Súlyos kérdéseket várnak az áprilisi NATO-csúcsra
A
NATO alapításának hatvanadik évfordulója alkalmából a jövő hónapban
esedékes csúcstalálkozó elvben ünneplésre szolgál, de Barack Obama
amerikai elnöknek a szövetség jövőjével kapcsolatos nagyon kényelmetlen
kérdésekkel kell szembenéznie - írta Judy Dempsey elemző az International Herald Tribune hasábjain.
Elvben
van mire büszkének lenni. Az Egyesült Államok által 1949-ben
létrehozott szövetség, amelynek célja az volt, hogy megvédelmezze
Nyugat-Európát a Szovjetunió katonai erejével szemben, megérte
hatvanadik születésnapját. Ez nem kis eredmény egy transzatlanti
szervezet számára, hiszen különösen 1991 óta, amikor véget ért a
hidegháború, szükségességét ismételten kétségbe vonták.
Az
Obama-kormányzat azzal fenyeget, hogy megkerüli a NATO-t
Afganisztánban, a szövetség legfontosabb katonai műveletének
színhelyén. A különösen az ország déli részén romló katonai és
politikai helyzetben Obama úgy döntött, hogy további 17 ezer amerikai
katonát küld Afganisztánba. Ha az európaiak nem tesznek hasonló
vállalást - és nincs jele, hogy tennének - az Egyesült Államok szép
csendben ki fogja szorítani a NATO-t az ottani döntéshozatalból.
Erre
a terep már alkalmas. A NATO-vezette Nemzetközi Biztonsági Erő, az
ISAF, valamint az OEF (Operation Enduring Freedom) nevű speciális, a
lázadók elleni küzdelemre kiképzett egység élén egyaránt amerikai
tábornok áll. A NATO szerint két különálló szervezetről van szó. A
valóságban az Egyesült Államok vezeti mindkettőt és bármikor
kiszoríthatja az európaiakat.
Marcel de Haas, a nemzetközi
kapcsolatokkal foglalkozó, Clingendaelben működő holland intézet
biztonsági szakértője szerint nem is lehet elvárni másféle amerikai
magatartást. „A NATO megosztott a védelmi kiadások, Oroszország, a
további bővítés és az afganisztáni csapaterősítés tekintetében. Obama
azzal szembesül, hogy szinte egyetlen európai ország sem kész arra,
hogy bármi többet nyújtson az eddiginél Afganisztánban."
Nem ez
lenne az első eset, hogy az Egyesült Államok elfordul az általa
alapított szövetségtől. Szerbia 1999 évi NATO-bombázása például szörnyű
csalódás volt. Az Egyesült Államok - és akkori elnöke, Bill Clinton -
számára kiábrándulást okoztak a NATO „bizottságban meghozott döntései"
és az, hogy Európa nem rendelkezett az alapvető felszereléssel sem
olyan területeken, mint a logisztika és a kommunikáció.
A
Bush-kormányzat hasonlóan reagált. A 2001. szeptember 11-i terrorista
támadások után a NATO, történetében először, alapokmányának V.
cikkelyét idézte, amely kötelezi a tagállamokat a segítségnyújtásra, ha
valamelyik tagállamot agresszió éri. Az Egyesült Államok azonban
hűvösen elutasította az ajánlatot. A NATO helyzete tovább romlott,
amikor Washington, érzékeltetve az Irak megtámadására irányuló amerikai
tervek által kiváltott NATO-nézeteltérésekkel kapcsolatos
sértődöttségét, az invázió támogatására „az erre önként kész országok
koalícióit" hozta létre.
Amikor a NATO 2003-ban átvette
Afganisztánban a soknemzetiségű ISAF erők parancsnoki posztját, minden
áron be akarta bizonyítani az Egyesült Államoknak, hogy tudja kezelni
az új kihívásokat, sőt még „működési területén" kívül, hagyományos
európai támaszpontjától távol is képes fellépni. A gond az, hogy
miközben a NATO és az Egyesült Államok már 61 900 katonával van jelen
Afganisztánban, az európai csapatok még olyan alapvető eszközöknek
sincsenek a birtokukban, mint a helikopterek, tábori kórházak, F-16-os
vadászgépek és olyan szállító repülőgépek, amelyek tankokat és
csapatokat képesek mozgatni az országon belül.
Németországot,
amelynek 3600 katonája van a terepen, „nemzeti záradékok" korlátozzák,
akárcsak más országokat: katonáik bizonyos órákban nem járőrözhetnek,
nem merészkedhetnek túl bizonyos határokon és nem küldhetik őket Délre.
Az Egyesült Államok lemondott arról, hogy német csapatok segítségét
kérje Dél-Afganisztánban. Németországban ez választási év.
Washington
néhány olyan hű szövetségese viselte a harc fő terhét Délen, mint
Ausztrália, Nagy-Britannia, Kanada, Dánia, Hollandia és Lengyelország.
A „Déli Csoport" nemrég Edinburgh városában vitatta meg az Egyesült
Államokkal a követendő stratégiát - több más NATO-tagállam bánatára,
amelyek szintén igényt tartottak volna a meghívásra.
Stephen
Flanagan, a washingtoni stratégiai és nemzetközi tanulmányi központ
(CSIS) rangidős alelnöke szerint „az amerikai kormányzat az atlanti
szövetség vonakodó támogatása miatt a NATO helyett egyre inkább a
részvételre kész országok koalícióira helyezi a hangsúlyt".
Ha
az európaiak nem hajlandók a részvételre, annak meglesz az ára. Ha a
NATO marginalizálódik, elvesztik befolyásukat. Azonban éppen a befolyás
biztosítása volt fontos az európaiak számára az 1990-es Balkán-háborúk
vége óta. Aztán amiatt panaszkodtak, hogy nekik kell „a tányérokat
mosogatni" az amerikai vezetésű katonai akciók nyomán - amin az
értendő, hogy nem volt beleszólásuk a háborús döntésekbe, de aztán
elvárták tőlük, hogy ők fizessenek az újjáépítésért.
Nagy-Britannia
és Franciaország abbeli törekvésétől ösztönözve, hogy megszüntessék ezt
az egyensúlyhiányt, Európa saját védelmi képességeket és struktúrákat
igyekezett kiépíteni. Csakhogy az európai országok többsége, köztük
Németország, Olaszország és Spanyolország, sohasem volt hajlandó a puha
erőt - diplomácia, békefenntartó missziók, fejlesztési segély - valódi
kemény erővel párosítani, ami haderőt és több védelmi kiadást is
jelent. A puha erő alkalmazása is gyakran nyomorúságos volt: az afgán
rendőrség német kiképzése kudarcnak bizonyult, de nem ment sokra az
olaszok próbálkozása sem az erős afgán igazságszolgáltatás
megteremtésére.
Hosszabb távon a NATO peremre szorítása
veszélyeztetné azt a biztonsági ernyőt is, amelyet az Egyesült Államok
1949 óta biztosított Európának. „A NATO már leértékelődött" - mondta
Jan Techau, a német külkapcsolati tanács biztonsági szakértője. „Egy
olyan időpontban, amikor új gondolatokkal kellene előállnunk
Oroszország és Afganisztán kezelése, a NATO kiszélesítése és a
szövetség új doktrínája tekintetében, az európaiak befelé tekintenek."
Judy
Dempsey mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a NATO-nak nem
sok ünnepelni valója lesz áprilisi csúcsértekezletén. http://www.iht.com/articles/