A divattörténet 100 éve

I. Az empire (1804-1815)

Az empire stílus Napóleon császársága idején (1804-ben koronáztatta meg magát) fejlődött ki, innen kapta a nevét. Ezt megelőzően a konzulátus (1799-1804) idején nem sokat változott a direktórium korszakában viselt öltözék. De az idők folyamán fel kellett ismerniük, hogy a túl könnyű ruházkodás nem alkalmas a párizsi éghajlathoz. A császár főként kereskedelempolitikai okokból betiltotta az indiai muszlin behozatalát, és ezzel a lyoni selyemgyártás fellendülését segítette elő.Napóleon uralkodása alatt újból divatba jöttek a melegebb anyagok, a taft, a bársony, a brokát.A dekoltázs kisebb lett, a ruhaujjak hosszúak, ha mégsem, akkor hosszú kesztyű fedte el a karokat,az uszály eltűnt a hétköznapokból, és csupán a hivatalos udvari öltözéknél maradt meg. 1805 1810 körül a ruhák már csak bokáig értek, és eltűntek a lapos, puha, sarkatlan cipők A derékvonal már az előző század utolsó éveiben kezdte elhagyni természetellenes magas helyét a mell alatt.A ruhák ismét színesebbek lettek, de továbbra is az antikizáló fehér szín dominált. A francia udvar azonban néhány évre megállította – legalábbis Párizsban – a divat természetes fejlődését. Napóleon fel akarta eleveníteni a versailles-i udvar hagyományait, és megbízta udvari festőit, Davidot és Isabeyt, hogy tervezzenek díszruhákat. Számos ilyen tervet meg is valósítottak a császári pár és néhány magas udvari tisztségviselő számára, hogy azokat viseljék az ünnepségeken, melyeknek a fénye az új birodalom nagyságát és gazdagságát volt hivatva kifejezni; a birodalomét és a császárét, aki az újkor történetében elsőként akarta az egész világot uralma alá hajtani.

Napóleon miniszterei és marsalljai saját kedvük szerint tervezhették egyenruháikat, így aztán nem lehet csodálkozni, hogy feleségük, szeretőik és egész női környezetük ambíciója divatos fantázia toalettek alkotására irányult. Rövid időre feltámadtak a pompás pelerinek, arannyal, ezüsttel hímzett rövid culotte-ok, hosszú uszályok, diadémok, nyakláncok, gyémántos nyakékek, ritka madarak tollai, spanyol gallér és finom csipkék. Bonaparte alaposan figyelemmel kísérte udvaroncai öltözködését. Egyik udvarhölgyének hosszú ideig éreznie kellett, hogy csalódást okozott a császárnak, amiért kétszer merészelt megjelenni az udvarnál ugyanabban a toalettben. A korzikai nagy súlyt helyezett az udvari öltözködés pompájára, szívesen látta az elegáns hölgyeket, udvara díszeit, mert tudta, hogy a Rajnán túl, az Alpokon, a csatornán és az óceánon túl érdeklődéssel figyelték, mi a divat Párizsban. 1813 I. Napóleon is azoknak a francia uralkodóknak a sorába lépett, akik egészen III. Napóleonig.- aktív érdeklődéssel kísérték Franciaország részvételét az európai divat alakulásában. A párizsi élet fellendüléséről Napóleon korában, A brantés hercegnő sokkötetes emlékirataiban ezt lehet olvasni: A kongresszus résztvevői Párizsba jöttek, hogy részt vegyenek a fényes ünnepségeken, melyek megtartását az első konzul rendelte el, hogy a nép is részesüljön az örömben, és hogy a pénz forgalma is megnövekedjék, ami százezer ember érdekét szolgálta, akik kezük munkájából élnek, és majdnem kizárólag luxuscikkeket készítenek a magasabb osztályok részére.Az ünnepségek, melyeket a kormányzat rendezett, jeladás volt Párizs, de egész Franciaország számára is. A bálok bankettek és mindenféle társadalmi megmozdulások egymást követték. Párizsban elkezdődött a mozgás, az élet, a forgalom, amely csak 1814-ben maradt abba. Naponta tíz meghívást is kapott az ember estére. A keleties luxus, amit a császár később bevezetett az udvarban, akkor még ismeretlen volt. Madame Bonaparte, aki nagyon jól tudott öltözködni, maga mutatott példát a legnagyobb eleganciára.

Nem volt még soha olyan kellemes látvány, mint a malmaisoni bálok, melyeken oly sok fiatal nő jelent meg, akik az első konzul udvartartásához tartoztak, és már akkor Madame Bonaparte udvarát alkották. Bár még nem nevezték úgy őket. Mind fiatal volt, mind csinos, csak egyet ismerek, akit csúnyának lehetne nevezni. Pompás látvány volt mindet egyszerre látni, virággal díszített fehér ruhában, girlandokkal a hajukban, s a virágok éppoly frissek voltak, mint ezek a fiatal, nevető, bájos, a boldogságtól megszépült arcok és az egésznek még emelte a fényét, hogy ott járkált a táncolók közt az első konzul és azok a férfiak, akik vele együtt egész Európa sorsát irányították. A toaletteket gyakran cserélték, és még el sem telt a konzulátus első éve, mikor a francia manufaktúrák városai hazájuk dicsőségére felvirágoztak. Napóleon idején a párizsi polgárok egyértelműen távol tartották magukat az udvar romantikus, historizáló divatjától, ami túlnyomórészt egyetlen ember akaratából született. Az udvari viselet nem talált nagy visszhangra, csupán egy ideig a díszegyenruha szerepét töltötte be. Csak néhány díszítő elemét vette át a nyilvánosság a következő, romantikus korszakban. De számos európai udvar számára továbbra is irányadó maradt a versailles-i divat. Egyébként a napóleoni háborúk következtében a legtöbb európai ország annyira tönkrement gazdaságilag, hogy a polgárok már anyagi okokból sem követhették azt a luxust az öltözködésben, amit a francia udvar diktált. A férfiak ruházkodása továbbra is angol példák szerint alakult, melyek már a forradalom előtt eljutottak Franciaországba. A császár militarizmusa azonban eltávolította annak azt a forradalmi jellegét, amelyet a századfordulón öltött magára Franciaországban – mérsékelte, és bizonyos fokig a katonai egyenruhákhoz közelítette őket. A nadrág egyre jobban hasonlított a maihoz. A dekoratív és a kényelmetlen elem – ez a kettő sokszor teljesen egybeesik – a nyakra összpontosult. Az ing és a zakó gallérja a nyakkendővel együtt olyan bonyolult együttest alkotott, mintha csak azt akarták volna bizonyítani vele, hogy az ember még ilyen szituációban is tudja mozgatni a fejét.

II. A Bidermaier és a Romantika (1820-1840)

A romantika a gépkorszak kezdetén gótikus parlamenteket és katedrálisokat, reneszánsz palotákat és bankokat épített, a divat is történelmi példákhoz nyúlt vissza. És a harmincas években sokszor a legkevésbé művészi elemeket választották ki a különböző stílusokból. A technika évszázadának hatalmas gazdasági fellendülésével homályos esztétikai nézetek álltak szemben. A fogyasztók, a vásárlók száma növekedett, de a vásárló nem volt nagyon válogatós. Szívesen beérte utánzatokkal, nem ragaszkodott az eredetiséghez. A szép és minőségi kézműipari munkák helyébe a – többnyire olcsóbb gyári termékek léptek. A polgárság nem dicsekedett a gazdagságával. A férfiak vállalkozásaikkal törődtek, asszonyaik igyekeztek kitérni a rossz nyelvek elöl, lányaikat pedig a férjhez menésig “megvédték” a külvilág befolyásaitól. Ez a kor nem kedvezett a túlzásoknak.

A XVIII. században a hadiszerencsétől kísért generálisok nem rejtették el rendjeleiket, igényt tartottak az általános elismerésre, számítottak környezetük különös figyelmére, és számíthattak is rá. A XIX. század derekán egy ilyen generális arrogánsnak tűnt volna, ha meg akarja különböztetni magát a többi uraktól. Királyok – Lajos Fülöp, a polgárkirály vagy a brit szigetek ura – egyaránt letették uniformisukat, és sötét ruhákban jártak, cilinderrel és esernyővel, mint a gazdag polgárok. 1827A divat annál is inkább egyforma volt mindenütt, mert a polgárok határozottan hirdették egyenlőségi eszméiket. A divat folyamatosan, egyenletesen fejlődött Párizs és London adta meg az általánosan érvényes divatot, és a nemzeti jellegnek és ízlésnek csak csekély eredményeket tett. Itt városiasabb volt, amott vidékiesebb, egyik helyen dekoratívabb, máshol gyakorlatiasabb, tarkább vagy józanabb, volt ahol a nemzeti viselet befolyásolta, volt ahol a sport. További különbségek adódhattak a különböző nyersanyagforrásokból és a termékek különböző festéséből. Hadd idézzük két szemtanú beszámolóját a húszas évek Párizsáról és a harmincas évek Londonjáról, elevenítsék föl még egyszer a két divatmetropolis atmoszféráját, melyekről az Allgemeine deutsche Real-EncycIoQódie für die gebildeten Stunde (Általános reálenciklopédia a művelt társaság számára) a következőket állapítja meg, Az egész világon ismeretes, hogy a londoni szabók parancsainak minden égöv alatt ugyanolyan szívesen engedelmeskednek, mint a párizsi divatárusnőknek. Ők uralkodnak a világon, amelyet bizonyos értelemben kettéosztanak.”

Jean Paul és E. T. A. Hoffmann barátja, Vaerst báró, gárdakapitány, börze spekuláns, hírlapkiadó és színházigazgató azokban az években ír egy ma már elfeledett könyvet Párizsról. a “vidám luxusról”, “az ízléses eleganciáról” mely “színével, formájával, illatával” fogja meg a szellemet – arról a légkörről, melyben a divat divattá lehet. “Valóban, kinek lehet kevesebb gondja, mint ennek a népségnek; ki gondol kevesebbet a múltra és a jövőre, ki keresi erősebben a pillanat örömeit. Ki menekül jobban a munkától és minden fáradságtól?! Semmittevése – ha elegánsan csinálja – boldogítja az emberiséget; többet produkál, mint a szakadatlanul tevékenykedők. Az elegáns úr 11 órakor kel fel a jótékony, hosszú pihenés megnyitja előtte az utat, amit reggelente a munkások ezrei úgyis majdnem teljesen elzárnak. Tortonihoz megy reggelizni, itt reklámot csinál a jó étvágyával, az Ortolane á la provencale-t divatba hozza, mint ahogy az a hangsúly, ahogyan szarvasgombát rendel vörösborban, az egész Périgord számára a meggazdagodás forrását jelenti.

Most két óra hosszat bolyong a bulvárokon az ária, amit dúdol. Divatba jön, egy könnyedén odavetett megjegyzése egy könnyű kocsiról vagy egy angol lószerszámról keresett cikké teszi a vasat és a bőrt. A Tuileriák kertjében hanyag eleganciával várja ki az ebéd idejét, egyszerre két széken ülve, ez a példa fényes bevételhez juttatja a székeket bérbe adó asszonyságokat. Itt aztán elmeséli Aubry és Vernet néhány bohózatát, amivel viszont a varieték kasszáját tölti meg, ahová az ebéd felénél elsietnek az emberek, meg sem várják a desszertet, mert félnek, hogy már nem kapnak helyet. Egyre inkább otthon éreztem magamat Párizsban, a divatfiak elit körében, az ártalmatlan és előkelő ifjak társaságában, 1827 akik nem gondolnak másra, és nem is foglalkoznak egyébbel, mint bálokkal, operával és egyéb szórakozással. De nagyon tehetségesek a maguk módján, és a találékonyságban valóságos kis Odüsszeusz mindegyik. Egy ilyen nagyra becsült közeli barátom szép mintát rajzolt az áttört férfi-selyemharisnyákhoz; egy másik ehhez való hímzést tervezett. Az egyik legnagyobb találmány egy férfiingszabás volt, amelyben még a szűkmellűek is domború mellkast mutatnak, egyfajta redőzés, ami még most, tíz év után is igen népszerű. A sétapálca gombjának egy új formája, egy egészen különleges körömreszelő, mellyel a leglaposabb körömből is szép oválist lehet csinálni – ezek egyformán fontos ötletek voltak. A legrafináltabbnak a fegyvertárában – az öltözőasztalon – még Descartes-féle kis ördögöket is ott találtam, és ha a becsületes munkában kifáradt, ennek a szórakoztató játéknak csendes szemlélésétől – a kis ördögök mászkálása és ugrálása – új erőt merített a szépítkezés művészi tökéletesítéséhez.

Londonban, 1820 körül az elegáns világ a Bond Streeten találkozik, érdemes elolvasni, hogy zajlott ott az élet: “Ez az a hely, ahol az aranyifjúság csillog és pompázik, a hiúság hullámain fel és alá sétálva nappal és este egymást illőképpen megnézi, megmustrálja és megszólja. Ez az a hely, ahol az elegancia – ahogy az egyszerű emberek évszakonként cserélik a ruhájukat – napszakonként más és más ruhában jelenik meg, hogy a divat szakadatlan áradásából a legújabbat megmutassa, megvásárolja és mindent kétszer, háromszor olyan drágán, mint London más részeiben. Itt kell megvenni, ebben az ünnepelt utcában, itt kell kiállni a kifinomult ízlésűek éles tekintetét. Naponta a Bond Screetre zarándokol, aki ruhával és dísszel és mindenféle cifrasággal, amit csak szorgalmas kezek létrehoznak, el akarja látni magát, és meg akarja lesni, mi hajtott ki reggelre a divat óriási üvegházában. Így aztán állandó itt a tarka forgatag.” Ezt a hátteret kell ismernünk a kor divatjának alakulásához. A romantika igyekezett a férfiak társasági öltözködésében a fekete színt kötelezőnek nyilvánítani. A feketén kívül leginkább kék és barna frakkot hordtak, tarka virágos mellényt és művészien megkötött nyakkendőt.

A XIX. század közepe után a frakk eltűnt a nappali viseletből, és már csak ünnepi ruhának számított. A biedermeier korban a pantalló, bővebb lett. Míg a harmincas években simára borotválva járt a legtöbb férfi, utána a férfiasságot körszakállal hangsúlyozták, és ez túlélte a romantikát. és megmaradt az első világháborúig. A női divatban a derékvonal a húszas évek elején visszatért természetes helyére, ezzel együtt járt a karcsúság hangsúlyozása és újból bevezették a fűzőt. Huszonöt év után újból győzött az esztétikai szempont a higiéniai fölött, a szépség vágyálma erősebbnek bizonyult az orvostudomány felismeréseinél – mint már olyan sokszor a divat történetében. A fűzés egyelőre nem volt annyira feltűnő és egészségtelen, mint a rokokó idején. A karcsú derekat az ujjak különös szabásával is kiemelték, és az egyre szélesedő gallérral, amely végül ernyőszerűen befedte a vállakat is. A sziluett jellemzője a kúpos szoknya, melyet egyre több alsószoknyával bővítettek, és amely teljesen kiszorította a hengeres szoknyaformát. Hogy a szoknya hatalmas felületét élénkebbé tegyék, a biedermeier kor vége felé csíkos és mintás anyagokat kezdtek használni a sima helyett. A ruhaujjak sonkaujjnak hívták – terjedelme 1835-ben érte el a maximumot.

III. Második rokokó (1840-1870)

A múlt század közepén a párizsi udvar még egyszer teremtett egy pompát, ragyogást kedvelő divatot. Külsőleg hasonlított a rokokóhoz, innen kapta a nevét. A bő, krinolinos szoknya – a XIX században az alátét anyagáról elnevezve – már harmadszor bukkant föl a divat történetében. A krinolin azoknak a képzőművészetből származó konstrukciós elveknek távoli analógiája, melyeket pl. a londoni Kristálypalotánál és a kor számos hasonló építkezésénél alkalmaztak. A krinolinhoz hihetetlen mennyiségű anyag kellett, főleg amikor divatba jöttek a fodrok – a rokokó virágfüzérek megfelelői. Éugénie császárné 1859-ben egy fehér atlasz báli ruháján 103 fodrot viselt! Az abroncsfogyasztás is tekintélyes volt. Szászország legnagyobb gyára 1854 és 1866 között összesen 9 597 600 darab krinolint szállított. Egyetlen darabhoz átlag 90 röf drót kellett, úgyhogy ezzel a mennyiséggel földünket a délkörök mentén kb. tizenháromszor lehetne körültekerni.Az abroncsszoknyát akkor is fűzővel viselték. A dekoltázs meglehetősen nagy volt, szabadon hagyta a mell egy részét, a vallat és a kart. A frizura az eredeti rokokóval ellentétben mindig kicsi maradt, és annál inkább kiemelte a ruha alsó és felső része közti ellentétet.III. Napóleon kora szerette a drága anyagokat. Selymet, atlaszt és finom kamgarn szöveteket egész nap viselték. 1862 A reprezentatív öltözeteket fénylő taftból, ripszselyemből, brokátból és főként habos selyemből, moareból szabtak nyári ruhákban pedig a kreppet, a tüllt és a muszlint kedvelték.1850 és 1870 között Párizsban óriási pompát fejtettek ki – ez a korszak a hatvanas évek második felében Offenbach bacchusi színpadi ünnepélyeivel végződött, és ez volt Worth aranykora.

1853-ban lett a spanyol Eugenia di Montijo III. Napóleon felesége. Moltke, a “hallgatag”, aki fegyelmezett író is volt, látta őt Párizsban: “Eugénie császárné meglepő jelenség. Szép és elegáns. Nyaka és karjai utolérhetetlenül szépek, alakja karcsú, öltözéke választékos, ízléses és gazdag, de minden túlzás nélkül. Olyan méretű fehér atlaszruhában volt, hogy a hölgyek ezután még néhány rőffel több selymet fognak használni egy ruhához, mint eddig. Hajában skarlátvörös díszt viselt, a nyakában pedig pompás dupla gyöngysort. Sokat beszél, és közben több elevenséget mutat, mint amit ilyen magas helyeken szokás.”De a krinolinnak és fűzőnek árnyoldalai is voltak: 1859-ben egy párizsi lap hirtelen tragédiáról tudósított. Egy fiatal hölgy, akit vetélytársnői nem győztek irigyelni karcsú dereka miatt, két nappal egy bál után meghalt.

Mi történhetett? “Családja tudni akarta, mi okozta hirtelen halálát ilyen fiatalon, és elhatározták a boncolást. Az eredmény megrázó: három borda átfúrta a májat!!! Így lehet meghalni huszonhárom éves korban. Nem tífuszban, sem gyermekágyban, hanem fűzőben! A józan férfiak mindig is fellázadtak az ilyen egészségre ártalmas divatok ellen – hogy mekkora eredménnyel, azt el lehet képzelni. Valóságos, “krinolin háború” tört ki éppen akkor. A krinolinellenes tábor leghatalmasabb szószólója Friedrich Theodor Vischer volt, az esztétika professzora. Ő így háborgott: a krinolin túlzás, ami a karcsúság szépségét nem hogy fokozná vagy kiemelné, hanem eltorzítja megszünteti, hamis fogalmat ad a nő, az ember felépítéséről. Ha a kontúrok a csípőtől lefelé a lehetetlenségig szélesednek, akkor már nem érdekli a szemet a kibővülés aránya a derék keskeny átmérőjéhez képest; akkor minden egyforma, senki sem karcsú, senki sem széles derekú, ebben a fantasztikus hazugságban már nincs többé mérce. És ez már csak igazán csúnya! Nagyon csúnya.” Vischer professzor – egyébként tőle származik a “tárgyak bosszúja” szólás – tovább részletezi haragja okát, a krinolin impertinens valami. Impertinens már csak a nagy hely miatt is, amit egy személy részére elfoglal. De ez még túlságosan általános, túlságosan elvont; impertinens, mert borzasztóan feltűnő, kihívó a férfiakkal szemben. Lemész a járdáról, így szól a krinolin a szembejövő hímnemű individuumhoz, vagy merészelsz engem súrolni, megnyomni? Mit akarsz a mellettem lévő támlásszéken, öledbe veszel vagy rám ülsz? Érzed a vaspántokat? 1843 Érzed a bevehetetlen várat, a Malakoff-koszorút, a szörnyű erényövet a lábszáradhoz nyomódni? Frivolak lennénk?

Ó, bájos olvasóm, annyira nem fogsz ártatlannak tartani még minket, száraz tudósokat sem. Nem hiszed, hogy nem tudjuk, mit jelent a ruha a szebbik nemnél, vagy hogy elhisszük, hogy a ruha más is lehet, mint vonatkozások, sejtések világa, néma jelbeszéd. Szelíd kérdések, félelmetes elutasítások, megható kérések, borzasztó fenyegetések, izzó vallomások, Hűvös elzárkózás gazdag tárháza; hogy nem tudjuk, melyek a csábítóbbak ezek közül a fegyverek közül: a biztatóak vagy az elutasítóak, vagy hogy kételkedünk benne, mi teszi merészebbé a férfit, ha csalogatják, vagy ha sarokba szorítják. Ó, te erkölcstelen, hát nem tudod, hogy egy ruha, ami a test valódi formáitól annyira eltér, hogy semmilyen képet sem mutat róla, a lehető legerkölcsösebb viselet? Dehogy, ellenkezőleg, sőt! Éppen a kontraszt izgat, az eltorzítás; ez fokozza a kíváncsiságot, hogy elgondolkozzunk a valódi alakról, a természet titkairól, ez indítja az alapos kutatót arra, hogy bevárja, míg esetleg egy rezgés többet árul el, mint az egész ruha, és így a szemtelen hódító… – de megálljunk! Te édes ártatlanság, aki ezeket a sorokat netán elolvasod, és mégis krinolinban jársz, ne ismerj félre bennünket! Nem vagyunk olyan rosszak, amilyennek látszunk. Mindazt a rosszat, ami egy kényes ruha láttán eszünkbe jut, nem az egyesek rovására írjuk, nem gondoljuk, hogy minden kedves viselője végiggondolja mindazt a gonoszságot, ami ebben a formában rejlik. Ismerjük a divat hatalmát, tudjuk, hogy elvakít és kényszerít. A férfidivat távol tartotta magát az efféle kellemetlenségektől Sem színben, sem formáiban nem érte utol a női öltözködés gazdagságát, és nem is volt köze ehhez az új rokokóhoz. Ellenkezőleg, még határozottabban lemondott a színességről és a díszekről.

IV. A XIX. század vége (1870-1890)

A gyors gazdasági fellendülés mindenekelőtt a termelés technikai fejlődését eredményezte, a tömeges gyártásnál az esztétikai szempontokat elhanyagolták. Az újgazdagok pöffeszkedően hivalkodtak lakásukkal, házukkal és ruháikkal. A hatáskeltés fontosabb szempontvolt az eredetiségnél és a minőségnél. A nagypolgárság reneszánsz stílusú úriszobát és ebédlőt akart, rokokó budoárt hölgyei számára, keleties dohányzó szalont, hogy a török díványt ne is említsük, amely bárhol állhatott. A túlhajtott nacionalizmus még fokozta a stílusok zűrzavarát: a Vogézek és a Memel közötti területen illett legalább egy északi vagy ónémet stílusú szobának is lennie a jó polgári házban. 1870 A sűrűn redőzött függönyök ajtón, ablakon nemcsak a tolakodó külvilágtól zárták el a “meghitt otthont, hanem a friss levegőtől és a napfénytől is”.A női ruhákkal is éppúgy áll a helyzet, mint a bútorral. A divat minden stílust felhasznált, amit használhatónak ítélt. A divatban mutatkozó zűrzavar is a stilisztikai tanácstalanságot dokumentálja, amely – liberális elvek szerint – szabad kezet adott, és formában, színben és az uralkodó divatban is teret engedett az egyes ember személyes ízlésének.A krinolint már 1870 előtt kiszorította a szűk szoknya. A turnűr és a “cul de Paris” természetellenes profilt kölcsönzött a női alaknak. A szoknya alá lószőr-párnát helyeztek, vagy pántokat varrtak az alsószoknyába. Ez lehetővé tette a szabóknak, hogy ruhákon utánozzák a függönyök és bútorhuzatok redőzését. A szúk derék fölfelé nyomta a mellet, és megkoronázta a női ruhák különös oldal nézetét. Általában hegyes volt a kivágás, a gallérokat csipkével díszítették.

A frizuradivat nem egységes: egyszer a fontange-ra emlékeztet, máskor rövid vagy föltűzik, leggyakoribb formájában simán hátrafésülik, és a tarkón szalaggal kötik át. Kedvelt kiegészítő kellék a legyező és a csipkés napernyő. A legyezőt nemcsak bálokon, koncerttermekben és a színházak nézőterén használták, hanem nyári sétákon a szabadban is. Maria von Bunsen mondta el feljegyzéseiben, hogy mekkora jelentősége volt akkoriban a napernyőnek a női öltözködésben. “Nagy örömmel utaztam Cannesba, csomagoltam a cókmókjaimat ez a művelet sokkal komplikáltabb volt, mint manapság. Gondosan mérlegeltem, hány napernyővel tudok majd kijönni: egy praktikus, egy egyszerű, egy világos, egy jó színes, egy selyem, ami a legjobb utcai ruhámhoz illik, egy levegős, és egy gazdagon díszített az elegáns délutáni ruhához. Szükségben ennyi is elég. Egy egész halom sűrűbb és könnyebb fátylat kellett összekészíteni, és jó csomó kesztyűt különböző alkalmakra. Minden egyes ruhát becsomagolni – az se volt olyan egyszerű (kivéve a sportos straparuhát). Rüss, redők, fodrok, bő ruhaujjak, keményített organtinnal bélelt, aládolgozott, acélpántokkal merevített szoknyák, ezeknek hely kellett. A kalapdobozok is egyre nagyobbak lettek. De mindennek így kellett lenni.”

1880 előtt újból lényegesen megváltozott a női ruhák vonala. A ruha nyaktól térdig olyan szúk volt, ámennyire csak lehetett, nehogy nagy lépésekkel elrontsák kecses járásukat. Csak térd alatt bővült ki a ruha, és néha elterülő uszályban végződött. Ahogy azután később valamivel rövidebb lett a divat, rögtön felfedezték az elegáns, igen magas sarkú cipőt. A keskeny ruhákhoz igazodva a kalapok is kisebbek lettek. 1890sA XIX. század második felében általában elmondható, hogy a ruházkodás egyre egyszerűbb, az alkotórészek száma egyre kevesebb lett. A krinolinhoz még mindig számos alsószoknya kellett, és ezek nem tűntek el az abronccsal együtt. A század utolsó öt évtizedében csökkentek ötről, sőt hétről egyre. Annál nagyobb figyelmet szenteltek a készítők és a vásárlók arra a maradék egy alsószoknyára. A directoire leheletvékony ingruhái óta a nadrág állandóan fontos alkotóeleme a női ruhatárnak. A direktórium idején testhez álló trikóanyagból készült térdig ért, díszítések nélkül -, a biedermeier hosszabbá tette és díszessé; csak a század végén rövidítették meg radikálisan.Mindent egybevetve, a XIX. századi női öltözködés történelmi reminiszcenciákból élt. Talán ezzel is kinyilvánította a feltörekvő polgárság azt az akaratát, hogy egyenértékűnek tekinti magát az addigi uralkodó osztállyal. Csak a szecesszió hullámai mutatták meg a századfordulón, hogy a mélyreható gazdasági, technikai és politikai változások nem maradtak hatás nélkül a női ruházkodásra.

A színek és formák zűrzavara láttán támadt általános bizonytalanságban a divattanácsadóknak egész serege támadt. Bonyolult megfontolással, mely inkább összezavarta, mint megvilágította a kérdést, ilyenféle tanácsokat osztogattak például arról, hogy hogyan lehet a hajszínt és a ruha színét a legharmonikusabban összeválogatni: “Szőkék általában előnyösen hordhatnak kéket.A nagyon lágy, finom szőke hajúakat azonban könnyen kifejezéstelenné teszi, így ők inkább merészelhetik a túlságosan lágy tónusokat a kontraszt segítségével kiemelni. Ehhez egy különösen finom zöldet lehet ajánlani. A bőr így finom rózsás árnyalatot kap. Ha ugyanezt ellenkező úton akarjuk elérni, a vörös szín kisugárzásával, akkor rubin- és gránátvöröset válasszunk. Ha a bőr ragyogó fehérségét a fényhatások kontrasztjával akarjuk kiemelni, eredményesen alkalmazhatjuk a bársony puha feketeségét. A tüzes arany az összes kontraszt színnel jól megfér, a zöld is legtöbbször jól áll.A rózsás arc élénkpiros színek mellett sápadtabbá lesz, de a sötétvörös finomabb árnyalatúvá teszi. Ha az arcszín kifejezetten piros, se zöldet, se élénk pirosat ne válasszunk. Az előbbi a kontraszt révén, az utóbbi pedig a hasonlóság alapján rikító piros reflexet váltana ki. A barna típus nyugodtan alkalmazhat intenzív színeket, és nem kell félnie, hogy arcszíne élénkségéből veszíteni fog, ezért a sötétebb arcbőrhöz legalkalmasabb a sárga és a piros. Az erős kék, amely a narancsszín kontraszttal a szőkéket élénkebb színűvé teszi, barnáknál a mindig sárgásba játszó testszín fokozásával előnytelennek bizonyulna. Még nagyobb óvatossággal bánjunk a lila színnel, mely a bőr kékesen csillogó helyeinek igen csúnya zöld árnyalatot ad. A narancs felé hajló bőrszínnel a barnáknak azért előnyös a sárga, mert világosabbá, tisztábbá teszi a bőrük színét. A férfidivat megszakítás nélkül, szervesen tovább fejlődött; vagyis igénytelenebb, egyszerűbb lett, és a gazdaság és politikai fejlődésnek éppúgy megfelelt, mint a férfi helyzetének a korabeli társadalomban.

A feudális férfidivat nem élte túl lényegesen a feudális gazdaság uralmát. A XIX. század folyamán a férfiak öltözködése kétségtelenül gyorsabban fejlődött, mint a nőké, de századunkban a női divat megint utoléri, és sok tekintetben előbbre is van. Zakó, frakk – ezek maradtak a férfiöltözködés legfontosabb elemei Csak a szabás változott időről időre, és a sportöltözékek állandó hatására egyre kényelmesebbek lettek a ruhák. Meg kell még említeni a különböző kabátformákat, a kétsoros és rejtett gombolású felöltőt, a derékra szabott paletot-t és a sportos, kényelmes raglán kabátot. Mindezek a ruhadarabok tompa színekben készültek, az uralkodó színek a fekete, a szürke, a barna és a kék

Az öltözködés története, a divat és a ruházat alakulása az ókortól napjainkig.

Az egyiptomiak öltözködése

Eredetileg minden osztály egyformán öltözködött, később alakult ki a társadalmi helyzetre, és anyagi viszonyokra jellemző öltözködés.
A nők kezdetben egyszerű vászonkendőt hordtak, melyet körültekertek az alsótestükön, és a derekuknál összecsomóztak.
A felsőtestük fedetlen maradt, csak a felsőbb rétegekbe tartozók hordtak könyékig érő köpenyt.
Később jelent meg a kalaszírisz, melyet sokféleképpen viseltek.
Ez lábikráig vagy a bokáig ért, a testhez simult és megmutatta annak formáit. A mellet fedetlenül hagyta, és egy vállszalag, vagy egy széles vállpánt tartotta.
Az ingformájú kalaszírisz nyaknál zárt volt, de különböző nyakkivágással is készült, ujjal vagy ujjatlanul. Az áttetsző és sűrűn pliszírozott darabokat öv nélkül, vagy övvel viselték.

A férfiak csípő és ágyékkötőt hordtak az úgynevezett sentit. A kendőt az altest köré tekerték, elöl megcsomózták, vagy övvel rögzítették.
A királyok és méltóságok sentije többszörösen redőzött, és díszített volt.
Gyakran több ágyékkötőt hordtak egymáson és a legfelső volt a leghosszabb, melynek formája a szoknyára hasonlított.
Eredetileg a senti volt az egyetlen ruhadarab, a felsőtest akárcsak a nőknél fedetlen volt.
Később a férfiak is hordtak klaszíriszt, többnyire az ágyékkötő felett, de néha alatta is. Csak az uralkodók viselték az áttetsző test köré tekert köpenyt a haikot.
Az ókori görögök öltözködése

Az ókori görögök öltözete bő, levegős, a test köré művészien redőzött textília volt, melynek fő díszítő eleme az egyedi redőzés és az övrész. A szövött anyagokat lenből, gyapjúból, pamutból készítették. Kedvelték a telt erős színeket, és gyakran használtak szalagokat díszítésre.

A női öltözetek fajtái: A peplosz egy derékszögű gyapjúkendő amelyet a kar alatt a testre tekertek, majd a vállra felhozva, tűvel, köpenycsatokkal, gombokkal, vagy csomóval összefogták.
A felső anyagszegélyt visszahajtották derékig, s a jobb oldal nyitva maradt. Ezt a hosszú egyenes vonalú köpenyt gyakran öv nélkül viselték, de néha a deréknál a visszahajtás fölött övet hordtak.

A khitont lenből készítették melyet oldalt többnyire összevarrtak. Szűkebb formájában csupán a vállat takarta, tehát ujjatlan volt.
A bő khiton az egyik kéz ujjhegyétől a másik kéz ujjhegyéig ért és álujjai voltak, amelyek a vállvarrások elmaradásával jöttek létre, vagy a felső szegélyt csomózták meg a kar fölött.
Jellemző volt a khitonra a gazdag redőzés, amely a derék, csípő és mell alatti rész többszöri megkötéséből adódott.
A himationt a nagy derékszögű gyapjúkendőt, kabátként tekerték a testre, néha a fejet is takarta.

A férfiak öltözete : A női peplosznak felelt meg a férfi khlaina.
A derékszögű kendőt háton és a vállon átvetették, elöl vagy a jobb vállon tűvel, vagy csattal összekapcsolták.
A férfi khiton a khlainához hasonlóan a földre ért és a derekát övvel kötötték meg. A bokáig érő , mell alatt összefogott khitont csak ünnepi alkalmakra vették fel, illetve a viselete az előkelő urak és papok előjoga volt.
Az egyik vállat szabadon hagyó, rövid ruhadarabot exomisznak hívták, ez az öltözék nagyobb mozgásszabadságot biztosított.
Lovasok és katonák kedvelt köpenyszerű gyapjúból készült viselete volt a khlamüsz. Ezt a köntöst bal vállra vetették, s a jobb váll felett csatolták össze, így a jobb kar szabadon maradt, és könnyebb volt a mozgás harc esetén.

Az ókori rómaiak öltözete

Az ókori rómaiak öltözékén erősen érződött a görög kultúra hatása, kevésbé volt egyedi, inkább a hagyományokat követte. Sokszor személytelennek hatott, mégis költséges és rafinált volt.
Az öltözet színe, formája, és díszítése jelezte viselője rangját és társadalmi pozícióját. Kezdetben természetes színű gyapjúból készültek, később váltak kedvelté a színpompásabb darabok.
A nők a könnyű, lenge anyagokat részesítették előnyben, mint a len és a selyem .

A nők előszeretettel viselték a tunikát a földig érő alsóruhát és háziruhát melyet két anyagdarabból varrtak össze, amelyen a fejnek és a karoknak nyílásokat vágtak.
Esetenként hozzávarrtak vagy vágtak rá ujjakat is. A tunikát mell alatt kötötték meg, és a vállakon gombbal vagy brossal díszítették.
A felső köntös, a stóla szabása ugyanolyan volt, mint a tunikáé és a görög khitonra emlékeztetett, bő volt és gyakran uszályos. Ezt a köntöst egy mellpánttal hordták melynek neve strófium.
A stólákat gazdagon díszítették gyöngyökkel, rojtokkal, és hímzéssel.
Ha utcára léptek egy derékszögű gyapjúkendőt a pallát redőzték a testük köré. Ez többnyire a fejet is takarta, néha viszont egyszerűen csak a csípőjükre csavarták.
Rossz időben a paenula szolgált felsőruhaként, amely egy kör, vagy rombusz alakú gyapjúból, vagy bőrből készült csuklyás köpeny volt.

A férfiak tunikája a térd alá ért és a csípőn kötötték meg.
Ünnepi alkalmakkor lábfejig érő tunikát hordtak. Gyakran egyszerre többet is viseltek magukon. A rangjelzéseket többféleképpen jelezték pl : szalagokkal díszítették a tunikát és nem viseltek övet.
A tóga a római polgár leglátványosabb díszruhája, művészi redőkben fedte a testet, néha a fejet is takarva.
Egy ovális gyapjúkendőből készült amelyet hosszanti irányban redőztek, hosszúsága viselője magasságának háromszorosa, a szélessége kb.kétszerese volt.
A pallium praktikusabb és kényelmesebb volt mint a tóga. A téglalap alakú köpenyt a testre tekerték, később csak a vállra terítették.

A bizánciak öltözete

A bizánciak ruházata fényűző, merev viseletté alakult amely a testet beburkolta, és eltakarta a természetes alakját.
Az uralkodó réteg kedvelte a selyemanyagokat és a brokátot, melyeket nemesfémekkel és gyöngyökkel gazdagon hímeztek.

A nők alsóneműként övvel hordták a bokáig érő selyemből készített tunikát.
A felső ruházat a hosszú vagy rövid ujjú stóla eleinte a földig ért, később lerövidült, és látszani engedte az alsóneműt. Az anyag súlyától függően viselték övvel vagy nélküle.
A paenula felső ruhadarabként funkcionált.
A kerekre szabott zárt köpeny szegélyét visszahajtották, és hátravetették a vállakon. Az uralkodói ház hozzátartozói köpenyt borítottak magukra, amelyet csattal kapcsoltak össze a jobb vállukon.

A férfiak hosszú ujjú tunikája a földig, vagy a bokáig ért, övvel viselték, hossza, anyaga, és színe a társadalmi rang szerint változott.
A férfiak a tunikát általában szűk nadrággal viselték.
A dalmatika a hosszú öv nélküli, bő ujjas tunika csak a magas rangú méltóságok felsőruházata volt, hosszanti csíkok az úgynevezett clavi díszítették az elejét és a hátulját, valamint az ujjak szegélyét.
A köpenyt, amelynek téglalap illetve legömbölyített alakja volt, elöl vagy jobb vállon fibulával kapcsolták össze.
Egy mellmagasságban felvarrott anyagapplikáció a tablion szolgált rangjelzésként. A zárt köpeny a paenula, egyházi ornátussá alakult, és miseruha lett belőle.

Forrás: Öltözködés történet .
Kiadó : Magyar Divat intézet, Göttinger Kiadó

A rokokó korának öltözködése

Az öltözködés a rokokó idejében valóságos mánia lett, de státuszszimbólum jellege kezdett eltűnni. A divat fogalmát szintén az állhatatlan rokokó hozta létre. Lényege, hogy kellő pillanatban sarkon fordul az évszaknak, napszaknak, sokszor az órának megfelelően.
A divat szó is újjászületik, új értelemmel bír: követni az aktualitást .
A divatkreátorok nagy öntudata és arroganciája –azelőtt egyszerűen szabónak hívták őket- Alighanem a rokokó kórból származik. „A szabók inkább újításokon törik a fejüket, ahelyett, hogy varrnának.” olvashatjuk egy 1714. –ből származó szövegben.
A szabómesterséget annyira megbecsülték a forradalom előtti időkben, hogy egyes ruhaművészek olyan megtiszteltetésben részesültek, mint a vérbeli hercegek . Egy Rose Bertin nevű kis varrónő igen magasra küzdőtte fel magát.
Divatminiszternek nevezték és , Marie Antoinette öltözködési mániája neki volt köszönhető. A balsorsú királynő minden nap más toalettet viselt.
Mindegyikhez más-más cipő is tartozott. Egy udvarhölgyet három hónapra kitiltottak a palotából, mert kétszer ugyanabban a ruhában jelent meg.
Az udvari dámák gondolkozás nélkül követték a királynő szavát és a divatszeszélyeket ellenkezés nélkül a magukévá tették .
Rose Bertin ötlete volt a „Saint-Honoré” utcai divatbábok szétküldése, mely szertevitte a francia divat újdonságait egész Európába .
A rokokó viselet térhódítását rendkívüli mértékben meggyorsította a divatgyűjtemények nyomdai sokszorosítása. 1777- ben Moreau metszeteivel jelent meg a Monument du Costume, és feltűnt a legrangosabb divatlap a La Galerie des Modes et Costumes Francais .
Népszerűségük nemcsak Franciaországban volt nagy, hanem Európa más országaiban is . Számos jónevű művész munkássága fűződik a divatújságokhoz: Claude- Louis Desrais, Pierre Thomas Leclerc, Francois Watteau , és Auguste de Saint Aubin.
A rokokó viselet minden addig hordott ruhához képest többet láttat, vagy sejtet a női testből. Az európai öltözködés történetében először jutott érvényre az aszimmetrikus díszítés.
A rokokó lehetőleg kerülte a vízszintes egyenest és a derékszöget. Hosszú idő után újra felfedezte a virágot, ami annál gyakrabban alkalmazott. Hajat és ruhát egyaránt díszítettek élő vagy művirággal.
XV. Lajos idején a szoknya váza egy pamut, viaszosvászon vagy selyem alsószoknyába belevarrt öt, fölfelé kisebbedő abroncs volt . Erre azért volt szükség, hogy a szoknya óriási tömege minél erősebb kontrasztot képezzen a darázsderékká fűzött felsőtesthez képest .
Ez a krinolinszoknya volt a legnépszerűbb, amit széles, kosárszerű alakjáról paniernek is neveztek. A csípővonalak hangsúlyozása a nőiességet emelte ki, a panier könnyed, ringó járása adott lehetőséget – talán azért is váltak meg tőle olyan nehezen .
Sokféle változata követte egymást, így volt például a cadet ( a legfiatalabb) mely rövidebb volt a szokásosnál , csak két ujjnyira ért a térd alá , vagy a gondole , melyikben vízszállító asszonynak látszott aki hordta.
A panier a XVIII. század közepe táján egyre laposabb majd ellipszis formájú lett . A felsőruha általában nyitott volt, hogy hangsúlyozza az öltözék gazdagságát és az anyagok pompáját.
A krinolin feszes felületén selyemszalagokból, csipkéből és főleg művirágokból a szalonok stukkódekorációit utánozták. A század végére erősen lapított formájú a hatalmas abroncsszoknya. Egy nő maga elfoglalt egy egész kerti padot, és a kétszárnyú ajtókon sem tudott, csak oldalazva bemenni.
Miközben a krinolin hol dagad, hol lappad, a ruha dereka megtartja szabását. Fűzőszerű. Durva kendervászonnal bevont acéllemezekkel és halcsontokkal merevítik és szorosan összefűzik, mert rendületlenül divat a darázsderék, melyet meghosszabít az ék alakú szabásforma.
A kivágás a mellbimbóig ér. Néha keszkenővel takarják be aminek fichu volt a neve. A nyak és az alsókar is csupasz . A krinolin és a fűzős derék felett még két ruhát hordtak . A legfelső elől háromszög alakban nyitott úgy, hogy az alsó látszik.Később mikor a szoknyák rövidülnek, és a lábat már nem takarják ezt a felső réteget egy szellemes berendezéssel hátul és kétoldalt három bugyorba fogják fel.
A derék és a felső szoknya többnyire ugyanolyan színű és anyagú, de az alsó más, és meg van rakva fodrokkal, szalagcsokrokkal, indákkal, rojtokkal, hímzéssel, csipkével, girlandokkal.
A késői rokokó túlkapásai szükségessé tették az olyan ruhadarab megalkotását, ami bármikor hordható, így keletkezett egy könnyű háziruha vagy pongyola, a neglizsé .
A budoárok pikáns átlátszó és sokat sejtető viselete, melynek nem kevésbé pikáns változatai idővel utcai ruhák formájában is megjelentek.
A gálaviselet kivételével minden ruha neglizsé. Még az utcai viseletnek, sőt az úti kosztümnek is ez a neve . A derék a szoknyával egybevarrot, és nincs beszűkítve.
Övet viselnek rajta. Az adrienne vagy watteau – hát eleinte tunika szabású, de hamarosan szétnyílik elöl és hosszú ujjakat kap. Még így is kényelmes lehetett, hisz fűző nem volt alatta.
Az udvar csillogó környezete és a színpompás pásztorjátékos kerti mulatságok alkalmanként más öltözéket kívántak. A pásztorlányos viseletek, a népi öltözékek formái, a feltuffolt robe polonaise változatok, valamint a királyné organza muszlingalléros ruhái hozzátartoztak a színjátékhoz.
Fő jellegzetesség a szűk, elfűzött derék, rövid lábfejet láttatni engedő
kettős szoknya, amelyből a felsőt felraffolták. A népi viseletek iránti vonzódást jelzi, hogy Beaumarchais „Figaró házassága” című darabjának bemutatása után Sussane ruhája bevonult a divatba.
1770 körül a neglizsé egy másik formája jelenik meg a férfiaktól átvett kasak, kasakvin vagy caraco. Változatos formái voltak, hol kurta szárnyú hátul, hol majdnem a földig ér, egyszer laposan simul a csípőre, máskor mereven eláll.
Ismét kesztyűt hordanak hozzá, ami hosszú, és selyemből, vagy bőrből készült. A legyező elengedhetetlen kelléke egy rokokó dámának.

A ruhák kellékei, a vállkendők, finom csipkék, virágdíszek és ékszerek, melyek összhatását ismét csak az összevissza cikázó csigavonalak, a rocaille szeszélyes játékához hasonlíthatjuk.
A kalapcsat a gomb, legyező, öv és óralánc, csak úgy villognak az ékkövektől. Rendkívül elterjedtek az emblémák, a szimbolikus ékszerek, talizmánok.
Minden társaságbeli hölgy ott viselte keblén az Istenanya gyémántos képét, vagy szerelmesének a hűségi zálogát. A tubákszelence nőnél, férfinál egyaránt az előkelő öltözködés jelképe, s naponta változik.
A köznép is ékesíteni kívánta magát, s ez megteremtette az utánzott ékszerek
divatját, Similior(stass ) néven . A bijoutier –faussétier készítette mindezeket.
A rokokó hajviselet

A rokokó dáma képéhez hozzátartozik a kis fehérre púderezett frizura.
Amíg a krinolin terebélyes, a frizura a lehető legkisebb. A fehérített haj kacérkodott az öregség szürke hajszínével, ugyanakkor eltüntette a korkülönbségeket.
A hajviselet, mely a korábbihoz képest legalább egy időre rövidebb, pikánsabb lett, furcsa módon akkor vált bizarrá amikor a rokokó ízlés már eltűnőben volt.
XVI. Lajos trónra lépésekor (1774) a női frizurák már olyan magasra nőttek, hogy a nyak alig bírta őket. Elöl homlok felett és a fülek mögött feltornyozták, tupírozták a hajukat, és hosszú fürtöket lógattak a vállukra.
Az óriásira növekedett hajtoronyba a leglehetetlenebb díszítéseket építik bele. Gyümölcsös kosárkát, sőt egész pásztorjeleneteket viseltek frizurájukon, mezővel, patakkal, két báránykával és juhászkutyával és pásztorlánykával, máskor meg szélmalmot vagy háromárbocos fregattot felvont vitorlákkal.
A hajat többnyire a fejtetőn odaerősített lószőrből készült vendéghajra fésülték fel. Miként a barokk a parókakészítőké e kor a fodrászok aranykora.
Honoráriumuk olyan magasra nőtt, hogy még a gazdag hölgyek is csak hetente
egyszer, a kevésbé jómódúak havonta egyszer vehették igénybe szolgáltatásukat.
Az előkelő dámák a bálok előtt néha két éjjel sem aludhattak, nehogy szétrombolják a fejükre tornyozott műremeket. Az igazán elegáns hölgy úgy fésülteti haját, hogy álla pontosan középen legyen cipője orra és a frizurája csúcsa között.

A rokokó smink

A fehérre púderezett rokokó frizura természetesen erős arcfestést kívánt meg.
Az arcbőrt festéssel kellet színezni, nehogy hullaszerűnek lássék a szürke haj
keretében. Alapnak fehéret raktak fel, a szemöldök vonalát feketével húzták meg, az ereket kékkel és végül az orcákra pirosítót kentek.
De nem a természetes pírt utánozták, akkor volt jó a smink ha rögtön látszott, hogy festés . Csak ledér hölgyek engedhették meg, hogy természetesnek látszó arcszínnel tüntessenek. Annyi festéket használtak, hogy a férjek sokszor
a saját feleségüket sem ismerték meg a bálokon akkor sem ha az illető hölgynek nem állt szándékában maszkírozni magát.
A férfiak szintén erősen festették magukat. A toaletthez hozzá tartozott a szépségtapaszok megfelelő elhelyezése. A nagy „fogfájós flastromot” csak ritkán használták, ellenben a kicsikkel bőkezűen bántak.
Aszerint, hogy hova ragasztották, el is nevezték őket. A homlok közepén a „felséges” volt az orr hegyén „ a szemtelen” a szem alatt „a szenvedélyes” az ajak szegletében „a csókra vágyó” .

A rokokó színei, kelméi

A rokokó kedvelt anyagai a virágmintás selyem és súlyos arannyal vagy ezüsttel átszőtt brokát, a bársony, a damaszt, a csillogó atlasz.
A kevésbé tehetősek pamutszövettel is beérik.A csipke a nyakon meg az ujjakon még emeli a pompát egész vagyonokat költenek csipkére.
Van aki a koporsójába is magával viszi. A barokk hivalkodó pompája csökken, a színskála halkabb, finomabb, pasztellesebb. Sápadtkék, halványlila, ezüstszürke, rezeda és barackszín a leginkább kedveltek. A barna különféle árnyalatait a legfurább nevekkel tünteti ki a divat.
Ilyen például a bolhahát szín, a Párizs sara, és a megmérgezett majom.
A nehézkes barokk minták kecses hullámvonalakra bomlanak, majd
keskenyednek és végül függőleges sávok lesznek, csak halványan, az alapszíntől alig elütő árnyalattal jelezve, magában a szövésben.

rokokó lábbelik.

Ezüstzsinóros, esetleg gyémántcsatos cipőket viseltek a ruhákhoz. A női lábbeli nem bőr, hanem selyem vagy vászon. Orra hegyes, magas sarka mind előbbre tolódik, végül már a talphajlás közepe alatt van.Csatokkal szalagokkal díszítik.
A fűzős krinolinos dámák csak nagyon óvatosan mozoghatnak magas sarkú cipőjükben. Ki nem járnak, a rokokó hölgyek magassarkú topánjaikban
csak a paloták parkettáján tipeghettek, bőrcipőjük nincs is, de a szobában is lassan ünnepélyesen lépdelnek.
Udvari ünnepélyek alkalmával valóságos ékszerré avatják a báli cipellőt: aranyhímzésű a hegye, gyémántokkal, gyöngyökkel teleszórt a csatja, s a bokarészen gyöngyházzal kirakott vonal húzódott végig, melynek neve “venez y voir!” (jöjjön, nézze meg )
A rokokó formák, kellékek megjelenése napjainkban

A rokokó viseletek elemei gyakran felbukkannak a modern kor öltözeteiben.
A mai divattervezők szívesen alkalmazzák a rokokó díszítéseket, formákat kreációikban. Az Haute-Couture ruhák meghatározója a rengeteg kézimunkával felvarrt elem, például fodor, szalagcsokor, rengeteg csipke.
A fűző szabású felsőrészek is szinte minden tervező kollekciójában megtalálhatóak. Az esküvői ruhák nagy része is rokokó stílusú, vagy legalábbis tartalmaz formai, vagy díszítőelemeket ebből a kórból.
A tradicionális ruhák fűzősek, abroncsszoknyásak, gazdagon díszítettek szalagokkal, rózsákkal, gyöngyökkel. A ma divatos ruhák között is igen gyakran találhatunk fűző szabású felsőrészeket, bár a szoknyarész egyre egyszerűbb és letisztultabb.
A bálokon estélyeken a hölgyek gyakorta jelennek meg ilyen ruhákban. A 2004-es Operabálon a vendégek nagy része nagyszoknyás, abroncsos, fűzős estélyiruhát viselt .
A frizuradivatban a platinaszőke haj is a rokokó kor rizsporos fehér hajának felelevenítése. A fodrászversenyeken gyakran készítenek hatalmas, a rokokó hajviseletet idéző, díszítőelemekben gazdag frizurákat.
A Lagerfeld Gallery 2004-es tavasz-nyári bemutatóján a modellek arcának ékét a kis szépségtapasz adta, akár egykoron a rokokó dámákét.
Napjaink rokokó stílusjegyeket gyakorta alkalmazó tervezői

Egyes, világhírű tervezők rajongói e kornak, és kollekcióikban mindig megtalálhatóak a rokokó öltözködés elemei valamilyen formában.

Ilyen tervező Christian Lacroix. Az 1980-as évek meghatározó tervezője aki a mai napig egyike a legsikeresebbeknek.
Kreációinak inspirálója a barokk, a rokokó forma, és színvilága, a díszítések, mint a fodrok és húzások, hímzések és csipkék. Egyik bemutatója után azt mondták: a kifutón megjelenő alkotások zsenialitása, és a luxus provokációja a ruháknak, amit talán a XVIII. század óta láthatunk, mióta a francia arisztokráciát a guillotine alá vezették.
Le a fűzővel ez volt a XX. század kezdetének jelmondata. Lacroix visszahozta a fűzőt az haute-couture kifutókra a lehető legszélesebb variációkban, és színekben. Mostanra az utcai viselet része önmagában is.

Vivienne Westwood az antidivat első tervezője, a punk korszak londoni királynője, ugyanakkor a rokokó kor szerelmese. 1970 után a biztosítótűktől a történelmi sziluettek felé fordult.
Kollekcióiban szívesen kombinálja a rokokó dekadens formáit a modern formákkal, mindezt leplezetlen iróniával. Kerek csípők, derékfűzők, magas talpú cípők idézik a XVIII francia viseleteit, az udvaroncok, De Sade márki világát.
Mindez a bodorított parókák, hamis ékkövek, a harsány tárgy-fetisizmus társaságában szellemesen elegyítve az affektált bájt a kíméletlen provokációval.

Helyreállítják a hunok fővárosát

Tongwan az egyetlen hun főváros, amely épségben maradt ránk. Kínai régészek elhatározták: nemcsak a teljes várost, hanem annak természeti környezetét is helyreállítják - beleértve a sivatag erdősítését. Meggyőződésük továbbá, hogy a rejtélyes körülmények között felszívódott hunok utódai a magyarok - állítólag ezt bizonyítják ortodox keleti hitünk sámánisztikus vonásai, papírvagdosó szenvedélyünk, és híres fúvóshangszerünk, a suona.

A Dahszia (Daxia) hun királyság fővárosa, Tongwan, több mint ezer évig a sivatag homokja alatt pihent. Az ősi város, melyet Helianbobo hun vezér épített 419-ben, ma Kína Sanhszi (Shaanxi) tartományában van. A romos Tongwan még ma is tanúskodik arról a jólétről, amit valaha a nomád hunok a mai Kína északi határain élveztek. A kis híján 20 000 négyzetkilométeres Tongwan az Ordos-fennsík déli határán fekszik, a Mongol Autonóm Körzetben. A város egy kelet-nyugati tengelyen rendeződik el, és három részre tagolódik: a külső városra, a belső városra és a palotavárosra. A külső város az egyszerű emberek lakóhelye volt. A kormányhivatalok és a nemesek rezidenciái a külső városban kaptak helyet. A palotaváros pedig a császári város "legbelsőbb szentélye" volt, hiszen itt élt maga Helianbobo. A történészek szerint 431 körül Tongwanban és környékén mintegy 40 000 hun nomád és han pásztor élt. 984-re azonban a város elnéptelenedett, majd teljesen betemette a sivatag.

A várost 1996-ban helyezték magas szintű állami védettség alá. "A felújítási munkák részeként restauráltuk a Yongan-tornyot, ahonnan Helianbobo a katonai parádékat nézte. A felújítás következő szakaszában a város délnyugati részén lévő, 31 méter magas kilátótornyot fogjuk restaurálni" - nyilatkozta Gao Zhan, a Tongwan Város Műemlékvédelmi Hivatalának vezetője a China.orgnak. Ezek a tornyok jelképezik a helyreállítási munkák megkezdését. A próba-helyreállításokat régészeti feltárások alapján végzik, és arra készülnek, hogy helyreállítják a városfalat és a város számos épületét is.

Többszöri próbálkozás után sikerült az eredetiekhez hasonló téglákat égetni. A világos színű, 36 x 20 x 12 centiméteres téglákat fehér agyagból vetették, és homokkal és mésszel erősítették meg. A téglákat a Yongan-torony stabilizálására használták. "Tongwant a terep adottságait követve építették, ezért a város északnyugat felé emelkedik, délkelet felé lejt. Ez a tájolás védettséget adott a hűvös téli szél ellen is. Az északon futó folyó vizét pedig - csatornákon át vezetve - könnyen lehetett a város vízellátására, vagy akár a várárok feltöltésére használni" - mondta Dai Yingxin régész, aki évek óta folytat a helyszínen terepkutatást és ásatásokat.

"A városfalat rétegekben emelték. Homokot, fehér agyagot, ragacsos rizskását és oltott mészt kevertek össze, majd a rétegeket egymásra döngölték. A nyugati részen a fal 16-30 centiméter vastag. Az ilyen technikával készült földerődítmény erőssége akár a kőfalak szilárdságával is felvette a versenyt" - állítja Dan.

Tongwan akár a hun szívósság jelképének is tekinthető, egy olyan kegyetlen vidéken, mint a sivatag" - mondta Hou Yongjian, a Sanhszi Egyetem professzora. "A várost a sivatagnak egy olyan pontján alapították, ahol megfelelő édesvíz-lelőhely állt rendelkezésre. Az állattenyésztéssel és növénytermesztéssel foglalkozó vidékek találkozásánál fekvő Tongwan felemelkedése és bukása azt is példázza, hogy az emberi tevékenység hogyan befolyásolta az érzékeny ökológiai egyensúlyt."

Tongwan városának nem csak az épített értékeit akarják helyreállítani, hanem természeti környezetét is. Ezért a Sanhszi Egyetem és a Loess-fennsíki Erdőtelepítés Japán Egyesülete közös programot indított a terület újrafásításáért. Két évnyi terepmunka és előtanulmányozás után 2002 tavaszán kezdték meg egy erdőtelepítési központ létrehozását az egykori város területén. A munka menetét és céljait a tavaly szeptemberben tartott, első Tongwan Város Helyreállításáért Nemzetközi Fórumon határozták meg.

"Az utóbbi években - részben állandó, részben vándorló dűnéken - megindult a fatelepítés az egykor kopár sivatagi tájon. A természeti környezet fejlesztésével egyre több látogatót tudunk majd a helyszínre csábítani, akik előtt feltárulhat Tongwan ökológiai, földrajzi, régészeti és néprajzi értéke" - nyilatkozta Zhu Shiguang, az Ősi Fővárosok Kínai Társaságának elnöke. A Társaság aktív résztvevője Tongwan újraerdősítésének.

Légifelvételek és próbaásatások bizonyítják, hogy Tongwan összességében és egyes díszítőelemeiben is különbözik a Középső Síkságnak (a feudális Kínának a Sárga-folyó középső és alsó szakasza mentén elhelyezkedő, fő területeinek) a tipikus fővárosaitól. "Tongwan egyedi építészeti motívumai hazai és külföldi kutatók figyelmét is magukra vonták" - mondta Xing Fulai, a Saanxi Régészeti Intézet munkatársa, az északi és déli dinasztiák (a 386-589 közötti kor) szakértője.

"A helyhatóság szeretné elérni, hogy a terület váljon hivatalosan is a világörökség részévé. Már elkészült Tongwan helyreállításának programja, és teljes gőzzel folyik a kutatómunka, mely arra ad majd választ, hogyan lehet a legjobban konzerválni a hely régészeti értékeit" - mondta Xing. "Tongwan az egyetlen hun főváros, amely épségben maradt ránk. Megőrzésével és kutatásával talán arra a kérdésre is választ kapunk, miért tűnt el ez a hatalmas, nomád nép oly hirtelen, kb. 1000 évvel ezelőtt."

A kínai hírportál Tongwan ismertetése után érdekes eszmefuttatásba kezd a hunok későbbi sorsáról. "Ha valaki megáll Tongwan városában, és körültekint, szinte adódik a kérdés: hová az ördögbe tűntek ezek a nomád harcosok, akik majd' egy évezreden át nyargalásztak Ázsia- és Európa-szerte, és uralmuk alatt tartották a mai Kína jelentős részét?" - olvasható a cikkben.

Történelmi ismereteink szerint - folytatja a China.org - ez az erős, bátor nép folyamatos csatározások közepette a mai Kína északkeleti és északnyugati vidékei felé vándorolt az i. e. 3. századtól az i. sz. 5. századig. Jelenlétükkel nem csak a Selyemút kereskedelmi forgalmát veszélyeztették, de komolyan fenyegették az ország belsejének erős, feudális országait is.

A Csin-dinasztia első császára az ország egyesítése után birodalmi katonasággal vette űzőbe a hunokat, majd felépíttette a csodálatos kínai Nagy Falat. A rákövetkező években a kínai dinasztiák közötti kapcsolat egyre erősödött, a hunok egy része pedig beolvadt a hanok közé. Mások Közép-Ázsiába vándoroltak, de voltak, akik eljutottak egészen Európáig is. A 6. századra a hunok megszűntek önálló népnek lenni, csoportjaik más népekbe olvadtak be.

"A három-négyszáz éven át tartó, folyamatos háborúskodás után a hunokat külső és belső feszültségek is gyengítették. Rabszolgaságra alapuló birodalmuk végül elbukott" - mondta Zhou professzor. "A vereséget szenvedett hunok 89 és 91 között észek felé, a Don és a Volga völgyei felé indultak" - mondta Lin Gan professzor, a Belső-Mongóliai Egyetem munkatársa. "A gótokat követve a hunok is eljutottak Róma falai alá. Az 5. században az Attila vezette hunok a Duna partján alapítottak birodalmat, s ez a birodalom igen nagy jelentőségű volt az európai történelemben" - idézi a kínai újság Lin professzort.

Attila királysága kérészéletűnek bizonyult ugyan, mégis sok hun maradt Európában. Ma a kutatók között általános vélemény, hogy a magyarok a hunok leszármazottai" - állítja Wang Shiping, a Sui és a Tang dinasztiák szakértője, a Sanhszi Történeti Múzeum munkatársa.

Wang egy számunkra meglepő megállapítással támasztja alá elméletét: szerinte "a magyarok általában véve nem hasonlítanak a többi európaira". Véleményét azonban megerősíti Qi Sihe, a Pekingi Egyetem történésze, és a kínai újságnak nyilatkozó egykori magyar nagykövet, Juhász Ottó is. "Sőt," - folytatja Sihe - "sok magyar népdal hasonlít a Sanhszi északi részén és Belső-Mongóliában énekelt dallamokhoz. De a múlt emlékei a magyarok vallásos életében is megmutatkoznak. Bár a magyarok általában hűségesek a keleti ortodox egyházhoz, sok olyan sámánisztikus szokást is gyakorolnak, melyek a Kína északi részén élő, szibériai nomád népektől erednek."

"A magyaroknál a suona fúvóshangszer és a papírkivágás művészete is emlékeztet a Sanhszi északi részén megfigyelhető szokásokra. Még a szavak utolsó szótagjának kiejtése nagyon hasonlít az észak-sanhszi dialektusra" - folytatja a nálunk eddig ismeretlen hasonlóságok sorolását Gao Jianqun, a Kínában állítólag jól ismert író, Az utolsó hun című regény szerzője. Jianqun szerint továbbá "sok magyar kutató vallja, hogy Magyarország megalapítása szoros összefüggésbe hozható a hunok leszármazottaival."

"Bár a hunok önálló népként megszűntek létezni, kulturális szokásaik nem tűntek el nyomtalanul" - mondja Zhang Mingqia, a Sanhszi Történeti múzeum munkatársa. "Népdalaik például nagyban gazdagították a mongol népzenét. A hunok kedvelt hangszerén, a nádsípon (huija) ma is játszanak Kína belső-mongóliai tartományában, de Mongóliában és Oroszországban is" - zárul a kínai online napilap cikke.

2004. április 20. (Múlt-Kor történelmi portál)

AZ UKRÁN HOLOKAUSZT 1932-1933

Moloch, amelyik felfalja gyermekeit. Így nevezhetjük a sztálini rendszer által Ukrajnában 70 esztendővel ezelőtt generált mesterséges éhínséget, amelynek hatalmas méreteket öltő emberáldozatáról mostanában szerez tudomást a világ. 1932-1933-ban Ukrajnában közel hétmillió ember halt éhen. Ukrajna hivatalos állami szervei a közelmúltban, a tragikus események évfordulója kapcsán hivatalosan is genocídiumnak deklarálták a 30-as évek éhínségét. Erről beszélt lapunknak Vaszil Durdinec, Ukrajna magyarországi nagykövete.

– Az ukrán nép 70 évvel ezelőtti tragédiája nemcsak az ukrán, hanem a világtörténelem szörnyű lapja. Az 1932-33-as iszonyat, e XX. századi kannibalizmus valódi okainak és szörnyű valójának feltárására csak most, a totális rendszer alól felszabadult Ukrajnában, a megerősödött független európai államban nyílt lehetőség. Az utóbbi években, Ukrajnában megteremtették az emberiség elleni bűntettek, többek közt az ukrán nép elleni, nyilvánvalóan szándékos sztálini népirtás tényei kutatásának, jogi megfogalmazásának és politikai értékelésének igazságügyi-jogi alapjait.

Az éhínség tragédiájának, mint a népirtásnak teljes mélységében történő feltárása elvi jelentőségű az ukrajnai társadalmi-politikai folyamatok stabilizálása szempontjából, fontos feltétele a társadalom további demokratizálódásának, meghatározó tényezője a történelmi igazságtétel érvényesülésének, az ukránok több nemzedékét a tömeges megtorlások és éhínségek által kiváltott szörnyű sokkból való morális gyógyulásának. Ennek az érzésnek a fontosságával tisztában vannak a magyarok is, akik szintén megismerték a szovjet típusú kollektivizálást és kuláktalanítást, a megtorlásokat, deportálásokat, a terrort és a totális rendszer megannyi szörnyűségét.

Kutatói becslések szerint az 1932-33-as ukrajnai éhínségben legkevesebb hétmillió ember halt meg. A sztálinista rendszer elsősorban a tehetős és az államtól független középparasztság, az árutermelők és vállalkozók népes rétegének fizikai megsemmisítését tűzte ki célul. A kenyérnekvaló, a vetőmagok és más élelmiszerek erőszakkal történő begyűjtése, mindennemű kereskedelem és élelmiszer-ellátás tilalma a falvakban, a megtorlások, a kuláktalanítás és a szibériai száműzetés – a szociális terrornak ezeket, és még számos más formáját alkalmazta a politikai rendszer az ukrán falusi lakosság ellen.

Az ukrajnai gabonatermés az országosnak a harmadát tette ki, sőt egyes régiókban meghaladta az Észak-Kaukázus, az egész oroszországi feketeföldű övezet, Kazahsztán és a Moszkvai terület együttes tervszámait. 1931 és 1932 között az ukrajnai gabonatermelési tervszámokat ötszörösére, sőt, egyes régiókban a nyolcszorosára növelték. A Szovjetunió egész totális megtorló rendszerét ennek a tervnek a megvalósítására mozgósították. Kezdetét vette a teljes állami gépezet harca a békés parasztság ellen.

Ez a háború azonban csak az egyik fél számára járt tragikus következményekkel. Milliók haltak éhhalált, tízezreket vittek Szibériába, illetve gyilkoltak meg. A népellenes uralkodó rendszer politikusokat, államférfiakat és katonatiszteket, a totális rendszerrel szembehelyezkedő, demokratikus és nemzeti érzelmű értelmiségieket gyilkoltatott meg, de attól sem rettent vissza, hogy tömegével irtson ki egész néprétegeket, így az ukrán parasztságot is, amely objektív okokból nem értett egyet a gazdasági viszonyok diktatórikus mivoltával. A kollektivizálás gondolatának mindenre kiterjedő propagandája nem lelt visszhangra a falusiak körében. A kormány ezért az emberiség történetében ezidáig ismeretlen fogást alkalmazott: az élelmiszerek elvonása és az éhínség által akarta megtörni a parasztság ellenállását. Ennek a politikának több millió szándékosan meggyilkolt, de meg nem tört ukrán paraszt volt az ára.

Azokon a helyeken, ahol az ukrán parasztság szervezettséget és politikai érettséget mutatott, és megpróbálta kitalálni, mi lehet a kenyérnekvaló célzatos elvonásának a célja, általában hősies ellenállás bontakozott ki. Ukrajnai települések százai, gyakorlatilag az ország valamennyi megyéjében még a jól felkészített Cseka egységek számára is behatolhatatlanokká váltak egy hétre, egy hónapra. Az ellenálló település lakosságát az utolsó emberig kivitték Szibériába, ahol a biztos halál várt rájuk. A vezetőket a helyszínen végezték ki.

Akármennyire is igyekezett az állami rendszer eltitkolni és megsemmisíteni e szörnyű bűncselekményt igazoló dokumentumokat, bármennyire is szerette volna elrejteni az éhínség áldozataira vonatkozó számadatokat, a történelem, a nép történelmi emlékezete megőrizte a kommunista rendszer szörnyűségekkel terhes ukrajnai politikájának következményit bizonyító anyagokat.

A levéltári anyagok minden kétséget kizáróan megerősítik az ukrajnai falusi lakosság kiéheztetésének célzatosságát, bebizonyítják, hogy az éhínség előidézése szándékos volt, és kizárólag az ukránok lakta térségeket érintette. Tudományosan bizonyított tény, hogy a rendkívül jó terméshozamú 1932-ben célzatosan éheztették Ukrajna, a Kubány és a túlnyomórészt ukrán népességű oroszországi régiók lakosságát. Az egész Ukrajnán, a 40 millió lakosú közigazgatási egység egészén végigsöprő éhínség, amely példa nélküli a történelemben, majdnem két évig tartott. Ezen a bőtermő területen és kitűnő terméshozamok mellett pusztult egy egész etnikum, céltudatosan pusztították el földművesek millióit, rombolták le az ukrán nemzet évezredek során felépített társadalmi bázisát, hagyományait, kultúráját és egyediségét.

Az ukrán nép nemzeti tragédiájának maradéktalan megjelenítése során – a teljes kép csak mostanában kezd kirajzolódni – nem hagyhatjuk említés nélkül a falvak férfilakosságával szembeni megtorlásokat, a templomok lerombolását, a papok és a felvilágosultan gondolkodó emberek meggyilkolását.

Az ukránok és az egész emberiség története eme egyik legnagyobb társadalmi és humanitárius katasztrófájának méretei és következmények olyan jelentősek, hogy soha, senki sem volt képes eltitkolni. 50 évnyi hallgatás után, 1987 decemberében a kommunista párt is kénytelen volt elismerni a tömeges éhínség tényét. Az igazság beismerésének azonban ez csak a kezdete volt. Az ukrajnai éhínséget valós történelmi tényként és népirtásként deklarálta az Egyesült Államok kongresszusi bizottsága. Hasonló következtetésre jutott a Nemzetközi Jogászbizottság is. Ukrajna most azt fontolgatja, hogy felveti az ENSZ-ben az 1932-1933-as éhínség kérdését, kérve annak elismerését, hogy az az ukrán nemzet, és annak részét képező más nemzetiség ellen végrehajtott népirtás volt. A kérdést megvitatta az ukrán parlament alsóháza és a felsőház különbizottsága is. Ukrajna elnöke, a Legfelső Tanács, a Miniszteri Kabinet, az ország legmagasabb rangú vezetői, a végrehajtó hatalom szervei nyilatkoztak az éhínség mesterséges mivoltáról, mint az emberiség ellen elkövetett szándékos bűncselekményről.

A Legfelső Tanács határozata és az ukrán elnök rendelete értelmében zajlanak az ukrajnai éhínség 70. évfordulójával kapcsolatos megemlékezések előkészületei. Államunk minden régiójában rendbe hozzák a sírokat, jegyzéket készítenek az éhínség áldozatainak állított emlékművekről és –jelekről, megemlékező gyászmiséket, rendhagyó történelemórákat és tudományos konferenciákat tartanak, megemlékezvén a tragikus eseményekről. Az éhínség és a politikai megtorlások áldozatainak ma már emléknapja van. Kijevben létrehozzák az éhínség, a politikai megtorlások és deportálások áldozatainak emléket állító Állami Történelmi-kulturális Központot, amely emlékműből, múzeumból, konferencia-teremből és tudományos központból fog állni. Méreteit tekintve nagyobb lesz a budapesti Terror Házánál. Mostanáig 15 dokumentum-kötet jelent meg ebben a témában. Az ukrajnai éhínségre vonatkozóan forrásként felhasználható több mint 1500 levéltári anyag és 200 000 ügyirat. Most dolgozzák ki Az éhínség verbális archívuma elnevezésű állami programot, és megnyitottak egy, az éhínség témakörével foglalkozó internetes honlapot is.

Az erőszakos halált elszenvedőknek emléket állító Ukrajna helyes következtetéseket vont le e múltbéli tragédiából, és valódi államalkotó nemzetként foglalta el a helyét a világ térképén, olyan államként, amelynek törekvései civilizáltak és humánusak, és súlyos és tragikus történelmi öröksége ellenére része kíván lenni az európai integrációnak. Ukrajnát nem terheli felelősség e szörnyű tragédiáért, ismeri a vétkeseket, és azt akarja, hogy a világ is megismerje őket.

Az 1932-33-ban, Ukrajnában szándékosan előidézett éhínség az ukrán holokauszt, az emberiség történetének egyik legnagyobb bűncselekménye. E szörnyű bűncselekményt az egész világnak jól meg kell őriznie emlékezetében.  

ÉHSÉG – GYERMEKSZEMMEL

(Az éhínség idején 7-14 éves korú gyerekek visszaemlékezései)

Mindaz, ami 1932-33-ban történt Ukrajnában, nemcsak arra méltó, hogy az egész emberiség lerója tiszteletét az áldozatok emléke előtt A tudósoknak először is a legapróbb részletekig fel kell tárniuk az ukrán nép tragédiáját, az akkori eseményeket. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy csak történelmi források révén, hivatalos dokumentumok, levelek, a szemtanúk visszaemlékezései, fényképek, stb. felhasználásával írható meg a sztálini rendszer által az ukrán nép ellen elkövetett szándékos népirtás (holokauszt) igaz története. Ezzel összefüggésben írta a következőket Robert Conquest:  „Az éhínséget Moszkva tervezte el, hogy megsemmisítse a nemzet bástyáját jelentő ukrán parasztságot. Az ukrán parasztokat nem azért semmisítették meg, mert parasztok voltak, hanem azért, mert ukránok”.

Nagyon fontos, hogy az éhínség túlélőinek beszámolóit az ukrán falusi lakosság akkori tragédiáját dokumentáló legalaposabb és hiteles forrásnak tekintsük.

A csodával határos módon életben maradt, és ma is köztünk élő emberek mesélnek magukról, és azokról, akik egy embertelen rendszer ártatlan áldozataivá lettek.

Az akkori eseményekről saját szavaikkal mesélő emberek ezreinek beszámolóiból kitűnik, hogy a maguk módján megpróbálják felderíteni az éhínség okait és következményeit. Különböző korú emberekről van szó, de rám a legnagyobb hatással azok a beszámolók voltak, amelyek az 1932-1933-ban 7-14 éves korú szemtanúktól származtak. Egy hétéves gyermek abban az életkorban van, amikor minden érdekli, ami körülötte, a környezetében történik. Az idősebb, 13-14 éves kamaszok már sok mindent meg tudnak jegyezni, néhányan még arra is kísérletet tesznek, hogy elemezzék a történések okait.

Szörnyű kép bontakozik ki a szemünk előtt, amikor a szemtanúk, az akkori gyerekek visszaemlékezéseit olvassuk. Elbeszéléseiket három csoportra oszthatjuk: a.) életük az éhínség előtt; b.) mi történt a falujukban 1932-1933-ban; c.) sorsuk alakulása az éhínség után.

Az akkori gyerekek százainak visszaemlékezéseit olvasva megtudhatjuk, hogy Ukrajna egyes vidékein, ott, ahol a kollektivizálás a legszélesebb körben és a legbrutálisabb módszerekkel zajlott, az éhínség már 1931-ben elkezdődött.

A Vinnyica területi Mitinciv faluból való, 10 esztendős Petro Humenyuk többek közt elmondja, hogy a községi tanács mellett laktak, és jól emlékszik arra, hogyan kényszerítették az embereket a kolhozba. Az alaphelyzet mindenhol azonos volt: A községi vezetők, aktivisták, a járási megbízott veszekedtek és fenyegetőztek. Csak a szereplők változtak”. A megfélemlített és kiéheztetett emberek kénytelenek voltak aláírni a belépési nyilatkozatot.

A kollektivizálással egy időben zajlott a kuláktalanítás is. Azok, akik akkoriban 13-14 évesek voltak jól emlékeznek arra, hogyan vitték el a faluból a tulajdonuktól megfosztott embereket. A „kulák”-családokat egyszerűen kizavarták a házból, és szinte semmit sem vihettek magukkal. Számos visszaemlékezés tesz említést úgy nevezett „aukciókról”, ahol a „kulákok” vagyontárgyai kerültek kalapács alá.

A kollektivizálási folyamatnak a lakosság legtermelékenyebb része általi aktív és passzív elutasítása oda vezetett, hogy a kolhozok képtelenek voltak teljesíteni a rájuk rótt irreális gabonabeszolgáltatási követelményeket.

A szemtanúk visszaemlékezései nyomán kirajzolódik a valós kép: a falusiaktól elkobozták az élelmiszereket. Végül is, ki és miképpen vett részt nemcsak a gabona, hanem szinte minden élelem erőszakos elvételében?

Mihajlo Hrihoruk az Odessza területi Poljaneckij faluból a következőképpen emlékezik: „Akinek volt darálója (malomkövei, mozsara), attól elvették és magas büntetéssel is sújtották. Akik nem teljesítették a gabonabeszolgáltatási tervet, azokat bevitték a „stábokba”. Az embereket menetoszlopban kísérték ’ A nép ellensége vagyok, a gabonát elrejtettem és nem adtam le az államnak’ feliratú zászló alatt.”

Íme, milyen kifejezéseket használnak azok, akik annak idején gyermekként élték meg 1932 tavaszát: „A gabona után kutatva mindenhová benéztek. A brigádok és az aktivisták mindenre kiterjedő házkutatásokat tartottak, beletúrtak a tűzhelyekbe, szétverték a kemencéket. Ezek az aktivisták lapátokkal, vasrudakkal felszerelkezve ténykedtek. Előfordult, hogy felgyújtották a magángazdák terményét. Még a csecsemők bölcsőjébe rejtett kis batyukat is elvitték”.

A szemtanúk visszaemlékezései szerint az aktivisták és brigádok alaposan és dühödten végezték munkájukat, jól tudták, hol találnak eldugott terményt, és elvették az emberektől az utolsó szem krumplit is. Kezdetben csak a magángazdákkal tették ezt, de később, 1933 telén már a kolhoztagokat is elérte a bolsevik söpredék padlássöprő akciója. Ténykedésüket tavasszal is folytatták: szó szerint elvittek mindent, ami a szemük elé került, még akkor is, amikor már dühöngött a szörnyű éhínség.

Hogyan reagált a lakosság a házkutatásokra és elkobzásokra? Majd’ mindenhol egyformán: kérleléssel, sírással, átkozódással. Előfordult, hogy az emberek fellázadtak, ám erre a kommunista hatalom részéről kegyetlen megtorlás volt a válasz: a lázadókat letartóztatta a rendőrség.

A gyerekek akkor semmit sem tudhattak meg a család fennmaradáshoz szükséges élelmet védelmező szüleik sorsáról. Az ő visszaemlékezéseikben nincs bánat és fájdalom.„A saját véreink hozták ránk az éhhalált. A begyűjtött gabonát lakat alatt őrizték, de az éhező embereknek nem adtak belőle”.

Az éhínséggel kezdetét vette a túlélésért folytatott elkeseredett küzdelem. A kisebb gyerekek egy dologra emlékeznek: nagyon éhesek voltak. A leggyakrabban arról mesélnek, hogyan menekültek meg ők személyesen, vagy a családtagjaik. Visszaemlékezéseikben felidézik, mily módon élte túl, vagy veszett oda a családjuk. Többnyire sokgyermekes, általában három-négy gyermeket nevelő családokról van szó. Sok család számára igazi megmentőnek bizonyult a tehén. Az éhínséget túlélők mindegyike egybehangzóan állítja ezt.

Azok élték túl, akitől nem vették el a tehenet. Az akkori gyereket emlékei a tejről és arról, hogyan kell óvni a tehenet, azt tanúsítják, hogy az éhínség esztendeiben a családok legnagyobb értéke a tehén volt.

A szülők és gyerekek fő foglalatossága az élelem megszerzése volt.

A módszerek nagyon hasonlóak voltak: értéktárgyak cseréje élelemért a kereskedésekben, de mentek cserélni Oroszországba, Fehéroroszországba és a városokba is.

A Kirovohrad területi Hruska faluból való, akkor 12 esztendős Mikola Ravljuk így emlékezik: „Sokat tűrtem életemben, de semmihez sem hasonlítható az, amit gyermekként átéltem. Nem foglalkoztattak az éhínség okai, nem érdekelt, hogy ki okozta, egyszerűen csak enni szerettem volna. Apa eladta a borjút, elutazott Moszkvába kenyérért, és hozott is fehér vekniket. Emlékszem, ahogy mi, gyerekek sorban álltunk a kolhoz étkezdéje előtt, és vártuk, hogy a szakácsnő titokban merjen nekünk a híg árpakásából”.

Valósághűen és nagyon részletesen írják le a túlélők, mit ettek ezekben az ínséges években. A hársfa rügyeit, rothadt krumplit, dögöt (ami felett sokszor összeverekedtek), kutyát, macskát, az árvalányhajból és csalánból készült lepényeket, dudvát, akácvirágot. A szörnyű kor gyermekei kannibalizmus előfordulásáról is beszámolnak. A többség emlékeiben él, hogy megették a nemrég elhunyt embereket.

Az éhínséggel folytatott elkeseredett küzdelem ellenére az emberek fokozatosan alul maradtak a harcban.

Majdnem mindegyik akkor élt gyermek emlékeiben tragikusan fogalmazódik meg az a tény, hogy látták meghalni a szüleiket, rokonaikat, szomszédaikat, falubelijeiket.

Nagyija Jarova, a Hmelnyickij területi Hlibocsok falu lakója 10 éves volt akkor: „Tarolt a szörnyű éhínség, halottak hevertek az utakon. A faluban négyszázan haltak meg. Úgy sikerült megmenekülnünk a halálból, hogy a brigádvezető segített rajtunk”.

Marija Levadna, 14 éves, a Herszon területi Mala Lipitiha faluból: „Egész családok, utcák haltak ki. Az iskola a temető mellett volt, láttuk, ahogy hozták a halottakat”.

Mikola Csernyavszkij, 12 éves, a Luganszk területi Szmoljanikove faluból: „Iszonyatos volt az éhínség 1933 júniusában. Kezdetben az emberek arca és lába dagadt fel. Az embereken úrrá lett a közöny: nem beszéltek egymással, nem érdekelte őket az élelem. Csabanivka lakói mind egy szálig elpusztultak. Gyomorforgató volt a hullaszag, amikor a szomszéd falu felől fújt a szél.”

Annyi volt a halott, hogy nem volt kinek temetni. Kezdetben a családok eltemették halottaikat, később azonban már kimondottan erre a célra szervezett brigádok végezték a munkát. Nekik is volt normájuk, amelynek teljesítéséért élelmiszer fejadagot kaptak, de ha nem teljesítették a normát, akkor csak a fejadag felét kapták, vagy semmit sem. Nemcsak halottakat hoztak a temetőbe, hanem a túlélés reménye nélküli, még élő embereket is, akiket otthagytak meghalni.

Számos visszaemlékezésben a túlélők emlékeznek a temetkezési helyekre, de az esetek többségében elvesztek a temetkezésekre vonatkozó dokumentumok, és a sírokat idővel benőtte a gaz…

Az éhínséget túlélők közül sokan – saját bevallásuk szerint – csak azért maradtak életben, mert kisgyermekek lévén, kinyújtott kézzel jártak. A nagyobb gyerekek a felnőttekkel együtt kutattak bármiféle élelem után. Sok gyermeket az mentett meg, hogy a felnőttekkel azonos munkát végeztek a földeken, amiért hozzájutottak némi soványka eledelhez.

Fontos dokumentumként szolgálhatnak azok a levelek is, amelyeket a gyerekek írtak (iskolákból, gyermekotthonokból) az ukrajnai felső pártvezetésnek. Megdöbbentő ezeknek az üzeneteknek az egyszerűsége és gyermeki naivitása. A gyerekek leírták helyzetüket, védelmet és segítséget kértek.

A braclavi járás pecserszki iskolájában tanuló gyerekek levele az ukrán kommunista párt központi végrehajtó bizottságához (VUCVK). Kelt 1931. november 1-én. 177. számú dokumentum. „Felpuffadunk az éhségtől, fáj a hasunk attól a szeméttől, amit most eszünk. Kérjük, ne hagyják, hogy éhen pusztuljunk. Reméljük, a szovjethatalom nem engedi, hogy meghaljunk”.

A visszaemlékezések egyik jellegzetes témája az 1931 és 1933 között ugrásszerűen megnövekedett hajléktalanság problémája.

A szülők halálával megnőtt a felügyelet nélkül maradt gyerekek száma, de sokkal többen lettek azok is, akik élő szülők mellett kerültek ki a felügyelet alól. Szörnyű ma arról olvasni, hogy fogyott el egy gyermek élete. Szemtanuk mesélik, hogy a szülők sokszor maguk vitték gyerekeiket a legközelebbi városba, és hagyták többnyire a gyermekotthonok előtt. A gyermekotthonok lakói úgy emlékeznek, hogy reggelenként az otthonok főlépcsője teli volt gyerekekkel. A csecsemőket csecsemőotthonokba vitték, aztán, amikor elérték a hároméves kort, visszavitték őket a gyermekotthonba…

Azok a csecsemők, akiknek szülei nem tettek a pólyába semmilyen levelet, az „ismeretlen” nevet és számot kaptak. Igazi nevet csak később kaptak, amikor személyi igazolványt állítottak ki számukra. Az éhínség elmúltával a szülők kezdtek kutatni gyermekeik után, léteztek még olyan brosúrák is, amelyek a gyerekek különleges ismertetőjegyeit tartalmazták. A gyermekotthonokban felnőtt gyermekek többségének semmilyen információja nincs a szülők sorsát illetően.

Az otthonokban sem volt könnyű  életük a gyerekeknek, mert itt is volt, aki éhen halt. A gyermekotthonok betegszobái zsúfolásig megteltek beteg gyerekekkel.

A lakók leveleiből ítélve a gyermekotthonok többsége siralmas állapotban volt: télen nem volt fűtés, négy gyermek aludt egy ágyban, ruhátlan és mezítlábas gyerekek üldögéltek a hálótermekben, és nem mindig jártak iskolába sem.

Mindez nagyon is összhangban áll azoknak az iskolásoknak a visszaemlékezéseivel, akik elmondták, hogy sok településen tulajdonképpen egyáltalán nem volt tanítás az 1932-1933-as tanévben. Sok gyerek mesélte, hogy nem jártak iskolába, mert sem erejük, sem pedig ruhájuk nem volt. Ha mégis elmentek az iskolában, az ott kapható híg löttyért vagy kásáért tették.

Egyesek azt mesélik, hogy a tanítók megpróbáltak segíteni az éhező gyerekeken, mindent megtettek az iskolai étkeztetés megszervezéséért. Előfordult, hogy a gyerekek mentették meg a szüleiket, kiadva nekik az iskolából a szerény fejadagot, maguk pedig éhen haltak.

Gyermekek millióinak halála az 1932-1933-as éhínség legszörnyűbb vetülete. A halál a legnagyobb mértékben a 3-10 éves gyerekek között aratott. Haritina Szalij 7 éves, a Vinnyica területi Gubcsa falu lakója: „Arra emlékszem, hogy a leghamarabb a csecsszopók haltak meg, mert az anyáknak nem volt tejük”.

Mikola Bilij, a Kijev területi Kraszne falu lakója: „1932 őszén az osztályunkban nyolcvanan tanultak, egy év múltán már csak tizenhárman maradtunk, a többiek meghaltak”.

A gyermekhaladóság méreteiről beszédesen tanúskodik az alábbi tény is. „A Poltava vidéki Pleskan falu iskolájának mind a négy osztályterme tele volt gyerekekkel az éhínséget megelőzően. Az éhínség megszűntével az iskolát bezárták – többé már nem volt kinek látogatnia”.

Nem volt könnyű a gyerekek élete az éhínség megszűntével sem. Sokan közülük hosszasan betegeskedtek, és még legalább egy esztendeig nehezen tudták befogadni az ételt. Egyesek évet ismételtek, maguk a gyerekek állították, hogy az éhezés feltartóztatta őket a fejlődésben.

Az éhínséget nemigen emlegették, hacsak otthon nem, mert az iskolában tilos volt erről beszélni.

Havrilo Prokopenko, 11 éves, a Dnyipropetrovszk területi Zsdanyivka falu lakója: „1937-ben illusztráltam barátom, Holodkov elbeszéléseit”. A tanító megtiltotta, hogy bekerüljön az iskolai lapba, mondván, hogy ezért főbelövetés jár.

Az éhínség bebetonozta a szörnyűségeket és rettegést átélt gyerekek tudatába a passzivitást, amely később, felnőttkorban politikai apátiába ment át. Az éhínség megszakította az ukrán nemzeti elit kialakulásának nemzedéki folyamatosságát.

Kedvező körülmények között legalább egy nemzedékre van szükség ahhoz, hogy a létező társadalmi bázisra (esetünkben a falusi lakosságra) építve létrejöhessen az aktív elit csoport. Ott, ahol ez a társadalmi bázis sérül, az elit kialakulásának folyamata 2-3 nemzedéknyi időre is elhúzódhat. Ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy új nemzedék 20-25 évenként jelenik meg a közéletben, akkor nyilvánvaló, hogy az éhínség káros szociális következményei az USZSZK fennállásának utolsó éveiig kitartottak.

HARTYÁNYI Jaroszlava

Tóth Imre - Idézetek a szkíta népekről

A 24 Hun Törzsszövetség Kr.e. 4O4O-ben alakult meg Ordoszban azoknak a törzseknek a közreműködésével, aki már Ataiszon is szövetségben voltak.
Kaza-hun (Kazakok), Széki-hun (Székelyek), Türk, Jász, Lett, Bolgár, Manysi, Kabar, Úz, Mari, Tatár, Mongol, Kun, Manzsu, Suoma, Vót, Baskir, Újgur, Avar, Észt, Komi, Csuvasz, Vepsze, Mordvin.
További Hun Törzsek, melyek később csatlakoztak a Hun Törzsszövetséghez:
Saka népe : Saka-szkíták, Pamír-szkíták, Parszi-szkíták. továbbá
Örmény, Hanti, Kovád, Sambe (Lapp), Karjalai, Garaúz (Grúz), Szavárd, Élamiták, Hokjen, Fokjen, Szabír, Szogd, Aháj, Barszil, Muroma, Mescser, Akkád, Alán, Kurd, Onugor, Szavárd, Tuva, Burját, Etruszk (Etur vezér népe), Baszkok (Baszkor-Vizkaja fősámán hozta őket), Jürcsik, Ajnók (Japán) Samasna, Hikszosz (mai Egyiptom területén éltek), Pártus, Sumir, Indijók (Kuszkó népe) � As, Maja, Béla (Maya unokája), Kecsuák (Kecső törzs),
800-as évek második felében, honfoglaló Magyar Törzsek(Káspivár): Kéri, Keszi, Tarján, Kürt, Béla. Magyari Törzsek (Etil bal partján): Jenő, Gyula, Megyer, Gyarmat, Nyék. (108 Magyar nemzetség)
A Hun népek fellelhetők:
Peru, Magyarország (Szent Korona Országa), É-Olaszország (Arnó-Etruszk), Kréta (Etruszk), Spanyolország-Franciaország (Baszk), Svájc (Hun-völgy), Németország-Bajor (Avar), Ausztria-Avária, Irán, Iraq, India, Törökország (Ujgurok is), Pakisztán, Grúzia, Kazaksztán, Azerbajdzsán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Oroszország (autonom területek: Hanti-Manysi, Burját, Krimi tatár, Jakut), Kína (Ujgurok)...http://domonyi.ar...l#arvisura
http://szkitahun....ordoszban/
Iustinus (Világkrónika): "A szkítákat mindig a legrégibb népnek tartották, bár a szkíták és az egyiptomiak között hosszú időn át folyt a vetélkedés eredetük régisége felől."
Trogus Pompeius: "A szkíták ezerötszáz éven át, minden más nép előtt birtokolták Káldeát, (Mezopotámiát) s ők a világ legősibb nemzete, régiségben még az egyiptomiakat is felülmúlják."
Plinius: "A perzsák által szakának nevezett szkíta népet általában a hajdani arameusokhozlegközelebbi nemzetnek tartják."
Clearch (Kr.e. 350 körül, Életek könyve): "A szkíták népe volt az első, amely közös törvények alatt élt; azután ismét a legnyomorultabbak lettek minden halandók közül" .
Arrianus (Kr. u. I. század): "A szkíták ... hajdan gabonaevők és szántóvetők voltak, házakban laktak és városokat bírtak ..."
Rhodosi Apollónius : "Van egy folyó, ...széles és mély, s teherhajóval átjárható. Iszterneknevezvén ezt, távolságát is jelentették... Mert sohasem láttak még ezelőtt tengeri hajókat sem a thrákokkal vegyült scythák, sem a sigynek." (Kr.e. 230 k. Argonautica IV.)
Symnus: "Ephorus mondá, hogy az Iszter (Duna) mellékén az elsők a karpidák, (ma horvátok) aztán az arolérák, (szántóvetők) továbbá a neurok azon földig, mely a jég miatt puszta." (Kr.e. 80 k. Periegesis)
Herodotos: "Az Iszter legnagyobb folyó levén mindenek közül, melyeket ismerünk... Ez az első, mely a scythaországi folyók közül nyugatról folyván ilyen okból lett a legnagyobb, mivel ti. más folyók ömlenek beléje..."
Luciánus: "Ateasz, a szkíták királya, Fülöp ellen harcolt Iszter folyója körül, több mint 90 éves korában." (A hosszú életűekről)
Szicíliai Diodorosz: "...nagyon megsokasodott az a nép, (a szkíták) s nevezetes királyai voltak, kiktől némelyek szaka, mások a masszagéta, (...stb.) nevet kapták. Egy másikat, amely Médiából a Don vidékére költözött, szarmatáknak hívnak."
Hérodotosz: "A szarmaták szkíta nyelvvel élnek, azonban azt régóta furcsán ejtik ki..."
Mela Pomponius: "A szarmata nemzet tulajdonaira s fegyvereire nézve leginkább apárthusokhoz közelít, de amint keményebb éghajlat alatt lakik, úgy keményebb erkölcsű is."
Strabo (XI. könyv) a Kaspi-örnyéki szkítákról: "A scythák legtöbbjei, elkezdve a caspiumi tengertől,daáknak (dákoknak) neveztetnek, az ezeknél keletebbre lakókat pedig massagétáknak ésszákoknak nevezik, a többieket pedig közönségesen scytháknak nevezik..."
Strabo: "A Káspi-tenger környéki dáhok, akik Párthiát is elözönlötték, a médekkel egyesültek, és hamarosan megalakították a Párthus Birodalmat."
Luciánus: "Sinatrokles, a pártusok királya, nyolcvan éves korában hazájába vitetvén aszakauraki szkíták által, ott uralkodott még hét évig." (A hosszú életűekről)
"Procopius VI. századi bizánci író természetszerűleg azonosítja a hunokat a régi masszagétákkal, (De Bello Vandalico) és a bizánci-perzsa háborúval kapcsolatban ezt írja: "Massagetae, quos nunc Hunnae apellamus" ; Atilla hunjairól pedig: "Attilam Massagetarum Scytharumque exercitu armatum adversus Aetium processisse" (Kánnai)
"A masszagéták királya, Sanesan vala az Arszakidák nemzetségéből, mert tudnunk kell, hogy az örmények és masszagéták királyai vérrokonok, és azon egy Arszakida nemzetségből származnak. Gergely tehát a masszagéták királyának, a számos hun had fejedelmének jelenlétében hirdetni kezdé népének Krisztus evangéliumát ... 342-ben Krisztus után." (Faustus Byzantinus: Historia Armeniae)
Orosius katalán szerzetes 417-ben: "Pannónia európai ország, amit nemrég a hunok foglaltak el, ezt az országot a nép saját nyelvén Hungarianak nevezi".
Képes Krónika: "...mihelyt egy szkíta elesett, Atilla nyomban másikat állított helyére."
"... Az avarok magvát az eftalita (fehér hun) birodalom "var" és "hun" nevű törzsei alkották ..." (Altheim, F.: Geschichte der Hunnen, I. kötet)
Theophylactus Simocatta: "Ez év nyarának beköszöntésekor az, akit a türkök keleten kagánnak tisztelnek, követeket küldött Maurikios császárhoz... Ez a kagán háborúban legyőzte az abdelok fejedelmét (azokról beszélek, akiket hephthalitáknak - fehér hunoknak - mondanak) s megszerezte e nép feletti uralmat. E diadallal nagyot emelkedett, és így hajtotta szolgaságba az avarok népét. Persze senki ne vélje, hogy az Európában és Pannónia táján lakó barbárok lennének az avarok, akiknek az odaérkezése Maurikios császár koránál régebben történt. Eme Duna vidéki barbárok ugyanis csak hazugságból vették fel az avar elnevezést. E nép legrégibb vezetőinek a neve Var ésChunni volt. Róluk nyerték elnevezésüket egyes fajtájukbeli népek, akiket a var és chunni nevekkel illetnek. Midőn Iustinianos császár gyakorolta a hatalmat, eme var és chunni népekből az ősi törzs egy kicsiny része elfutott és Európába vándorolt át. Ezek avaroknak nevezték el magukat s vezérüket a kagán címmel tüntetik ki. A barsélt, az onogur, a sabir s ezeken kívül néhány más hunnép is igen nagy rémületbe esett, amidőn a saját területén meglátta a var és chunní szökött néptöredékét; azt gyanították ugyanis, hogy a bevándorlók avarok. Ezért fényes ajándékokkal tisztelték meg az elfutottakat s úgy vélték, ezek fejében bántatlanságot nyernek részükről. A varokés chunnik pedig, amint idegenbe futásuk kezdeti sikerét tapasztalták, saját nevüket avarraváltoztatták, így mintegy magukévá tévén a hozzájuk követséggel fordulók tévedését. Az avaroktörzse ugyanis, mint mondják, a legügyesebb (legkeményebb) a szkíta népek sorában. Mindenesetre egészen a mi időnkig az ál-avarok, - mert így megfelelőbb őket nevezni, - uralkodó nemzetségeik szerint megoszlanak s egyik részük neve ősi hagyomány szerint var, más részük elnevezése chunni. A valódi avarok, a türkök elől nem nyugatra, hanem keletre menekültek..."
Menander Protector: "Midőn Iustinos császár uralmának negyedik esztendeje kezdődött, megérkezett a türkök követsége Bizáncba... A császár megkérdezte: Világosítsatok fel bennünket, hogy mekkora tömegű avarság vonta ki magát lázadóan a türkök fennhatósága alól és vannak-e még most is e népből nálatok? A válasz ez volt: Vannak még, ó császár, akik híven ragaszkodnak a mi országunkhoz, azok pedig, akik megszöktek tőlünk, úgy vélem,körülbelül húszezren lehetnek."
Euagrius: "Az avarok szkíta nép. Ama szekéren élők közül való, akik a Kaukázus felett a túloldali síkságokat lakják. A szomszédos türköktől futottak el mindenestül, miután azok részéről bajt kellett elszenvedniök. Így érkeztek el a (kimmeri) Bosporoshoz. (Kercsi szoros) Maguk mögött hagyták az Euxeinos Pontosnak mondott tenger partjait.., mígnem a Duna partjaihoz jutottak és követeket küldtek Iustinianoshoz."
Chronicon, Monembasiae: "A világ teremtésének 6064. évében, amely a nagy Iustinianos uralkodásának 32. esztendeje volt, bejöttek Konstantinápolyba annak a furcsa népnek a követei, amelyet avaroknak mondanak, s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Származására nézve hun és bolgár nép az avaroké. Nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított."
Isidorus Hispalensis: "A hugnokat azelőtt hunoknak hívták, végül azonban királyukrólavaroknak nevezték el őket."
Malalas: "A 6. indictio december havában egy másik nagyon félelmetes földrengés támadt éj közepén... És ugyanabban az időben bejött Konstantinápolyba az avaroknak mondott hunok furcsa idegen népe..."
Theophanes: "Ugyanebben az időben bejött Bizáncba azoknak, akiket avaroknakmondanak, a furcsa népe s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Hátul nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított."
Corippus: "A nyers és durva avar így kezdett szólani éles szavakkal: Az avarok királya... számtalan népet és hatalmas királyságot igázott le... a vad perzsák féltek tőle, a térdeihez emelték kezüket, könyörgésükkel érdemelték ki a békességet. Ha nem így történt volna, hiába övezték volna Babyloniát magas falak, Parthia most az avarok uralma alatt nyögne. Áttörtünk az Euphratesen, jeges folyókon keltünk át s téli havon, amerre fagy fékezi a vizek folyását és a hullámzó ár keményebbé fagy mindenféle ércnél... ütközetekbe bocsátkoztunk, erődített helyeket vettünk be; falaikat lerombolva hatalmas városokat döntöttünk le. Győzedelmes királyunk most elérte a szkíta Duna partjait, a széles mezőkön sűrű tömegben üttette fel a sátrakat..."
Menander Protector: "... a rómaiak veresége után az avarok hadvezére üzenetet küldött Tiberioshoz. A kiküldött üzenetvivő így szólt: 'Hogyan merészeltetek harcos kezek hiányának a betegségében szenvedve az avarok, tehát éppen szkíták ellen háborút indítani? Vagy nincsenek irataitok és feljegyzéseitek, amelyek olvasása megismertethet benneteket azzal a ténnyel, hogy a szkíta törzsek leküzdhetetlenek és megverhetetlenek?"
Thaeodorus Syncellus Baján avar fejedelemről: "Menekülő szökevény volt, aki őt test szerint nemzette, bár ne tette volna. Távoli földről származott, mint valami Isten csapása szakadt arra a területre, amelyen ma népe lakik."
Gegorius Turonensis: "Chlothar király halála után ugyanis a hunok a gall tartományokra törnek. Sigibert ellenük irányítja hadseregét s háborút visel ellenük. Legyőzte és megfutamította őket." (Kr.u. 562!)
Paulus Diaconus: "A következő nyáron olyan bőséges volt a termés, amilyenre, állítják, semmilyen kor nem emlékezett. Ebben az időben, miután értesültek Chlothar király haláláról, a hunok - más néven avarok - az elhunyt fiára, Sigibertre rontottak. Ez Türingiában találkozott velük és az Elba folyónál hatalmasan legyőzte őket. Aztán kérésükre békét kötött velük. A hispaniai tartományokból érkező Brunichild ennek a Sigibertnek lett a felesége s ettől az asszonytól nyert; ő Childepert nevű fiát Az avarok újra háborúskodtak Sigiberttel ugyanazokon a helyeken, ahol ez korábban is történt; felmorzsolták a frankok hadseregét s győzelmet arattak."
Chronicon Vedastinum: A hunok ismét a galliai tartományokra támadtak. Sigibert király mindjárt le akarta küzdeni őket s ezért nagy hadsereget mozgósított. Midőn aztán össze kellett csapnia, démonok kísértetalakjai játszották ki a frankokat, akik így megfutamodtak. Sigibert fogságba esett s akiket fegyverrel nem tudott legyőzni, azokat ajándékokkal békítette meg. A királyok kölcsönösen megajándékozva egymást szerződést kötöttek s a hunokkirályukkal, a kagánnal együtt visszavonultak.
Aventinus: "Thudun azon vidéken, melyen Ptolemaeus szerint a jászok laktak, a Tiszán felül nyugat felé uralkodott, e vidék fővárosa Borman, (Jászberény) Thudun fejedelmi székhelye volt, ki ugyanott, nem messze Egertől, eltemettetett."
El Bakri: "A hungárusok (honfoglalók) Khoraszánból származnak."
Anonymus: "A hungárusoknak igen vitéz és a hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzete, mint fentebb mondottuk, eredetét a szkíta nemzetből vette..."
Werbőczy (Hármaskönyv): I. rész, 3. czim, 1. §: "A nemesség, a melyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok ésmagyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, a melyet most változtatott néven, az itt lakó magyaroktól Magyarországnak neveznek".
Továbbá: III. rész, 4. czim: "Az erdélyi scythákról, a kiket székelyeknek hivunk. Vannak az erdélyi részeken a scythák, kiváltságos nemesek, a kik a scytha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, a kiket romlott néven "siculusoknak" nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak".
Coccius Sabechius: "Senki előtt sem lehet kétséges, hogy a hunok vagy magyarok szkíták voltak"
Bonfini: "...Az összes történetírók megörökítik azt, hogya magyarok a hunoktól eredtek.... akik a szkítáktól származtak."
II. Szilveszter pápa (III. Otto német császárt dicsőítő iratában): "Mienk, mienk a római birodalom. Erőt ad gyümölcsben Itália, katonát adó Gallia és Germánia, s nem hiányzik nálunk a szkíthák hatalmas királya sem." (Szt. István)
I. Endre törvényeiből: (1063 körül) "Minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki ascythiai ősi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet a dicsőséges István király adott vala, feje és jószága vesztével bűnhődjék". 4. paragrafus: "A szentségtelen scytha szokásoktól és hamis istenektől forduljanak el és rontsák el a bálványokat".
"Az első szkítáktól, azoktól a vallásos lelkületűektől és mocsoktalan jelleműektől az idegen vétkekkel való megfertőződés következtében eltávolodtak az időközben élő szkíták... addig a korig, amelyben a magyar név alatt váltak ismeretesekké és Pannóniában kezdtek örök állandó hazát alapítani. Akkor ugyanis, miként ha a tűztől eltávolítjuk a vizet, magától visszatér eredeti hűvösségéhez, éppúgy tértek vissza ők... őseredeti erkölcsi romlatlanságukhoz."(Eusthatius metropolita 1115-1195)
II. Pius pápa, 1500 körül (Cosmographia): "Azt tartják, hogy a Duna partját lakó hungarok is a szkíták neméből valók."
A magyar régészek 1939-ig nyolcvanöt nagyobb szkíta temetkezési helyet ismertek fel az országban. Hagyatékuk, csak a Kr. e. VI-III. század közötti időszakból (ez a hivatalosan elismert szkíta időszak) vaszablák sorozata, 25 bronztükör, 67 vasfokos, húsznál több állatalakos tegezdísz, 23 bronzcsörgő, több száz nyílcsúcs, fibulák, vastőrök és kardok. Napi H-Ős-Sztori bonusz , Nagy Tsomag

http://www.mediaf...ngarok.pdf

http://www.mediaf...takrol.pdf

http://szikan.blo...tak-51839/

http://www.scribd...-Scythians

tovabb oldalak;

http://szabir.ing...

http://dentu-m-ag...ebnode.hu/

http://szikan.blo...

Az Idea előkészítése: a levegőpróba

Az ókori beavatások során az volt a cél, hogy a neofita kiálljon egy bizonyos belső próbát, amelyet szimbolikusan vízpróbának vagy levegőpróbának neveztek. A közönséges fizikai életben hozzászoktunk a szilárd dolgokhoz, amelyeket meg lehet fogni, és amelyek ellenállást fejtenek ki, és ezés támaszunkul szolgálnak - még akkor is, ha a körülmények úgy hozzák, hogy ellen kell állnunk nekik. A "nem én" az, amire az "énnek" szokásosan szüksége van, hogy - szinte az ellentét révén - érezze magát. Nos tehát, a neofitát arra kérték, hogy mutassa meg az aktív kezdeményezés képességét akkor is, amikor hiányzik az efféle támasz; amikor körülötte és alatta nem egy olyan tömör és ellenálló szilárd elem van, mint a föld, hanem egy folyékony elem, mint amilyen a levegő vagy a víz. Így be tudta mutatni, hogy szabad: hogy képes a belülről fakadó tettre, amely valóban a sajátja. 

Mindezt a politikai területén is felhasználhatjuk; különös tekintettel a nemzeti csoportosulás - és elsősoxban az MSI - erőire és tagjaira. Érdekes lenne ezeket az erőket, ezeket az embereket alávetni a "levegőpróbának". Mit is akarunk ezzel mondani? Tegyük fel, hogy a jelenlegi kormány hirtelen megbukna; hogy a kivételes törvényeket visszaállítanák, és minden igazságtalanságot jóvátennének; hogy a 16. cikkelyt megszüntetnék; és fgy tovább - tegyük fel tehát, hogy egy adott pillanatban "zöld utat" kapnánk. 

Nos, mi történne ebben a pillanatban? Egy olyan képesség mutatkozna-e meg, amely hasonló annak a képességéhez, aki kiállja a "levegőpróbát"; avagy némelyekben nem uralkodna-e el a válság, másokban viszont egyfajta bénultság? A dolgok pontosan így állnak: ha átlapozzuk a nemzeti irányú sajtó nagy részét, azt látjuk, hogy hasábjait szinte kizárólag a vita, a támadás, a kritika tölti ki. Ez azt jelenti, hogy az erők igen nagy része az ellenfélre való tekintettel van mozgósítva: az ellenfél az elégséges okuk, és - hogy úgy mondjuk - az ellenfél hozza őket mozgásba. Es ha az ellenfél összeomlana? Ez sokak számára nehéz nap lenne. Nem tudnák, hogy mit mondjanak, mit írjanak, mit tegyenek. Avagy az, amit mondanának, írnának, tennének, nem állna arányban azzal, amit az egész megelőző vitatkozó és agresszív csoportosulás alapján várnának tőlük. 

Itt nem annyira a gyakorlati oldalra gondolunk, vagyis nem tesszük fel azt a kérdést, hogy sorainkban mennyire vannak jelen a megszervezett "káderek", vagyis azok a megfelelő formátumú, felkészültségű és speciális adottságokkal rendelkező emberek, akik a "zöld út" hipotetikus pillanatában leválthatnák a jelenlegi politikai osztályt, és létrehozhatnák az igazi, egyetlen, organikus és monolitikus államot. Elég, ha csak a doktrína síkjára utalunk. Köztudomású, hogy sokan felteszik a kérdést: "De végülis mit akar az MSI? Mit akarnak a nemzeti erők?" - és erre a kérdésre - még ha csak a tiszta doktrínára vonatkozik is - nincs egyszerű és világos válasz. Valójában a filo- vagy antiatlantizmus kérdése, a taktikai koalíciók és a listakapcsolások kérdése, az egyházzal szembeni magatartás kérdése, és így tovább csupán stratégiai kérdések, esetleges kérdések - mindenesetre olyan kérdések, amelyek értelmes megválaszolása csak akkor lenne lehetséges, ha a politikai szervezet jól definiált értékeit és alapelveit magában foglaló doktrínából indulnánk ki. 

Nos, a MSI tollforgatóinak és "értelmiségieinek" csak nagyon kis része érdeklődik ilyen témák iránt, és lép túl az általános formulákon, a jelszavakon és a ködös hazafias hivatkozásokon; sőt a dolgok úgy állnak, hogy jobb lenne, ha nem is érdeklődnének irántuk, mivel ha valóban követnék e keveseket, és hinnének abban, hogy az a politikái eszme, amelyért harcolnak, az övék, nagyon súlyos következtetéseket kellene levonniuk; Valójában ezek a kellőképpen kidolgozott, de ritka ideológiai kezdeményezések több mint gyanús szocialista ízű törekvésekről árulkodnak, és szerintünk a centrális, a legrégibb európai politikai hagyományhoz ragaszkodó vonal valóságos elárulását jelentik. 

De eltekintve eme kevés eltévelyedett értelmiségitől vagy újságírótól, szinte csak a vákuummal találkozunk abban a zónában, amelynek a centrumban kellene lennie: a tiszta politikai doktrína zónájában, mégpedig - megismételjük - nem polemikus és pillanatnyi érdekességű, hanem pozitív megfogalmazások formájában. A félelem működik itt? Az intellektuális fegyelem iránt tanúsított türelmetlenség? De akkor ez olyan, mintha csak véletlenül és egy szál fegyverrel a kezünkben harcolnánk - vezérkar nélkül, olyan testület nélkül, amely koordinálja az egyedi akciókat, hogy ezek meghatározott célokhoz rendelve értelmet nyerjenek. A helyzet ma többé-kevésbé a következő: a - hogy úgy mondjuk - nemzeti sajtótermékek mindig inkább hajlanak arra, hogy leközöljenek olyan írást, amely a napi események kapcsán támad és vitázik, és kevésbé közölnek le olyan cikkeket, amelyek ideákkal foglalkoznak, és amelyek az alapelvek, a stílus, az élet- és államszemlélet meghatározásához járulnak hozzá. 

Ezen el kellene gondolkodniuk azoknak is, akiknek "forradalmi" elhivatottságuk van. Emlékeznünk kell arra, hogy a főbb európai forradalmakat alapos doktrinális előkészítés előzte meg. Ez történt mind a nagy francia forradalom, mind a kommunista, mind a nemzetiszocialista forradalom esetében. De egyáltalán nem ez történt a fasizmus esetében: itt az aktivizmus nagyrészt megelőzte a doktrínát - és pontosan ebből fakadtak a rendszer különböző gyengeségei és kétértelműségei. Formát adni az eszmének, formát adni a "kádereknek":ez a lényeges feladat. És a körülmények ezt még meg is könnyíthetik. Ha valóban megvalósulnának a Scelba-féle elnyomó intézkedések, ebből az az előny származhatna, hogy a legnagyobb mértékben korlátoznunk kellene mindent, ami külső, polemikus és pusztán agresszív jellegű, és a belső dimenzió felé kellene fordulnunk, és hozzáláthatnánk az előkészítés komoly munkájához. Lenin a száműzetésben és a hallgatásban alakította ki azt a hidegen rendszeres és világos doktrínát, amelynek romba kellett döntenie a régi Oroszországot; Hitler pedig a börtönben rögzítette le mindazokat az ideológiai szempontokat, amelyek harcához szükségesek voltak. Ez az, ami nem puszta atavizmusból, az itt vagy ott felbukkanó visszavágásból születik meg, hanem abból az összeszedett erőfeszítésből, amely magában foglalja a legmegújítóbb erő lendületének a magvát.

Julius Evola