Nouriel Roubini: egy évre felejtsük el a tőzsdét

A hosszú recesszió és a defláció réme

Ha van egyedülállóságában is tipikus amerikai karrier, akkor a Forbes magazinban most publikáló Nouriel Roubinié az. Az ötvenéves közgazdász a világ egyik legjobb egyetemének tartott New York University tanára, a rangos RGE Monitor nevű gazdasági és elemző intézet elnöke, továbbá igen sikeres üzletember - előkelő helye van a Foreign Policy 100 legbefolyásosabb értelmiségijének listáján.

Isztambulban született, majd iráni szülei visszaköltöztek Teheránba, a sah bukása után a család Tel Avivban telepedett le, majd tovább vándorolt Olaszországba - ahol Roubini az első közgazdasági diplomáját szerezte. 1983-ban települt ált az Egyesült Államokba; doktori fokozatát a Harvardon szerezte, Jeffrey Sachs volt a témavezetője. A Clinton-időszakban magas pozíciót töltött be a pénzügyminisztériumban és az elnök gazdasági tanácsadó bizottságában.

Roubini a Forbes magazinban megjelent írásban fölöttébb sötét kimenetelt lát a mostani válságból, amely megrendítheti az egész világ gazdaságait. Nem hagy kétséget afelől, hogy a válság nyomán az Egyesült Államokra  a második világháború óta nem tapasztalt hosszúságú recesszió vár, amely mélységében is messze meghaladja az 1974-75-ös és az 1980-82-es válságot, s egyaránt óva inti olvasóit a válság súlyát alábecsülő optimista véleményektől  és a fölerősödő populista hangoktól. Számítása szerint a recesszió vége leghamarabb 2009 végén érkezhet el, addig viszont akár négy százalékos GDP-csökkenés is lehetséges, s a munkanélküliség elérheti a 9 százalékot.

Prognovisa szerint a „V" alakú recesszió helyett inkább „U" alakúra kell fölkészülni, azaz az alsó szinten akár hosszabb ideig elidőző visszaesésben is gondolkodhatunk, sőt - hogy a még sötétebb jövőkép sem maradjon ki - akár a a kilencvenes évek Japánjának „L" alakú recessziója sem zárható ki. 
Demokrata kötődése folytán kivált aggódik amiatt, hogy  Obama egy fél évszázada nem tapasztalt mélyponton veszi  át az elnökséget, amikor a pénzpiaci krízis hatásában a nagy gazdasági világválsághoz hasonlítható. A költségvetési hiányt 2009-2010-ben akár az ezer milliárd dollárt is elérheti, s a válság miatt több millió ember veszítheti el otthonát.
Abszolút reálisnak látja a fejlett országok rémének,  a deflációnak az elérkezését az infláció szintje egyes országokban jövőre akár egy százalék alá is csökkenhet, s ezen lényegesen a jegybanki kamatdöntések sem változtathatnak.
Kevesli a törvényhozás  700 milliárd dolláros bankmentő csomagját,  az elégséges tőkeinjekció mértékét ezermilliárd dollárra becsüli. A tőkepiacok sem érték még el  a mélypontot, az S&P 500 akár 20 százalékot is zuhanhat még. Szintén borús jövőt jósol azonban a fejlődő piacok részvényeinek is, különösen azokban az országokban, ahol jelentős makropiaci kilengések tapasztalhatók. Azt javasolja, hogy legalább egy évre mindenki felejtse el a kockázatos eszközök vásárlását, hiszen a részvények, és a nyersanyagok árai is zuhanni fognak, s a defláció miatt még az arany ára  is csökkeni fog.

http://www.forbes.com/2008/11/12/recession-global-economy-oped-cx_nr_1113roubini.html

Terror és történelmi igazságtalanságok

Arundhati Roy és Salman Rushdie vitája
The Guardian, Outlook India

A mumbai terrortámadás után India megfenyegette Pakisztánt, hogy ha nem tudja, vagy nem akarja felszámolni a területén működő terrorista szervezeteket, akkor nem tartja tiszteletben Pakisztán szuverenitását, és katonákat küld az országba. Arundhati Roy indiai írónő a The Guardianben megjelent cikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy a terrorizmus elleni fegyveres harc nem lehet sikeres: a szélsőséges eszmék csak akkor számolhatók fel, ha történelmi igazságot szolgáltatnak a pakisztáni muszlimoknak. Salman Rushdie brit-indiai író az indiai Outlookban száll szembe Roy tézisével. Szerinte a terroristák célja a hatalom megszerzése, és ha sikerülne is kompenzálni a történelmi igazságtalanságokat, a szélsőségesek akkor sem cserélnék kapára a bombát.

Roy emlékeztet rá, hogy a mumbai terrortámadás után rendkívül feszültté vált India és Pakisztán viszonya. India kilátásba helyezte, hogy ha a pakisztáni kormány nem tud vagy nem akar fellépni az országa területén működő terrorista szervezetekkel szemben, akkor India nem tartja tiszteletben Pakisztán szuverenitását, és csapatokat küld a szélsőségeses csoportok felszámolására. John McCain nyomatékot adott az indiai követelésnek: arra figyelmeztette Pakisztánt, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik közbe, ha India saját kézbe veszi a pakisztáni terroristahálózat felszámolásának ügyét. Az amerikai szenátor másokhoz hasonlóan India szeptember 11-éjének nevezte a mumbai támadást. A demokráciában felnőtt indiai elit pedig egyre radiálisabban követeli a pakisztáni rendőrállam bevezetését.

Roy felháborítónak tartja, hogy a hírcsatornák csak az előkelő szállodák gazdag nyugati áldozatiról számoltak be, azt sugallva, mintha a terroristák által lemészárolt helyi lakosok nem is számítanának.

Az igazi problémának azonban a szélsőségesek elleni harccal kapcsolatban elterjedt nézeteket tartja. A terrorizmussal kapcsolatos ismertebb elméletek Roy szerint két nagy csoportra oszthatók. Sokan úgy vélik, hogy a szélsőségesek - és elsősorban az iszlám fundamentalista radikálisok -  gyűlölete belső, vallási és ideológiai forrásokból táplálkozik. Az ilyen megközelítések értelmében a konkrét társadalmi, történeti és politikai viszonyoknak vajmi kevés szerepe van a terrorizmus kialakulásában. Kétségtelen, hogy a szélsőségesek egy részének gondolkozásmódjára illik a leírás: az öngyilkos merényleteket a zsidók, a síiták és a demokrácia elleni szent élet-halál harccal igazoló fundamentalistákra.

A másik magyarázat is elfogadhatatlannak ítéli az erőszakot, de a terroristák megértésében a körülményekből indul ki: abból a politikai és társadalmi kontextusból, amelyben a szélsőséges eszmék kialakulnak. Ezek az elméletek Roy szerint képesek a terrorizmus valódi okainak feltárására. A szélsőségesek egy jelentős része ugyanis nem született vallási fanatikus. A terroristák többsége a társadalmi-politikai körülmények hatására kerül a szélsőséges csoportok vonzáskörébe. Az egyik indiai adó által telefonon megkérdezett mumbai terrorista is a kilencvenes évekbeli muszlimok elleni akciókat és Kasmírt hozta fel indítékul.

Roy szerint a pakisztáni terrorizmusért először is a brit gyarmatosítók tehetők felelőssé. Az egykori gyarmat szétszakadásakor összesen nyolcmillió muszlim és hindu menekült el Indiából illetve Pakisztánból, hátrahagyva minden ingóságát. Az Egyesült Államok is hibás a kialakult helyzetért: az afganisztáni háborúk során destabilizálta a térséget. Most azokkal az iszlámista szervezetekkel harcol, amelyeket a Szovjetunió elleni harcban ő maga hívott életre. „A terrorista kiképzők, az agitátor mollák, és a világuralomra törő iszlámista fanatikusok elsősorban a két afganisztáni háború termékei." A történelmi háttér ismeretében adhatunk választ arra a kérdésre, hogy hogyan lehet úrrá lenni a mostani válságon - véli Roy.

Az Egyesült Államok által indított terrorizmus elleni háború nem vezetett sikerre: Amerika minden katonáját leköti az iraki és az afganisztáni hadszíntér. Részben az egekbe szökő hadikiadásoknak köszönhetően a gazdaság romokban áll - mintha csak valóra vált volna a terroristák vágyálma. Ezért Roy szerint Indiának nem szabad az amerikai receptet követnie.

„Ha Pakisztán összeomlik, akkor kis csoportok kezébe kerül a hatalom - és a nukleáris arzenál." Ez aligha állhat India - és az Egyesült Államoknak - érdekében. Pakisztán destabilizálása tulajdonképpen a szélsőségesek malmára hajtják a vizet: az ország területén működő terrorista szervezetek a pakisztáni államot is riválisnak tekintik. És azt sem bánják, ha néhányan elesnek - sőt, a „mártírok" csak erősítik a terroristák legitimitását. „A terrorizmus ellen az igazságtétellel kell harcolni - különben polgárháborús helyzet áll elő."

Salman Rushdie, aki 1988-ban Homeini ajatollah gyilkosságra felszólító fatvája ellen Nagy-Britanniába menekült, az angol nyelvű indiai Outlook magazin hasábjain száll szembe Roy véleményével.

„Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy a terrortámadás célpontja nem Mumbai, hanem Bombay volt" - írja Rushdie, arra utalva, hogy a szélsőséges fegyveresek célpontja a nyugati civilizációt képviselő város volt.

Rushdie korántsem olyan megértő Pakisztánnal szemben, mint Roy. A brit-indiai író képmutatással vádolja a pakisztáni kormányt, aki nem hajlandó elismerni, hogy a terroristák korábban az ország vezetésének támogatását élvezték. Pakisztánban a fél évszázados függetlenség alatt nem sikerült stabil demokráciát kialakítani. A vezetés korrupt, a titkosszolgálatok együttműködnek a szélsőségesekkel. Az iszlám szélsőségesek egyre nagyobb politikai befolyásra tesznek szert.

A mumbai terrortámadást Royhoz hasonlóan sokan a történelmi igazságtalanságok következményeként értékelték. Főleg a baloldalon terjedtek el az erőszakért a pakisztáni elmaradottságot és Kasmír megszállását okoló elméletek. Rushdie szerint azonban a terrorizmusnak semmi köze a történelmi igazságtalanságokhoz. „Az iszlám pakisztáni politikai térnyerésének semmi köze az  1947-es sérelmekhez."

„Tegyük a szívünkre a kezünket: ha Kasmír kérdése holnap rendeződne, ha Izrael és Palesztina tartós békét kötne, akkor vajon feloszlana az al-Kaida?" Rushdie szerint senki sem gondolhatja komolyan, hogy az iszlámista terroristák kapára cserélnék a fegyvereket. A szélsőségesek ugyanis nem békét, nem a történelmi igazságtalanságok kiigazítását, hanem hatalmat akarnak.

Rushdie különösen visszataszítónak érzi Roy a médiával kapcsolatos megjegyzéseit, amelyek azt sugallják, hogy a sajtó csak a nyugati áldozatokkal törődött, a terroristák helyi áldozatival nem: a lapok, a televíziók és a rádiók egyaránt megemlékeztek az indiai halottakról, és arról is beszámoltak, hogy többen hősiesen védték a szállók vendégeit. Abban pedig semmi különös - és semmilyen politikai hátsó szándék - nincsen, hogy a hírcsatornák elsősorban az égő hoteleket mutatták.

„Az igazi és fontos kérdés az, hogy hogyan viszonyuljon az új indiai elnök Pakisztánhoz" - írja Rushdie. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy Pakisztánban egyre erősebbek a terrorszervezetek. A brit titkosszolgálatok jelentése szerint a Nagy-Britanniában leleplezett terrortámadások háromnegyede pakisztáni csoportokhoz kötődik. Az al-Kaida, a tálibok és egyéb terrorszervezetek egyaránt Pakisztánban rendezték be főhadiszállásukat.

A megoldás szerinte az lehetne, hogy az Egyesült Államok szigorú feltételekhez köti a Pakisztánnak nyújtott segélyeket: ha nem lép fel a szélsőséges szervezetek ellen, akkor nem folyósítják a támogatást.

http://www.guardian.co.uk/world/2008/dec/12/mumbai-arundhati-roy

Az Egyesült Államok és a muszlim világ történelmi mélyrétegei

Az iszlámista terrorizmus nem a sérelmekre épül

Sokan állítják, hogy az Egyesült Államok közel-keleti politikája által okozott sérelmek motiválják az iszlámista terrorizmust. Melvin E. Lee, az Egyesült Államok haditengerészetének tisztje, a 6. flotta egyik kapitánya azonban úgy véli a Middle East Quarterly hasábjain, hogy az ilyen vélekedések félreértik az „ellenséget és annak természetét". A konfliktust ugyanis nem a sérelmek okozzák, hanem az iszlámista ideológia, valamint az európai felvilágosodás idején artikulálódott és az amerikai politikai kultúrába beépült természetes jogok közötti inkompatibilitás eredményezi. Lee szerint egyedül az iszlám „alapvető reformja" fogja megoldani a konfliktust.

Többen azt gondolják, hogy az egykori Oszmán Birodalom első világháborús részvétele volt az eredete az iszlám Nyugat-ellenességének, s ha a győztesek meghagyták volna a birodalom egységét, akkor ma a Közel-Kelet toleráns, fejlődő térsége lehetne a világnak. Lee szerint azok is tévednek, akik Winston Churchillt, és azok is, akik Arthur Balfour brit külügyminisztert (1916-1919) hibáztatják, mert a dzsihádizmus és annak Amerika-ellenessége valójában az első világháború előtti időszakra nyúlik vissza. Amerika és az iszlám államok közötti kapcsolatok régebbiek, mint az amerikai függetlenség. A mai dzsihádizmus nem a felhalmozódott sérelmek következménye, sokkal inkább kulturális okai vannak, melyek az iszlám társadalmak és az Egyesült Államok közötti interakció „integráns tényezői".

A függetlenné válás után az amerikai kormány azonnal összeütközésbe került Marokkó, Tunisz, Algéria és Tripoli „kalózsejkségeivel". Ezek az államok évszázadokon át kalózkodásból, a kereskedőhajók kifosztásából, a legénység elhurcolásából és az érte kapott váltságdíjból éltek. Az európai kereskedőnemzetek gyakran kötöttek szerződést a kalózfőnökökkel bántatlanságuk megvásárlása érdekében. 1784 után az amerikai kereskedőhajók ellen egyre gyakoribbá váló földközi-tengeri kalóztámadások miatt az amerikai kormány béke-megállapodást javasolt Marokkónak, amit azonban elutasítottak, így 1796-ban George Washington hat hadihajót küldött kereskedőflottája védelmére a térségbe. 1801-ben Thomas Jefferson háborút indított Tripoli ellen, amerikai hajók bombázták a várost és elérték az amerikai túszok szabadon bocsátását. Újabb kalóztámadások után 1815-ben James Madison hajórajt indított Észak-Afrika partjaihoz, mely vereséget mért a kalózflottára, így Algír, Tunisz és Tripoli jóvátételt volt kénytelen fizetni.

E kalózháborúk a mai konfliktus szempontjából is jelentősek. Az alapító atyák úgy hitték, hogy ezek a háborúk az amerikai forradalom folytatását jelentik. Az amerikai gyarmatok ugyan megszabadultak a brit zsarnokságtól, de a kalózok legyőzése nélkülözhetetlen volt a nemzetközi színtéren való cselekvési és kereskedelmi szabadság elnyeréséhez. Jóllehet nem ez volt az elsődleges, a vallás már ezekben a konfliktusokban is szerepet kapott. Washington és John Quincy Adams az észak-afrikai kikötőket „banditafészkeknek" tartották, Jefferson és Madison pedig a vezetőket „piti zsarnokoknak" nevezte. A „despotikus Törökország" a korai amerikai republikánus identitás antitézisévé vált. Ami Amerikából vagy Európából közönséges kalózkodásnak tűnt, azt a kalózvezetők dzsihádként legitimálták, mondván, a Korán feljogosítja, sőt kötelezi a muszlimokat a hitetlenek elleni harcra. Ezt Jefferson franciaországi tartózkodásakor Tunisz párizsi követe is megerősítette kettejük találkozójakor, de szintén ugyanígy érvelt később Ali Hasszán algíri bej Richard O'Brien algíri amerikai konzulnak. A dzsihádra számos utalás történt az amerikaiak és a kalózközpontok (az Oszmán Birodalom nyugati végei) közötti szerződések szövegében is.

Az amerikaiak békülékeny magatartást tanúsítottak a térségben, megértőnek mutatkoztak a vallási és ideológiai indítékok iránt, és a kereskedelmet tartották a legfontosabbnak. 1821-ben John Quincy Adams nem is volt hajlandó segítséget nyújtani a görög szabadságharcosoknak, jóllehet a közvélemény (Európában is) követelte ezt. Az alapító atyák nagy fontosságot tulajdonítottak a vallási türelemnek, ezenkívül a Tripolival kötött 1797-i szerződésben nyíltan ki is mondták, hogy az Egyesült Államok nem keresztény állam, hisz nincs államvallása, törvényeiben pedig nincs utalás semmilyen vallásra.

Ezt követően az Egyesült Államok folyamatosan jelen volt a térségben. Míg Jefferson és Madison azt gondolta, az amerikai katonai jelenlét a Mediterráneumban feltétlenül szükséges az amerikai érdekek megvédelmezése szempontjából, 1831-ben Andrew Jackson barátsági és szabadkereskedelmi szerződést kötött az Oszmán Birodalommal, minek következtében egy hét évvel későbbi jelentés szerint feleslegessé vált a térségben az amerikai flottajelenlét. Washington ki is vonta a hajóit, mire a kalózok újra fosztogatni kezdték az amerikai kereskedőhajókat, így a polgárháborút követően a hadihajók ismét megjelentek ezeken a vizeken.

A polgárháború idején fellángolt a vita a természetjog és a szabadság szerepéről az Egyesült Államok politikájában. Amerikai misszionáriusok jelentek meg a Közel-Keleten, mivel azonban a muzulmánok nemigen akartak kikeresztelkedni, tevékenységüket elsősorban a segítségnyújtásra és az oktatásra koncentrálták, nem pedig a térítésre. Ezzel párhuzamosan a szultán nagyobb elnyomásban részesítette a keresztényeket és a zsidókat. Az iszlám intoleráns, fundamentalista irányzatai teret nyertek az Arábiai-félszigeten és Észak-Afrikában. 1840-ben Martin Van Buren elnök az Oszmán Birodalmat „a legantiszemitább országnak" nevezte. A század utolsó negyedében a muzulmánok és keresztények közötti küzdelem balkáni és isztambuli elmérgesedése miatt Ulysses Grant hat hadihajót küldött a tengerszorosokba az amerikai állampolgárok védelmére. 1882-ben Chester Arthur elnök a Földközi-tengeri Hajórajt Alexandriába irányította, hogy segítse az amerikaiak és az európaiak evakuálását a városból a keresztényellenes erőszak nyomán. Grover Cleveland elnök pedig angol-amerikai intervenciót javasolt az Oszmán Birodalom ellen, amiért pogromokat hajtottak végre örmény keresztények ellen. 1903-ban a keresztényellenes zavargások közepette merényletet kíséreltek meg Bejrútban az amerikai konzul ellen, mire Theodore Roosevelt a város elé küldte a flottát. Pár hónappal később a flotta Tangerbe hajózott, miután az ottani amerikai konzulátusról elraboltak egy görög üzletembert. Az összes incidens mögött - Lee szerint - a keresztény kisebbség és a zsidó közösség elleni muzulmán erőszak húzódott meg. Az oszmán politikai reformok kudarca kevésbé toleráns iszlámot eredményezett, amit az USA elutasított.

A 20. században az amerikai kormányok tartózkodók maradtak az arab és oszmán politikával szemben. Woodrow Wilson az első világháborúban nem üzent hadat Isztambulnak, hogy ne ingerelje megtorlásra a törököket a birodalomban élő keresztények és zsidók ellen, mert szerinte a Porta az Egyesült Államokra vallásos, nem pedig diplomáciai lencsén keresztül tekintett. A kereskedelmi kapcsolatok ugyanakkor szépen fejlődtek a térséggel: a második világháború utáni évtizedben az Egyesült Államok itteni áruforgalma 167%-kal növekedett. A következő évtizedben ez a szám 226%, a rákövetkezőben pedig 321%. Mindennek persze diplomáciai és stratégiai felhangjai voltak.

A hidegháború alatt az USA arabbarát politikát folytatott, hogy ellensúlyozza a Szovjetunió térségbeli térnyerését, amit még 1945 januárjában Dean Acheson későbbi külügyminiszter javasolt. Eisenhower Nasszer mellett foglalt állást Izraellel, Franciaországgal és Angliával szemben a szuezi válság idején. A hidegháború alatt és közvetlenül utána a muzulmánok és nem muzulmánok, a muzulmánok és a világi erők, valamint az arabok és a nem arabok közötti tizenkét konfliktusból tizenegyben az Egyesült Államok az előbbieket támogatta. Az 1980-as években segítette a szovjet Vörös Hadsereg ellen harcoló afgán mudzsáhedineket, később pedig a boszniai muszlimokat a szerbek és a horvátok ellen. Az 1967-i hatnapos háború előtt megpróbálta lebeszélni Izraelt a harcok kirobbantásáról, az izraeliek kérése ellenére szállított modern fegyverzetet Szaúd-Arábiának és nyomást fejtett ki Tel-Avivra annak érdekében, hogy tegyen engedményeket a Palesztin Hatóságnak az 1990-es években. Az egyetlen kivétel az, hogy az ENSZ-ben Washington konzekvensen Izraelt támogatta és segítette a zsidó állam katonai ütőképességének növelését.

Eközben az iszlámista ideológusok és az amerikai tisztviselők közötti súrlódások folyamatosan nőttek. Az Egyesült Államok törekedett az energiabiztonság fenntartására, ennek érdekében pedig autoriter és korrupt rezsimeket is támogatott. Az iszlámisták úgy érveltek, hogy Washingtonnak a népet, nem pedig a diktátorokat kellene támogatnia. Számukra az Egyesült Államok és Izrael vált minden baj okozójává. Így gondolkozott már Szajjid Kutb, a Muzulmán Testvérek ideológusa és később Oszama bin Laden, az al-Kaida alapítója. A hasonló szellemiségű pakisztáni medreszékben azóta évente egymillió diák részesül a dzsihád ideológiájából. Szerintük a demokrácia nem megoldás az iszlám társadalmak problémáira. Az iszlámisták a legritkábban említik a felvilágosodás eszméit, a toleranciát, a törvények hatalmát, az egyéni jogokat, vagyis valójában elvetik a demokráciát. Az iszlám államok éppen azért stagnálnak, mert képtelenek befogadni a felvilágosodás eszméit. Ilyen körülmények között a dzsihádizmus szépen fejlődhet. Hevesen elutasítja az európai felvilágosodás minden eszméjét: a demokráciát, a szabadpiacot, a toleranciát, a vallásszabadságot, a világi kormányzást, a vallás, a politika és az egyén szétválasztását. Figyelmüket a felvilágosodás legtisztább mai megtestesülésére, az Egyesült Államokra koncentrálják. Azért maradnak le a Nyugattól, mert nem fogadják el, hogy az ember az értelem és a racionalitás segítségével javíthat életfeltételein. A dzsihádizmus olyan vallásos jelenség, mely elég nagy népszerűséggel és hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy fenyegesse az amerikai kísérletet és az európai felvilágosodást. Amerikának bátorítania kell a vallási vezetőket az iszlám reformjára, az ennek ellenálló imámokat el kell lehetetlenítenie. Terjesztenie kell a nyugati értékeket. A hosszú távú amerikai érdekeket meg kell védenie, az amerikai külföldi segélyprogram is reformra szorul. Csak korrupciómentes demokráciákat szabad támogatni, elő kell segíteni az iszlám világban a törvények hatalmának, a toleranciának és a demokráciának a terjedését. A történelem azt tanítja, hogy az „erővel megtámogatott diplomácia" az egyetlen hatékony eszköz a megfelelő kapcsolatok fenntartására. A katonai gyengeség hozzásegítené a dszihádistákat ahhoz, hogy továbbra is amerikai érdekeket támadjanak.

http://www.meforum.org/1830/the-fallacy-of-grievance-based-terrorism