A kínai katolikus egyház nehézségei és lehetőségei

John Tong Hon újonnan kinevezett kínai bíboros, Hong Kong érseke nyilatkozott a kínai egyház helyzetéről az olasz 30Giorni című lapnak. Az interjúban összefoglalta a konzisztóriumon elhangzott hozzászólását. A kínai egyház helyzete bonyolult, de reményteljes – derül ki szavaiból.

A kínai helyzet értékeléséhez három kulcsszót használt: csodálatos, nehéz, lehetséges.

Csodálatos, hogy az utóbbi évtizedek során a kínai katolikus egyház a felé irányuló nyomás ellenére is hatalmas növekedést mutat. 1949-ben 3 millió katolikus élt az országban, ma legalább 12 millió. 1980-ban 1300 pap teljesített szolgálatot Kínában, ma már 3500. Rajtuk kívül 5 ezer szerzetesnővér tevékenykedik az országban, kétharmaduk a kormány által nyilvántartásba vett intézmények keretei között. Az 1400 szeminarista közül 1000 a kormány által finanszírozott szemináriumokban részesül képzésben. Tíz hivatalos papképző intézet létezik, a földalatti egyház pedig hat hasonló intézményt működtet. 1980-tól napjainkig 3000 papot szenteltek, és 4500 szerzetesnővér tett fogadalmat. A papok 90 százaléka 25 és 50 év közötti.

Nehéz a helyzet, mert az úgynevezett patrióta egyházon keresztül a kormány ellenőrzést gyakorol az egyház felett. A patrióta egyház a szocialista országok tipikus intézménye, néhány kormányhoz hű keresztény segítségével az egyháztól idegen szervezeteket hoz létre az egyház ellenőrzésére. A pápa 2007-ben levelet írt a kínai keresztényekhez, amelyben elmondta: ezek a szervezetek nem a katolikus doktrína szerint tevékenykednek. Ez látszik abból is, hogy 2010-2011-ben nagyon sok illegális püspökszentelés volt az országban.

Harmadikként a lehetséges szót használta a bíboros, az egyház előtt rejlő lehetőségeket hangsúlyozva. Egy olyan püspök szavait idézte, aki megélte az 1951 és 1979 közötti időszak erőszakos üldöztetését. Ez a püspök azt vallja, hogy a próbatételek során megtapasztalta: minden dolgunk Isten kezében van. Isten arra is képes, hogy javunkra fordítsa a nehézségeket. Tong Hon azt látja, hogy az egyház felett gyakorolt ellenőrzés nem csökkenti a hitet, éppen ellenkezőleg, növeli az egyház egységét. Reménykedik benne, hogy a problémák hamarosan megoldódnak, ha nem is azonnal.

Ő maga igyekszik türelmes lenni és mindig kész a párbeszédre: mindenkivel, a kommunistákkal is. Meg van győződve arról, hogy párbeszéd nélkül semmit nem lehet megoldani – ugyanakkor szilárdan ragaszkodni kell alapelveinkhez is. Konkrét esetben ez azt jelenti, hogy az új püspök csak akkor fogadhatja el  a püspökké szentelést, ha a Vatikán is jóváhagyja. Ez hitvallásunk része, az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházban hiszünk – vallja. Nem szabad lemondani a hit és az erkölcs igazságairól sem, így az élet védelméről, az ember elidegeníthetetlen jogairól, a házasság felbonthatatlanságáról.

Tong Hon elmesélt egy tanulságos esetet a kínai egyház történetéből. Jin Luxian (Csin Lu-hszian) 1985-ben részesült a Vatikán által nem elfogadott püspöki kinevezésben. Ő maga is jelen volt a szentelésen, mert a leendő sanghaji püspök – aki korábban be is börtönöztek Kínában – kérte a támogatását ebben a nehéz pillanatban. Elmondta neki, hogy meg akarja őrizni a hitét és az egyetemes egyházzal való közösséget, levelet fog írni a pápának, amelyben kéri a Szentszék fennhatóságát szolgálata felett. Mindent mérlegre tett, és úgy gondolta, hogy abban a történelmi pillanatban nincs más lehetősége, mint elfogadni a püspöki kinevezést. Ily módon vihette előre a sanghaji egyház ügyét, menthette meg a papi szemináriumot. A Szentszék hét évvel ezelőtt ismerte el őt Sanghaj legitim püspökének.

Hong Kong érseke végül megvallotta, mit gondol arról, hogyan lehet ma megélni az egyházi küldetést Kínában. Véleménye szerint nem helyes azt vizsgálni, hogy az egyházi emberek minden egyes lépése tökéletes-e, hiszen útjuk során ők is tévedhetnek és bocsánatot kérhetnek bűneikért. Hosszú távon látható igazán, hogy egy pap vagy püspök szívében a jó iránti vágy él-e. Hosszú távon válik láthatóvá, ha valóban Istenért, az egyházért és a népért munkálkodik, hűségesen kitart, a nehéz helyzetekben is a Jézus iránti szeretet vezeti.

Forrás: Vatican Insider

Magyar Kurír

Újabb globális tőzsdemanipuláció előkészületei zajlanak

Korábban már többször említettük, hogy Oroszország nyersanyagexportja egy sajátos, kétoldalú függő viszonyt alakított ki. Nem csak Európa függ az orosz kőolaj- és földgázexporttól, hanem Oroszország függésbe került az európai felvásárló piactól. A felszínes diplomácia mögött a nyugati és az orosz gazdasági térség közt olyan pénzügyi háború zajlik, melyre csak nagyon keveseknek van tényeges rálátása. Ez a kölcsönös függés békeidőben mindkét fél számára előnyös, azonban az orosz vezetés nem biztos, hogy tudatába van annak, hogy a nyugati érdekeltségek nemsokára ezt a piaci kitettséget fogják felhasználni az ország destabilizálására.

Az európai gazdasági térségben fokozatosan háttérbe szorítják az orosz érdekeltségeket, miközben a nyugati vállalkozók egyre több és egyre jelentősebb befektetést intéznek Oroszország területén. Ez a folyamat a régóta fennálló kereskedelmi egyensúlyt szép lassan felborítja. Oroszország hatalmas bevételekhez jut a nyersanyagbázisa európai értékesítéséből, azonban az országban kiépülő nyugati befektetések magukban hordozzák azt a veszélyt, hogy ugyanennyi bevételt akármikor kivihetnek az országból. Jelenlétük egyelőre előnyös az orosz gazdaság számára, ezért az orosz vezetés több téren is támogatja a nyugati befektetéseket. A közeljövőben azonban számolni kell azzal, hogy a nyugati befektetések beindíthatnak egy olyan pénzszivattyút, ami ellensúlyozza Oroszország nyersanyagexportból származó bevételeit, ezeket az összegeket egyszerűen kivonják az országból és nyugatra viszik. Pénzügyi úton kiegyensúlyozzák a nyugati rendszer függőségét az orosz nyersanyagtól, miközben Oroszország továbbra is függésben van az európai felvevő piactól. Ezzel a nyugati gazdaság felé billen a mérleg, és az orosz gazdasági térség sakkhelyzetbe kerül. Egy olyan rejtett hadmozdulat kezdeti lépése ez, amely összefügg az Irán elleni háborús retorika elhúzódásával is.

Ugyanis abban a pillanatban, mikor a nyugati befektetések elkezdenek pénzszivattyúként működni az országban, a nyugati gazdasági gépezet egy akkora sokkot fog adni az orosz gazdaságnak, ami feje tetejére állíthatja a teljes költségvetést. Ezt az orosz vezetésnek kiemelt kockázatként kell kezelnie, mert a költségvetési egyensúly felborulása rögtönzésszerű ellensúlyozást kíván, és olyan társadalmi feszültségeket hozhat felszínre, ami alááshatja Putyin kormányzatát és az ellenzék megerősödéséhez, illetve egy újabb IMF partner politika megjelenéséhez vezethet.

Az Irán elleni háborús retorika egyre inkább elhúzódni látszik, melynek hatásai már kézzel foghatóak. Európában emelkednek a benzinárak, mivel a nyersolaj ára fokozatosan növekszik. Ez azonban nem csak az iráni olajembargónak tudható be, de az iráni olajexport csökkenésének sem. Megindult egy olyan folyamat, ami a nyugati gazdasági rendszer önvédelmi mechanizmusának is tekinthető, de egyben Oroszország gazdasági destabilizálására is irányul. Ennek a folyamatnak az a lényege, hogy a nyugati kapitalista rendszer a virtuális tőkével végrehajtott manőverekkel globális viszonylatban ellensúlyozni akarja a fizikai termelésben jelentkező hiányt. Maga a folyamat úgy épül fel, hogy a nyugati médiában egyre hangosabban jelenik meg az olaj árának közelgő robbanása. Mindennapos hírként jelenik meg a lehetséges iráni háború, ami az olaj árát az egekbe rántja. A háború mindeddig elmaradt, de a hírek maradnak. Ez a hírverés szerte a nyugati világban összpontosítja a magánbefektetőket és a nagyobb alapkezelőket egyaránt. A befektetőket a profit vágya mozgatja, és a közelgő háború képe hatalmas profittal kecsegtet. Az olaj árának emelkedéséből rengeteg befektető remél hatalmas bevételeket, ennek hatására a már nagyrészt virtuálisan működő tőzsdei rendszerben hatalmas mennyiségű spekulatív tőke összpontosult az olajkereskedelemre. A nagyobb alapkezelők vételi pozíciói már erősebb hajtóerőt jelentenek az olaj árának, mint maga a fizikai termelésben jelentkező hiány.

Abban a pillanatban, hogy vagy a feszültség további fokozása, vagy egy valós fegyveres konfliktus tovább hajtja a nyersolaj árát, a virtuális tőke nagy része ki fog vonulni ebből az üzletből. A nagyobb alapkezelők realizálják a nyereségeiket, ami - ha a média is rásegít - jóval alacsonyabbra fogja csökkenteni az olaj árát, mint az a valós termelési viszonyok alapján alakulna. A nyugati vezetés az alapkezelők és a médiagépezet segítségével az aranyárfolyam tavalyi összeomlásához hasonló bedőlést tudja előidézni az olaj árfolyamában is, abban a pillanatban, amikor a helyzet úgy kívánja.

Hogy élnek-e majd ezzel a lehetőséggel, az már egészen más kérdés, de ha ez megtörténik, és a média segítségével elveszik a befektetők kedvét az olajkereskedelemtől, az a főbb olajexportőröket rákényszeríti arra, hogy a készleteiket olcsóbban értékesítsék (persze kitermelési ár fölött) - mert azzal még mindig jobban járnak, mintha egyáltalán nincs bevétel. Ha ez megtörténik, az egyrészt sokkot okoz az iráni gazdaságnak, ami a lassan kialakuló élelmiszerválsággal együtt a nyugatiak számára jobb feltételeket jelent a háborúhoz, másrészt hatalmas sokkot okoz az orosz gazdaságnak, ugyanis az orosz állami költségvetés a jelenleginél magasabb olajárakkal számol, és az olajárak bedöntése akkora költségvetési kiigazításra kényszeríti az orosz kormányt, ami mellett nagyon nehezen tudják elkerülni - ha el tudják egyáltalán - a megszorításokat, de mindenféleképpen a fizetések csökkenéséhez, vállalkozások csődbe jutásához vezet (ha nem is túl magas arányban). Ez így összességében támogatói bázissal láthatja el a nyugatbarát belső ellenzéket, ami megint csak - jobb feltételeket teremt a háborúhoz.

A folyamatban fékként részt vesznek a nyugati államok arab szövetségesei. Szaúd-Arábia és más főbb olajexportőrök akkor is olcsó olajjal fogják ellátni a nyugati gazdaságot, ha Irán, Oroszország és szövetségeseik egységesen magasan akarják tartani az árakat. Nem véletlen, hogy Szaúd-Arábia a korábbi válságok során nem árusította ki olajtartalékát a nyugati államoknak. Ha a keleti blokk ki akarja védeni ezt az újabb gazdasági merényletet, akkor elsősorban a nyugatiakkal szövetséges arab tényezőket kell kezelésbe venniük. Azt láthatjuk, hogy akárcsak a világban zajló politikai változások esetében, a háttérben zajló gazdasági hadviselés során is a Közel-Kelet államai lépnek fel katalizátorként.

Végvári Ákos

Katar a Közel-Kelet vezető hatalmának szerepére törekszik

Katar miniszterelnöke az Arab Liga március 10-én tartott Miniszteri Tanácsán azt mondta, "eljött az idő, hogy az arab nemzetközi erők Szíriába küldése végre ne csak javaslat legyen". Katarnak nem rendelkezik elég függetlenséggel ahhoz, hogy kulcsszerepet töltsön be a beavatkozásban, de vezetői rendszeresen felszólalnak ez ügyben.

Katar igyekszik fenntartani egyfajta elismertséget a nemzetközi színtéren. 2011 májusában a Brookings Doha Center igazgatója kiemelte, hogy az ország közvetítésével jött létre egy megállapodás Darfurban, ahol a kormányerők és a felkelők közt már rendszeressé váltak az összeütközések. 2008 májusában pedig Doha játszotta a kulcsszerepet Libanonban az elnökválasztás előkészítésében. Katar ehhez hasonlóan a Jemenben, Szomáliában és Csádban is egyfajta közvetítőként igyekezett fellépni. Ennek ellenére egy sor akadály áll az elé, hogy Doha érvényesíteni tudja geopolitikai törekvéseit:

1. Katarnak rohamszerűen nőnek a gázexport bevételei (az 1990-es évek eleje óta több mint 500%-al)

2. Az Al Jazeera, Katar globális műsorszolgáltatója erőteljes propaganda támogatást nyújt a katari külpolitikának.

3. Katarban két amerikai katonai bázis üzemel, és összességében erős politikai partnerségre törekszik Washingtonnal.

Katar gazdasági növekedését jelenleg a világ élvonalában jegyzik. Az Earnst&Young szerint 2000-2012 között Katar GDP növekedése átlagosan 13% volt, és a globális gazdasági válság kellős közepén is csak 9,5%-os növekedésre esett vissza. Katar globális szinten első helyen van az egy főre eső jövedelem és az egy főre jutó befektetések terén. Az ország gazdasági növekedése többnyire a rohamosan növekvő gázexportnak köszönhető. Annak érdekében, hogy az ország a térség geopolitikai központjává válhasson, az energetikai miniszter, Abdullah al-Attiyah a nemzeti energiaszektor nagy részét a cseppfolyósított földgáz használatára állította át, és mára már Katar rendelkezik a világ legnagyobb tartályhajó-flottájával. 2003-tól a cseppfolyósított földgáz éves exportja 13 millióról 75 millió tonnára nőtt, ami lehetővé tette, hogy Katar befolyást gyakoroljon a térség gázimporttól függő országaira.

A földgázkészletek mellett a tömegmédia Katar térségi befolyásának alapja. Az emírség az otthona az Al Jazeera csatornának, ami megközelítőleg 50 milliós nézettséggel bír. A médiaszolgáltatót David és Jean Friedman alapította 1995-ben, kezdetben a később hatalomra jutó Hamad bin Thamir sejk támogatásával. Al Thani több mint 150 millió dollárt fektetett be az Al Jazeera indulásakor, és az amerikai támogatásnak köszönhetően megkaphatta a korábbi arab nyelvű BBC TV-állomását, aminek akkor nézeteltérései támadtak a szaúdi állami hírszolgáltatóval. A térség államaiban az Al Jazeera elismertségét az alapozta meg, hogy élő közvetítéssel jelentkezett Irakból és Afganisztánból.

Később az Al Jazeera lett az alapja az arab tavasz során már kézzel foghatóvá váló információs hadviselésnek. A korábbi vezető lemondásával Ahmad bin Jasem bin Muhammad Al-Thani sejk (üzletember, ill. a királyi család tagja) került a szolgáltató élére, így az uralkodó család nem csak anyagi vonatkozású, hanem közvetlen irányítást kapott a szolgáltató felett. 2000 elején Katar nyílt kapcsolatfelvételt kezdett a térség ellenzéki csoportosulásaival, illetve "politikai menekülteket" fogadott. A NATO terjeszkedését a katari vezetés saját térségi befolyásának növelésére használja fel, ennek köszönhetően Líbia megszállása előtt is Katar "exportálta" a lázadókat az országba. Doha jelenleg a jemeni helyzet alakulását kívánja saját céljaira felhasználni, a felszínen segítséget nyújt a kormányerőknek, miközben anyagi támogatással fűti a kibontakozó tiltakozó mozgalmakat.

Jelenleg Katar tisztviselői (többnyire a térségi terjeszkedés során a nem baráti rendszerek aláásása végett) a demokrácia és a liberalizáció mellett szólalnak fel, ami főleg a nyugati támogatás miatti idomulásnak tudható be, ugyanis emellett az ország megtartja az abszolút monarchiát mint politikai rendszert, és az iszlám vahhabita irányzata a hivatalosan elfogadott, akárcsak Szaúd-Arábiában és Afganisztánban.

A Líbiában kirobbantott polgárháború a katari térségi terjeszkedési politikára alapozott, ugyanis az emírség anyagilag támogatta a belső ellenzéket, fedezte a NATO légi támadásai költségeinek egy részét, ugyanis a katari külpolitika érdeke is volt, hogy a NATO bombázások intenzitása változatlan legyen. A későbbiekben Katar saját fegyveres erőit küldte az országba, mikor a belső ellenzék támogatása meddő próbálkozásnak bizonyult, ami jól mutatja, hogy Katar számára elsődleges fontosságú a térségi befolyás növelése.

Ezt többnyire az úgynevezett "mérsékelt iszlám" támogatásával teszi. A Líbia élére erőltetett Átmeneti Nemzeti Tanácsban több személy is működik, akinek a katari uralkodó dinasztia köreiben általános elismertsége van, egyik ilyen például Mahmud Dzsibril korábbi líbiai belügyér, aki a Jtrack cégen és az Al Jazeerán keresztül kötődik a katari vezetéshez.

Katar elsősorban a szomszédos államok köreiben épít politikai befolyást. A tunéziai parlamentben 80%-ot szerző Iszlám Igazság Párt, az Egyiptomban hatalomra jutó Muszlim Testvériség és az Al-Núr, a szalafista párt mind Katar támogatását élvezi. A katari dinasztia ezzel a nyugati hatalmak érdekei szerint cselekszik, mivel hathatósan közreműködik a térség destabilizálásában. Hogy a későbbiekben ez a viszony hogyan alakul, az más kérdés, de egyelőre a két törekvés kiegészíti egymást.

2011 októberében Sarkozy titokban találkozott a katari emírrel, hogy megkérdezze, hajlandó-e szorosabb együttműködést kötni a NATO-val a líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács hatalomra juttatásában. Doha nem utasította el a kezdeményezést, mivel jelenleg az USA a katari rendszer stabilitásának támogatója, ami egyben katonai függést is jelent (a Katarban működő amerikai katonai létesítményekben szolgáló amerikai haderő létszámban a saját katari haderő kétharmada). A nyugat ellenőrzi a katari rendszert, de támogatja is a katari uralkodó dinasztiát, mert az európai cseppfolyósított földgáz piac 43%-a katari forrásból származik. Mivel ez mindkét fél számára jövedelmező, így se a nyugati rendszer, se Katar nem engedheti meg magának, hogy nézeteltéréseik legyenek Líbia vagy Szíria kérdésében.

Katar ezen a téren éles versenyben van Washington másik vahhabita szövetségesével, Szaúd-Arábiával. A két rendszer közötti különbség az, hogy míg a katari elit hajlandó nyíltan kapcsolatba lépni bármely erővel (akár ellenzéki csoporttal) ideológiai hovatartozásától függetlenül, addig Szaúd-Arábia csak azokkal a (többnyire rendszerellenes) csoportokkal hajlandó elköteleződni, melyek osztoznak a szaúdi elit ideológiájában. Például Doha nyílt kapcsolatot ápol Algériával, egy Szíriához hasonló politikai rendszerrel bíró állammal. A katari emír rendszeresen látogatja Algériát a legkülönbözőbb katari befektetési ajánlatokkal. Ez a viszony átmenetileg biztosítja Algéria politikai stabilitását, mivel a nyugati fél nem akar nyílt érdekellentétek kialakítani a számára hasznos katari elittel.

Összességében: a katari politika arra a tervezetre épül, hogy Katar a nyugati rendszerek támogatásával növeli térségi befolyását. Ez a stratégia a katari földgázexportból származó bevételekre alapozó pénzügyi erőforrásokra épül, melyeket sikeresen kihasználva Katar ideológiai hátterével, pán-arab törekvéseivel hatékonyan alakít ki kapcsolatot a térség kormányaival vagy ellenzéki csoportosulásaival. Miközben a terjeszkedési politika a nyugati támogatásra, így általános nyugatbarát politikára épül, a katari elit ragaszkodik saját hagyományaihoz, amit a térség iszlám csoportosulásaival való kapcsolatépítésre használ fel. Ez az irányvonal az emírség számára mindeddig jövedelmező volt, így a katari elit engedélyével az ország főbb befektetői az arab és afrikai gazdaságok terén is elkezdték bevásárolni magukat, ami megalapozza az ország további gazdasági terjeszkedését.

Juhász Pál