A kapitalizmus kimúlása?

Wallerstein: „A kilábalás a korábbi modellek alapján már nem lehetséges”

A Tokióban megjelenő The Asia-Pacific Journal terjedelmes interjút közöl Immanuel Wallersteinnel, a világrendszerek híres történészével, aki a gazdaságpolitika és a kapitalizmus jövőjének átgondolására szólít föl. Wallerstein először a válság jellegzetességeit határozza meg. Szerinte a jelenlegi krízis nagyon ritka a történelemben. 1945 után mintegy 25 évig az Egyesült Államok megkérdőjelezhetetlen hatalommal bírt, ami hatalmas gazdasági expanzióval járt együtt. A világgazdaság történetében ilyen méretű gazdasági növekedésre korábban nem volt példa. 1970 körül azonban mind az amerikai dominancia, mind a globális növekedés megszűnt. Az amerikai hegemónia azóta folyamatosan hanyatlik. Ezekben az években a világ belépett a Kondratyev-féle B ciklusba, a világgazdaság 30 éven keresztül viszonylagos stagnálást mutatott. Ennek a ciklusnak a legfontosabb jellemzője az volt, hogy az ipari monopóliumok profitjai a korábbiakhoz képest visszaestek.

Ennek két következménye lett. Az egyik az, hogy a feldolgozóipar olyan területekre költözött, ahol az alacsonyabb munkabérköltségek növelhették a profitot, ami a fejlődő országok iparának fellendülését eredményezte. A másik következmény pedig az, hogy a tőke az alacsony profitot ígérő termelésből a nagyobb profitot nyújtó pénzügyi szférába áramlott át, mindenekelőtt a különböző spekulációs ügyletekbe. Mindez a foglalkoztatás csökkenését eredményezte, amit persze mindenki igyekezett elkerülni és máshová exportálni. A pénzügyi spekuláció azonban szükségképpen összeomlott, a B ciklus pedig véget ért. Ma itt tartunk.

Ezzel együtt az Egyesült Államok dominanciája is megszűnt, ma már multipoláris világban élünk, ez a folyamat pedig visszafordíthatatlan. A pénzügyi összeomlás teljes, depresszió van, s komoly defláció várható. A folyamatok teljes mértékben illeszkednek a Kondratyev-féle B ciklus jellegzetességei közé.

Kérdésre válaszolva Wallerstein kifejti, hogy a tőkés világgazdaság alapvető válságon megy keresztül, a rendszer át fog alakulni, sőt el fog tűnni és egy másfajta rendszer fogja átvenni a helyét. Az egyensúly annyira megbomlott, hogy helyreállítani még időlegesen sem lehetséges. Vagyis kaotikus helyzetben vagyunk. Két lehetőség van: vagy jobb, vagy rosszabb rendszer fog létrejönni, mint a jelenlegi kapitalizmus.

Az amerikai fogyasztók az 1990-es és 2000-es években nagyon eladósodtak, ahogy maga az állam is. Utóbbi szimbiózisjellegű kapcsolatba került Kínával és egy sor másik országgal, melyek amerikai államkötvényekbe fektették valutatartalékaikat. Az Egyesült Államok teljesen függővé vált ezektől a kölcsönöktől, amelyeket újabb hitelekből fizettek vissza. Mivel pedig a dollár az utóbbi években folyamatosan veszített az értékéből, a kínaiak stb. által befektetett és dollárba átváltott pénz is elértéktelenedett. Az amerikai világhegemónia egyik pillére, a dollár tehát megrogyott, de ugyanez történt a másik pillérrel, a katonai erővel, mely teljesen le van kötve. Az Egyesült Államok ma Afganisztán és Irak miatt más válságövezetekbe egyetlen katonát sem lenne képes küldeni, legfeljebb bombázókat, vadászrepülőgépeket és modern technikát. Amerikának tehát ma nincs katonai ereje. Ezzel pedig mások is tisztában vannak vagy lesznek.

Az amerikai pénzügyi válság ráadásul minden eddiginél súlyosabb. A dollár már csak egy a sok valuta közül. Amerikai szemszögből rossz a helyzet, ezért is választották meg Obamát. Csakhogy ő sem varázsló. A legtöbb, amit tehet, hogy némi szociáldemokráciát honosít meg Amerikában. Ez enyhítheti, de meg nem szünteti a bajokat, s nem lehet képes az amerikai világhegemónia helyreállítására.

Azért vagyunk a kapitalizmus végső válságában, mert az ebből való kilábalás a korábbi modellek alapján már nem fog sikerülni. Gazdasági válságok, B ciklusok sokszor előfordultak az elmúlt ötszáz évben és megvoltak a belőlük való kilábaláshoz a módszerek. A mostani krízisre azonban ezek nem alkalmazhatók, mert ez „túlságosan kemény" válság.

Wallerstein szerint az Obama-adminisztráció képtelen lesz megoldani mindazokat a gigantikus feladatokat, amelyek előtte tornyosulnak, mert a nemzetközi színtéren nem lesz hozzá elég ereje. A világban nyolc-tíz hatalmi központ formálódik, így az amerikai törekvések korlátokba ütköznek. A Rio Csoport brazíliai találkozója volt 200 év óta az első olyan tárgyalás, amelyen minden egyes latin-amerikai és karibi ország részt vett, miközben az Egyesült Államokat, Kanadát és az európai államokat nem hívták meg. Csak a kolumbiai és a perui államfő nem jött el, akik tudvalévőleg Amerika-barát politikát folytatnak, de még ők sem bojkottálták a rendezvényt. Obama semmit sem tehet az ilyen kezdeményezések ellen. Immár az Európai Unió is egyenrangú félként szeretné az Amerikával való barátságát megújítani.

A kép tehát „nagyon egyértelmű". Nemrég Kína, Japán és Dél-Korea vezetői tartottak csúcstalálkozót a válság kapcsán, ami felér a politikai együttműködésükkel. Obama ezen sem változtathat. Végeredményben semmit sem tehet az ellen, hogy az Egyesült Államok már nem a világ egyedüli vezetője. A világ már nem akarja, hogy Amerika vezető legyen, azt akarja, hogy lehetséges partner váljon belőle. Világgazdasági értelemben tehát a keze meg van kötve. Amit tehet, az az, hogy odahaza szociáldemokrata intézkedéseket vezet be megakadályozandó egy „országos felkelést". Építhet hidakat a munkahelyteremtés érdekében, új egészségügyi programot indíthat a lakosság minél szélesebb körű ellátása érdekében, amik jó dolgok, de csak országos, helyi dolgok. Csak annyit tehet, amennyit más vezetők a saját országaikban tesznek. Ha felismeri a korlátait, nagy sikert arathat, ha nem, kudarcot vall. A világpolitika ügyeiben sem kellene nagy célokat kitűznie, mert ezek meghaladják az erejét (Pakisztán, Afganisztán, palesztin-izraeli békefolyamat). Visszább kellene fognia magát a nyilatkozatok, a retorika szintjén is.

Wallerstein úgy látja, a nyolc-tíz felemelkedő világhatalmi centrum túl sok. E centrumoknak meg kell állapodniuk egymással. Az együttműködések, „hatalmi játszmák" kora következik. Az interjúalany már 1980-ban leírta, hogy a legoptimálisabb megoldás az lenne, ha az Egyesült Államok a Távol-Kelettel, Európa Oroszországgal szövetkezne szorosabban, India pedig választhatnak közülük.

Politikai ellentét feszül a Davosi Fórum és a Porto Allegre-i Szociális Világfórum törekvései között. A válságra a két tanácskozás különböző válaszokat kíván adni. A davosiak meg sem próbálják helyreállítani a kapitalizmust, helyette alternatívát keresnek, mely a jelenlegi egyenlőtlenséget, hierarchiát fenntartja. Porto Allegre viszont relatíve demokratikus, egalitárius rendszert szeretne. Ám egyik oldalnak sincs világos víziója arról, hogy mindez milyen strukturális változásokat igényelne. Ráadásul egyik oldal sem egységes. Arról is zajlik a vita, hogy mit jelent egyáltalán az, hogy egalitárius világ. 200 éve vitatkoznak a jakobinizmuson. Ez eredetileg azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az emberek egyenlők legyenek. A jakobinusok a francia forradalom alatt ezt meg is próbálták megvalósítani. Ugyanezt tették az orosz és a kínai forradalmárok. Ma sokan a virágzó multikulturális világ mellett teszik le a garast, de nem tudni, ez pontosan mit takar. Kétágú stratégiára volna szükség: az egyik ág a közeljövővel foglalkozna, hiszen az emberek képtelenek 10, 20 évnél messzebbre tekinteni, a másik ág pedig az új világrend kialakulásával törődne, ami állandó vitát, tárgyalást, párbeszédet és a nézőpontok integrációját követeli meg.

http://www.japanfocus.org/-I-Wallerstein/3005

A neopopulizmus természetrajza

A latin-amerikai baloldal hármassága

Ignacio Walker volt chilei külügyminiszter (2004-2006) a The Dissent Magazine-ban arra vállalkozik, hogy feltárja a latin-amerikai populizmus belső ellentmondásait. Ennek kapcsán megállapítja, hogy a latin-amerikai baloldalban három vonulat van jelen: a populizmus, a marxizmus és a szociáldemokrácia. E földrész 20. századi története lényegében nem más, mint a 20-as, 30-as években megjelenő oligarchikus hatalomgyakorlás válságára adott válaszok keresése. A lehetséges válaszok közül a legszembeszökőbb éppen a populizmus. Walker szerint még mindig tart a század elején elkezdődött desoligarquización folyamata, ami magyarázatot jelent a „neopopulizmus" megjelenésére különösen Hugo Chávez Venezuelájában, Evo Morales Bolíviájában és Rafael Correa Ecuadorjában. Ettől függetlenül az utóbbi években új szociáldemokrata baloldal jelent meg, mely egyértelműen elkötelezte magát a demokratikus intézmények irányában, s amely különbözik mind a marxizmustól, mind a populizmustól.

A populizmus útjában három jelenség állt: a második világháború utáni demokratizálódási hullám, az állami irányítással végbemenő iparosítás problémái, valamint a hidegháború és a kubai forradalom körülményei. A populizmus persze nem tűnt el: Brazíliában Joao Goulart a 60-as évek elején, Peruban Juan Velasco Alvarado a 60-as évek végén, Salvador Allende pedig Chilében a 70-es évek elején populista gazdaságpolitikát folytatott. Az új bürokratikus és tekintélyuralmi rezsimek, a 70-es években elindított piaci reformok azonban végül megpecsételték a régi populizmus és a „nemzeti-népi" állam sorsát.

A neopopulizmus később négy ütemben erősödött meg.

1. Az 1982-es adósságválság nyomán Peruban Alan García, Argentínában Raul Alfonsín, Brazíliában pedig José Sarney olyan gazdaságpolitikát folytatott, melynek következtében a 80-as évek „elveszett évtizeddé" váltak. Ezt a „populista ciklust" azonban meg kell különböztetni a populista rezsimektől. A cél az volt, hogy a gazdaságot felpörgessék, a béreket pedig növeljék. Ez eleinte növelte a politikusok népszerűségét, később viszont hiperinflációt eredményezett (Peru: 5000%, Bolívia: 11 000%) a 80-as évek közepén. A gazdasági válság társadalmiba csapott át, tüntetések követték egymást, a politikusok népszerűsége pedig lehanyatlott. Alfonsín elnök idejekorán volt kénytelen átadni a helyét Carlos Menemnek. A demokratizálódás paradox módon utat nyitott a neoliberális reformoknak a 90-es években.

2. A neoliberális neopopulizmus korai változatait nem a bal-, hanem a jobboldal alkalmazta. Fernando Collor de Mello Brazíliában, Menem Argentínában, Alberto Fujimori pedig Peruban a 90-es években nem csupán az ún. „washingtoni konszenzus" szelleméhez idomuló neoliberális gazdasági reformokat hajtottak végre, hanem népszavazásokra támaszkodó „képviseleti" demokráciát is bevezettek. A rendeletekkel kormányzó és közvetlenül a tömegekre támaszkodó elnökök eleinte nagy népszerűségnek örvendtek (Menemet és Fujimorit is újraválasztották). A kísérlet végül csúfos kudarcot vallott. Argentína 2001-ben mély gazdasági válságba süllyedt, Fujimori száműzetésbe menekült, Chile nemrég adta ki Perunak, ahol korrupciós vádakkal illetik. 2003-ban Bolíviában elűzték Gonzalo Sánchez de Lozadát, La Paz utcáin az összecsapásokban több tucatnyi ember vesztette életét. A populizmus azonban a neoliberalizmus ellentéteként fennmaradt.

3. A 90-es évek végén és a 2000-es évek elején emelkedett fel a baloldali neopopulizmus, amit az tett lehetővé, hogy a hagyományos intézmények és elitek felbomlottak csapást mérve a pártrendszerre (hat kormány Bolíviában hat év alatt, hét kormány Ecuadorban tíz év alatt), valamint a társadalom különböző szektorai új szociális követeléseket fogalmaztak meg. A hangulatot jól jellemzi egy limai graffiti: No más realidades, queremos promesas! (A valóságból elegünk van, ígéreteket akarunk!) Ez a vágy juttatta hatalomra Chávezt, Moralest és Correát. Ezek a rendszerek demokratikusnak mondják magukat, ugyanakkor a vezető kiemelkedik, mintegy „felette áll" az intézményeknek, hiszen egy személyben „testesíti meg a népet". A hatalom személyessé válása tehát itt is jellemző.

4. A 90-es évek neoliberális reformjaira adott populista és nem populista válaszok elhozták a szociáldemokrata pillanatot. Chávez rezsimje egyáltalán nem tipikus Latin-Amerikában, sokkal inkább kivétel. Még a sok tekintetben hasonló Bolíviával szemben is hatalmasak a különbségek. Bolíviában például az ellenzék még most is többségben van a Szenátusban, kilenc tartományból ötnek az élén pedig ellenzéki politikus áll. Ecuadorról még korai bármit is mondani, Argentína pedig valahol az egy személyi demokrácia és az „intézmények demokráciája" között helyezkedik el. A 90-es évek neoliberális reformjaira nemcsak populista, hanem nem populista válaszokat is adtak, sőt Latin-Amerikában az ilyen országok vannak többségben. Latin-Amerikát tehát korántsem a Chávez-rezsim reprezentálja. Számos helyen jobboldali vagy jobbközép kormányok vannak hatalmon, például El Salvadorban, Kolumbiában, ahol Alvaro Uribét több mint 60%-os többséggel választották meg és választották újra, és Mexikóban, ahol Felipe Calderón jobbközépről érkezett. Két tipikus baloldali neopopulista, a mexikói Andrés Manuel López Obrador és a perui Ollanta Humala vereséget szenvedett. Mindez azt bizonyítja, hogy a neopopulizmus egyáltalán nem egyeduralkodó és mindenütt jelenlévő dolog a térségben.

A latin-amerikai baloldalon belül vannak marxisták, populisták és szociáldemokraták. A marxisták és a populisták az utóbbi időben félretették történelmi ellentéteiket, amint azt a Fidel Castro és Chávez közötti szövetség is mutatja. A szociáldemokratákról azonban nem szabad megfeledkezni. Talán kevésbé látványos, mint a Chávez-féle baloldal, de legalább annyira hatékony, különösen ha a demokratikus intézmények konszolidálásáról van szó. Ez a szociáldemokrata baloldal piacbarát, támogatja a globalizációt, mert úgy véli, lehetőségeket teremt.

A szociáldemokraták, valamint a marxisták és a populisták között éles választóvonal húzódik. A marxista baloldal képviselői között találjuk Fidel Castro Kubáját, a Chilei Kommunista Pártot, az El Salvador-i Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front egyes csoportjait, a nicaraguai Sandinista Nemzeti Felszabadítási Frontot, Brazíliában pedig a Munkáspárttól balra lévő pártokat és szervezeteket. E mozgalmak a 60-as évekhez képest óriási változásokon mentek keresztül. Chilében ugyanakkor a Pinochet-diktatúra idején széles körben felfedezték az európai baloldali gyökereket, a szociáldemokrácia „reformista" értékeit. A chilei szocialista baloldal megújulása megmutatkozott a Concertaciónban, a szocialisták és a Kereszténydemokrata Párt 90-es és 2000-es évekbeli egymásra találásában. Ricardo Lagos és Michelle Bachelet szocialista elnöksége (2000-2006, ill. 2006-) a „szociáldemokratizálódás" térnyerését igazolja.

Persze nem Chile az egyedüli példa. Fernando Henrique Cardoso (1994-2002) és Luiz Ináció Lula da Silva (2002-2010) Brazíliában ugyanezt az irányvonalat követi. Ebbe a vonulatba illeszkedik, csak a médiafőcímekben nem jelenik meg, Tabaré Vásquez Uruguayban, Lionel Fernández a Dominikai Köztársaságban (Hipolito Mejíát, a populizmus tipikus képviselőjét váltotta fel), Martín Torrijos Panamában, Oscar Arias Costa Ricában, sőt még Alan García is Peruban, aki a 80-as években még populista volt, ma azonban egész másként politizál. Guatemalában a mérsékelt balközép Alvaro Colón nemrég választási vereséget mért a keményvonalas Otto Pérez tábornokra egy olyan országban, ahol a múlt évben a politikai erőszak nyomán ötezren vesztették életüket. A karibi országok többsége szintén „munkáspárti" vagy szocdem.

Latin-Amerikában tehát a hangzatos baloldali populista nyilatkozatok mellett a szociáldemokrata pártok csendben dolgoznak a demokratikus intézmények megerősítésén. Ezen a földrészen nem a populizmus, hanem a szegénység, az egyenlőtlenség és a hagyományos politikai intézmények és elitek felbomlása jelenti a legnagyobb problémát. A térség történelméből azonban megtanulhattuk, hogy a fejlődés és a demokrácia felé az utat nem lehet lerövidíteni, azt végig kell járni. Márpedig a populizmus éppenséggel le akarja vágni ezt az utat: a szociális követelések azonnali kielégítését ígéri. Egy ennél kevésbé látványos, kevésbé hősies, ám sikeresebb út is létezik Latin-Amerika számára, a politikai demokrácia, a gazdasági növekedés és a társadalmi egyenlőség megvalósítását kereső szociáldemokrácia.