Az amerikai külpolitika múltja és jövője
The National Interest
The National Interest
A The National Interest magazin vitájában a neokonzervatív Joshua Muravchik, az American Enterprise Institute konzervatív agytröszt kutatója és a neorealista iskolához sorolt Stephen Walt
politológus, a Harvard nemzetközi kapcsolatok tanára csap össze.
Mindketten áttekintik az amerikai külpolitika múltját és latolgatják
lehetséges jövőjét, különös tekintettel a közelgő elnökválasztásra.
Muravchik először is meghatározza a realizmus és a
neokonzervativizmus fogalmát: szerinte az előbbi görcsösen ragaszkodik
a szűken (a földrajzi helyzet, az erőforrások és a hatalmi viszonyok
mérlegelésével) értelmezett nemzeti érdekhez, míg az utóbbi más
(erkölcsi, ideológiai) szempontokat is figyelembe vesz. A realisták nem
cselekszenek, ha nem muszáj, a neokonzervatívok viszont a világrendet
formálva fokoznák hazájuk biztonságát, ezért liberális
internacionalisták - annyiban különböznek a liberálisoktól, hogy nem
ódzkodnak katonai erőhöz folyamodni, és kevesebbre tartják az ENSZ
munkáját. Muravchik úgy véli, hogy az amerikai külpolitikát egyszerre
több iskola alakította, de a múltban hol az egyik, hol a másik fejtett
ki rá nagyobb hatást. A két világháború közötti időszakot a realizmus
korának tekinti, mert sutba dobták a wilsoni béketeremtési tervet és
nem vetették latba Amerika hatalmát, hogy megakadályozzanak egy újabb
háborút. A második világháború után viszont a neokon szemlélet
kerekedett felül: az Egyesült Államok világszerte szövetségeket kötött,
katonai bázisokat alakított ki és támogatta nemzetközi intézmények
létrehozását - vagyis a maga biztonságát másokéhoz kötötte. A
megfékezés stratégiája közel sem tökéletes (ezt mutatta meg a vietnami
háború), a legfőbb neokonzervatívnak tartott Ronald Reagan mégis
sikerre vitte egy olyan Szovjetunióval szemben, amellyel a realizmus
nem tudott mit kezdeni. A hidegháború utáni korszak első mérföldköve az
volt, hogy George H. W. Bush realista tanácsadói miatt nem sikerült
eltántorítani Irakot Kuvait lerohanásától, sőt Amerika az első
Öböl-háború után is helyén hagyta a diktátort. Később, a
Clinton-kormány idején szintén a realista politika gátolta a
humanitárius intervenciót a délszláv háborúba, de Muravchik szerint az
elnök végül a saját és a NATO tekintélyének megőrzése érdekében
rendelte el a légicsapást. Az Egyesült Államok később a szomáliai
veszteségek miatt nem lépett fel a ruandai népirtás ellen, vagyis
győzött a realizmus. Az utolsó fordulópont 2001. szeptember 11. és a
terrorizmus elleni háború kezdete. Bush elnök azért választotta az
egyértelműen neokonzervatív stratégiát, mert a realizmus semmit nem
kínált a dzsiháddal szemben. Az Egyesült Államok hiába vonta volna meg
támogatását Izraeltől, hiszen a muszlimok a Nyugat ellen háborúztak,
annak hatalmát sokallták. Az iraki invázió elhúzódását nem lehet a
vietnami háborúhoz hasonlítani, mert ez a stratégia végül mégis
eredményes lehet. A jövő a neokonzervatívoké, míg a realizmus továbbra
sem tud válaszokat adni a globális terrorizmus fenyegetésével szemben,
ahogyan korábban a globális kommunizmussal szemben is tehetetlennek
bizonyult.
Walt a végén kezdi: furcsállja, hogy a neokonzervatív politika újra
meg újra kudarcot vallott, a republikánus elnökjelölt mégis
neokonzervatív tanácsadókra hagyatkozik, akik ma is komoly szakértőként
szerepelnek a médiában, a véleményformáló lapokban, míg a realisták
hovatovább veszélyeztetett fajjá váltak, és alig hallathatják a
hangjukat. Pedig a leendő elnök bölcsen tenné, ha jobban bízna a
realista előrejelzésekben, mert ezek nem cél- vagy dogmavezéreltek,
ezért valóban elkerülhető a fölösleges katonai akció vagy ideológiai
hadjárat. A realisták inkább a diplomácia hívei, mert szerintük józan
számítás és (a szövetségesek kiválasztásában) rugalmasság kell a
hatalmi egyensúly megteremtéséhez. Walt figyelmeztet, hogy a saját
értékek másokra erőltetése erkölcsileg megkérdőjelezhető, ráadásul
visszaüthet: Amerika világszerte ellenségeket szerez, határain belül
pedig kénytelen csorbítani a szabadságjogokat. A megfékezés stratégiája
a realista George Kennantól ered: a hidegháborúban az Egyesült
Államoknak diktatúrákkal is szövetkeznie kellett, hogy kihasználja a
korántsem homogén kommunista tábor belső ellentéteit. A vietnami
helyzet is akkor rendeződött, amikor az amerikai csapatok végre
kivonultak. Amerika a hidegháború befejeződése után sem számíthatott
hatalmi hegemóniára, elemzők már az első Öböl-háború idején rámutattak,
hogy nem várható gyors győzelem, sőt nehezebbé válhat az amerikai
érdekek védelme a Perzsa-öböl térségében. Az elmúlt nyolc év eseményei
igazolták ezeket a jóslatokat, és a realisták akkor is éleslátásukat
bizonyították, amikor ellenezték az újabb iraki beavatkozást, mondván,
hogy elhúzódhat az életképes állam megteremtése az erősen megosztott
társadalomban. Ezzel szemben a neokonzervatívok úgy vélik, hogy a
világban jó és gonosz harcol egymással, és erőfitogtatással
megtéríthetik ellenségeiket. Nem becsülik a diplomáciát, és mindenáron
támogatják az izraeli jobboldalt, az egész közel-keleti helyzetet ebből
a nézőpontból ítélik meg. Ezért látnak csak két lehetőséget Amerika
előtt: vagy tűzzel-vassal rendet teremt a világban, vagy legyűri a
radikális erők áradata.
Walt úgy véli, hogy a neokonzervativizmus az 1970-es években született,
de csak 2001-ben vált uralkodóvá. Merthogy szerinte a reagani politika
is közelebb állt a realista ideálhoz - például antikommunista, de
autoritárius államokat (vagy lázadókat) támogatott, a Perzsa-öbölben
úgy próbálta fenntartani a hatalmi egyensúlyt, hogy a Szaddám Huszein
vezette Irakot segítette az Irán elleni háborúban -, vagyis tévedés,
hogy a neokonzervatívoknak köszönhető Amerika hidegháborús győzelme. A
terrorizmus elleni háborúban viszont vezető kormányzati pozíciókba
kerültek, és gyors, kevés (anyagi és ember-) áldozatot követelő iraki
újjáépítést ígértek. Tekintélyes lapok, például a The Washington Post és a Weekly Standard
szerzői, szerkesztői (Charles Krauthammer és William Kristol)
népszerűsítették e politikát, nem törődve az intelmekkel, hogy
kiéleződhet a síita-szunnita konfliktus, Irak pedig egymással
viszálykodó klánokra eshet szét, ami meg is történt a 2005-ös iraki
választás után. Walt szerint az vezetett a kudarcsorozathoz, hogy a
neokonzervatívok semmit nem tudtak Irakról és a régióról, nem is
készültek elhúzódó háborúra. A katonák számának növelésével sem javult
a helyzet, inkább csak Iránnak kedvezett.
Bush elnök Líbia kérdésében nem hallgatott tanácsadóira, ezért
sikerült rábírni az országot 2003-ban, hogy mondjon le a tömegpusztító
fegyverekről. De a külpolitikában uralkodó szemlélet másutt,
Észak-Koreával szemben és a palesztin-izraeli konfliktus tekintetében
is kudarchoz vezetett, ami világszerte rontotta Amerika képét,
megingatta az emberek jogállamba és az alapvető emberi jogok
tiszteletébe vetett hitét - közben Kína csöndben erősödött. Bár Amerika
elég hatalommal bír, hogy e fiaskókat átvészelje, a következő elnökre
hárul a problématömeg megoldása.
Muravchik riposztjában Walt szemére veti, hogy Izrael elleni
könyvéből Hamasz-hívek idéznek (John Mearsheimerrel az Izrael-lobbi
amerikai külpolitikára gyakorolt hatásáról írt cikke, majd könyve nagy
vihart kavart), és úgy csűri-csavarja a tényeket, hogy igazolják
mondanivalóját, akárcsak a lábjegyzetekbe foglalt homályos
hivatkozások. Korábbi írásaiból idézve igyekszik bizonyítani, hogy Walt
sem előrelátó, ezért Irak és Észak-Korea kérdésében is tévedhet.
Megismétli, hogy nem elég ellenezni az iraki háborút, megoldást kell
találni a 2001-es eseményekkel megmutatkozó problémára - a realistáknak
pedig nincs semmiféle javaslatuk.
Walt válaszul megjegyzi, hogy a második világháborúig nem létezett
neokonzervativizmus, ezért érdekes belegondolni, mi lett volna, ha
Amerika a neokonzervatív észjárás szerint nem Sztálinnal köt
szövetséget, hanem a két rossz közül Hitlert támogatja. A világháború
sok áldozatot követelt, de Amerika viszonylag kevés veszteséggel,
nagyhatalomként került ki belőle. Ha az 1950-es években (az akkoriban
még mindig nem létező) neokonzervatívok szabták volna meg a
külpolitikát, az ország nem köti meg azokat a szövetségeket, amelyekkel
megnyerte a hidegháborút, inkább belesodródott volna a harmadik
világháborúba. A 2001 óta a külpolitikában uralkodó neokonzervatívok
nem hallgattak a realistákra, hogy ne szállják meg Irakot, hanem
diplomáciai eszközökkel próbálják elejét venni az iszlamista
szélsőségesek térnyerésének. Ezért ma amerikai csapatok rostokolnak
Bagdadban, a tálibok visszatértek, Oszama bin Láden még mindig szabad,
a radikális palesztin szervezetek és Irán megerősödtek, Izrael pedig
lassan apartheiddé válik. Inkább az a csűrés-csavarás - írja Walt -, ha
a neokonzervatívok ezt nevezik haladásnak, vagy humanitárius
szempontokra hivatkoznak, pedig csöppet sem érdekli őket (Muravchikot
sem) az irakiak vagy akár az Irakban szolgáló amerikai katonák sorsa.
Így valóban nehéz elhinni, hogy a realizmus csupán rideg latolgatás, a
neokonzervativizmus viszont erkölcsi magaslatról irányítja a mai
amerikai külpolitikát.
http://www.nationalinterest.
