Aki a haladás és az evolúció mára
szinte minden ponton megcáfolt mítoszát elutasítja és helyette a
legújabb kori történelem magyarázatában a történelem igazi értelmeként
egy, a magasabb értékekkel kapcsolatos involúciót állapít meg,
szembekerül a hanyatlás problémájával. Amennyiben az evolúció egy
logikai ellentmondáson alapul, mivel több nem eredhet kevesebből és
magasabb rendű alacsonyabb rendűből (hacsak nem pusztán a létezés
előtti, rejtett lehetőség kibontakozását értjük alatta), úgy látszólag
hasonló nehézség lép fel, amidőn valaki az involúciót akarja magyarázni.
Hogyan lehetséges ugyanis, hogy ami magasabb rendű, lehanyatlik, vagy –
és főként ez az érdekes –, hogy egy adott spirituális és civilizációs
nívó elvész?
A
feleletet nem lenne nehéz megadni, ha egy hasonlattal megelégednénk:
egy egészséges ember is megbetegedhet (noha ebben az esetben is gyakran
külső tényezőket és hatóokokat kell feltételezni); egy megszokott
természeti törvény eredménye, hogy minden organizmus miután
megszületett, kibontakozott és életében kiteljesedett, megöregszik,
elgyengül, s végül meghal. Ez azonban egy megállapítás, nem pedig
magyarázat, továbbá azt is feltételezi, hogy a két rend között teljes
hasonlóság áll fenn: amikor azonban civilizációkról és
politikai–társadalmi szerveződésekről van szó, mindez kétséges,
mivelhogy ezekbe a természeti jelenségekhez képest teljesen más
szerepben az emberi akarat és szabadság is belejátszik.
Ez
az ellenvetés természetesen Oswald Spengler elméletére is vonatkozik,
amely teljességgel az organikus létezők nyújtotta tényeket veszi
hasonlítási alapul, elfogadva azt, hogy az élő szervezetekhez hasonlóan a
civilizációk összessége is rendelkezik hajnali fázissal, egy virágzó
szakasszal, amit az őszi elöregedés követ, majd egy elmeszesedés, végül
pedig halál és feloszlás.
A
ciklus a kezdeti organikus, szellemi, heroikus, Spengler által
Kulturnak hívott formáktól a materializálódott, inorganikus,
eltömegesedett és lehanyatlott, a szerző által Zivilisationnak nevezett
alakzatok felé halad. Ez az elmélet kétségtelenül visszaad valamit az
úgynevezett „ciklus-törvényekből” , illetve abból, aminek ezek által
tradicionális jellege van, s amely törvények mellesleg nagyon széles
körre, akár még metafizikai területre is vonatkoznak. Mindez a jelen
probléma elmélyült tanulmányozásában kissé előrevihet bennünket. Ez az
elmélet valóban a magyarázat kiindulópontját adhatja, mivel tényleg
valamifajta lépésről-lépésre kimerülő erőről van szó – ami egyszerű, de
érzékletes képpel élve, olyasmi, mint amikor egy táguló mozgást előidéző
erőt bocsátanak egy dugattyúhengerbe, amiben a dugattyú a hajtóerő
kimerültével fokozatosan lelassul és megáll, hacsak nem történik új
erőbebocsátás (ami jelen esetben egy új ciklust indítana útjára). A
szóban forgó erőt az emberi világ szintjén lényegében egy felsőbb,
organizáló erőként kell felfogni, ami az alsóbb erőkkel kapcsolatba lép,
mégpedig egy formát nyomva ezekbe. Amikor az eredeti feszültség
meggyengül, az alsóbb erők elszabadulnak és fokozatosan uralomra jutnak,
feloldódási tüneteket produkálva.
Ez
a felfogás alkalmazhatónak látszik abban a sajátos keretben is, ahol a
hanyatlás problémáját akarjuk körülhatároltan megvizsgálni. A
Spengleréhez csak felszínileg hasonló kiindulási pont: a civilizációk –
egyszersmind tehát az államtípusok – dualizmusa. Egyrészt léteznek a
kizárólag alakilag és esetleges tényezők vonatkozásában eltérő, de
principiálisan mindenkor egységes tradicionális civilizációk: tehát
azok, amelyekben az általános szerveződés, az alárendelt valóságok
összességének kialakítása és igazolása vonalán szellemi,
szupraindividuális erők és értékek alkotják a hivatkozások tengelyét és
legvégső pontját.
Másrészt
létezik az antitradícióval azonos modern civilizáció, amely kizárólag
földi, emberi, individuális és kollektív tényezők munkájára épül, egy
olyan típusú élet teljes térnyeréseként, amely teljesen elszakad
mindattól, ami több, mint élet. A hanyatlás a történelem alapvető
jellegzetességeként nyilatkozik meg, hiszen a hanyatlásban a
„tradicionális” típusú civilizáció meggyengül és egy „modern”, új és
globális civilizáció egyre határozottabb, általánosabb és áthatóbb
eljövetelének ad helyet.
De
a különös probléma nem is ez, hanem hogy mindez miként lehetséges.
Szűkítsük le most a kutatás területét és vizsgáljuk meg azt, ami egy
hierarchikus [vagyis egy szent uralmi rendben megnyilatkozó]
struktúrával és a tekintély princípiumával megfelelő kapcsolatban áll,
tekintve, hogy a problémához ez adja meg a kulcsot. A ciklus-törvények
alapján a tradicionális hierarchiák és akciójuk kapcsán rögtön vissza
kell utasítani azt az elképzelést, miszerint ezek alapvető és
kizárólagos jellegzetessége a magasabb rendűnek az alacsonyrendű feletti
kényszere, elnyomó és erőszakos uralma lenne. Amikor ugyanis létezik s
kellőképpen hosszan fennmarad egy hierarchia, különös nyomatékot kap a
spirituális akció. Tradicionálisan ezért „cselekvés nélküli
cselekvésről” lehet beszélni (kínaiul: wei-wu-wei), de használatos a
„mozdulatlan mozgató” (egy olyan princípium arisztotelészi megjelölése,
amely anélkül, hogy maga mozogna, minden mozgás fenntartója) és a
„pólus” vagy tengely szimbolikája is, amely körül az alsóbb erők minden
rendezett mozgása zajlik; különösen fontos elem az igazi tekintély és
egy „olümposzi” minőségű uralkodóiság megléte és közvetlen
megszilárdítása, nem erőszak segítségével, hanem a puszta jelenléttel;
végül olykor a mágnes hasonlatát is használják, ami miként alább látni
fogjuk, a tárgyalt probléma megértésében döntő jelentőségű. Ugyanakkor
minden hierarchikus és állami rendszer erőszakos eredetének az elmélete –
ami oly kedves témája a baloldali történetírásnak és ideológiának –
végletes egyoldalúsága, sőt igénytelen és torz volta okán teljesen
elutasítandó.
Általánosságban
szólva, miféle képtelenség lehet azt hinni, hogy egy valódi szellemi
tekintély és tradíció képviselői emberek után futkosnának, hogy azokat
megragadhassák és a nekik megfelelő helyre őket leköthessék, s
érdeklődést tanúsítsanak aziránt, hogy létrehozzanak és fenntartsanak
olyan viszonylatokat, amelyek révén ők mint látható vezetők tűnhetnének
fel. Minden normális és tradicionális hierarchia lényegi alapja nem a
puszta alávetés, hanem az alacsonyabb rendűek részéről történő elismerés
és beleegyezés. Nem a felsőbbrendű az, akinek az alacsonyabb rendűre
szüksége van, hanem éppen ellenkezőleg, amire már Platón is
rávilágított; nem a vezető az, akinek követőkre van szüksége, hanem a
követők azok, akik vezetőt igényelnek, különösen a kritikus
helyzetekben.
Az
igazi hierarchia lényege abban áll, hogy egyes létezőkben tényleges
jelenlét és valóság formájában él az, ami másokban csak mint előérzet,
tendencia vagy gondolat van jelen, ezért az előbbiek ezeket
elkerülhetetlenül vonzzák és nekik az utóbbiak természetes módon
alárendelődnek, mégpedig kevésbé egy külsőlegességnek, mint inkább az ő
igazibb „Énjüknek”. Az ősi hierarchiák világában ebben rejlik az
áldozatra való készség, minden fényes hősiesség, minden szabad és
férfias odaadás rejtélye – és másrészről a tekintély, a nyugodt erő és
befolyás titka, amit a legfelfegyverzettebb és legrettegettebb zsarnok
sem lehet képes magának kivívni.
Mindennek
belátása egyúttal azt is jelenti, hogy az ember más megvilágításban
látja nemcsak a hanyatlás problémáját, hanem általában minden felforgató
változtatás lehetőségét is.
Ki
ne halotta volna már azt, hogy ha egy forradalom győzedelmes, akkor ez
annak a jele, hogy a régi vezetők elerőtlenedtek, az uralkodó osztályok
lehanyatlottak? Alkalmasint ez igaz lehet, a rátekintés azonban
egyoldalú. Ez olyasmi eset lenne, mint amikor valakinek láncon tartott,
hamis vérebei vannak, amik végül őt magát is megharapják: mindez nyilván
azt bizonyítaná, hogy az állatok gazdája többé nem elég erős. Más
viszont a helyzet, amidőn elvetjük az Állam kizárólagosan erőszakos
eredetét és kiindulási pontként a hierarchiát vesszük, aminek az imént
jeleztük a leglényegesebb alapját. Az igazi hierarchia csak egy módon
dőlhet meg: amikor maga az egyén kezd hanyatlani, s elemi szabadságát
arra használja, hogy saját életét minden magasabb perspektívától
megfossza, s mint afféle csonkra pusztán önmagára építse. Ekkor a
kapcsolatok óhatatlanul megszakadnak és meggyengül az a feszültség, ami a
tradicionális organizmust egyesítette és ami a politikai folyamatokat
az egyén felemelkedésével és integrációjával, a rejtett magasabb
lehetőségek megvalósításával hozta párhuzamba. Ekkor minden erő meginog a
pályáján és végül – miután az elveszett tradíció racionális vagy
haszonelvű konstrukciókkal való helyettesítési kísérlete kudarcba fúl –
erről elszabadul. A csúcsok fent akár tiszták és sérthetetlenek is
maradhatnak, viszont minden más, ami normálisan úgymond ezeken függött,
elveszítve stabilitását, olyan lavinához lesz hasonlatos, amely először
érzékelhetetlen, aztán egyre gyorsuló mozgással zuhan le a mélybe
egészen a völgyig; a politikai uralomban az ennek megfelelő egymást
követő fokozatok: liberalizmus, szocializmus, a tömeg kollektivizmusa, a
kommunizmus.
Ez
a hanyatlás misztériuma ama korlátozott közegben, amelyre
vizsgálódásaink e helyütt irányultak; ez minden felforgató forradalom
titka és belső vonatkozása. A forradalmár azzal kezdi, hogy a
hierarchiát önmagában megöli, megcsonkítva így a később általa külsőleg
is ledöntött rend alapjául szolgáló lehetőségeket. Nem lehetséges – a
hierarchiaellenes és antitradicionális felforgatás értelmében vett –
forradalom egy előzetes benső pusztítás nélkül. S miután ez az előzetes
szakasz a csak „tényeket” látó és értékelő rövidlátók tekintetét
elkerüli, elterjedhet a nézet, hogy a forradalmakat irracionális és
szenvedélyes jelenségekként kezeljék, vagy kizárólag olyan materiális és
társadalmi tényezőkkel magyarázzák, amelyek minden normális
civilizációban csak másodlagos és alárendelt szereppel, valamint a csak
mellékes okok funkciójával bírnak.
Amikor
a katholikus theológia a primordiális ember romlására mint magára az
angyalok szabad akaratú „lázadására” hivatkozik, alapjában ugyanarra a
magyarázó elvre utal vissza. Egy szörnyű, az emberrel vele született
hatalomról van szó, amit az ember szabadsága folytán egy spirituális
pusztítás értelmében használ, mindazt visszautasítva ezáltal, ami
magasabb méltóságát megalapozhatná. Ez egy metafizikai döntés, és a
történelmen végigterjedő, antitradicionális, forradalmi, egyénieskedő,
humanisztikus, laikus s végtére is „modern” szellem különféle formáiban
megjelenő egész áramlat e döntés manifesztációja és úgymond
fenomenológiája. Ez a döntés az első aktív és meghatározó ok a
hanyatlás, a tradicionális formák feloldódásának misztériumában.
Miután
az ember ezt megérti, nem lesz nehéz felfognia az ősi tradíciók ama
meglehetősen rejtélyes utalását sem, ami a bizonyos szempontból mindig
létező vezetőkkel kapcsolatos, akik (maguk, vagy „pozícióik”) mivelhogy
nem szűnnek meg soha létezni, különféle szimbolikus jellegű akciók révén
felkutathatók: az ő keresésük valójában egy reintegrációval
egyenértékű, egy különleges hozzáállás megteremtésével, s ez ahhoz az
alaptulajdonsághoz hasonló, amely a vasat jellemzi, amikor úgymond
megérzi vagy felfedezi a mágnest és feléje ellenállhatatlanul vonzódik.
Most csupán e megjegyzésre kell korlátoznunk magunkat, amit ha valaki
akar, adott összefüggésben továbbgombolyíthat.
A
mai kort tekintve, nincs értelme, hogy egy mély pesszimizmus uralkodjon
el. Most is vannak igazi vezérek, noha a jelen körülmények közepette
nem lehet őket felismerni, vezéri kvalitásukat el kell titkolniuk,
hiszen csak a társadalmi mítoszok demagógjaiként, agitátoraiként
léphetnének fel. A monarchiák korszaka ennélfogva lezárult, hiszen
korábban a rend fenntartása érdekében jórészt elég volt akár egy
szimbólum puszta jelenléte is és még arra sem volt szükség, hogy aki
mindezt emberként megtestesítette, a feladatra a legalkalmasabb legyen.
Fordította: Németh Norbert(tradicio.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése