Foreign Affairs
Walter Russell Mead,
a Council on Foreign Relations munkatársa a Foreign Affairs folyóirat legutóbbi számában elemzést közöl Amerika
és Izrael különleges kapcsolatiról. Általános vélekedés szerint – állapítja meg
a szerző – Amerika Izrael-szimpátiáját az amerikai zsidó lobbi tevékenysége
garantálja. Még olyanoknak is ez a vélemények, akik egyébként maguk is osztják
ezt a szimpátiát. Szó se róla, az USA-ban elég erőteljes zsidó lobbi működik,
melynek kiemelkedő befolyása van a kultúrában, a médiában és a politikában is,
de a tények mégis azt igazolják, hogy Amerika és az amerikaiak elkötelezettsége
a zsidó állam iránt mélyebb; annak gyökereit elsősorban az amerikai
történelemben és az amerikai kultúra értékeiben kell keresni.
Mindennek bizonyítására Mead számokat idéz. Egy felmérés azt
mutatja, hogy az Izrael-támogatók kevesebb mint 10 százaléka zsidó származású,
vagyis 90 százalékuk nem zsidó. Mindez egyértelműen utalhat arra, hogy nem egy
szűk lobbi tevékenysége az, ami döntő befolyást gyakorol a külpolitika
alakítóira. Épp ellenkezőleg: a közvélemény egy sokkal nagyobb tömeget
megjelenítő része érzi úgy: a Közel-Keleten Washington igazi szövetségese –
illetve értékeinek megtestesítője – Izrael.
Minden bizonnyal meglepő lehet – jegyzi meg a szerző –, hogy
már, az alapító atyák közül sokan milyen egyértelműen fogalmazták meg
szolidaritásukat a zsidósággal. Johns Adams, Amerika első elnöke, megválasztása
után kijelentette: „Mélységesen kívánom, hogy a zsidóság nemzeti hazára leljen
Judeában.” Az akkori legbefolyásosabb amerikai lap, a Niles’ Weekly Register éveken át cikkeiben egy zsidó állam létrehozását
propagálta, mely egyként szolgálná a zsidók nemzeti, illetve Amerika
külpolitikai érdekeit. Mindezt Mead „nem-zsidó cionizmusnak” nevezi, amely
ideológiájában az ígéret földjének látomását hordozza. Ezt formálta vagy
egészítette ki politikai programmá aztán az a mozgalom, mely a 19. század végén
indult meg, azt követően, hogy zsidók milliói vándoroltak be Amerikába
Kelet-Európából, főként Oroszországból. E mozgalom már – teológiai értelemben –
egyértelműen az „országalapítás” ótestamentumi üzenetét tűzte zászlajára, máig
tartó hatását pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy felmérés
szerint kétszer annyian tartják ezt saját hitvallásuk szerves részének, mint
ahány zsidó él Amerikában.
Izrael – és a zsidóság ügyének – legbefolyásosabb támogatói
azonban valaha azon keresztény cionisták köréből kerültek ki, akik az újprotestáns
mozgalmakban a kereszténység – értsd katolicizmus –, sok esetben leginkább a
zsidóságot sújtó középkori vétkeit próbálták kompenzálni a zsidóággal szembeni
kiemelt szimpátiával. E mozgalmak nyomatékosan morális fellépését még az az
eszmei következetlenség sem árnyékolta be, ami a protestantizmus atyjához,
Lutherhez kapcsolta őket, akinek antiszemitizmusa közismert tény volt. Sőt
eszméiket és mozgalmuk hatékonyságát máig élteti az a küldetéstudat, amely a
kereszténységet meg kívánja tisztítani „a középkori bűnöktől, előítéletektől,
bigottságtól és antiszemitizmustól”.
E hitbeli és mozgalmi elemek még inkább elmélyítették az amerikaiak
szemében azt a hasonlóságot, ami őket és a zsidóságot összefűzte. Számukra Amerika
épp úgy a meghódítandó ígéret földje volt és maradt – többé-kevésbé a mai napig
–, miként a zsidók számára Izrael. Herman Melville ezt egyértelműen meg is
fogalmazta: „Mi, amerikaiak vagyunk a tulajdonképpeni kiválasztott nép – korunk
Izraelje, a világ szabadságának letéteményese.” És a puritán korszak után is aktuális
maradt ez az önszemlélet, amely az egykori héber iratokból is egy olyan, a
saját és a világ sorsát jobbító, szabad nép történetét olvassa ki, amilyenek
egykor Izrael törzsei lehettek, s amilyen ma az amerikai nép.
Az amerikai önszemlélet más közös elemeket is talált Izrael
és Amerika között, olyanokat, amelyek már nem mitikus időkre, hanem a 20.
századra jellemzők. Amerika és Izrael is a telepesek országa, melyben az
országalapítás egyéni módon, sajátos eszközökkel zajlott. Számos amerikait ejtett
rabul a múlt század elején meghonosodó kibuc-rendszer, amely civilizációt teremtett
a barbárok földjén, hatékony kultúrát teremtett ott, ahol előtte évezredekig
csak az egyéni és közösségi lét puszta reprodukciója volt jellemző.
A szerző megvonva ennek az ideológiai fejlődésnek a mérlegét,
kijelenti: az egész amerikai elitre jellemző e szolidaritásélmény, mégis – a
protestáns szabadságeszme dominanciája miatt – a zsidóság és Amerika, illetve a
hatvan évvel ezelőtt alapított Izrael legfőbb támogatói az új világban a
liberális mozgalmak és eszmeáramlatok exponensei voltak. Míg a konzervatívok
csak sodródtak az eseményekkel, addig a liberálisok általánosan elfogadható
tartalommal töltötték meg újra és újra az Izrael iránti szimpátiát. Így volt ez
egészen 1967-ig, az úgynevezett hatnapos háborúig. A háborúból abszolút
győztesként kikerült Izrael ezt követően már nem számíthatott feltétlen
liberális támogatásra; sokan azon fehér liberális amerikaiak közül, akik
zsidó-szimpátiáját nagyban motiválta a holokauszt, ezután a földjeiről elüldözött
arabok felé fordultak. Sok olyan afró-amerikai, aki a ’30-as években a
zsidóüldözésekben saját üldöztetését-diszkriminációját látta viszont, 1967 után
igyekezett egykori – jobbára feltételezett – afrikai gyökereikben az iszlamista
hagyományt fellelni.
A konzervatívok és általában a jobboldaliak viszont a
megerősödő és győztes Izraelben saját erőteljes nacionalizmusukra ismertek,
illetve a háború végkimenetele visszaigazolta alapvető vágyuk jogosságát a
hatékony állam és a hatékony erő iránt. Még inkább erősítette álláspontjukat
mindaz, ami a hidegháborúból következett, azaz az arab országok némelyikének
gyors felzárkózása Moszkvához.
Mindennek dacára az amerikai külpolitika továbbra is
Izraelre fog koncentrálni, mert fenntartásaik dacára, a liberálisok többsége is
sokkal közelebb érzi magához a Közel-Kelet egyetlen hatékony demokráciáját,
mint azokat az államokat, amelyek körülveszik, s amelyekben az emberi jogok
érvényesülése épp oly kétséges, miként a gazdasági prosperitás.
De – szögezi le Walter Russell Mead – az USA közel-keleti percepciója
mégsem monolitikus; több arab állammal alapvetően javult Washington kapcsolata,
és ha sikerülne a világnak leküzdenie a terrorizmust, az e kapcsolatokat zavaró
egyéb tényezők hosszú sora szintén megszűnne. Ám az amerikai és a zsidó állam viszonyát
sokkal több minden köti össze, mint ami elválasztaná, amivel az amerikai
választópolgárok túlnyomó többsége nagyon is tisztában van. És az ő –
szavazatokban kifejeződő – véleményük fogja kimondani a politikai
végkövetkeztetéseket, nem pedig egy – akármilyen befolyásos – kisebbség.
http://www.foreignaffairs.com/
