
Fekete sátor
Eleinte bizalmatlanul fogadnak: elfordulnak, tenyerükkel takarják
arcukat az asszonyok, mogorván csóválják fejüket a férfiak, amikor
előkotorjuk fényképezőgépünket, és fotózni kezdjük a szamárnyergeket, a
művirágból készült lugast, a széllel ringatózó kolbászokat a teherautó
nyitott hátuljában, az ezerféle olajbogyót, a lépes mézet, az állati
szőrbe csomagolt túrót, a halmokban álló műanyag papucsokat, a
piócaárust, az aszaltgyümölcs- és fűszerkereskedőt, a bugyogós pultot, a
vérvörös paprikák között mohón turkáló fejkendős asszonyságokat. De
néhány perc alatt valóságos népünnepéllyé válik a csütörtöki piac
Egirdir főterén, ahogy pimaszul kattogtatunk az árusok között, és a
hegyekből idezarándokoló, zord ábrázatú parasztok meg a havasokból
aláereszkedő jörük nomádok összekapaszkodnak, levett sapkával, széles
vigyorral pózolnak, hogy mindenképpen örökítsük meg őket.
Jörük piac a Toros-hegység túloldalán, Gebiztől legalább 150 kilométerre északra.
A forrásvidéken járunk.
– Magyarok? Egyszer jártam a Balatonon, de az kisebb, mint a mi tavunk –
mutat a hátunk mögött hullámzó türkizkék Egirdiri-tóra a meseszép nomád
szőnyegeket áruló intelligens arcú férfi. – Azt is tudom – fitogtatja
tájékozottságát –, a magyaroknál a finnugor eredet az elfogadott. De
nézzenek csak a szívük mélyére, és belátják, hogy maguk velünk,
törökökkel állnak rokonságban.
Ám mielőtt a szívünk mélyére néznénk, megbámuljuk a villámkezű halárust,
aki hatalmas tartályból halássza ki és azonmód megpucolja a zsákmányt –
ujjairól csurog a halvér és a bélsár. A nyeregárus öregember büszkén
mutogatja portékáját, unokája közben narancslével kínál bennünket, pedig
rólunk nehezen képzelhető el, hogy a kuncsaftjaik leszünk. A rongyos
öltözetű piócaárusok üvegeiket kocogtatva járják a piacot; s a földön
vagy a pultokon törökülésben kuporog megannyi jörük aszszony és bajuszos
vénember – Törökországban ritka ennyi ázsiai arcvonás egy helyen,
mintha népes tatár hordát látnánk.
A „királyi” úton, Ephesos és Babilon között közlekedő ókori karavánok
előszeretettel álltak meg itt, a havas hegyek karéjában fekvő gyönyörű
tónál; az Egirdiren áthaladó országút ma az Égei-tengert köti össze
Konyával, a hazánkban leginkább csak kerengő dervis néven ismert
misztikus mevlevi rend szellemi központjával. A környező hegyvidéken
élnek nagyobb számban még manapság is a jörükök, ezek az állattenyésztő
hegyi emberek, akik képtelenek engedelmeskedni az idők és a kormányok
szavának: nem hajlandók végleg röghöz kötni magukat. Tavasszal egyre
feljebb hajtják juhnyájaikat, szarvasmarháikat a hegyekbe abban az
ütemben, ahogy a mediterrán forróságban kiaszik a vegetáció; s a
legvadabb nyár már a havasokon találja őket, ahol kecskeszőrből szőtt,
belülről nemezszőnyegekkel és régi kelimekkel burkolt sátraikban várják a
jéghideg vizű források mellett az őszt. Ekkor megint fölnyergelik
tevéiket – ma már többen inkább a traktoraikat –, és visszaereszkednek a
déli, tengerparti síkságra, ahol a tél meg sem kottyan.
„Ezen térségen több török nomád család legelteti július kezdetétől
szeptember elejéig marhacsordáit; kiknél pénzért jó tejet, túrót, vajat
és húst kaphatni. Ezen nomádok mogorva tekintetű, de igen deli termetű
emberek, a törökök előtt jürük név alatt ismeretesek, egy érthetetlen
török nyelvidomot beszélnek, s hölgyeiket nem burkoltatják el” – írja a
Kelet-utazó, mellesleg szultáni kertész Nogel István 1847-ben. A
szabadság, az erő, a harci bátorság, a lovas tudás szinonimája volt a
jörük, az oszmán időkben ezért küldték őket a legveszedelmesebb
helyekre, a határvidékekre küzdeni. Többek között a Balkánra. És talán
hazánkba is. A huszadik században, részint Atatürk reformjainak
köszönhetően, a nomádok mind nagyobb számban telepedtek le, vetkőztek ki
hagyományos viseletükből, olyannyira, hogy amikor 1936-ban Bartók Béla
felkereste az Adana környéki jörüköket, mert úgy vélte, „az ilyen ősi
életmódot folytató emberek jól megőrizhettek mindenféle zenei ősiséget”,
elképedve látta, hogy öltözetük a „legtucatabb, legelnyűttebb
nyugat-európai klisé-ruha”. Persze nem csak ezen képedt el: egy
fogatlan, vén nomádot énekeltetve nem akart hinni a fülének: „uramfia,
hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. Örömömben
mindjárt két teljes hengerre vettem föl…” S levonja a végkövetkeztetést:
„Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen szerkezetű dallamoknak nagy
elterjedésében eddig csakis a magyaroknál, az Erdélyben lévő mezőségi és
a moldvai csángók körüli románoknál, továbbá a cseremiszeknél és északi
török népeknél ismeretesek, akkor egyre bizonyosabbnak látszik, hogy
ezek egy régi, ezer év előtti török zenei stílus maradványai.”
Hogy mi közünk mindehhez?
Ritkás fenyvesek, pisztrángtenyésztő betonmedencék között kanyarog az
erdei földút, néha csikorogva zátonyra fut autónk; aztán már csak hegyi
patakok, apró vízesések, hatalmas zöld rétek és egy víztározó a havason,
amelynek partján juh- és kecskenyájak legelésznek. Még nem tudjuk, mi
közünk mindehhez, egyszerűen csak lekanyarodtunk az aszfaltútról
Egirdirtől nem messze, Aksu után, mert egy tábla azt mutatta: valamilyen
jajla, vagyis nomádok nyári szállása fekszik nem messze.
A víztározó csücskében füstöt látunk, aztán megpillantjuk a jörükök
jellegzetes lakhelyét, a karacadirt, azaz a „fekete sátrakat”. Kissé
összeszorul a gyomrunk, amikor az ösvény két oldalán heverő hatalmas
pásztorkutyák lassan feltápászkodnak, és megindulnak felénk. Füttyentés
hallatszik, két barnára sült férfi kísér bennünket az eső ellen műanyag
fóliával fedett sátrakhoz. Egy idősebb és egy fiatalabb asszony görnyed a
földön egy darálóra emlékeztető gép előtt, csavarkulcsokkal,
olajozópumpával babrálnak rajta, miközben a két férfi hellyel kínál
bennünket, majd gondterhelten nézik, ahogy a nők a műszaki problémával
küzdenek. Mondjuk, magyarok vagyunk, köszönjük a szívélyességüket, és
hogy fényképezhetnénk- e. Mondják, fényképezzünk csak nyugodtan, érezzük
magunkat otthon, aztán a koromfekete bajszú, ötvenes férfi a mellére
bök, és csöndesen közli: ő is „macar”. Ez itt pedig a Sorkunjajla, mutat
a víztározó fennsíkjára.
Sorkunjajla. A gebiziek mondabeli menedékhelyére tévedtünk.
Eredettörténetük szerint az Isztambul mellőli Gebzéből ide vándoroltak,
majd a Toros hegyláncain átkelve a déli lapályon megalapították
Macarköy-Gebizt.
Mi is gebiziek vagyunk, int a darálót szerelő asszony felé a bajuszos férfi.
Jörük és madzsar, fűzi hozzá megint mellére téve a kezét.
A Toros-hegység megannyi mellékútja, fennsíkja, jajlája közül éppen a gebiziek sátraihoz kellett lekanyarodnunk a főútról!
Mondjuk neki, miután valamelyest magunkhoz térünk, hogy éppen Gebizből
jövünk, ahol néhány napja nagy ünnepséget tartottak a macarköyiek és mi,
a vendégeik. A férfi bólint, némán betessékel a sátrába, majd büszkén
felhajtja az ócska gyári szőnyeget, hogy alóla előtűnjenek a gyönyörű
tulipánmintás nemezek. Szép rend, nagy tisztaság uralkodik a két rúddal
megtámasztott, petróleumlámpával ellátott lakban, az egyik sarokban ágy,
körülötte lélegzetelállító díszítésű párnák. Azt mondja a férfi,
természetesen a vendégük vagyunk, nemsokára kész a vacsora, aztán itt
alszunk náluk a sátorban. Amikor szabadkozunk, hogy egirdiri
szálláshelyünkön nem tudják majd mire vélni távolmaradásunkat, előkapja
mobiltelefonját: értesítsük őket nyugodtan.
– Tavasztól őszig itt élünk a jajlán, mindvégig ezen a helyen – felelget
a férfi kérdezősködésünkre, miközben jéghideg ajránt szürcsölünk, s
közben megjavították a gépet is az asszonyok. Kondér kerül rá, abba
tejet öntenek, a földön üldögélő idősebb nő lendületesen tekerni kezdi a
„daráló” karját, mire két csapon csurog belőle a tej java és a
lefölözött maradék. – Az így készült terméket aztán levisszük az
egirdiri piacra – mondja Husszein, a gebizi macar nomád.
Talán így ingáztak a jajla és a város között évszázadokkal ezelőtt is,
amikor a legenda szerint errefelé bujkáló magyarok átvehették a helybéli
nomádság életmódját – mielőtt megalapították volna Gebiz- Macarköyt. A
török sajtót sem hagyta hidegen a Sorkunjajláról egykor leköltözők
kérdése: egy nemrég megjelent cikk szerint a történet valójában 1768-
ban kezdődött, amikor a törökök hadat üzentek Oroszországnak, miközben
az oroszok Lengyelországot tartották tűz alatt. A muszka támadás
következtében lengyelek menekültek az Oszmán Birodalom területére, és a
Fekete-tenger mellett, Isztambultól nem messze, azaz a számunkra
legalábbis gyanús Gebzéhez közel megalapították Polonezköyü
(Lengyelfalva) települést. Az 1830–31-es lengyel felkelés vérbe fojtását
követően – így a cikk – a lengyelek és az oldalukon harcoló magyarok
ismét a törököktől kértek segítséget, akik végül Gebzében telepítették
le a magyar emigránsokat. Ám ezzel nem ért véget a veszszőfutásuk.
Amikor az orosz hadsereg 1839-ben török területekre csapott be a
Fekete-tenger mentén, veszélybe került a gebzei magyar kolónia, amely
megint menekülőre fogta: a biztonságosabbnak vélt Dél-Anatóliába,
Gebizbe futottak. „Inkább levágatom a fejemet, mint hogy a menedéket
kérőket kiszolgáltassam” – ez volt Abdülmecit padisah válasza, amikor a
muszkák a magyar és lengyel felkelők kiadatását követelték. Mindenesetre
különös, summázza a cikk, hogy számos gebzei család tagját ma is
„Magyar” becenévvel illetik a település lakói.
Az Aksu és Macarköy közötti havasok világa manapság is számos gebizi
félnomád családnak ad megélhetést, akik egyszerre vallják magukat
büszkén jörüknek és legalább olyan rátartian madzsarnak. A Toros-hegység
Törökország talán legnagyobb jörük „skanzenja”: nem volna érdektelen a
hazai néprajz- és (kultúr)antropológiai kutatás számára sem a térség
alaposabb szemléje. Nem beszélve az apró katarzisokról: nem tudtunk úgy
közlekedni tíz kilométert sem a hegyekben, hogy magunkra maradtunk
volna: egy harminclelkes kis falu fiatal hodzsája (vallási vezetője)
invitált be otthonába, hogy feleségével ötfogásos ebédet készíttessen
nekünk a paradicsomlevestől a töltött paprikán át az epres-csokoládés
pudingig. Amikor pedig a szomszédos településen nagy hangzavart hallva
gyanútlanul megálltunk, az utcán tolongó férfiak belénk karoltak, s
kedves erőszakkal egyszerűen behúztak bennünket egy lakodalomba, majd a
hodzsa ebédje után végig kellett ennünk az itteni kínálatot is,
végiglátogatnunk a fiús és a lányos házat. Aztán amikor
továbbállhattunk, a násznépből öreg házaspár pattant autónkba, akik újra
eltérítettek bennünket, a következő faluban megmutogatták
gyümölcsöseiket és rózsakertjeiket, újabb étkekkel traktáltak, s
csatlakozott a tanító is, akit szintén el kellett vinnünk haza, csak
hogy a kezünkbe nyomjon két szatyor almát…
Végtelen Szindbád-történet.
Aksu környékén, a letelepedett és a legeltető jörükök hazájában túlárad a büszke vendégszeretet.
De hogy mennyire szól mindez nekünk, magyaroknak, s hogy a gebiziek
„madzsarságtudata” menynyire magyarságtudat? Hogy nem csupán egy
helységnévhez való makacs ragaszkodásról van szó? Hogy hiába
büszkélkednek magyaros „Német” nevükkel, az egyes honi szakértők szerint
inkább mégiscsak „Nimet”, és régi arab eredetű név? Hogy rabszolgák,
emigránsok, korai csángók, négyszáz, kétszáz vagy ki tudja, hány éve…?
Nincs válasz.
Tény azonban, hogy amikor madzsarnak vallják magukat, nemcsak a
születési helyüket definiálják, hanem azonosságtudatukról is szólnak.
Tény, hogy bár a településükön csak az atatürki reformok után, a húszas
években jelentek meg a helységnévtáblák, s azon már csak a Gebiz szó
szerepelt, Macar vagy Macarköy soha nem volt kiírva, helybéli
beszélgetőtársaink világosan emlékeznek arra, hogy 1967-ben a
faluközpont általános iskolájának homlokzatán még az volt olvasható:
macarköyi általános iskola. Aztán az iskolát lebontották, a név is
eltűnt. Ám a húsz kisebb faluból álló település a népi emlékezetben ma
is Macarköy. Beder Tiborék most tárgyalnak a polgármesterrel, hogy ez az
elnevezés rákerüljön a helységnévtáblákra.
Tény továbbá, hogy ez a szorgalmas mezőgazdasági falu eltűnőfélben van,
bár korántsem annyira, mint a honi falvak: öntudatos és vagyonosabb
parasztjainak fiai inkább a városi életformát választják, és Antalya
vagy Kemer turistaövezetében keresik kenyerüket. Holott Mehmet Cengiz
polgármester szerint itt is van jövője a turizmusnak, és talán azt is el
lehetne érni, hogy a közeli vízesést meglátogató magyar csoportok ne
robogjanak át tudatlanul Gebizen.
Ebben segíthet talán a csíki küldöttség által felállított székely kapu,
amely most már ott ékeskedik Gebiz-Macarköy főterén, Atatürk szobra és a
dzsámi előtt, a lehető legelőkelőbb helyen. S ha nagyobb dolog nem
történt is, négyezer-kétszáz lélekkel talán sikerült gyarapítani a világ
virtuális magyarságát.
Turkinfo