegyetlen rablói eltávoznak,
míg az utóbbi boldogan üdvözli hűséges védelmezőit - az egyik tehát az
egyetértés által erősödik, a másiknak pedig előnye származik
távozásukból.
Krisztus így vesz elégtételt ellenségeitől: hatalommal és
dicsőségesen az ő eszközeikkel győzedelmeskedik felettük. Hisz egyaránt
illő és örvendetes, hogy azok akik oly soká harcoltak ellene, végül érte
harcoljanak. Így hát ellenségei közül toborozza katonáit, mint ahogy
egykor Sault, üldözőjét Pállá, prédikátorává tette. Ezért nem
csodálkozom - ahogy Megváltónk is mondta -, hogy a mennyei seregek
jobban örülnek egy bűnös megtérésének, mint sok igaz erényeinek.
Természetesen ennyi bűnös és bűnösen cselekvő megtérése épp olyan sok
jót fog tenni, mint amennyi kárt korábbi bűneik tettek.
Örvendj hát szent város, melyet a Leghatalmasabb szentelt fel
tabernákulumának, hogy egy ilyen nemzedék megmeneküljön benned és
általad! Örvendj, hatalmas Király városa, oly sok örvendetes és még nem
hallott csodának forrása! Örvendj nemzetek úrhölgye és tartományok
királynője, pátriárkák öröksége, az apostolok és próféták anyja,
keresztények dicsősége és hit forrása! Ha Isten megengedte, hogy oly
sokszor bevegyenek, az csak azért volt, hogy alkalmat adjon a bátraknak,
hogy vitézségüket megmutathassák és a halhatatlanság útjára lépjenek.
Örvendj igére földje, ősi lakóidnak tej és méz forrása, most az egész
földnek gyógyító kegyelem és éltető táplálék lettél. Igen, azt mondom,
hogy olyan jó és kiváló talaj vagy, amely gyümölcsöző mélységeibe
fogadta a mennyei magot az örök Atya szívéből. A mártírok mily bőséges
aratását termelted mennyei magodból! Termékeny talajod egy pillanatig
sem szűnt meg tündöklő példáját adni a keresztény erénynek - van amelyik
harmincszoros, van amelyik hatvanszoros, van amelyik százszoros
gyümölcsöt hozott. Ezért akik látnak Téged, boldogan telnek el
kedvességed hatalmas bőségével, és mérhetetlen adakozókedved jól tartja
őket. Ahová mennek, nagy jóságod hírét terjesztik, eljuttatják
dicsőséged ragyogását azokhoz, akik még soha sem látták, és még a föld
sarkain is hirdetik csodáidat.
Fordította: Parragh Mónika
(holloszarny.hu)