Globális trendek

2025-re új világrend alakul

Amerika világpolitikai szerepének és hatalmának csökkenése, állandósuló terrorfenyegetés, a demokratikus államok meggyengülése, környezeti katasztrófák, víz-, élelmiszer- és energiahiány: a Nemzeti Hírszerzési Tanács, az Egyesült államok közép- és hosszú távú hírszerzési kutatóközpontja által készített Globális trendek 2025: Átalakult világ című stratégiai elemzése szerint ezek lesznek a legfontosabb kihívások az elkövetkezendő években. A jelentés célja az, hogy felhívja a figyelmet a legfontosabb biztonság- és geopolitikai folyamatokra, és felkészítse az amerikai vezetést a problémákkal történő szembenézésre.„A második világháború után kialakult nemzetközi rend 2025-re teljesen átalakul: megerősödnek az új nagyhatalmak, a globális gazdaságban egyre nagyobb szerephez jut a Kelet, és jelentősen nő a nem állami szereplők befolyása. Globális multipoláris világrend alakul ki, és csökken a fejlett és a fejlődő országok hatalmának különbsége" - áll az elemzés legfontosabb megállapításait összefoglaló bevezetőben.

A feltörekvő államok megerősödését elsősorban a globális gazdaság erőviszonyainak átalakulása okozza. „A globális tőke és a gazdasági hatalom Kelet felé irányuló áramlása példátlan jelenség." A magas olajáraknak és az ipari termelés Ázsiába és Latin-Amerikába történő kiszervezése miatt Brazília, Oroszország, India és Kína rendkívüli fejlődésnek néz elébe: 2040-2050 körül a négy ország GDP tekintetében utoléri a G7-eket. 2025-re Kína lesz a világ legnagyobb gazdasága és hadereje. Oroszország is jelentősen megerősödhet, feltéve, hogy az olajexportból származó bevételeket fejlesztésekre és infrastrukturális beruházásokra fordítja. Ha nem - vagy jelentősen csökken az olaj jegyzési ára -, akkor Oroszország lemarad. A hírszerzési szakértők kitérnek rá, hogy ebben az esetben Oroszország - és egyes közép-kelet európai államok - szervezett bűnbandák irányítása alá kerülhetnek.

A Nemzeti Hírszerzési Tanács felhívja rá a figyelmet, hogy az új nagyhatalmak - elsősorban Kína és Oroszország - nem veszik át a nyugati liberális demokráciák modelljét. Ezekben az államokban az államkapitalizmus valamilyen formája maradhat fenn: olyan gazdaságpolitika, amelyben az állami szerepvállalás és döntéshozás központi szerepe nem csökken. Az államkapitalista gazdaságpolitika és globális gazdasági kihívások miatt a demokratizálódási folyamat csak lassan haladhat ezekben az országokban, de az amerikai hírszerzési stratégák optimisták, és remélik, hogy hosszú távon mégis előtérbe kerülhetnek a nyugati típusú demokratikus intézmények és normák. De az államkapitalista és nem demokratikus rezsimek megerősödése sem fenyegeti a nemzetközi rendet: ellentétben a náci Németországgal, Kína, India, Oroszország és Brazília nem lesz érdekelt a globális hatalmi egyensúly felborításával.

„A multipoláris világrend kevésbé stabil, mint a két- vagy egypólusú. De még a globális pénzügyi válság ellenére sem gondoljuk, hogy a nemzetközi rend összeomlik, és megfeneklik a globalizáció, mint ahogy történt ez az első világháború idején. Mindazonáltal a következő húsz évben jelentős stratégiai szembenállás fogja kísérni a hatalmi átrendeződést: elsősorban a kereskedelemmel, a befektetésekkel és a technológiai fejlesztésekkel kapcsolatban alakulhatnak ki nézeteltérések és érdekellentétek. De a 19. századi fegyverkezési verseny és a területszerző külpolitika visszatérése nem valószínű."

Az új nagyhatalmak megjelenésével párhuzamosan mélyülni fog a harmadik világot sújtó szegénység. Afrikát, és mindenekelőtt a Száhel-övezetet továbbra is a nyomor és a polgárháborúk fogják jellemezni. Hiába nő az afrikai mezőgazdaság, a helyiek életminősége nem javul az élelmiszer-export hatására sem, sőt, a világpiaci kereslet élénkülésével tovább drágulnak majd az élelmiszerek, így a globális kereskedelembe becsatlakozó afrikai országokban a nagyobb termelés ellenére tovább nőhet az éhezők száma. A nyomor pedig politikai válságokat okoz, így a szegény afrikai államok közeli demokratizálódásra aligha van esély. Bár a latin-amerikai országok közül több is megerősödik, a populista gazdaságpolitika útjára lépő Venezuela és Bolívia leszakadhat a térség gyorsan fejlődő államaitól.

A globális gazdaság motorja tehát a megerősödő keleti nagyhatalmak lesznek, de életszínvonal és egy főre jutó GDP tekintetében a gyors növekedés ellenére sem közelítik meg a nyugati államokat. Ennek részben az az oka, hogy Kína és India egyre súlyosabb demográfiai kihívásokkal kell hogy szembenézzen: az ázsiai országokban is megjelenik a nyugati államok nyavalyája, a népesség elöregedése. Az inaktívak számának növekedése jelentősen visszavetheti Kína és India növekedését.

Az elemzés külön fejezetben foglalkozik a természeti erőforrásokkal. Az egyre gyorsabb gazdasági fejlődés miatt nyersanyaghiány léphet fel, és fokozódhat a természeti erőforrásokért folytatott verseny. Különösen a stratégiai szempontból lényeges javak - a víz, az energia és az élelmiszerek - értékelődnek fel, mert a kínálat nem tud lépést tartani a kereslettel. Az erőforrások szűkössége mellett a globális felmelegedés is hozzájárul az energia- és az élelmiszerhiányhoz. A klímaváltozás elsősorban a szegényebb országokat sújtja majd. A globális felmelegedéssel járó víz- és élelmiszerhiány miatt konfliktusok törhetnek ki.

Az Egyesült Államok hírszerzése szerint komoly esély van rá, hogy egyes országok - köztük atomhatalmak is - terrorista szervezetek irányítása alá kerülnek, és több közel-keleti állam is atomfegyvereket fejleszthet. Bár továbbra sem valószínű, de nem is kizárt, hogy a jövőben sor kerül nukleáris fegyverek stratégiai bevetésére.

A jelentés felhívja rá a figyelmet, hogy a terrorizmus elleni harcot csak akkor lehet megnyerni, ha a Közel-Keleten sikerül enyhíteni a szegénységet, és ezzel elvágni a terrorista szervezetek utánpótlását.

„Meggyőződésünk szerint igen kevés az esélye, hogy visszatérjen a hidegháborús ideológiai szembenállás, az államok többsége ugyanis a globalizáció következményeivel és a hatalmi viszonyok átalakulásával lesz elfoglalva. Az ideológia szerepének felértékelődése elsősorban az iszlám világban, főleg az arab országokban lehetséges. Azokban az államokban - Pakisztánban, Afganisztánban és Nigériában -, ahol nagy a  népességnövekedés és gyengélkedik a gazdaság, megerősödhetnek a radikális szalafista iszlám irányzatok."

A jelentés amerikai szempontból legfontosabb következtetése az, hogy az Egyesült Államok hegemóniájának csökkenése ellenére is legbefolyásosabb világpolitikai tényező marad gazdasági és katonai értelemben egyaránt.

A stratégiai elemzés készítői többször kiemelik, hogy előrejelzésükben számos bizonytalansági tényezővel számoltak, amelyek esetleges bekövetkezése jelentősen átírhatja a globális hatalmi trendek alakulását. Az atomfegyverek bevetése, egy globális járvány, a szűkös természeti erőforrások birtoklásáért folytatott háborúk eszkalálódása vagy egy jelentősebb terrortámadás egyaránt befolyásolhatja a jövőt. Mindent megváltoztathat az is, ha valamelyik feltörekvő nagyhatalomban - Kínában vagy Oroszországban - demokratikus átmenet kezdődik. „Nem valószínű, hogy ezen eshetőségek bármelyike is bekövetkezik, de ha igen, akkor jelentősen átírják a forgatókönyveket."

http://www.dni.gov/nic/PDF_2025/2025_Global_Trends_Final_Report.pdf

Bretton Woods múltja, jelene, jövője

Új monetáris szabályozás a nemzetközi rendszerben
The New Republic

Barack Obama hatalmi előkészületei és a „Bretton Woods II-nek” titulált csúcstalálkozó sem fedhetik el a tényt, hogy a nemzetközi monetáris rendszer nagy bajban van – írja John B. Judis a The New Republic hasábjain.

Az Egyesült Államok évtizedeken át egy olyan szövevényes pénzügyi rendszerre támaszkodott, mely szorosan összekötötte a gazdaságát Kína és Japán gazdaságával. Ez a rendszer lehetővé tette az ázsiai országok számára, hogy hatalmas külkereskedelmi többletre tegyenek szert az Egyesült Államokkal szemben, utóbbi számára pedig lehetővé vált óriási költségvetési deficit felhalmozása a kamatlábak emelése nélkül, valamint hatalmas kereskedelmi hiány felhalmozása a dollár árfolyamának esése nélkül.

A korábbi Bretton Woods-i rendszer 1944 júliusában, egy New Hampshire-i nyaralóhelyen rendezett konferencián jött létre. Vezető brit és amerikai közgazdászok az 1930-as évek viharai után elhatározták, hogy stabilabb rendszert teremtenek, melyben általánosan elfogadott globális valutaként a dollár fogja felváltani az angol fontot. Az új rendszer létrehozói Harry Dexter White és John Maynard Keynes voltak, akik a dollár árfolyamát 35$/1 uncia arany értéken rögzítették. A kormányok a saját nemzeti valutájuk árfolyamát a dolláréhoz igazították, s annak minden módosítását az új Nemzetközi Valutaalappal (IMF) összhangban lépték meg.

A dollár a nemzetközi áruforgalom elfogadott közvetítője és általános tartalékvaluta lett. Ha az országok több dollárt halmoztak fel, mint amennyit felhasználni képesek voltak, az USA-ban bármikor aranyra válthatták. Mivel azonban az USA-nak tartósan magas volt a kereskedelmi többlete, kezdetben kicsi volt annak a veszélye, hogy az amerikai aranytartalékok kimerülnek.

Bretton Woods a vietnami háború idején ingott meg, amikor az USA több milliárd dollárt költött a háborúra, és kereskedelmi hiányt halmozott fel, ami elindította az inflációt. Az államok megpróbálták a felülértékelt dollárjukat nyugatnémet márkára átváltani, erre válaszul Richard Nixon elnök előbb becsukta az aranykaput, majd felkérte Nyugat-Európát és Japánt, hogy egyezzenek bele új átváltási árfolyamba, amelyben a dollár kevesebbet ér, mint az arany; a jen és a nyugatnémet márka pedig kevesebbet, mint a dollár. Ez olcsóbbá tette volna az amerikai exportot, a japán és a nyugatnémet importot pedig drágábbá, megkönnyítve ezáltal a kereskedelmi egyensúly helyrebillenését és a dollár stabilizálódását. Nixon sikerrel járt, de stabil árfolyamrendszer nem jött létre. Az árfolyamok ingadozni kezdtek. Amikor pedig az 1970-es évek végén az infláció nőtt, a rendszer megbillent.

Ekkor új rendszer kezdett formálódni, melyet „Bretton Woods II.-nek” neveztek. Ez előbb az amerikai, a japán és a szaúdi kormány egyéni döntéséből fakadt, később kibővült az amerikai-kínai megállapodással. BW II. Ronald Reagan első elnöki ciklusa idején öltött testet. Az infláció leszorítása érdekében 20 százalék fölé emelték a kamatlábat, ami aztán felgyorsította a recessziót – 1982 őszén a munkanélküliség meghaladta a 10 százalékot – és növelte a költségvetési hiányt, mivel a kormánykiadások gyorsabban nőttek, mint a bevételek. A dollár árfolyama nőtt, mivel más országok hasznot húztak a magas amerikai kamatlábból. Mindez veszélybe sodorta az amerikai exportot, a kereskedelmi deficit gyors növekedésnek indult, hiszen az amerikaiak egyre több olcsó külföldi terméket vásároltak, míg a külföldiek nem vásároltak az immár drága amerikai termékekből. A Reagan-adminisztráció lehetetlen helyzetbe került: csökkentenie kellett a kereskedelmi és a költségvetési hiányt, egyszersmind ösztönözni a gazdasági növekedést a deficit növelésével és a kamatlábak magas szinten tartásával. Ezen a ponton Japán és Szaúd-Arábia, valamint más OPEC-államok az USA segítségére siettek.

A második világháború után Japán olyan gazdaságfejlesztési stratégiát fogadott el, mely az exportra termelő ipar támogatása érdekében feláldozta a hazai fogyasztást. Ez az exportvezérelt elv az 1960-as években alulértékelt jent eredményezett, később azonban Japánt hátrányosan érintette az olcsó dollár. Az ország ezért szándékosan alacsonyan tartotta a jen árfolyamát ügyelve a dollártartalék növelésére. Mindez amerikai cégek, ingatlanok megvásárlását, végső soron az amerikai államadósság finanszírozását vonta maga után.

Az, hogy a japánok és a szaúdiak amerikai állampapírokat vettek, megszabadította az USA-t a gazdasági nehézségeitől. Már nem kellett magasan tartani a kamatlábat és nem kellett növelni az adókat a deficit csökkentése érdekében. Az Amerikának nyújtott japán segítség egyetlen hivatalos dokumentumban sem szerepel, mégis ez adta az új rendszer alapját. Az utóbbi 20 évben a BW II. fennmaradt, de új szereplők léptek be a játékba. Kína és más ázsiai országok a japán példát követték a 90-es években. Kereskedelmi aktívumukból származó tőkéjüket az USA-ban fektették be, ami a saját valutaárfolyamukat a dollárhoz viszonyítva alacsonyan tartotta. 2008 júniusában Kínának több mint 500 milliárd dollárja volt amerikai állampapírokban.

Mindez lehetővé tette az amerikai adók alacsonyan tartását és a jóléti intézkedések meghozatalát, miközben a dollár nemzetközi valuta maradhatott. BW II. nélkül az USA nem viselhetne hadat Irakban és Afganisztánban úgy, hogy nem növeli az adókat. A rendszernek azonban vannak hátulütői is. A dollár külföldön való felhalmozódása csökkenti Amerika cselekvési szabadságát. A dollár átváltásával az USA zsarolhatóvá vált. A BW II. legnagyobb hátránya azonban társadalmi és gazdasági, hiszen fenntartja a magas kereskedelmi deficitet. Az olcsó külföldi termékek nem ösztönzik az amerikai cégeket tevékenységük kiterjesztésére, egyáltalán a fenntartására. A ’80-as évek eleje óta az USA körülbelül ötmillió gyáripari munkahelyet veszített.

De az ázsiai országokban sem nő az életszínvonal, hiszen a dollártartalékokat nem odahaza fektetik be, hanem állampapírokban „steril” körülmények között tartják. Kínában 800 millió szegény él, miközben az ország csak a GDP-je kevesebb, mint felét fogyasztja el, a többit tőke formájában exportálja. A jövedelmi különbségek ugyanakkor Amerikában is, Kínában is növekednek.

A BW II. hozzájárult a mostani pénzügyi válsághoz, hiszen az alacsony kamatláb lehetővé tette az ingatlanbuborék felfújódását. 2001-ben az USA kisebb recessziót élt át, amit a telekommunikációs és informatikai cégek túlzott kapacitásmérete okozott. A külföldiek állampapír-befektetései azonban lehetővé tették az adócsökkentést és a kamatláb 1 százalékra való redukálását. Az üzletemberek a következő években aggódtak a túl nagy kapacitások miatt, ezért vonakodtak a termelésbe beruházni, készpénzüket inkább adósság- és részvényvásárlásba fektették. A bankok és pénzintézetek jelzálogalapú kötvényekbe invesztáltak. Ehhez járult, hogy a lakosság is eladósodott, amit az alacsony kamatok bátorítottak. Az ingatlanárak emelkedtek, de amikor esni kezdtek, pénzügyi pánik tört ki, ami Európára is átterjedt.

És ez még nem minden. A kínai exportnövekedés megállása a kínai gazdaságot is érinti. Ha a növekedés 12 százalékról 5-6 százalékra esik vissza, Kína képtelen lesz a termelésbe évente belépő 24 millió embernek munkát biztosítani. Nem fogja tudni dollár-aktívumát amerikai állampapírokba fektetni. A múltban egy recesszióba kerülő ország számíthatott arra, hogy egy növekedő ország segíteni tud rajta. A BW II. miatt azonban az amerikai és az ázsiai prosperitás összefonódik, Kína az amerikai exporttól, az USA a kínai tőkétől függ. Ha ez a kapcsolat megszakad, az globális válságot eredményez.

Az Obama-adminisztrációnak már januárban szembe kell néznie a BW II. összeomlásával és új helyzetre kell felkészülnie. Állami beruházásokra van szükség az amerikai ipar versenyképességének növeléséhez, szigorú feltételek mellett támogatni kell az amerikai autógyártást és előnyben részesíteni a „zöld” iparágakat. Obama fő javaslata, a középosztály adóterheinek mérséklése, nem feltétlenül segíti az amerikai gazdaság talpra állását. Ugyanígy kellene tennie az ázsiai országoknak: Kínának lakásépítésbe, infrastruktúrafejlesztésbe kellene kezdenie. Ez importigényt támasztana, növelné a jüan árfolyamát és csökkentené a Nyugattal szembeni kereskedelmi aktívumot.

Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a vezető gazdasági hatalmak a nemzetközi pénzügyi rendszer reformját kívánják, új Bretton Woodsot, mely előre figyelmeztet a közelgő pénzügyi válságra. Valószínű, hogy a dollár közvetítőszerepe megmarad, mert sem az euró, sem a jen nem képes a helyére lépni. A kérdés az, milyen is lesz pontosan „Bretton Woods III.”, ami nagymértékben függ az új Obama-adminisztráció döntéseitől.

A maffiák ott virágzanak, ahol megszűnik az állam hatalma

Interjú Roberto Savianóval

A Gomorra című olasz film, Matteo Garrone olasz rendező munkája tarolt Koppenhágában az Európai Filmakadémia december 6-i díjkiosztóján.  A nápolyi szervezett alvilágot bemutató alkotás nyerte el az idei év legjobb európai filmjének járó fődíjat, és négy további első díjat söpört be.

Két évvel azután, hogy megjelent bestsellerré vált könyve, amelyből 1,8 millió példány fogyott el Olaszországban, a szerző, Roberto Saviano 29 éves újságíró a nápolyi maffia, a Camorra fenyegetései miatt szüntelenül rejtőzködve, rendőri védelem alatt kénytelen élni.

Helyzete hasonlít Salman Rushdie brit író sorsára, aki a siíta fatva miatt kényszerült arra, hogy bújkálva éljen, vagy Orhan Pamuk Nobel-díjas török íróéra, aki hogy biztonságban érezhesse magát, az Egyesült Államokba költözött. Hiába vált híressé „a polip" ellen vívott bátor harca nyomán, Saviano a párizsi Le Figarónak nyilatkozva kiábrándultan szólt saját helyzetéről, ugyanakkor metsző elemzést adott a maffiáról.

A lap munkatársa egy párizsi hotelben találkozott Savianóval, aki egy konferenciára érkezett, amelyen a drog elleni harcról tanácskoztak európai országok képviselői. A Gomorra szerzőjét feltűnően erős védelem óvta, öt testőr is vigyázott rá. Saviano nem titkolta: folytatni kívánja az írást, de ez nehéz a szüntelen fenyegetések közepette.

„Az én helyzetemben az írás létszükséglet. Ha nem írok, abba belepusztulok. De ma már belefáradtam ebbe az életmódba. Egyfelől rendkívüli védelmet élvezek, mint valami államférfi, másfelől olyan fogolyhoz hasonlítok, aki minden héten börtönt változtat. Nincs saját otthonom, biztonsági okokból elvben négy-öt naponta címet kell változtatnom - mondja Saviano. -  Nápolyban egy csendőrlaktanya a lakhelyem, Rómában egy titkos lakás, amelyet hamarosan el kell hagynom. Ez a legnehezebb, nincs többé házam, irodám, könyvtáram. Csak a jelenben élek, a jövő gondolata aggodalommal tölt el. Nagyon fáradt vagyok, mert egyszerre két harcot kell vívnom: az egyik erre az életmódomra vonatkozik, amely mind súlyosabban nehezedik rám, a másik erkölcsi  jellegű, mivel a dél-olaszországi uralkodó osztály nem támogat, még bizonyos olasz értelmiségiek is egyfajta maffiaellenes bohócnak tüntetnek fel."

Saviano szerint a Gomorra nagy sikere ütött vissza rá. „Ez váltotta ki a maffia halálos fenyegetéseit. Amióta a Gomorra megjelent, az egész világ érdeklődni kezdett a Camorra tevékenysége iránt. A maffiózók és politikai-gazdasági szövetségeseik gyűlölik ezt a könyvet, amely rávilágított működésük jellegére, és még inkább gyűlölik olvasóimat, mert azt szerették volna, hogy a könyvre ne figyeljen fel senki, ha már azt nem tudták megakadályozni, hogy megjelenjen." Saviano az interjúban megjegyezte: komolyan foglalkozik azzal, hogy az Egyesült Államokba utazzon, és ott írjon egy könyvet a globalizációról. De úgy is gondol erre, mint olyan fogoly, amely a szabadságot keresi. Az FBI tájékoztatta arról, hogy vannak programjai, amelyek segítségével védelmet kaphat anélkül, hogy szüntelenül testőrök őriznék.

Saviano könyve felveti a szervezett bűnözés és a kapitalizmus közötti összefüggések kérdését. Mario Vargas Llosa a Gomorrával kapcsolatban annak a véleményének adott hangot, hogy „nem a kapitalizmus szüli a maffiát, hanem Olaszország rothadása." A szerző szerint ez érdekes gondolat.

„Lehet úgy gondolni, hogy nem a piac nemzi a bűnt, hanem éppen mivel nincs szervezett piac, veszi át a helyét a szervezett bűnözés. A gazdag, iparosodott Észak-Olaszország nem törődött az olaszországi maffiával. A Dél viszont csak egy hagyományos burzsoáziával rendelkezett és azt látta, hogy a maffia beruház a gazdasági életbe. A maffia mindig ott virágzik, ahol megszűnik az állami hatalom. Dél-Olaszországban az állam nincs jelen vagy túlságosan meggyengítik a maffia klánjai. A klánokon kívül nincs üdvösség. Errefelé, akárcsak Kelet-Európában, a maffiák szélesebb értelemben egy szörnyűséges kapitalizmus előfutárai, amely a deregulációnak, a privatizációnak és az állam eltűnésének köszönheti burjánzását."

„A komoly bűnöző szervezetek főnökei Olaszországban mindenekelőtt olyan üzletemberek, akik mintegy három évtizede kezdtek óriási vagyonokat felhalmozni. Vége a Toto Riina és a Provenzano klánok korának, ezek a szicíliai maffiavezérek műveletlen parasztok voltak, akik azért váltak maffiózókká, hogy kilépjenek a nyomorból. Manapság a maffiózók többségükben gazdag családok fiai, orvosok, ügyvédek, nagybirtokosok a szüleik, gyakran doktori címük van. Persze a bűnhöz is érteniük kell, hogy érvényesülni tudjanak a maffia katonai szervezetében, de mindenekelőtt minden skrupulózus nélküli vállalkozókról van szó, akik nem riadnak vissza at emberöléstől sem, hogy elérjék céljaikat".

A maffia ma nem társadalmon kívüli világ Saviano szerint. Elég a maffia dél-olaszországi becenevére utalni: „A beton pártja". Ez aláhúzza a maffiózók erős jelenlétét nem csupán az illegális gazdaságban (drog, fegyverek, emberkereskedelem), hanem a legálisban is, a közmunkákban, a hulladék-feldolgozó vállalatokban  stb. A maffiózó nem bűnözőnek tekinti magát, hanem olyan üzletembernek, akit tisztelet illet meg: „Mi vagyunk az ország egészséges része: mi legalább vállalatokat működtetünk, emberek ezreinek adunk munkát" - mondják a bíráknak. Ez ugyan hazugság, de Saviano szerint hatásos.

Arra a kérdésre, hogy két évvel könyve megjelenése után mi változott Olaszországban, így válaszol: „Minden és semmi. Az emberek ma tudatában vannak annak, hogy véget kell vetni a maffia uralmának, de politikai szinten minden úgy megy, mint korábban, és a helyszínen sem jobb a helyzet. A Camorra ellen csak a nigériai bevándorlók lázadtak fel, miután egyeseket megöltek közülük. Egyébként továbbra is a félelem a meghatározó érzés."

„Tanulságos, ami akkor történt, amikor a rendőrség lakást akart bérelni számomra Nápolyban, de a tulajdonosoknak nem mondták meg, kiről van szó. Amikor kiderült, hogy nem valami miniszterről, hanem rólam, már senki sem akarta kiadni a lakását. Amikor egyvalaki mégis hajlandó lett volna rá, a ház többi lakói összefogtak és inkább együtt kibérelték az illetőtől a lakást, nehogy én legyek a szomszédjuk..."

http://www.lefigaro.fr/

Emberarcú konzervativizmus

A „vörös tory"-izmus" programja
Prospect

A gazdasági válság elsodorhatja a második világháború után kialakult brit politikai rendszert - írja Phillip Blond konzervatív teológus a Prospect magazinban. A szabadpiaci kapitalizmus összeomlott, a Munkáspárt romokban, így a David Cameron vezette toryknak végre lehetősége nyílik a második világháború óta berögzült ortodoxiákat meghaladva új politikát hirdetni. A Konzervatív Párt szakíthat a thatcheri örökséggel, a neoliberális gazdaságpolitikai doktrinerizmussal, hogy helyette baloldali konzervatív programot hirdessen, amelynek középpontjában a kis emberek felkarolása és a közösségi értékek megerősítse áll.

A brit közéletet a második világháború végétől a hetvenes évekig a Munkáspárt baloldali politikája határozta meg: az állami szerepvállalás és az újraelosztás soha nem látott mértékűvé vált. A hetvenes évek gazdasági válsága után konzervatív fordulat következett be. A Margaret Thatcher vezette toryk drasztikusan csökkentették az állam gazdasági szerepvállalását: a veszteséges bányákat bezárták és a nagyvállalatok egy jelentős részét privatizálták. Szakítva a korábbi politikai gyakorlattal, a Konzervatív Párt nem egyezkedett a szakszervezetekkel. A thatcheri évek sikerének következtében a brit társadalomban általánosan elfogadottá vált a kis állam politikája. Olyannyira, hogy a kilencvenes évek elején a Tony Blair vezette Munkáspárt is csak úgy kerülhetett hatalomra, hogy leszámolt a régi szocialista eszmeiséggel, és maga is jobboldali gazdaságpolitikát hirdetett.

A toryk sokáig nem tudtak mit kezdeni az új helyzettel, és nehezen találtak fogást a piacbaráttá vált baloldalon. Most, a gazdasági válság hatására azonban végre új ötletekkel állhatnak elő. A hagyományosan a fiskális szigort és a kis államot támogató Konzervatív Párt a gazdasági válságban nem veheti elő a hagyományos jelszavakat: a pénzpiacok összeomlása után aligha lennének népszerűek a jelenlegi válság kirobbanásához is nagyban hozzájáruló, az állami szerepvállalás csökkentésére és a deregularizációra vonatkozó elképzelések. David Cameron már a válság kirobbanása előtt is többször utalt rá, hogy új programot szeretne hirdetni. Blond szerint most lehetősége adódik rá, hogy kifejtse a „vörös toryizmus" baloldali konzervatív programját.

Blond azt javasolja David Cameronnak, hogy vegye elő példaképének, Benjamin Disraelinek konzervativizmusát. A 19. század legendás politikusa az iparosodás és a vadkapitalizmus káros társadalmi következményire igyekezett konzervatív választ találni. A mostani problémák hasonlóak a 18. századiakhoz: ma is a diszfunkcionális állam és a közösségi érzések, a szolidaritás, a társadalmi erények hiánya okozza a legnagyobb bajt.

A „vörös toryizmus" legfontosabb alapelve a társadalmi osztályok felszámolása. A Konzervatív Pártnak olyan programot kell hirdetnie, amely a társadalom minden rétegének érdekét szolgálja. Vagyis a jobboldalnak fel kell karolnia a hagyományosan inkább a Munkáspárt bázisát alkotó szegényeket, az elmúlt három újbaloldali kormány piacbarát politikájának veszteseit.

A David Cameron vezette ellenzéknek azonban ügyelnie kell arra, hogy ne az állami szerepvállalás növelésével próbáljon megoldást találni a társadalmi problémákra - figyelmeztet Blond. Nem csak a piaci monopóliumokat, hanem az állam egyeduralmát is fel kell számolni. A kisemberek számára a közfeladatok intézésének decentralizációja  jelentené a legnagyobb segítséget: az átláthatatlan és bonyolult központi kormányzati struktúrák helyett az önkormányzatok feladatkörének bővítése.

Ha a közügyek többségét helyi szinten intéznék, akkor sikerülhetne megerősíteni a társadalmi szolidaritást is. Blood szerint a liberális individualizmus - amelynek alapelvét a Munkáspárt és a Konzervatív Párt is elfogadja -a társadalmat az önérdekkövető egyének összességének tekinti. A liberális autonómia értelmében az egyén a végcél: a társadalomi együttélés célja az individuális érdekek előmozdítása. Erre a világnézeti szempontból semleges állam a leginkább alkalmas: a kormánynak csak azt kell felügyelnie, hogy az alapvető játékszabályokat betartsák, a világnézeti - erkölcsi, vallási és esztétikai - kérdésekben azonban nem kell állást foglalnia. A liberális állam semmilyen értéket nem részesít előnyben, így egyfajta relativizmust képvisel, és ennek köszönhető a hagyományos közösségek - család, foglalkozásrendek, helyi közösségek - meggyengülése: ha csak az individuum számít, akkor az efféle közösségekre nincs szükség.

A Thatcher-forradalom során az állami szerepét a szabad piac vette át, de a monopóliumok nem szűntek meg - véli Blond. A kisemberek kiszolgáltatottsága alig változott: korábban a kormánynak, most a nagyvállalatoknak voltak kiszolgáltatva. A cameroni új konzervatív politikának ezért egyszerre kell az állami szerepvállalás csökkentésére és a nagytőke monopóliumának csökkentésére törekednie.

David Cameron három éve meghirdetett, és a gazdasági válságban megerősített alapelvei ebbe az irányba mutatnak. Cameron, szakítva a korábbi jobboldali hagyománnyal, kiállt a szegények érdekeinek képviselete, az állami egészségbiztosítás és a környezetvédelem mellett. Miközben általában a kis állam pártján állt, világossá tette, hogy határozottan fellép a nagytőke ellen, ha az emberek érdeke úgy követeli. „Ha a szociális segélyre szorulóktól és a visszaeső bűnözőtől megköveteljük a felelős magatartást, akkor a vezérigazgatókon és a hedge fund befektetési igazgatóin és a tőzsdei svindlereken is számon kérhetjük a felelősséget."

Blond röviden kitér rá, hogy a baloldali konzervativizmus programja milyen fontosabb intézkedéseket követel meg.

A hitelhez nem jutó szegények támogatása érdekében a postát takarékszövetséggé kellene alakítani. Az átalakított posta mikrohiteleket biztosítana a betétekből. Blond szerint a helyi ellenőrzés alatt álló betéti és hitelezési intézetek sokkal megbízhatóbban működhetnének, mint a senki által nem ellenőrzött, felelőtlenül hitelező és pazarlóan működő globális pénzintézetek.

A konzervatív teológus megemlíti, hogy az egyenlőség növelése és a szolidaritás erősítése megköveteli az egyéni választás visszaszorítását. Ha ugyanis a versenyszellem érvényesül az oktatásban, akkor a tehetősebb családokból származó gyerekek jobb képzést biztosító magániskolába járhatnak.

A hátrányos helyzetűek támogatása érdekében fontos, hogy a konzervatívok adómentességet biztosítsanak az alacsony jövedelműek számára. A munkások érdekeinek védelmében szigorúan szabályozni kell a minimálbért, és korlátozni kell a bevándorlást, nehogy az olcsó külföldi munkaerő kiszorítsa a helyi munkásokat, illetve nehogy a munkaerőpiaci túlkínálat lenyomja a béreket. Fontos az is, hogy a de facto piaci monopóliumra szert tett nagyvállalatokat korlátozzák, és inkább a kisvállalkozókat és helyi üzleteket támogassák. A cél az, hogy a piac mindenki érdekét szolgálja, és ne csak a kivételezett kevesekét, és főleg ne a nagytőkét.

„David Cameron valószínűleg a fenti elvek megfogadása nélkül is megnyeri a következő választást - zárja sorait Blond. - De történelmi jelentőségű miniszterelnök csak akkor válhat belőle, ha így tesz."

http://www.prospect-magazine.co.uk/article_details.php?id=10608

Amikor a politika történelemmé lép elő

Oroszország a világpolitikában

 

Szeptember 14-én a Klubrádióban a Globusz.net kerekasztal-beszélgetést rendezett, melynek kiinduló  témája Oroszország külpolitikája volt. A beszélgetés résztvevői a következők voltak: Ara-Kovács Attila, a Republikon külpolitikai elemző központ igazgatója, Dérer Miklós külpolitikai elemző és Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa. A vitát Papp Gábor, a Globusz.net főszerkesztője moderálta.

Papp Gábor: Mindannyian külpolitikával foglalkozunk és mindannyiunknak van egy eredeti szakmája, amit hébe-hóba művelünk is: történelemmel foglalkoztunk. Elsősorban azt a kérdést tenném fel nektek most, hogy külpolitikai elemzőként nem szokott-e előbújni belőletek a történész, és nem szoktátok-e néha úgy érezni, hogy most nem egyszerűen külpolitikáról, nemzetközi politikáról van szó, hanem történelemről?  Például a világgazdaságban és a világkultúrában mérsékelt szerepet betöltő Koszovó nemzetközi elismerése egyszerűen nemzetközi politikai esemény volt-e, vagy egy olyan aktus, ami száz év múlva is benne lesz a történelem-könyvekben?  Hasonlóképpen kérdezem: a mostani, alig egy hónappal ezelőtt elkezdődött orosz-grúz konfliktus egyszerűen egy külpolitikai, nemzetközi politikai esemény volt-e, vagy ennél több?

Sz. Bíró Zoltán: Azt gondolom, hogy a koszovói példa azért jó, mert valamit megnyitott, és már akkor sejteni lehetett, hogy az a reménye a nyugati világnak, hogy kivételes, egyedi esetként próbálja meg bemutatni és kezelni, az erősen kétséges. Nemcsak azért, mert Oroszország különböző megfontolásokból ezzel szembe állt, hanem mert akkor is lehetett tudni, aki egy kicsit is figyelte a kaukázusi térség fejleményeit a Szovjetunió felbomlásának időszakától, hogy Oroszországnak kemény érvei vannak abban a tekintetben, hogy azok a vegzációk, kölcsönös sérelmek, amit szerbek és koszovói albánok egymással szemben elkövettek - ha annak a méretét a népesség arányához igazítjuk-, éppúgy jelen voltak a grúziai konfliktusban a 80-as, 90-es évek elejétől. Ez persze elkülönítendő attól, hogy a nemzetközi közösség mely szereplői gondolták úgy és próbálták egy békés rendezési folyamatba terelni a koszovói kérdést, és mely szereplő gondolta úgy a Kaukázus tekintetében, hogy az lesz a megoldás, a gordiuszi csomó átvágása, ha elismeri ezeknek a kis szecessziós területeknek a függetlenségét...

Tehát a rendezés minőségét, nemzetközi jogi környezetét most félretolva maga a hivatkozás tekintetében én fundamentális különbséget Koszovó, illetve Abházia, Dél-Oszétia tekintetében nem látok. Az egyik ilyen rögtön felvetődő párhuzam nyilván a koszovói történet, de van egy másik oldala is a koszovói történetnek: az, hogy amikor 1999 márciusában elkezdődik a hét hétig tartó békére kényszerítés, akkor figyelmet érdemlő volt, hogy heteken keresztül Oroszország -  Primakov miniszterelnök- egyetlen szó erejéig nem fogja pártját, vagy veszi észre, hogy valami mégiscsak történik a koszovói albánokkal. Tehát miközben én nagyon szomorúan konstatáltam  a grúziai konfliktusnak az elején, hogy a nyugat mennyire egyoldalúan veszi csak észre és interpretálja a történetet, ezt vissza is lehet fordítani, hogy ugyanúgy szégyenletes volt az a mód, ahogy Oroszország akkor a koszovói albánok sérelmére elkövetett szerb fellépést nem vette észre...

Mindezzel csak azt akarom megvilágítani, hogy itt egy olyan információs háború közegében dúlnak ezek az események, hogy nagyon nehéz a tárgyilagosságot, az elfogulatlanságot megőrizni. Nyilván mindenkinek megvan a maga elfogultsága, szenvedélye, és az információk is egy olyan információs világrendben jutnak el hozzánk, amely világrend erősen lejt... Ez azonban nem mentesíti egyik szereplőt sem, legyen ennek a lejtős pályának bármely pontján, hogy bizonyos pillanatokban is képes legyen megőrizni elfogulatlanságát. Sajnos azt gondolom, hogy a nyugati sajtó - különösen a konfliktus elején - itt nem őrizte meg, ahogyan az orosz sem 1999 márciusában.

P.G.: A „nyugati sajtó"?! Itt nem a sajtóról van szó, itt a közgondolkodásról, a nyugati politikáról...

Sz.B.Z: Nyilván szélesebben a politikai elit is felelős azért, hogy a sajtó megmaradhatott hosszú időn keresztül ezen a látószögön és ebben az interpretációs keretben persze...

Ara-Kovács Attila: Nagy örömmel és teljes egyetértéssel hallgatom Zoli okfejtését, szemben mondjuk a te kiegészítéseddel, Gábor, amiben csak a nyugati sajtó és politikai elit elmarasztalása volt benne, az oroszé nem. A kérdés persze az, hogy mi van e mögött? Csak hibásan döntő politikai tényezők, vagy pedig egy olyan helyzet, melyben nem lehet másként, csak rosszul dönteni. A történet Koszovóval kezdődött, ennek logikája gördült aztán tovább Grúziáig. De rövidesen Csecsenföldről és Ingusföldről is lehet majd beszélnünk. Két héttel ezelőtt az egyik ingus független - tehát ellenzéki - lapnak a főszerkesztőjét bevitték a rendőrségre, majd egy golyóval a fejében távozott onnan, egyenesen a temetőbe. A helyébe álló új főszerkesztő kijelentette: értse már meg végre a világ, hogy miért akarnak ők mindenáron Oroszországból kiszakadni. Az ok nagyon egyszerű: az orosz hadsereg 30-40 éves időszakokban, mintegy ciklikusan lemészárolja az értelmiségijeiket, kísérletet tesz civil- és politikai kultúrájuk, egyáltalán: teljes kultúrájuk likvidálására. A magam részéről készséggel elfogadok minden érvet, mely az ingusok túlkapásait, radikális nacionalizmusát, az utóbbi időben ott felfejlődő iszlám radikalizmust idézi. De nem tehetünk úgy, mintha minden rendben lenne, és azt sem tehetjük, hogy az orosz lépéseket elfogadjuk csak azért, mert adott helyzetben logikusnak tűnnek. A diktatúrának is megvan a logikája. Akárcsak az ingusoknak, a grúzoknak is persze megvan a maguk szerepe a térségi konfliktus-kialakításban. Ezzel kapcsolatban hadd mondjam el, 1992-ben találkoztam a Tbiliszit övező dombok között Zviad Gamszahurdiával, Grúzia pár héttel korábban, egy puccs révén eltávolított elnökével. Ő akkor még és már megint illegalitásban élt. Már nem emlékszem, miről beszélgettünk, de a szemét nem tudom feledni: abban az izzó tekintetben benne volt minden, amit a volt Szovjetunió, illetve az orosz nacionalizmus egy emberben, gyűlöletként lángra lobbanthat. Gamszahurdiát aztán rövid úton megölték, vagy - ahogy a hivatalos verzió mondja - öngyilkosságot követett el, nehogy üldözői kezére kerüljön. Ám gyűlöletét nem tudták megölni, mert a térségben minden maradt a régiben. Miheil Szaakasvilinek a tekintetében is ugyanaz a tűz lobog, és csak azért loboghat, mert Moszkva ugyanazt akarja tenni velük, mint korábban minden más orosz vezetés. Ezzel a kis kitérővel csak arra szerettem volna emlékeztetni mindannyiunkat, hogy a Kaukázusban mindenkinek megvan a maga bűne - és ennyiben a Kaukázus nagyon is hasonlít Kelet-Európára -, de igazságtalanok vagyunk és politikailag nagyon rövidlátók, ha e bűnök között elmulasztjuk meglátni a valós hierarchiát.

Dérer Miklós: Az egész problémának - miközben az elmondottakkal én is teljesen egyetértek - azt hiszem, több síkja és több olvasata van. Van egy történeti-szakmai olvasat, ami a kisállami nacionalizmusokkal, a Kaukázus történetével, az orosz hagyományos terjeszkedő törekvésekkel kapcsolatos, - bár most szerintem nem erről van szó -,  vagyis különböző, a történelem és a történeti emlékezet által nagyon is befolyásolt és meghatározott dolgokhoz köthető. A szakmai rész ebben az olvasatban egyébként azt is jelenti, hogy itt végül is egy hatalompolitikai, egy geopolitikai játszma is folyik, amelynek részese Oroszország, benne van az Egyesült Államok, benne van a Nyugat, benne vannak azok a hagyományos országképek, nemzetkarakterisztikák, viselkedéskultúrák, amikből - úgy tűnik és látszik - nem tud megszabadulni vagy elvonatkoztatni egyik fél sem.

Van azon kívül egy politikai olvasata, síkja is az egésznek, és ez a sajtóból is kiderül. Nevezetesen a mi helyzetünket, és a magyar politika helyzetét nagyon meghatározza, hogy mi valahová tartozunk, valamilyen oldalhoz tartozunk. Hiába szeretnénk bonyolultabban, finomabban, jobb-, és balkezet is megnézve elemezni a dolgokat, a politika erre nem képes, hiszen állást kell foglalnia, mégpedig a szövetségesek mellett, aztán azok mellett, akiket a szövetségesek szövetségesnek tekintenek, és ez pedig meghatározza a mozgásterünket. Van egy retorikus olvasata is az egész dolognak: kis ország nagy ország, egy elnyomó hatalom szemben egy a szabadságáért küzdő hatalommal...

Van végül egy cinikus olvasat is, és erről is kellene beszélni: eszerint a nyugat 18 év után végre megint megtalálta azt a kézzel fogható, hihető és „konszenzusképes"  mumust, amellyel fel lehet venni végre a harcot. Ez egy félig-meddig csinált mumus - persze, a mumus azért nagyon sokat segít abban, hogy mumusnak látszik, de azért egy csinált mumus - hiszen menyivel könnyebb egy konkrét, kézzel fogható Oroszországot izélgetni, és egy valóságos, fenyegetővé emelt Oroszországgal kapcsolatban a politikánkat „határozottá" formálni, mint ezekkel a megfoghatatlan al-Kaidákkal, terroristákkal, aszimmetrikus fenyegetésekkel, amelyek hol itt vannak, hol ott tűnnek fel, és amelyekkel szemben nagyon nehéz hatékonyan politizálni. Hálisten, van egy valóságos Oroszország, ezzel kapcsolatban kőkeményen meg lehet mondani a véleményünket és lehet határozottságot mutatni befelé, belpolitikailag is -hiszen belpolitikai olvasata is van a dolognak-, és lehet mutatni a világnak is, milyen határozott gyerekek vagyunk..

Még egy gondolatot azért hadd tegyek hozzá. Az amerikai külpolitikát és az amerikai politikát hagyományosan meghatározza a geopolitikai szemlélet: ha ránéznek a térképre, van ez a hatalmas eurázsiai földtömeg, ami maga Oroszország. Az amerikai geopolitikai szemléletben, amit az egyetemeken egyszerűen belevernek a társadalomtudományokkal foglalkozó diákokba, benne van az, hogy aki ezt a földtömeget felügyeli, az felügyeli azokat a perifériákat, amelyek fontosak az Egyesült Államok szempontjából, mert azokkal tud kereskedni, ott vannak a nyersanyagok, ott vannak a tengeri útvonalak, stb. Két lehetőség van ennek a nagy szárazföldi területnek a befolyásolására: vagy barátivá tesszük ezt a területet, vagy körbevesszük. Én úgy érzem, hogy az amerikai politika még talán nem döntötte el teljesen azt, hogy „feltartóztatja-e", tehát elszigeteli-e Oroszországot - bár szerintem Oroszország igazán nem akar túlmenni bizonyos határokon -, vagy megpróbálja saját képére formálni. Saját képére formálni, hát az bebizonyosodott, hogy elég nehéz, mert vannak sajátos, orosz, a történelem által meghatározott sajátosságok és tulajdonságok, ezért nagy a kísértés, hogy a könnyebb utat válassza, nevezetesen elszigeteli, a történelem és a viloágpolitika szégyenpadjára ülteti. Úgy érzem, hogy ez a két megközelítés még küszködik az amerikai politikában.

P. G.: Én úgy érzem, hogy két  egymásnak ellentmondó tényezőt mondtál. Az egyik az, hogy mumus, és mumus-kreálás, a másik az amerikai geopolitikai szemlélet. Az egyik egy realitás, a geopolitikai szemlélet, és nemcsak az Egyesült Államoknak, hanem Oroszországnak is van geopolitikája. Én sokkal inkább azt érzem, hogy a két geopolitikai irányultság, a két geopolitikai cél ütközik, s nem a mumuskészítés...

D. M.: Én azzal kezdtem, hogy egy hatalompolitikai játszma részesei vagyunk...

P. G.: Említetted azt, hogy Oroszország sem akar egy bizonyos határon túlmenni, ezzel egyetértek. Azt gondolom, hogy a beszélgetésünk egyik témája az, hogy hol van az a bizonyos határ. Elképzelhető, hogy pontosan a „bizonyos határok" mentén alakul a konfliktus: a nyugati szövetség és Oroszország között, és elképzelhető, hogy a limeseket a földgáz-, és kőolaj-mezők adják ...

Sz. B. Z.: Ha megpróbáljuk ezt a kérdést megválaszolni, akkor talán először is érdemes lenne lajstromba venni, hogy vannak-e legitim érdekei Oroszországnak közvetlen környezete tekintetében. Én azt gondolom, hogy vannak. Nyilván vannak olyanok, amiket a külvilág illegitimnek tekint. A magam részéről azt gondolom, hogy az egy legitim igény, hogy közvetlen környezetében stabil, kiszámítható, bizonyos orosz érdekekre tekintettel lévő rezsimeket szeretne. Példának okáért a nyugati irányba olyan rezsimeket, amiken keresztül üzleti, politikai, technológiai értelemben stabil, kiszámítható, tranzitáló szerepet töltenek be.

Szerintem ez nem korlátozza azoknak az államoknak a szuverenitását, amiket keresztül ezeket a tranzitáló szerepet szeretné, ha betöltenék megbízhatóan. Szerintem az is egy legitim igény, hogy ne ellenséges legyen. Tehát egy minimális igény, hogy legyen stabil, kiszámítható, ne legyen kiszámíthatatlan kockázatok forrása, már úgy sem, hogy bizonytalan a rendszer és bármikor borulhat a stabilitás, de abban az értelemben is szerintem az egy legitim igény, hogy ne legyen vele szemben ellenséges.

Itt viszont egy konfliktusos helyzet alakul ki, mert a nyugat nyilvánvalóan, és mi sem mondhatjuk ki, hogy Grúzia, Ukrajna, vagy sorolhatnánk itt a szovjet belső periféria újonnan függetlenné vált államait, hogy ők nem lehetnek NATO-tagok. Én az gondolom, hogy ezt liberális demokráciák Európából nem mondhatják ki. Ugyanakkor mégiscsak kérdéses, hogy érdemes-e ezeket az orosz nézőpontból érzékeny területeket ugyanazzal a menetrenddel és forgatókönyvvel a nyugathoz kapcsolni, mint ami megtörtént egy tőlük nyugatabbra eső, köztes Európa tekintetében, ahol előbb történt a katonai, és utána a gazdasági-politikai integrálás. Lehet, hogy e kényessége, belső bizonytalanságaik, ráadásul Grúzia esetében szecessziós problémák miatt is előbb kellett volna a politikai-gazdasági természetű megerősítése, odacsatolása Európához, és azt követően rátérni erre a kényes kérdésre, ami a katonai integrációt jelenti.

Ami miatt én nagyon felelőtlennek gondolom Szaakasvili magatartását ebben a történetben az az, hogy éppen az augusztusi háború előtt néhány héttel maga Frank-Walter Steinmayer viszi el a német javaslatot arra vonatkozóan, hogy itt egy olyan hosszú konszolidációt kínál fel Európa mind a törzsterületek, mind a szecessziós területek  gazdasági-szociális felemelésére, amely után akár egy évtized múlva lehetne visszatérni, hogy ezek a szakadár területek kivel akarnak élni: továbbra is azt tartják-e értékesebbnek, ha külön mennek, vagy esetleg perspektivikusan Oroszországhoz csatlakoznak; hogy a nyugat által ténylegesen megsegített törzsterületek oly vonzóvá válnak és a bizalmatlanság oly mértékben oldódik, hogy amikor szavazásra kerül a sor egy évtized múlva, a dolog már nem úgy vetődik fel, mint most.

 Ezt a forgatókönyvet Tbiliszi nem fogadta el. Miért nem fogadta el? Nekem itt van egy fontos különbség az amerikai és az európai politika között - és én nagyon örülök annak, hogy Európa gyors volt -, mert ahogyan Miklós is utalt rá, azért az amerikaiak, nem kétséges, hogy van egy rokonszenv, egy figyelem Grúzia és Grúzia problémai iránt, de azért mégiscsak egy stratégiai terv elemeként pillantottak mindenekelőtt ere a térségre és Grúziára is. Az Unió viszont  mégiscsak Európa perifériájának, de részének érzi. Tehát más a közeg, a mi részünk Grúzia, és úgy próbálja meg a problémát kezelni, ezzel az empátiával, ezzel a megértéssel és ezzel a konfliktusoldással. De ha ez inkább egy eszköz, egy más stratégiai cél érdekében, akkor ez az empátia sokkal tompultabb. Ezért tartom fontosnak és reménytelinek, hogy valamilyen formában talán oldódik ez a feszültség.

Ha viszont valóban az a cél, hogy meg kell mutatni és a sarkokba kell terelni Oroszországot, hogy milyen mumus, akkor nyilvánvalóan fel kell mutatni mindazt, amit hibaként Oroszország valóban elkövetett mind a konfliktus előtt, mind a konfliktus során ezzel a gyors elismeréssel. A kérdés az, hogy konfliktusos Oroszország, egy destrukcióra hajlamos, a szabályokat egyre több ponton felmondó Oroszország kell-e nekünk, avagy egy olyan Oroszország, ami bizonyos keretek között mégiscsak együttműködik velünk, és mégiscsak visszatér oda, hogy néhány globális problémában partnerünk lehet. Ha azonban kitereljük, a sarokba tereljük, akkor más színtereken sem számíthatunk arra, hogy a globális kihívásokban együttműködik velünk.

D. M.: Egy mondatot hadd tegyek hozzá: ugye az amerikai politikai gondolkodásban - még egyszer ismétlem - még nem dőlt el ez a dilemma. Ugyanakkor pedig figyelembe kell vennünk, hogy Amerikában választási év van, amikor keménynek kell mutatkozni, amikor a nemzetbiztonsági szempontok elsődlegesek, hiszen Amerika elsődleges érdekeiről lehet szó, miközben ez a terület periférikusabb,  nem elsődleges érdeke Amerikának. Oroszországnak viszont nem periférikus terület. Itt ez a két koncepció is összeütközik: egy nem döntő amerikai érdekszférának a piedesztálra emelése, felnagyítása, és egy oroszországi döntő érdekszférának a lehetőség szerinti jelentőség-csökkentése, hogy a kettő valahol mégis találkozzon...

Sz. B. Z.: Ez nagyon fontos ez az asszimetria. Tehát hogy mit jelent Oroszország számára ez a térség és milyen funkciót tölt be Amerikában. Lehet látni, hogy ha itt is például elfogulatlanok akarunk lenni, akkor ezt az aszimmetrikus helyzetet is ki kell emelni az egyik és a másik érzékenysége tekintetében.

D. M.: Igen, azt, hogy itt vita volt Amerikán belül, az bizonyítja, hogy az elején átengedték a kezdeményezést az európaiaknak. Augusztus elején, amikor a konfliktus kirobban, valóságos dilemma volt, hogy hogyan kezeljék ezt a dolgot. Később lett -ugye különböző befolyásoktól erősítve- uralkodóvá az intranzigensebb, keményebb amerikai álláspont.

A-K. A.: Azért nagyon vigyázzunk itt az arányokkal. E térség nem periféria sem Amerika, sem pedig Európa számára, nem utolsó sorban az olaj és a gáz miatt. Más kérdés, hogy milyen eszközökkel bír Amerika, és milyen eszközökkel rendelkezik, mondjuk Oroszország, hogy érdekeit helyi szinten érvényesíteni tudja. Amerikának nem csak a Kaukázusban, de egész Közép-Ázsiában volt esélye megvetni a lábát a '90-es évek közepén, de aztán mégis gyorsan ki kellett vonulnia. A magyarázat nagyon egyszerű: az itteni eliteket azzal kínálta meg, amivel azok végképp nem kívántak élni, a demokráciával. Washingtonnak nem volt szerencséje: árúja nem kellett a közép-ázsiaiaknak. A demokrácia ugyanis nem csak azt jelentette volna, hogy az orosz befolyásnak el kell onnan tűnnie, hanem azt is, hogy nekik, a többnyire egykori moszkovita elitnek is el kell tűnnie, sőt, a neofita iszlamistáknak is. Persze nem szabad feledni, hogy a Kaukázus nem Közép-Ázsia, vagy óvatosabban fogalmaznék: nem egészen az. A Kaukázusban nagyon európai megoldások születnek a felszínen, miközben a mélyben rendkívül nem-európai indulatok és hagyományok élnek. Európa és Amerika közös érdeke, hogy e felszínes intézményesülés mérvadóbb legyen, s minél előbb ez váljék helyi tradícióvá. Ha van levonható tanulsága az augusztusi dél-oszét konfliktusnak - persze, ezer tanulsága van -, akkor az nem bizonyít mást, minthogy e társadalmak ma még képtelenek elviselni a demokrácia jelentette felelősséget, épp ezért saját lehetőségeiket gyakorlatilag pillanatok alatt fölélik. Én sem hiszem azt, hogy egy gyors NATO-tagság segítene rajtuk, viszont aláásná mind az Észak-atlanti Szövetség biztonságát, mind pedig azoknak az, egyébként nyugatos vágyálmoknak a hitelét, amelyek ezekben az országokban azért léteznek.

D. M.: Attila egy nagyon fontos problémát vetett fel, nevezetesen Grúzia NATO-tagságának a kérdését. Itt megint egy dilemmába ütközik a NATO és az amerikai politika. Abban az esetben, ha keresztülhajszolja Grúzia NATO-felvételét, a jelenlegi helyzetben és egy ilyen erős orosz ellenkezés dacára, ezzel csak azt bizonyítja az oroszok szemében, hogy a NATO bővítése minden kijelentés és fogadkozás ellenére orosz-ellenes irányzatú. Én nem tartom a NATO bővítését orosz-ellenesnek, de ez a lépés, ha keresztülhajszolják most, az elkövetkezendő időkben, egyértelműen azt bizonyíthatja külső szemlélőnek és elsősorban Oroszországnak, hogy mégiscsak ez a NATO igenis Oroszország rovására és Oroszország ellenében bővül.

Hasonlóképpen történt egy másik szörnyűséges  baklövés: most írta alá a cseh, az amerikai és a lengyel kormány a rakétaelhárító-rendszerek építéséről a megegyezést. Közvetlenül azután tehát, miután ez a kaukázusi konfliktus megindult, egy olyan helyzetben, hogy előtte évekig vitatkoztak arról, hogy mi legyen, Ez egy egészen nyilvánvaló üzenet: hogy esetleg mégsem az iráni rakéták ellen irányul ez az egész dolog, hanem Oroszország ellen. Megint azt mondom, hogy nem Oroszország ellen irányul, de az üzenet egyértelműen ezt a látszatot bizonyítja az oroszok számára, és azt kell mondanom, hogy elfogulatlan elemzők számára is. A Nyugat - miközben azt mondjuk, hogy nem léptetünk életbe szankciókat, hanem csak apró figyelmeztetéseket - ezekkel az oroszországi biztonságérzetet, biztonságpercepciót eminensen érintő lépésekkel nagyon sok kárt tud tenni.

P.G.: Azt mondtad, hogy ez üzenet, de most már tele van az éter üzenetekkel; üzenetek röpködnek minden irányba. Hadd utaljak arra, hogy ezen a héten egy olyan higgadt és tekintélyes kis ország, mint Svédország, a kaukázusi események kapcsán, arra hivatkozva átdolgozza a hosszú távú védelmi politikáját. Svédország, amelyik nem szokott kapkodni, és nem ő a skandináv fenevad.

Sz. B. Z.: Igen, én azt gondolom, sok tekintetben aránytévesztő volt az a reagálás, amivel -különösen a kezdet kezdetén - reagált a nyugat mind politikai, mind pedig sajtó szinten. Én azt gondolom, hogy ennek a történetnek van egy nem szándékolt következménye, ami részben visszautal arra a nagyon fontos distinkcióra, amit Attila említett, ugye a transz-Kaukázus és a közép-ázsiai térség politikai és civilizatórikus minősége közötti különbségekre, hogy szerintem értettek a szóból még inkább Közép-Ázsiában és a Transz-Kaukázusban is, hogy ha Oroszország bizonyos helyzetben megkapja a lehetőséget, ő már nagyon határozottan fog immár reagálni. Ez a mi nézőpontunkból és egész Európa nézőpontjából egy nagyon kellemetlen üzenet.

Én mindig is azon a véleményen voltam, hogy a Nabucco például egy messzemenő magyar érdek. Ha van ország Európában, amelyik számára nagyon fontos lenne, hogy a Nabucco is megépüljön, a mi kiszolgáltatott helyzetünkből fakadóan biztos, hogy Magyarország az. Épp a napokban megjelent Népszabadságban az amerikai külügyi államtitkár utal is arra, hogy valószínűleg a Kommerszant által kitalált állítás, hogy Dick Chaney amikor a napokban ellátogatott Bakuba, akkor nagyon hideg fogadtatásban részesült, én azt gondolom - bár nem voltam jelen -, hogy van néhány körülmény, ami nagyon megkérdőjelezi ezt az állítást. Dick Chaneyt, aki nagyon jó, hosszan visszavezethető személyes kapcsolatban van Alijevvel, nem a miniszterelnök fogadta, a miniszterelnök-helyettes fogadta. Nincs közös sajtótájékoztató, a Chaney tiszteletére adandó vacsorán nem jelenik meg Chaney...

Ami ezeknél a külsőségeknél is sokkal fontosabb, hogy amikor a magyar miniszterelnök ellátogatott júliusban Bakuba, illetve Ashabadba, Türkmenisztánba, Azerbajdzsánba, akkor nagyon világossá vált, hogy azeri részről nagyon fontosnak tartják a térség stabilitását, hihetetlen értéket látnak abban, hogy a 2005 őszén beüzemelt Baku-Tbiliszi-Ceyhan kőolajvezeték működik, és nagyon jelentős jövedelmeket pumpál az azeri költségvetésbe. Nekik ez olyan érték, amit Szaakasvili felelőtlen politikája nem billentsen ki. Nem véletlen, hogy Chaney-vel szemben az volt az üzenet a Kommerszant szerint, még egyszer, de nagyon hitelt érdemlőnek tűnik a dolog, szélesebb kontextusának ismeretében, hogy hát mi nem fogjuk forszírozni minden olyan gázvezetéknek az építését, amely Oroszországot elkerülve történik. Lehet, hogy az ugyancsak Alijyev nevű gáz-, és olajipari miniszter és Szili Katalin házelnökünk más információkat kapott, mert egyébként Azerbajdzsán érdekelt lenne, hogy a gázvagyonát Európa felé is eladja, de hogy neki fontosabb, ha a sorrendet nézem, hogy stabilan, megbízhatóan ezen a vezetéken az olaj menjen a piacokra és eljöhet az a pillanat, amikor akár az orosz érdekekkel szembemenve is vállalja azt a kockázatot, hogy hogyan lehet a Kaszpi-tenger alatt vezetéket fektetni.

 Ha így, ilyen felelőtlenül billegtetitek a kaukázusi térséget, ez a mi helyzetünket nagyon nehézzé teszi. Nem kétséges, hogyha a Kaukázusban épp Azerbajdzsánban, amelyik annyira messzemenően együttműködik az Egyesült Államokkal, ilyen kétségek merültek föl, amelyik, ha volt fix pontja a Nabucco-vezetéknek a keleti oldalán, akkor Azerbajdzsán, akkor el tudom képzelni, hogy mindezt Türkmenisztánban és Kazahsztánban hogyan vették le. Itt köszön vissza ennek a politikai felelőtlenségnek az Európát érintő következménye.

D. M.: Az előbb említettem, hogy a Nyugat, mi milyen „ballépéseket" követett vagy követtünk el, de az oroszok is egy kvázi megnyert propaganda-szituációból veszítettek, és kerültek ilyen helyzetbe.. Azonnal vissza kellett volna vonulni Grúziából az eredeti állapotra, például. Viszont azt mondjátok, túlreagáltak dolgokat és hogy túlságosan nagy erőket vetettek be. Ezzel, ami engem illet, nem tudok mit kezdeni, hiszen minden nagyhatalom minden esetben túlságosan nagy erőket vet be általában, mivel nem szeret kudarcot vallani. Ez bizony hatalomtechnikai kérdés..

A másik ilyen hiba volt Dél-Oszétiának és Abháziának a hirtelen elismerése. Ha fenntartják a status quo ante-t és egy-két év múlva szépen, csöndben, miután a konfliktus elül, elismerik ezt a két országot, akkor abszolút nincs ez a felzúdulás, és lenyeletik velünk a pirulát..

Sz. B. Z.: Messzemenően egyetértek. Súlyos hiba volt. Visszamenőleg átértelmezi a csecsen háborút, delegitimálja azt - nem félek még ezt sem állítani -;  a föderáció a maga számára problémát jelent Ingusföldön, bárhol ezt az eszközt határozottan fogják vele használni, a legszorosabb szövetségesei nem mernek vele menni és ezt a lépést meglépni... És most majd el fogja ismerni Koszovót? Merthogy 180 fokos fordulatot tett az eddigi magatartásához képest, tehát legalább négy nyilvánvaló problémát teremtett maga számára, ahelyett, hogy megoldott volna valamit. Ezzel teljesen egyetértek, hogy ez komoly hiba volt.

A-K. A.: Említettetek néhány olyan tényt, melyek a moszkvai politikai döntések hibáiként azonosíthatók. Véletlenek voltak ezek, vagy épp ellenkezőleg, egy logikus folyamat részei? Egy szerves politika megvalósítása közben követték el ezeket a hibákat, vagy azért történhettek meg, mert a Kreml rögtönzött, következetlen volt? Szerintem, nagyon fontos feltennünk ezt a kérdést, mert megválaszolása rávilágíthat az intenciókra. Július 16-án Moszkvában megtartották az idei nagyköveti értekezletet, ahol Dmitrij Medvegyev elnök kifejtette „az új orosz külpolitikai stratégiát". Közvetlen ezután „új védelmi stratégiát" is hirdetett. Mind a kettőre augusztus 7-e, vagyis a grúziai háborús események előtt került sor. És mind a kettőnek a lényege, hogy agresszív önkifejezést adjon az orosz diplomáciának és védelmi felkészülésnek. Hangsúlyozom, mindkettő ismertetésekor Medvegyev arra kérte egyfelől a diplomatákat, másfelől a tábornokokat, hogy „agresszív módon érvényesítsék az orosz érdekeket". Új, előzmények nélküli fejlemény ez? Nem. Már évek óta olvassuk bizonyos orosz tábornokok és politikusok megállapításait arra vonatkozóan, hogy Amerikát meg kell fékezni, a NATO Oroszország fő ellensége, vissza kell szerezni a Balkán felett az orosz ellenőrzést, Moszkva érdekszférájának határait vissza kell állítani azokon a területeken, amelyre az kiterjedt a szovjet időkben és így tovább. Amikor moszkvai szakértőknél rákérdeztem e kijelentések súlyára, csak legyintettek. „Bolond lyukból bolond szél fúj" - mondták, amikor Dmitrij Rogozin vagy Leonyid Ivasov vezérezredes nevét említettem, és gyorsan hozzátették: mindkét ember befolyás nélküli őskövület. Csakhogy most ugyanezeket a célokat hallom vissza a Medvegyev által megfogalmazott stratégiákban. Ráadásul Rogozin már nem egy, kevesek által ismert nacionalista politikus, hanem Oroszország NATO-nagykövete. Ivasov vezérezredes pedig a jövendő tiszteket oktató Geopolitikai Akadémia elnöke. Ezek az elképzelések a maguk szervességével és céltudatosságával gyakorlatilag nem egy nagyhatalom, hanem egy agresszív nagyhatalom képét rajzolják elénk. Hogyan értékeljük ezt az események tükrében? Ez egy nagyon fontos kérdés, ugyanakkor nyilvánvalón felveti azt a problémát is, hogy miként reagáljunk rájuk. Nem a Grúziához hasonló, közvetlen veszélyben forgó országok reakciójáról van szó, hanem arról, hogy mi mit tegyünk? Tolerálható-e például, hogy egy nagykövet egy adott országnak a politikusát - legyen az kormánypárti vagy ellenzéki -, goebbelsi jelzőkkel illessen, mert mondjuk, az nem ért egyet Moszkva agresszív politikájával? Pontosan ez történt nemrég itt, Magyarországon. Fontos megértenünk mindennek a trendjét, minként azt, a jelek szerint a semlegességére oly sokat adó Svédország megértette, és egyértelműen kifejezte: aggasztja az orosz hegemónia visszaállításának lehetősége. Miként fontosnak tartom a bakui jelzéseket is, melyekkel - teljesen egyetértve Zolival - szerintem sem Moszkvának üzentek, hanem Washingtonnak. Azt üzenték, kikérjük magunknak, hogy például Washington olyan, Grúziát támogató, magatartást tanúsítson, ami a mi, azaz azeri érdekeinket sérti.

P.G.: Mélyen egyetértve azzal, amit Attila mondott... itt a koreográfiában olyan abszurd jelenteke vannak, hogy például ebben a helyzetben ezen a héten maga az orosz elnök jelentette be, hogy október elsejétől a földgáz árát felemelik ötszáz dollárra ezer köbméterenként.

Sz. B. Z.: Gábor, itt ki kell igazítsalak. Ez egy olyan mechanizmus, amit a szakértők viszonylag széles köre jó előre prognosztizálni tud. Különböző képletek működnek a gázár meghatározásában...

P.G.:  Persze, de én azt hangsúlyoztam, hogy ezt a rutinbejelentést az orosz elnök tette meg, és nem a Gazprom valamelyik negyedik embere...

Sz. B. Z.: Igen... Ahogy megy le az olajár, az majd 6-9 hónapos késéssel nyilván megjelenik a lefelé való mozgásban. Abban igazad van, és egyébként a dolog miért paradoxon: szerintem sok tekintetben ez az energiafegyver egy mítosz. Azért mítosz, merthogy a kőolaj az egy globális termék. Oroszország a világkészletek 6-9 %-ával rendelkezik - a kőolaj tekintetében messze nem olyan exkluzív a pozíciója, mint földgáz tekintetében. Globális piacról, tőzsdei áruról van szó, nagyon sok helyen meg lehet szerezni. Stratégiai értelemben Európát a kőolajjal Oroszország nem tudja megfogni. Biztos, hogy kellemetlen millió ok miatt, de ez nem olyan eszköz, ami átmeneti kellemetlenség után Európát ne tudná ismét stabil helyzetben tartani. Ami pedig a földgázt illeti, itt pedig az a probléma, hogy valóban a világkészletek 30 %-a durván ott van Oroszországnál, de hát 100 %-ban az exportja Európába irányul. Egyetlen cseppnyit nem tud más piacokon értékesíteni. Kínával hiába írta alá 2006-ban azt a megállapodást, hogy két vezetéken, egy keletin és egy nyugatin körülbelül 70-80 milliárd köbmétert fog szállítani, egyetlen kapavágás sem történt, mert a kínaiak töredék áron akarják megvásárolni. Tehát nem lehet pillanatokon belül, még középtávon is rendkívül nehéz elforgatni ezeket a szállításokat. Van még egy fontos szempont: Európának durván 90 napra vannak tartalékai földgázból. Az oroszok, ha kijött a földből a gáz, saját rendszereikben 4-5 napig tarthatják. Technogén katasztrófát idéznek elő. Elfojthatják a kitermelő helyet, de nincs bevétel. Miután nincsen cseppfolyósító üzemük, az első valószínűleg Szahalinban fog néhány év múlva megépülni, az is egészen más piacok felé irányul. Tehát én ilyen értelemben eltúlzottnak gondolom, kicsit fölöslegesnek is azt a hisztériát, ami nem rendezi az európai magatartást, hogy egy olyan Oroszországgal kellene leülni - a magán és önző nemzetállami érdekeket részben félretolva - tárgyalni, amellyel a kölcsönös egymásrautaltság rendkívül erős. Európa ezt nem képes produkálni, Ebben ez a szánalmas, hogy maga hiszi el, hogy ez a fegyver hatékony vele szemben. Ha így viselkedik, akkor meg is érdemli.

D. M.: Ez az a mumus-kreálás, amiről beszéltünk...

Sz. B. Z.: Még egy utolsó gondolat erejéig Attilához. Én azt gondolom, hogy ezek elfogadhatatlanok: az agresszív megjelenés, az, hogy nagykövet ilyen vagy olyan módon tett megjegyzése...  Ez nem az ő dolga, ezt nem teheti meg. Senki sem teheti meg. Se orosz, se amerikai, se német ne szóljon bele, ez túl van minden határon. Tehát az agresszivitás kérdésében nincs köztünk vita. Van itt azonban egy érdekes mozzanat, ami a nyugatnak bizonyos fajta felelősségét azért megfogalmazza.

Arra gondolok, hogy sokkolta az orosz politikai osztályt, hogy miként fogadta a nyugat a háború első napjait, és szerintem bizonyos értelemben bele is hajtotta ebbe a gyors elismerésbe, mert úgy érezte, hogy a nyugat már nem is kettős mércével mér, hanem kifejezetten cinikus vele szemben. Az ő szempontjait annyira nem veszi észre, hogy nincs miről és nincs kivel tárgyalni. Hát akkor ezt nektek... Tehát nekem az az érzésem, hogy ez egy érzelmileg feldúlt... Egyénként nagyon mutatja, hogy itt az érzelmi elem ennyire erőteljesen jelen van. Például a legutolsó, hétfői találkozója Sarkozynek és Medvegyevnek: ha ránéztünk a két tárgyalóra, mindkét oldalon lehetett látni, hogy nagyon feszült volt ez a tárgyalás, de Medvegyeven különösen látszott... tehát ez egy érzelmileg átitatott helyzet, ami nem jó, hogyha eluralkodik politikusokon, de én tartok tőle, hogy ez egy végiggondolatlan, érzelmileg meghatározott dolog volt, és nagyon remélem, hogy ebből ki fognak lépni.

 Az amerikai vitákra visszatérve, éppen a hét közepén kezdődött meg mind a szenátusban, mind a képviselőházban a megfelelő szakbizottságokban az adminisztráció meghallgatása grúz ügyekben. A képviselőház külügyi bizottságának elnöke azzal zárta -  és ez nagyon beszédes- a meghallgatást, ahol Dan Fried és Eric Edelmann, tehát a politikai ügyekért felelős védelmi minisztériumi helyettes államtitkár és a külügyi államtitkár vett részt, hogy az azért mégiscsak furcsa, hogy a krízis kitörésének kezdetén egyetlen egy magas rangú amerikai diplomata nem jött Moszkvába. Ez azért megintcsak beszédes, és ez kanyarodik vissza, hogy az oroszok úgy ítélték meg, hogy ilyen nyilvánvalóan egyértelmű helyzetben, és most mondhatjuk a rosszhiszeműség elemeit, a konfliktus előtt, de amikor elkezdenek egy 30 ezres várost lőni, még ha ezt részben ki is ürítették. Mit gondoltak a grúzok, megszeretik az oszétok ezek után őket?

Szóval nem volt az a fajta felelősség, hogy azt mondja a nyugat, hogy elfogadhatatlan, amit Szaakasvili csinál, és utána fölsorolja, de elfogadhatatlan volt az a rosszhiszemű orosz magatartás, hogy állampolgárság, hogy a közvetlen kapcsolatfelvétel, hogy a szabad csapatok odaengedése... Ha a sorrend az lett volna, hogy „állj Szakasvili, de Oroszország neked is", akkor lehet, hogy hallgatnak, de mivel nem volt „állj Szakasvili", ezek után azt mondták, hogy hát akkor rátok csapjuk az ajtót. Tehát azt gondolom, hogy figyelni kell, ha nem az a cél, hogy csapják ránk az ajtót.

P.G.: Igen, pontosan erről van szó, és ez a viselkedés eszkalálódott és eszkalálódik tovább, s amikor az elején fölvetettem, hogy a történész és a külpolitikai elemző csapjon most össze közöttünk, illetve a saját fejünkben, ma már senki semmi másról nem beszél, minthogy itt van ez a kitűnő demokrácia Grúziában, amelyik Grúziát lerohanta az agresszív Oroszország. Nem egyszerűen a sajtóról van szó, a sajtó a maga argumentációját a politikusoktól szerzi. Itt egy nemtelen játék folyik, nem csak ebben a kérdésben, a legtöbb politikai kérdésben, hogy a sajtót nevezik meg hibásnak, amelyik eltúlozza a jelenségeket. Ma az egész nyugati politikai közgondolkodás arra állt rá, hogy a demokratikus Grúziát akarja megsemmisíteni Oroszország.

"Amerika jóléte múlik az oktatás átalakításán”

Konzervatív javaslatok az egyetemi képzés megújítására

Az Egyesült Államokban sokan elégedetlenek az oktatás színvonalával. A liberális értelmiség azt szeretné, ha az esélyegyenlőség érdekében az állam minden fiatalnak színvonalas oktatást biztosítana. Charles Murray ikonoklaszta konzervatív politológus szerint azonban már most is túl sok tehetségtelen diák megy egyetemre. Ahelyett, hogy egyre többen iratkoznának be a egyetemre, mindenki jobban járna, ha a felsőoktatási intézményekben csak a kiemelkedő adottságokkal rendelkezőket képeznék. Murray legújabb könyvét James Piereson, a Manhattan Institute oktatáspolitikai kutatócsoportjának vezetője szemlézi a The New Criterion magazinban.

„Sokak szerint az Egyesült Államok oktatási rendszere már régóta válságban van, és az ország jóléte múlik az oktatás átalakításán. Az amerikaiak mindig is nagyon bíztak az iskolákban. Oktatáspolitikai szakértők, kutatók, tanári szervezetek, szülői munkaközösségek és politikusok igyekeznek mindent elkövetni, hogy megoldást találjanak az iskolák bajaira. A leggyakrabban elhangzó javaslatok: több fizetést a tanároknak, nagyobb odafigyelést a diákoknak, kisebb osztályokat, több új iskolát. Az oktatás célja a hatvanas évektől egyre inkább a lányok és a fiúk, a fehérek és a feketék, a gazdagok és a szegények eredményeinek kiegyenlítése" - foglalja össze a liberális javaslatokat Piereson.

David Brooks, a The New York Times publicistája tavaly például azt írta, hogy Amerika a színvonalas oktatásnak köszönhetően válhatott a 20. században a világ vezető hatalmává. Brooks statisztikákat idéz, amelyekből kiderül, hogy az amerikaiak a 19. század végétől a hetvenes évekig egyre többen és egyre több évet töltöttek az iskolapadban. 1950-ben az amerikai fiatalok 70 százaléka középfokú végzettséget szerzett, míg Európában csak 30 százalék volt az arány. Igaz ugyan, hogy mára általánossá vált a középiskola (az amerikaiak 80 százaléka rendelkezik legalább középfokú végzettséggel) és folyamatosan nő az egyetemre beiratkozottak száma (ma az amerikaiak 70 százaléka kezd felsőfokú tanulmányba), de az oktatással koránt sincs minden rendben. A hetvenes évektől azonban hanyatlani kezdett az oktatás színvonala, és a világ felzárkózott, sőt, leelőzte az Egyesült Államokat. A nemzetközi összehasonlítások tanúsága szerint ma az amerikai általános- és középiskolai oktatás a középmezőnyhöz tartozik. Brooks, csakúgy mint az elmúlt évtizedek liberális kritikusai, azt szeretné, ha az iskolákban még hosszabb ideig tanulhatnának a diákok, és kaphatnának még színvonalasabb képzést.

Charles Murray konzervatív politológus legújabb, Az igazi oktatás: az amerikai iskolák reformja négy pontban című könyvében ezzel a felfogással száll szembe. Murray nem először tűzi tollhegyre az oktatást az esélyegyenlőség eszközének tekintő liberális elképzeléseket. Már tizenkét évvel ezelőtt, Richard Herrnsteinnel írt könyvében, a Normáleloszlásban előállt azzal a véleményével, hogy az intelligenciahányadosok közötti különbségnek genetika okai is vannak, és hogy az intelligencia öröklődik. Ezért azt javasolták, hogy csökkentsék az állami szociális programokat. A szociális támogatások ugyanis főleg a szegényeket segítik, márpedig az ő intelligenciaszintjük Herrnstein és Murray szerint általában alacsonyabb. A támogatások - érveltek a szerzők - „nem a megfelelő nőket ösztönzik gyerekvállalásra". A könyv óriási felzúdulást váltott ki. Sokan „tudományos rasszizmussal" vádolták a szerzőket. A kritikusok nem mulasztottak el rámutatni, hogy a kutatást a Pioneer Fund támogatta. A harmincas évek végén alapított szervezet az eugenika egyik amerikai élharcosának számított. A szervezet annak idején azt javasolta, hogy a feketéket deportálják Afrikába. Az egyik alapító a korabeli náci Németország sterilizációs gyakorlatát „izgalmas kísérletnek" nevezte.

Murray most óvatosabban fogalmaz, mint tízegynéhány évvel ezelőtt. Már nem hivatkozik az intelligenciahányadosok közötti örökletes különbségekre. De azt továbbra is állítja, hogy mindenki jobban járna, ha leszámolnánk a romantikus oktatáspolitikai illúziókkal, amelyek szerint bármelyik diák képes lehet kiemelkedő teljesítményre, feltéve, hogy a megfelelő oktatást kapja. Murray szerint ugyanis nem igaz, hogy kizárólag az iskolán múlik, hogy milyen eredményekre lesz képes egy diák: igazi tehetség kevés van, a többségtől legfeljebb csak átlagos teljesítményt várhatunk. Azok az átfogó és költséges oktatási programok, amelyek a középszerűek felzárkóztatását célozzák, eleve kudarcra vannak ítélve. A legszínvonalasabb képzéssel sem lehet elérni, hogy a kevésbé ambiciózus fiatalok törekvőbbek legyenek.

Ahelyett, hogy mindenkiből zsenit akarnának képezni, az iskoláknak inkább az átlagos diákok igényeire szabott oktatást kellene biztosítani. Ahelyett, hogy mindenkit továbbtanulásra ösztönöznek a szülők és a tanárok, csak a kiemelkedő képességű diákokat kellene felvenni az egyetemre. Murray szerint ma az egyetemekre beiratkozó fiataloknak csak 10-20 százaléka felel meg a követelményeknek, és képes a bonyolult szövegek és érvek megértésére. „A diákok többsége csak az idejét fecsérli az egyemen, és jobban járna, ha 18 és 22 éves kora közötti négy évben inkább dolgozna." Ők úgyis csak azért mennek egyetemre, hogy aztán olyan állást találjanak, amelynek betöltéséhez elvárt ugyan a felsőfok végzettség, de valójában nem kell hozzá egyetemen elsajátítható ismeret.

Ha csak a valóban kiemelkedő képességű fiatalok járnának egyetemre, akikből aztán a társadalom elitje kikerül, akkor a felsőoktatás sokkal színvonalasabb lehetne: valóban elitképzéssé válhatna, ahol a diákok nem csak a tudományt, hanem a felelős társadalmi elittől elvárható állampolgári és kulturális ismereteket is elsajátíthatnák. Az átlagos képességűeknek az alapvető írás- és olvasáskészség mellett állampolgári és kulturális ismereteket, és a gyakorlatban kamatoztatható tudást kellene oktatni a középiskolákban.

http://www.newcriterion.com/articles.cfm/Sentimental-education-3897

Szertefoszlott a szabad piacba vetett hit

The Washington Post

Az amerikai gazdasági modell alapja az egyéni felelősség és a szabad piaci kapitalizmus eszméje. Mostanában azonban egyre többször kell az államnak a szabad piaci folyamatokba beavatkozva átvállalni a piaci szereplők döntéseinek következményét - írja Steven Pearlstein a washingtoni lap gazdaságrovatában.

George Bush elnök az egyéni felelősség kultúráját és a beavatkozástól mentes piacot támogatja, de a hitelpiaci válság miatt sokadszorra kénytelen dollármilliárdos állami segítséget nyújtani a bajba jutott hitelintézetknek. A Bear Stearns, a Fannie Mae és a Freddie Mac után most a csőd szélére sodródott Lehman Brothers szorul állami támogatásra.

„Ha Moszkvában, Párizsban, Pekingben vagy Brazíliában kerülne sor hasonló intézkedésre, akkor ezt a szocializmus bizonyítékának tekintenénk. Washingtonban azonban ugyanez forradalmi megoldásnak számít. Csakúgy, mint a világválság idején, most is egy komoly pénzügyi válság kellett hozzá, hogy rájöjjünk, a szabad piaci nem mindig hatékonyabb a politikusoknál és a hivatalnokoknál" - véli Pearlstein.

Elemzők már arról pletykálnak, hogy az állam 25-50 milliárd dolláros hitellel segít a válságba jutott autógyáraknak is. A korábban elképzelhetetlen mértékű állami beavatkozás ellen mégsem tiltakozik senki. Pearlstein szerint még a republikánusok is belátták, hogy a dereguláció túlzott volt, és a piacok szigorúbb állami felügyelete szükséges.

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2008/09/11/AR2008091103911.html