India terrortámadás után – válaszút előtt

Arundhati Roy a szubkontinens tragédiájáról

Az indiai Outlook hetilap közölte Arundhati Roy, a híres író és szinésznő cikkét (regénye magyarul Az apró dolgok istene címmel jelent meg 1998-ban), amelyben egészen más szemszögből mutatja meg Mumbai (Bombay) ellen elkövetett merényletsorozatot és annak hátterét. 

 Az események médiatálalásából és a rendőrség intézkedéseiből azt a következtetést vonja le, hogy „valami nagyon rossz történik" hazájában: mintha egy régi hollywoodi film bollywoodi felmelegítését látnánk, mindenki kész szöveget mond, ismert szerepet játszik.

A terroristák és a rendvédelmi erők összecsapását „egyenes adásban" figyelemmel kísérők azt hihették, hogy amit látnak, az „India 9/11-e". Roy azonban úgy véli, ideje visszakövetelni a tragédiát, és a tényeket áttekintve levonni a tanulságokat. Ilyen például az, hogy az idén már számos indiai városban történt merénylet, vagy az, hogy a terroristák válogatás nélkül gyilkoltak szegényt és gazdagot egyaránt. Egy pályaudvart és egy közkórházat is támadás ért, a média mégis szinte csak a luxusszállodák ostromáról számolt be. A dálit falvak szegénység elleni háborúja el sem jut a tévéképernyőre.

A terrorizmus megítélésében két fő tábor alakult ki egy áthidalhatatlan törésvonal mentén: az egyik a (főként „iszlamistának" tekintett) terrorizmust gyűlölködő, eszeveszett, mindentől elrugaszkodott bosszúhadjáratnak látja, és megvet mindenkit, aki megpróbálja azt megérteni; a másik pedig azt vallja, hogy a terrorizmus egy meghatározott időhöz, helyhez és politikai kontextushoz kötődik, és csak rontja a helyzetet, ha ezt nem vagyunk hajlandók felismerni. Az előbbihez sorolhatjuk Háfiz Szaidot, a mumbai merényletekkel vádolt Laskar-i-Taiba (Igazak Serege) csoport vezetőjét. De mit gondoljunk a 2002-es gudzsaráti pogrom egyik fő alakjáról, aki demokratának vallja magát? A hindu fundamentalisták Bháratija Dzsanata Pártja és annak az olasz fasizmust utánzó milíciái nemcsak a muszlimokat, hanem a dálit falvakat és a menekülttáborokba kényszerülő keresztényeket is célba vették. Vezetőik köztiszteletnek örvendő emberek, híveik ott vannak mindenütt, az államigazgatásban és a rendőrség kötelékében is. A muszlim szervezetek ugyancsak elvakultan mondják a magukét.

Roy a megosztottság gyökerét Brit India 1947-es felosztásában, a Radcliffe-vonal megrajzolásában látja, amellyel elszakították egymástól a muszlim Pakisztánt és a többségében hindu Indiát: az előbbi gyorsan korrupt, erőszakos, más vallásokat nem tűrő állammá vált, az utóbbi pedig nyitott, „szekuláris" demokráciává, amelyet csak a hindu fundamentalisták igyekeztek cseppenként mérgezni (első nyílt akciójuk a Babri-mecset 1992-es lerombolása volt). Amerika terrorizmusellenes háborúja tovább erősítette a Bháratija Dzsanata hatalmát. India épp ekkor nyitotta meg hatalmas pénzpiacát a külföldi befektetők előtt, így az ezek tulajdonában lévő nemzetközi médiacégek igyekeztek a valóságosnál jobb képet festeni az országról. Ebben a kontextusban kell értelmeznünk mindazt, ami Mumbaiban történt. Az író figyelmeztet, hogy a Laskart már korábbi merényletekkel is megvádolták (a 2001-es parlamenti, illetve több vasúti robbantással), pedig a rendőrség nem tudott felhozni ellene meggyőző bizonyítékokat. Roy szerint lehetetlen a hagyományos módon háborúzni a terroristák ellen, hiszen mozgásukat épp annyira nehéz követni, mint a nagyvállalati pénzek útját. Az afganisztáni hadjáratában Amerikát támogató Pakisztán polgárháborúba süllyedhet, mert most visszaüt, hogy szörnyek megteremtésében segédkezett. A legnagyobb veszély az, hogy India vezetése ugyanazokat a hibákat követi el, mint szomszédja, ha az amerikaiak segítségét kéri az amúgy is bonyolult helyzet rendezésében. Ha háborút indít Pakisztán ellen, ideig-óráig eltereli a figyelmet belső bajairól, de káoszba taszíthatja az egész régiót.

Az indiaiak három napon át élő adásban láthatták, hogy rendvédelmi erőik tehetetlenek egy tucatnyi fiatalemberrel szemben. Ezek a fiatalok válogatás nélkül öltek, tudván, hogy túszokkal megköthetik a hatóság kezét, és hogy ezt ország-világ végignézheti a televízión keresztül. A közönség nem szokott hozzá, hogy egyvégtében százszor is lepereg szeme előtt a Drágán add az életed. Az egekbe szökött a nézettség. Az öldöklő ifjak nem féltek a haláltól, hiszen a terrorizmus „szívtelen ideológia", a végrehajtók halála pedig „járulékos veszteség". Egy-egy terrorcselekmény katalizátorként szolgál, valamilyen nagyobb változás, átrendeződés megindítása a célja. A mumbai merénylők „mutatványát" a média tette igazán hatásossá. Most a tévé „szakértők" és médiasztárok vadabbnál vadabb javaslatait közvetíti, és egyik-másik ijesztően hasonlít George W. Bush 9/11 utáni mondataihoz. Az indiai elit gyalázza a politikusokat és élteti az erőszakszervezeteket - épp azok kiáltanak rendőrállamért, akik a demokrácia áldásait leginkább kihasználták meggazdagodásuk érdekében. Most ezeknek az áldásoknak vetnének véget, hogy vaskézzel rendet tegyenek.

Roy a médiát hibáztatja, mert az igyekszik hiszterizálni és elbutítani az embereket - épp akkor, amikor az ország népe kezdi megérteni, hogy a tettes gyakran áldozat. Merthogy a rendőrség korábban többször is igencsak kétes „bizonyítékokat" tárt a nyilvánosság elé. Több száz muszlimot fogtak el és kínoztak vagy gyilkoltak meg hamis vádak alapján. 2008 októberében tartóztattak le először hindu nacionalistákat terrorizmus gyanújával. A befolyásos hindu szervezetek tiltakoztak, és támadták az antiterrorista alakulat vezetőjét (aki furcsa módon épp a mumbai merényletek során vesztette életét). A média igyekezett befeketíteni mindenkit (köztük magát Royt is), aki kétségbe vonta, hogy helyesen cselekedtek a rendfenntartó szervek a mumbai összecsapás során. A vezetők viselkedése azt sugallja, hogy India polgárai nem vonhatják kérdőre a rendőrségüket (a „sikeres" rajtaütésekről, a vitatható nyomozati eljárásokról, a fogvatartottak kínzásáról és haláláról).

Az író megállapítja, hogy a terroristák elérték céljukat, ha a 2001. szeptember 11-i merényletekkel színvallásra próbálták kényszeríteni Amerikát. Az Egyesült Államok két megnyerhetetlennek látszó háborúba bonyolódott, és ma a világ leggyűlöltebb országa. Ez nagyban hozzájárult gazdasága gyengüléséhez, és végső soron nagyhatalmi pozícióját is veszélyezteti. Szövetségeseit világszerte egyre több támadás éri, és rengeteget költ arra, hogy hazai földön megvédje polgárait. Ez intő jel Indiának, amely nem védheti meg hatalmas területét az amerikai módszerekkel: szomszédja egy kiszámíthatatlan atomhatalom, a két állam közé szorult Kasmírban csak katonai megszállással lehet rendet tartani, és a több mint 150 milliós elszegényedett muszlim kisebbség sanyargatásával csak azt éri el, hogy annak fiataljai radikalizálódnak. A terrorizmusellenes törvények valójában nem terroristák, hanem az állam szemében nemkívánatos emberek ellen irányulnak. Az évtizedeken át folytatott tűzoltás és szőnyeg alá söprés Indiában is visszaüthet. Roy szerint csak úgy lehet megfékezni a terrorizmust, ha a tükörbe pillantva mégis szembenézünk a szörnyeteggel. India válaszúthoz érkezett: vagy az igazságosság, vagy a polgárháború felé indulhat tovább.

A kapitalizmus kimúlása?

Wallerstein: „A kilábalás a korábbi modellek alapján már nem lehetséges”

A Tokióban megjelenő The Asia-Pacific Journal terjedelmes interjút közöl Immanuel Wallersteinnel, a világrendszerek híres történészével, aki a gazdaságpolitika és a kapitalizmus jövőjének átgondolására szólít föl. Wallerstein először a válság jellegzetességeit határozza meg. Szerinte a jelenlegi krízis nagyon ritka a történelemben. 1945 után mintegy 25 évig az Egyesült Államok megkérdőjelezhetetlen hatalommal bírt, ami hatalmas gazdasági expanzióval járt együtt. A világgazdaság történetében ilyen méretű gazdasági növekedésre korábban nem volt példa. 1970 körül azonban mind az amerikai dominancia, mind a globális növekedés megszűnt. Az amerikai hegemónia azóta folyamatosan hanyatlik. Ezekben az években a világ belépett a Kondratyev-féle B ciklusba, a világgazdaság 30 éven keresztül viszonylagos stagnálást mutatott. Ennek a ciklusnak a legfontosabb jellemzője az volt, hogy az ipari monopóliumok profitjai a korábbiakhoz képest visszaestek.

Ennek két következménye lett. Az egyik az, hogy a feldolgozóipar olyan területekre költözött, ahol az alacsonyabb munkabérköltségek növelhették a profitot, ami a fejlődő országok iparának fellendülését eredményezte. A másik következmény pedig az, hogy a tőke az alacsony profitot ígérő termelésből a nagyobb profitot nyújtó pénzügyi szférába áramlott át, mindenekelőtt a különböző spekulációs ügyletekbe. Mindez a foglalkoztatás csökkenését eredményezte, amit persze mindenki igyekezett elkerülni és máshová exportálni. A pénzügyi spekuláció azonban szükségképpen összeomlott, a B ciklus pedig véget ért. Ma itt tartunk.

Ezzel együtt az Egyesült Államok dominanciája is megszűnt, ma már multipoláris világban élünk, ez a folyamat pedig visszafordíthatatlan. A pénzügyi összeomlás teljes, depresszió van, s komoly defláció várható. A folyamatok teljes mértékben illeszkednek a Kondratyev-féle B ciklus jellegzetességei közé.

Kérdésre válaszolva Wallerstein kifejti, hogy a tőkés világgazdaság alapvető válságon megy keresztül, a rendszer át fog alakulni, sőt el fog tűnni és egy másfajta rendszer fogja átvenni a helyét. Az egyensúly annyira megbomlott, hogy helyreállítani még időlegesen sem lehetséges. Vagyis kaotikus helyzetben vagyunk. Két lehetőség van: vagy jobb, vagy rosszabb rendszer fog létrejönni, mint a jelenlegi kapitalizmus.

Az amerikai fogyasztók az 1990-es és 2000-es években nagyon eladósodtak, ahogy maga az állam is. Utóbbi szimbiózisjellegű kapcsolatba került Kínával és egy sor másik országgal, melyek amerikai államkötvényekbe fektették valutatartalékaikat. Az Egyesült Államok teljesen függővé vált ezektől a kölcsönöktől, amelyeket újabb hitelekből fizettek vissza. Mivel pedig a dollár az utóbbi években folyamatosan veszített az értékéből, a kínaiak stb. által befektetett és dollárba átváltott pénz is elértéktelenedett. Az amerikai világhegemónia egyik pillére, a dollár tehát megrogyott, de ugyanez történt a másik pillérrel, a katonai erővel, mely teljesen le van kötve. Az Egyesült Államok ma Afganisztán és Irak miatt más válságövezetekbe egyetlen katonát sem lenne képes küldeni, legfeljebb bombázókat, vadászrepülőgépeket és modern technikát. Amerikának tehát ma nincs katonai ereje. Ezzel pedig mások is tisztában vannak vagy lesznek.

Az amerikai pénzügyi válság ráadásul minden eddiginél súlyosabb. A dollár már csak egy a sok valuta közül. Amerikai szemszögből rossz a helyzet, ezért is választották meg Obamát. Csakhogy ő sem varázsló. A legtöbb, amit tehet, hogy némi szociáldemokráciát honosít meg Amerikában. Ez enyhítheti, de meg nem szünteti a bajokat, s nem lehet képes az amerikai világhegemónia helyreállítására.

Azért vagyunk a kapitalizmus végső válságában, mert az ebből való kilábalás a korábbi modellek alapján már nem fog sikerülni. Gazdasági válságok, B ciklusok sokszor előfordultak az elmúlt ötszáz évben és megvoltak a belőlük való kilábaláshoz a módszerek. A mostani krízisre azonban ezek nem alkalmazhatók, mert ez „túlságosan kemény" válság.

Wallerstein szerint az Obama-adminisztráció képtelen lesz megoldani mindazokat a gigantikus feladatokat, amelyek előtte tornyosulnak, mert a nemzetközi színtéren nem lesz hozzá elég ereje. A világban nyolc-tíz hatalmi központ formálódik, így az amerikai törekvések korlátokba ütköznek. A Rio Csoport brazíliai találkozója volt 200 év óta az első olyan tárgyalás, amelyen minden egyes latin-amerikai és karibi ország részt vett, miközben az Egyesült Államokat, Kanadát és az európai államokat nem hívták meg. Csak a kolumbiai és a perui államfő nem jött el, akik tudvalévőleg Amerika-barát politikát folytatnak, de még ők sem bojkottálták a rendezvényt. Obama semmit sem tehet az ilyen kezdeményezések ellen. Immár az Európai Unió is egyenrangú félként szeretné az Amerikával való barátságát megújítani.

A kép tehát „nagyon egyértelmű". Nemrég Kína, Japán és Dél-Korea vezetői tartottak csúcstalálkozót a válság kapcsán, ami felér a politikai együttműködésükkel. Obama ezen sem változtathat. Végeredményben semmit sem tehet az ellen, hogy az Egyesült Államok már nem a világ egyedüli vezetője. A világ már nem akarja, hogy Amerika vezető legyen, azt akarja, hogy lehetséges partner váljon belőle. Világgazdasági értelemben tehát a keze meg van kötve. Amit tehet, az az, hogy odahaza szociáldemokrata intézkedéseket vezet be megakadályozandó egy „országos felkelést". Építhet hidakat a munkahelyteremtés érdekében, új egészségügyi programot indíthat a lakosság minél szélesebb körű ellátása érdekében, amik jó dolgok, de csak országos, helyi dolgok. Csak annyit tehet, amennyit más vezetők a saját országaikban tesznek. Ha felismeri a korlátait, nagy sikert arathat, ha nem, kudarcot vall. A világpolitika ügyeiben sem kellene nagy célokat kitűznie, mert ezek meghaladják az erejét (Pakisztán, Afganisztán, palesztin-izraeli békefolyamat). Visszább kellene fognia magát a nyilatkozatok, a retorika szintjén is.

Wallerstein úgy látja, a nyolc-tíz felemelkedő világhatalmi centrum túl sok. E centrumoknak meg kell állapodniuk egymással. Az együttműködések, „hatalmi játszmák" kora következik. Az interjúalany már 1980-ban leírta, hogy a legoptimálisabb megoldás az lenne, ha az Egyesült Államok a Távol-Kelettel, Európa Oroszországgal szövetkezne szorosabban, India pedig választhatnak közülük.

Politikai ellentét feszül a Davosi Fórum és a Porto Allegre-i Szociális Világfórum törekvései között. A válságra a két tanácskozás különböző válaszokat kíván adni. A davosiak meg sem próbálják helyreállítani a kapitalizmust, helyette alternatívát keresnek, mely a jelenlegi egyenlőtlenséget, hierarchiát fenntartja. Porto Allegre viszont relatíve demokratikus, egalitárius rendszert szeretne. Ám egyik oldalnak sincs világos víziója arról, hogy mindez milyen strukturális változásokat igényelne. Ráadásul egyik oldal sem egységes. Arról is zajlik a vita, hogy mit jelent egyáltalán az, hogy egalitárius világ. 200 éve vitatkoznak a jakobinizmuson. Ez eredetileg azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az emberek egyenlők legyenek. A jakobinusok a francia forradalom alatt ezt meg is próbálták megvalósítani. Ugyanezt tették az orosz és a kínai forradalmárok. Ma sokan a virágzó multikulturális világ mellett teszik le a garast, de nem tudni, ez pontosan mit takar. Kétágú stratégiára volna szükség: az egyik ág a közeljövővel foglalkozna, hiszen az emberek képtelenek 10, 20 évnél messzebbre tekinteni, a másik ág pedig az új világrend kialakulásával törődne, ami állandó vitát, tárgyalást, párbeszédet és a nézőpontok integrációját követeli meg.

http://www.japanfocus.org/-I-Wallerstein/3005

A neopopulizmus természetrajza

A latin-amerikai baloldal hármassága

Ignacio Walker volt chilei külügyminiszter (2004-2006) a The Dissent Magazine-ban arra vállalkozik, hogy feltárja a latin-amerikai populizmus belső ellentmondásait. Ennek kapcsán megállapítja, hogy a latin-amerikai baloldalban három vonulat van jelen: a populizmus, a marxizmus és a szociáldemokrácia. E földrész 20. századi története lényegében nem más, mint a 20-as, 30-as években megjelenő oligarchikus hatalomgyakorlás válságára adott válaszok keresése. A lehetséges válaszok közül a legszembeszökőbb éppen a populizmus. Walker szerint még mindig tart a század elején elkezdődött desoligarquización folyamata, ami magyarázatot jelent a „neopopulizmus" megjelenésére különösen Hugo Chávez Venezuelájában, Evo Morales Bolíviájában és Rafael Correa Ecuadorjában. Ettől függetlenül az utóbbi években új szociáldemokrata baloldal jelent meg, mely egyértelműen elkötelezte magát a demokratikus intézmények irányában, s amely különbözik mind a marxizmustól, mind a populizmustól.

A populizmus útjában három jelenség állt: a második világháború utáni demokratizálódási hullám, az állami irányítással végbemenő iparosítás problémái, valamint a hidegháború és a kubai forradalom körülményei. A populizmus persze nem tűnt el: Brazíliában Joao Goulart a 60-as évek elején, Peruban Juan Velasco Alvarado a 60-as évek végén, Salvador Allende pedig Chilében a 70-es évek elején populista gazdaságpolitikát folytatott. Az új bürokratikus és tekintélyuralmi rezsimek, a 70-es években elindított piaci reformok azonban végül megpecsételték a régi populizmus és a „nemzeti-népi" állam sorsát.

A neopopulizmus később négy ütemben erősödött meg.

1. Az 1982-es adósságválság nyomán Peruban Alan García, Argentínában Raul Alfonsín, Brazíliában pedig José Sarney olyan gazdaságpolitikát folytatott, melynek következtében a 80-as évek „elveszett évtizeddé" váltak. Ezt a „populista ciklust" azonban meg kell különböztetni a populista rezsimektől. A cél az volt, hogy a gazdaságot felpörgessék, a béreket pedig növeljék. Ez eleinte növelte a politikusok népszerűségét, később viszont hiperinflációt eredményezett (Peru: 5000%, Bolívia: 11 000%) a 80-as évek közepén. A gazdasági válság társadalmiba csapott át, tüntetések követték egymást, a politikusok népszerűsége pedig lehanyatlott. Alfonsín elnök idejekorán volt kénytelen átadni a helyét Carlos Menemnek. A demokratizálódás paradox módon utat nyitott a neoliberális reformoknak a 90-es években.

2. A neoliberális neopopulizmus korai változatait nem a bal-, hanem a jobboldal alkalmazta. Fernando Collor de Mello Brazíliában, Menem Argentínában, Alberto Fujimori pedig Peruban a 90-es években nem csupán az ún. „washingtoni konszenzus" szelleméhez idomuló neoliberális gazdasági reformokat hajtottak végre, hanem népszavazásokra támaszkodó „képviseleti" demokráciát is bevezettek. A rendeletekkel kormányzó és közvetlenül a tömegekre támaszkodó elnökök eleinte nagy népszerűségnek örvendtek (Menemet és Fujimorit is újraválasztották). A kísérlet végül csúfos kudarcot vallott. Argentína 2001-ben mély gazdasági válságba süllyedt, Fujimori száműzetésbe menekült, Chile nemrég adta ki Perunak, ahol korrupciós vádakkal illetik. 2003-ban Bolíviában elűzték Gonzalo Sánchez de Lozadát, La Paz utcáin az összecsapásokban több tucatnyi ember vesztette életét. A populizmus azonban a neoliberalizmus ellentéteként fennmaradt.

3. A 90-es évek végén és a 2000-es évek elején emelkedett fel a baloldali neopopulizmus, amit az tett lehetővé, hogy a hagyományos intézmények és elitek felbomlottak csapást mérve a pártrendszerre (hat kormány Bolíviában hat év alatt, hét kormány Ecuadorban tíz év alatt), valamint a társadalom különböző szektorai új szociális követeléseket fogalmaztak meg. A hangulatot jól jellemzi egy limai graffiti: No más realidades, queremos promesas! (A valóságból elegünk van, ígéreteket akarunk!) Ez a vágy juttatta hatalomra Chávezt, Moralest és Correát. Ezek a rendszerek demokratikusnak mondják magukat, ugyanakkor a vezető kiemelkedik, mintegy „felette áll" az intézményeknek, hiszen egy személyben „testesíti meg a népet". A hatalom személyessé válása tehát itt is jellemző.

4. A 90-es évek neoliberális reformjaira adott populista és nem populista válaszok elhozták a szociáldemokrata pillanatot. Chávez rezsimje egyáltalán nem tipikus Latin-Amerikában, sokkal inkább kivétel. Még a sok tekintetben hasonló Bolíviával szemben is hatalmasak a különbségek. Bolíviában például az ellenzék még most is többségben van a Szenátusban, kilenc tartományból ötnek az élén pedig ellenzéki politikus áll. Ecuadorról még korai bármit is mondani, Argentína pedig valahol az egy személyi demokrácia és az „intézmények demokráciája" között helyezkedik el. A 90-es évek neoliberális reformjaira nemcsak populista, hanem nem populista válaszokat is adtak, sőt Latin-Amerikában az ilyen országok vannak többségben. Latin-Amerikát tehát korántsem a Chávez-rezsim reprezentálja. Számos helyen jobboldali vagy jobbközép kormányok vannak hatalmon, például El Salvadorban, Kolumbiában, ahol Alvaro Uribét több mint 60%-os többséggel választották meg és választották újra, és Mexikóban, ahol Felipe Calderón jobbközépről érkezett. Két tipikus baloldali neopopulista, a mexikói Andrés Manuel López Obrador és a perui Ollanta Humala vereséget szenvedett. Mindez azt bizonyítja, hogy a neopopulizmus egyáltalán nem egyeduralkodó és mindenütt jelenlévő dolog a térségben.

A latin-amerikai baloldalon belül vannak marxisták, populisták és szociáldemokraták. A marxisták és a populisták az utóbbi időben félretették történelmi ellentéteiket, amint azt a Fidel Castro és Chávez közötti szövetség is mutatja. A szociáldemokratákról azonban nem szabad megfeledkezni. Talán kevésbé látványos, mint a Chávez-féle baloldal, de legalább annyira hatékony, különösen ha a demokratikus intézmények konszolidálásáról van szó. Ez a szociáldemokrata baloldal piacbarát, támogatja a globalizációt, mert úgy véli, lehetőségeket teremt.

A szociáldemokraták, valamint a marxisták és a populisták között éles választóvonal húzódik. A marxista baloldal képviselői között találjuk Fidel Castro Kubáját, a Chilei Kommunista Pártot, az El Salvador-i Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front egyes csoportjait, a nicaraguai Sandinista Nemzeti Felszabadítási Frontot, Brazíliában pedig a Munkáspárttól balra lévő pártokat és szervezeteket. E mozgalmak a 60-as évekhez képest óriási változásokon mentek keresztül. Chilében ugyanakkor a Pinochet-diktatúra idején széles körben felfedezték az európai baloldali gyökereket, a szociáldemokrácia „reformista" értékeit. A chilei szocialista baloldal megújulása megmutatkozott a Concertaciónban, a szocialisták és a Kereszténydemokrata Párt 90-es és 2000-es évekbeli egymásra találásában. Ricardo Lagos és Michelle Bachelet szocialista elnöksége (2000-2006, ill. 2006-) a „szociáldemokratizálódás" térnyerését igazolja.

Persze nem Chile az egyedüli példa. Fernando Henrique Cardoso (1994-2002) és Luiz Ináció Lula da Silva (2002-2010) Brazíliában ugyanezt az irányvonalat követi. Ebbe a vonulatba illeszkedik, csak a médiafőcímekben nem jelenik meg, Tabaré Vásquez Uruguayban, Lionel Fernández a Dominikai Köztársaságban (Hipolito Mejíát, a populizmus tipikus képviselőjét váltotta fel), Martín Torrijos Panamában, Oscar Arias Costa Ricában, sőt még Alan García is Peruban, aki a 80-as években még populista volt, ma azonban egész másként politizál. Guatemalában a mérsékelt balközép Alvaro Colón nemrég választási vereséget mért a keményvonalas Otto Pérez tábornokra egy olyan országban, ahol a múlt évben a politikai erőszak nyomán ötezren vesztették életüket. A karibi országok többsége szintén „munkáspárti" vagy szocdem.

Latin-Amerikában tehát a hangzatos baloldali populista nyilatkozatok mellett a szociáldemokrata pártok csendben dolgoznak a demokratikus intézmények megerősítésén. Ezen a földrészen nem a populizmus, hanem a szegénység, az egyenlőtlenség és a hagyományos politikai intézmények és elitek felbomlása jelenti a legnagyobb problémát. A térség történelméből azonban megtanulhattuk, hogy a fejlődés és a demokrácia felé az utat nem lehet lerövidíteni, azt végig kell járni. Márpedig a populizmus éppenséggel le akarja vágni ezt az utat: a szociális követelések azonnali kielégítését ígéri. Egy ennél kevésbé látványos, kevésbé hősies, ám sikeresebb út is létezik Latin-Amerika számára, a politikai demokrácia, a gazdasági növekedés és a társadalmi egyenlőség megvalósítását kereső szociáldemokrácia.

A Hamász az arab világ tehertétele

A kegyelemdöfést az iráni kapcsolat adta meg

Rendkívül érdekes áttekintést közöl Kamram Bokhari és Reva Bhalla a Geopolitical Weeklyben arról, hogy milyen reakciókat adnak az arab országok Izrael Hamász elleni háborújára. Megállapításuk szerint a reakciók igen változatosak. Egyfelől az „arab utca" tüntetéseken tiltakozik, zászlót éget, nagykövetségeket támad meg. Másfelől az arab rezsimek, miközben hallgatnak, esetleg nyilvánosan a Hamászt okolják a válságért, bizalmas körben kifejezik azon óhajukat, hogy Izrael minél jobban gyengítse meg a radikális palesztin szervezetet. A Palesztina iránti állítólagos arab nacionalista szolidaritás ellenére a legtöbb arab rezsim manapság nem nagyon szereti a palesztinokat. Az Izraelre és a Nyugatra gyakorolt nyomás eszközeként felhasználják őket, de a palesztin menekültekre és a Hamászhoz hasonló radikális csoportjaikra fenyegetésként tekintenek.

A Hamász hagyományos szövetségesének számító Szaúd-Arábia például a 60-as, 70-es években számos radikális iszlámista csoportot támogatott a nasszeri típusú szekuláris nacionalistákkal szemben. Szeptember 11. után azonban Rijád óvatosabbá vált ezen a téren látva, hogy ezek az erők milyen veszélyt jelentenek. Bel- és külpolitikájában mérsékeltebb irányvonalat kezdett követni: Abdalláh király 2002-ben felajánlotta Izraelnek, hogy az arab országok normalizálják vele a kapcsolataikat, ha a zsidó állam kivonul az összes 1967-ben megszállt területről. Izrael ugyan elutasította az ajánlatot, maga a javaslat azonban nyílt konfliktusba került a Hamász alapelveivel, melyek a „cionista entitás" eltörlését tűzik ki célul.

A Hamász és Izrael között hagyományosan közvetítő Egyiptom az utóbbi napokban nem is rejtette véka alá, hogy az iszlámista szervezetet okolja a konfliktus kiprovokálásáért. Kairó alapvetően érdekelt abban, hogy a Hamászt kordában tartsák, hiszen Hoszni Mubarak elnök utódlása bizonytalan, a népszerű ellenzéki Muzulmán Testvérek (MT) pedig bizonyosan igyekszik beleszólni az utód személyének kiválasztásába. A Hamász a szigorú ellenőrzés alatt tartott MT-ből alakult meg, a két szervezet ma is jó kapcsolatokat ápol, a Testvérek Hamász melletti tüntetései kifejezetten kínosak a kormány számára. Kairó mindenáron el akarja kerülni, hogy a Gázai övezet a szalafista dzsihádisták „mennyországa" legyen, ami a saját iszlámistáit is radikalizálná.

Az arab országok közül Jordánia veszítene a legtöbbet egy Hamászhoz hasonló csoport megjelenésével. A Hásimita monarchia lakosságának több mint háromnegyede vallja magát palesztin származásúnak. A királyság önmagában gyenge, szegény állam, mely történetileg fennmaradása érdekében mindig függött Angliától, Izraeltől és az Egyesült Államoktól. Ahogy 1970-ben kiűzte területéről a biztonságát fenyegető Fatahot, ugyanúgy eltávolította 1999-ben a Hamászt is. Egyiptomhoz hasonlóan Jordániában is életerős a Muzulmán Testvérek, melynek talán még szorosabbak a kapcsolatai a Gázát uraló szervezettel, mint az egyiptomi MT-nek. Éppen ezért Ammán érdekei azt diktálják, hogy Izrael minél keményebben csapjon le a Hamászra.

A legbonyolultabb helyzetben azonban Szíria van. Az alavita-baaszista rezsim sokáig páriának számított az arab világban, amiért támogatta a síita Iránt és annak libanoni jobb kezét, a Hezbollahot. Csakhogy a Hezbollah és Izrael közötti 2006-os háborúban a szírek visszafogottan viselkedtek, semlegesek maradtak, mert ki akartak végre törni a diplomáciai elszigeteltségből és esélyt akartak adni az izraeliekkel való kiegyezésnek. A Hamász, a Palesztin Iszlám Dzsihád és a többi radikális szervezet támogatása arra kell Damaszkusznak, hogy tárgyalási pozícióit javítsa. A szíriaiak és az izraeliek közötti megegyezés magában kell, hogy foglalja a Hezbollah és a Hamász szír támogatásának megszüntetését, cserébe pedig koncessziókat kell kapnia Szíriának Libanonban (itt található Damaszkusz geopolitikai érdekeinek gyújtópontja), valamint vissza kell juttatni neki a Golán-fennsíkot. Az, hogy a szírek lagymatagon reagálnak a gázai harcokra, azt bizonyítja, hogy jó kapcsolatokra törekszenek a mérsékelt arab országokkal, és új életet akarnak lehelni az Izraellel folytatott tárgyalásokba.

Miközben ezek az államok a saját érdekeiket helyezik előtérbe, ironikus módon a szunnita Hamász legmegbízhatóbb patrónusa az utóbbi időben a síita Irán lett, a szunnita arab világ legfőbb riválisa. Ezt számos dolog tette lehetővé:

Szeptember 11. után Szaúd-Arábia belépett a mérsékeltek táborába, amelyet azelőtt az Izraellel diplomáciai kapcsolatokat fenntartó Egyiptom és Jordánia uralt.

• 1. A baaszista Irak bukása és a síita Irán hatalmának megerősödése a térségben.
• 2. A 2004-i iráni parlamenti választásokon az ultrakonzervatívok győztek, egy évvel később pedig elnökké választották Mahmúd Ahmedinezsádot, akinek nyíltan Izrael-ellenes politikája egybecseng a Hamász álláspontjával.
• 3. 2006-ban a Hamász hatalmas választási győzelmet aratott szekuláris riválisa, a Fatah felett. Ennek ellenére az új kormány nem kapott nemzetközi elismerést, a Hamász pedig megpróbált egyeduralomra szert tenni a palesztin politikában, illetve fenntartotta az Izrael elpusztítására vonatkozó törekvését és az iszlám állam megalapításának igényét. Az arab államok, mindenekelőtt Szaúd-Arábia és Egyiptom, reménykedtek abban, hogy a választási siker mérsékelni fogja a Hamász politikáját, ám Irán arra biztatta, hogy tartsa fenn radikális álláspontját. Ahogy a Nyugat növelte a Hamász-kormány elszigeteltségét, úgy tolódott az egyre inkább Teherán felé.
• 4. 2006 nyarán a Hezbollah szimbolikus győzelmet aratott Izrael felett a libanoni hadjáratban. Ez elültette azt a hitet a Hamászban, hogy ő is leutánozhatja a síita szervezet módszerét. A két szervezet kiképzési és fegyverszállítási együttműködése olyan eszközöket juttatott a Hamásznak (Grad és Fadzsr rakétákat, páncéltörő fegyvereket), amelyek növelték az önbizalmát.
• 5. 2007 júniusában a Hamász puccsal eltávolította a Fatahot a Gázai övezetből, ami súlyosan megterhelte a Hamász és Egyiptom közötti kapcsolatokat. A gázai blokád nehéz helyzetbe hozta Kairót, hiszen a gázai határ lezárása miatt az MT újabb okot talált a kormány elleni tiltakozásra.
• 6. Szíria úgy döntött, nyílt béketárgyalásokat kezd Izraellel. Ez a hír megszólaltatta a vészcsengőt mind a Hezbollahnál, mind Hamásznál, mert a tárgyalások sikere esetén egyik legfontosabb támogatójuktól esnének el.

A Hamásznak az arab országokkal mindig is felemás volt a viszonya, de az Iránnal való barátkozás a kapcsolatoknak megadta a kegyelemdöfést. Mubarak nem véletlenül mondta, hogy a Gázai övezetben a helyzet most olyan, mintha „Egyiptomnak és Iránnak közös határai lennének". Vagyis az iráni befolyás mértéke már túlment az arab országok tűréshatárán.

Végeredményben a Hamász és az arab államok közötti kapcsolatok romlása nem meglepő. A nasszerizmus hanyatlása az 1960-as évek végén lényegében az arab nacionalizmus vereségét jelentette. Az arab országok már azt megelőzően is fontosabbnak tekintették a nemzeti érdekeiket, mint a pánarab nacionalizmust és a palesztin ügy támogatását. Amint a nacionalizmus helyét a térségben az iszlámizmus vette át, az államok stabilitását vallásos kihívás érte. Miközben ezek az államok a saját iszlámista radikálisaik semlegesítésén fáradoztak, Teherán ezt a radikális iszlámista trendet arra akarta felhasználni, hogy a térségben a saját vezető szerepe megvalósulhasson. Az arab-perzsa szembenállás így vált a Hamásszal szembeni negatív viszonyulás okává az arab országok részéről.

Az arab államok úgy vélik, a Hamász olyan erő, mely képes felforgatni a társadalmi viszonyokat, támadni a rezsimeket az Izraellel fenntartott kapcsolataik miatt, emlékeztetni őket arra, hogy nem segítik kellőképpen a palesztinokat, bátorítani a térségben az iszlámista mozgalmakat, ami fenyegetést jelenthet a köztársasági és a monarchista rendszerekre egyaránt. Az iráni terjeszkedés megakadályozása érdekében az arab fővárosok ironikus módon Tel-Avivra tekintenek, hogy tartsa kordában a Hamászt. Úgyhogy miközben első látásra úgy tűnik, mintha az egész arab világ egységesen dühödten tiltakozna az izraeli támadás ellen, közelebbről nézve kiderül, hogy az arab paloták nézőpontja nagyon is különbözik az arab utca véleményétől.

http://www.stratfor.com/weekly/20090107_hamas_and_arab_states

Ki mondja meg, hogy mi az „arányos” és az „aránytalan”?

André Glucksmann a gázai konfliktusról

  A liberális párizsi Le Monde hasábjain André Glucksmann francia filozófus elemezte a gázai konfliktus visszhangját, rámutatva, hogy egy aránytalan eszközökkel folyó küzdelemben nem lehet „arányos" válaszról fantáziálni.

Egy-egy konfliktus megítélésében a közvélemény egy része olyan hajthatatlanokból (inconditionnels) áll, akiknek szemében vitathatatlan, hogy kinek van igaza és kinek nincs,  másik fele pedig óvatosabb és a körülményektől teszi függővé annak megítélését, hogy valamely akció helyénvaló vagy sem, vagy ha úgy látják jobbnak, mindaddig nem nyilatkoznak, amíg nem rendelkeznek alaposabb információval. Bármilyen véres és szörnyű a gázai konfliktus, reménysugarat is érlelhet, amelyet azonban a sokkoló képek túl gyakran eltakarnak.

A közel-keleti konfliktusban először tűnik úgy, hogy a fanatikus hajthatatlanok kisebbségben vannak. A vita az izraeliek körében (Ez a megfelelő pillanat? Még meddig?) a demokráciában megszokott módon zajlik. A meglepetés az, hogy hasonló vita zajlik a palesztinok és támogatóik mikrofonjai előtt, olyannyira, hogy Mahmud Abbasz, a Palesztin Hatóság vezetője vette magának a bátorságot, hogy a gázai polgári lakosok szerencsétlenségének kezdeti felelősségét a Hamásznak tulajdonítsa, amely felmondta a tűzszünetet - vélekedik a filozófus.

A világközvélemény - a média, a diplomaták, az erkölcsi és politikai tekintélyek - reakciói sajnálatos késést mutatnak a közvetlenül érintettekhez képest. Glucksmann kiemeli azt a szót, amely most egy harmadik típusú hajthatatlanságot betonoz be, amely urbi et orbi „aránytalannak" minősíti Jeruzsálem akcióját. Időnként a riportok és kommentárok a „mészárlás" és a „totális háború" szavakat is használják, még jó, hogy nem alkalmazzák a genocídium - népírtás - szót, jegyzi meg a filozófus.

Az „aránytalan" kifejezés szótári értelme azt jelenti, hogy valami nem arányos, vagy azért, mert ilyen arány nincs, vagy mert az arányt megbontják, átlépik. Az eltúlzottnak minősített izraeli megtorlásokat e második értelemben ítélik el - ami mögött az a ki nem mondott szemlélet áll, hogy létezik az Izrael és a Hamász közötti konfliktusban egy normális állapot, amelyet a Tsahal, az izraeli hadsereg kizökkentett az egyensúlyból, mintha a konfliktus nem lenne, minden komoly konfliktushoz hasonlóan, kezdettől fogva aránytalan.

Mi lenne az a helyes arány, amelyet Izraelnek tiszteletben kellene tartania ahhoz, hogy elnyerje a közvélemény kegyét?  Mondjon le technológiai fölényéről és használjon pontatlan rakétákat, köveket, vagy folyamodjon öngyilkos merényletekhez, ember-bombákhoz és célozza meg a polgári lakosságot? Vagy jobb lenne, hogy Izrael bölcsen várja meg, amíg a Hamász Iránnak és Szíriának köszönhetően „kiegyenlíti" tűzerejét? Vagy a céljait válassza ki ellenfeléhez hasonlóan, és mivel a Hamász - eltérően a Palesztin Hatóságtól - elutasítja a zsidó állam elismerését és állampolgárainak megsemmisítéséről álmodik, talán Izrael ezt a radikalizmust utánozza és fogjon gigantikus etnikai tisztogatásba?

Minden konfliktus, akár lappangó, akár már kitört, természeténél fogva „aránytalan". Ha az ellenfelek megegyeznének eszközeiket és céljaikat illetően, már nem lennének ellenfelek. A konfliktus azt jelenti, hogy a felek nem értenek egyet, tehát mindkét tábor érvényesíteni akarja azt, ami a számára előnyös és ki akarja használni ellenfele gyengeségeit. A Tsahal nem fosztja meg magát attól, ami számára „hasznos", amikor technikai fölényét alkalmazza az ellenséges célpontokra mért csapásokban. A Hamász sem, amikor a gázai lakosságot emberi pajzsként használja, és elutasítja ellenfele erkölcsi aggályait és diplomáciai erőfeszítéseit.

A közel-keleti békét csak akkor lehet előmozdítani, ha megszabadulunk a hajthatatlanságtól, amely nemcsak a mindenre kész fanatikusokat kísérti meg, hanem a gyilkos konfliktusokat gondviselés-szerűen kiegyensúlyozó „arányosságról" fantáziáló angyali lelkeket is - hangsúlyozza Glucksmann. A Közel-Keleten nemcsak a játékszabályok betartatásáért folyik a harc, hanem azok megszabásáért is. Lehet vitatkozni egyik vagy másik katonai vagy diplomáciai lépésről, de nem szabad feltételezni, hogy a problémát a világ jó lelkiismeretének láthatatlan keze már eleve megoldhatja. Nem jelent aránytalanságot a túlélésre való törekvés - zárja írását a filozófus.

http://www.lemonde.fr/archives/article/2009/01/06/gaza-une-riposte-excessive-par-andre-glucksmann_1138303_0.html

Kadarkúti Hétfői üzenetek - 12- A Mennyei atya szavai a bátorságról

Szűzanya szavai az engesztelőkhöz,

Gyermekeim! Álljatok meg egy pár percre csendben és némán! Utazzatok vissza Velem a „múltba", ahol még több hit, szeretet, öröm volt, de fájdalom is. És most jöjjetek vissza ide a „jelen"-be. Ha fáj is néha az élet, érezzétek, hogy szeretteitek veletek vannak, így tekintsetek a jövőre.

De ha egyedülállók vagytok, akkor sem vagytok egyedül: az Én Fiam veletek van, eláraszt benneteket békességgel, szeretettel, örömmel, és mind azzal, amire nagy szükségetek van. Anyai szeretetemmel és áldásommal kívánok boldog új évet a Magyar Nemzetnek és az engesztelőknek.

Mennyei Atya: A bátorságról , 2009.január 5, hétfő

Drága engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok a ti Mennyei Atyátok, és eszközömön keresztül szólok hozzátok. Ma a bátorságról tanítalak benneteket.

Soha még ennyire időszerű nem volt ez a téma, mint most a végső időkben. Vizsgáljátok meg közelebbről ezt a fogalmat, hogy mit is jelent a bátorság!

Sokan tévesen azt hiszik, hogy az a bátor, aki nem fél. Ez nem így van. Az a bátor, aki legyőzi a félelmet. Amikor valami lelki-testi fenyegetettség vagy megpróbáltatás előtt álltok, akkor természetesen féltek - emberi gyengeségetekből kifolyólag. Pl. egy műtétre vártok, és ahogy fogynak a napok, órák, percek, mindig jobban izgultok. De ha okosan, bátran álltok hozzá a kérdéshez így gondolkoztok: „Félelemre nincs okom, mert Isten tenyerén vagyok. Gyermeki bizalommal hiszem, hogy átsegít a műtéten, mert Ő mindenkinél jobban szeret engem, és jót akar nekem, azt akarja, ami lelkemnek hasznára válik. Mert ha sikerül az operáció és meggyógyulok, az azt jelenti, hogy még tervei vannak velem itt a Földön, még szüksége van itt rám. Ha viszont a műtét alatt vagy után magához szólít, azt azért teszi, mert most van lelkem a legoptimálisabb helyzetben az Örök Élet számára." Így elmélkedik veszélyhelyzetben a bátor és hívő ember, így győzi le a félelmét.

Most hasonlítsuk össze egymással a gyáva és bátor embert! A gyáva nem tud dönteni, mert fél a következményektől, de arra sem képes, hogy Rám hagyatkozzon, mert nem mer bízni Bennem. A bátor ember - ha válaszút előtt áll - rövid, alapos meggondolás után dönt, hogy melyik utat válassza, de közben bízik az Én segítségemben. A gyáva meggyőződését mélyen elrejti, mert fél az emberek véleményétől. Még azt sem meri megmondani melyik politikai párttal szimpatizál, nehogy ellenséget szerezzen magának. Ha szorongatott helyzetbe kerül, még az Én létezésemet is letagadja, hogy ne essen bántódása.

A bátor ember nem tagadja meg saját elveit: hitét, Isten-szeretetét, hazaszeretetét. Ez nem azt jelenti, hogy mellét döngetve, erőszakosan hangoztatja, hanem, ha meg kell vallania elveit, hitét, mert a helyzet úgy kívánja, akkor megteszi. A gyávák közül kerülnek ki a talpnyalók, a hízelgők, a névtelen levélírók, és akik tetteik következményeit nem vállalják. Másokról hátuk mögött ítélkeznek, és a szemükbe nem mernek véleményt mondani. Aki bátor, az megmondja véleményét felebarátjának, ha az nem jó úton jár. Négyszemközt próbálja meggyőzni hibáiról.

Különbséget kell tenni a bátorság és a vakmerőség között. A bátorság erény, a vakmerőség bűn. A fogalomban is benne van, hogy vakul, gondolkodás és megfontolás nélkül cselekszik, a vakmerő nem vigyáz testi-lelki épségére. Pl. télen bekopog egy ismerős az ablakon, kinyitja neki, és felhevült, kiizzadt háttal ½ órát beszélget kihajolva a hidegben. Már is kész a tüdő és mellhártyagyulladás. Bűnt követ el, mert testét, a Szentlélek templomát rongálja. A vakmerő ember lelkének is árthat, mikor vakmerően bizakodik az Én irgalmamban. Az az alapelve, hogy nyugodtan elkövetheti a bűnöket, mert Én, az Isten, végtelen irgalmamban úgyis megbocsátok. Az ilyen teremtményem meggondolatlanul halmozza a bűnöket és nem is gondol arra, hogy bármikor véget érhet az élete, és oda kell állnia Elém számadásra, és még arra se marad ideje, hogy megbánja vétkeit.

Drága, hűséges Gyermekeim! Nehéz idők várnak rátok és szükség lesz a bátorságotokra. A Nagy Figyelmeztetés után hamarosan megjelenik a BŰN embere, a gonosz szolgája, aki maga köré gyűjti a meg nem tért, megátalkodott, hitetlen embereket. Ők lesznek a ti ellenségeitek. Titeket és az újonnan megtérteket meg akarják majd téveszteni -báránybőrbe bújva - hamis tanításaikkal, hazug írásaikkal, „istentiszteleteikkel", melyeknek semmi köze az igazi szentmiséhez. Hamis papok és álpróféták fognak prédikálni. Aki bátor, az nem megy el ezekre az összejövetelekre, és nem olvas szemeteket. Minden szemét, ami reinkarnációról, univerzum-gyógyításról, auráról, csakráról, energiaátadásról, agykontrollról, ingázásról, varázsvesszőről, jóslásról, asztrológiáról, fehér - és feketemágiáról, spiritizmusról és egyéb okkult áltudományokról szól. Ezek undokságok az Én szememben és eltávolítanak titeket Tőlem. Ezek a Sátán ravasz eszközei, melyekkel a gyenge hitűeket maga mellé állítja.

A Nagy Figyelmeztetés után megindul a tömegek szétválasztódása. A Szentlélek kiáradásakor nem csak megtisztít titeket, drága Engesztelőim, hanem bátrabbá és buzgóbbá tesz benneteket. Rátok fogom bízni újonnan megtért, ingadozó, gyengébb testvéreiteket, hogy bátor példamutatásotokkal és szavaitokkal nem engedjétek őket az álpróféták karjába! Mutassatok utat nekik, hogy maradjanak a pápa fennhatósága alatt, ott legyenek, ahol az Oltáriszentség, a Hozzá hű papok és a szentmise bemutatás van, ahol Jézusról beszélnek! Mindenütt lesznek bátor pásztoraim, akik rejtekben, pincékben, lakásokon tartják a szentmisét, gyóntatnak, áldoztatnak.

Közületek a legnagyobb bátorságra azoknak lesz szüksége, akik önként feláldozzák életüket a lelkekért, és a keresztényüldözések alatt vértanúkká lesznek. Az ő jutalmuk nagyon nagy lesz a Mennyben. Szentlelkem fogja felruházni őket kimondhatatlan nagy bátorsággal és elszántsággal.

Sajnos a gyávák, akik az Antikrisztus mellé állnak, végérvényesen a kárhozatot fogják választani. Az Antikrisztus emberei lepecsételik őket örökre a gonosz számára. Attól kezdve már rajtuk nem lehet segíteni. Ők lesznek vesztesek, ti, akik Engem választotok, a győztesek. Ezért hangsúlyozom, hogy a bátorság, a jó melletti döntés e közeli jövőben nagyon fontos.

Végül Szent Fiamat szeretném példaképül állítani elétek. Az a bátorság, amit a Mennyben tanúsított, amikor elfogadta a Szentháromság tervét, hogy emberré válva megmentsen benneteket, az az Ő Istenségéből eredő bátorság volt. Ennél sokkal nehezebb volt számára legyőzni félelmét, mikor mint Istenember állt a szenvedés előtt. A getsemáni kertben az utolsó éjszakán embersége kerekedett felül. Ahogy közeledett az óra, egyre nyugtalanabb lett. A félelem nőttön-nőtt benne. Mint Isten, pontosan tudta, mi fog történni vele. Az összes kínszenvedését, amit magára vállalt átélte e rettenetes éjjelen. Egyedül kívánta ezt átélni. Tanítványainak csak ennyit mondott: Maradjatok itt és virrasszatok velem, és Ő egyedül belépett a barlangba. Itt azután a haláltól és a szenvedéstől való félelme egészen beborította. Térdre borult, arcát a porba hajtotta, szemeiből ömlött a könny és testéből szivárgott a véres veríték. Vigaszt akart találni tanítványainál, de ők elaludtak. Ez fájt Neki. Átélte az elhagyatottságot és részvétlenséget. Hozzám így fohászkodott: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az Én akaratom teljesedjék, hanem a Tied." Mit jelent ez? Hogy ti is kérhetitek, hogy vegyem el kereszteteket, de mindig tegyétek hozzá, ha Én az Úr is úgy akarom!

Szent Fiam félelmének egyik oka a rá váró fizikai és lelki szenvedés ismerete volt. Látta lelki szemeivel már előre, hogy mit fognak művelni vele: Az elfogatását, Júdás árulását, a főpapok előtti igazságtalan kihallgatását, a katona arculütését a vaskesztyűs kezével, Pilátus gyávaságát, a kegyetlen, hosszú ostorozást, a töviskoronázás fájdalmait és megaláztatásait, a gyötrelmes keresztutat, az eleséseit, a kínzó szomjúságát, Édesanyja fájdalmait és ájulásait, a keresztre feszítést és a 3 óra hosszat tartó haldoklását.

Jézus félelmének másik oka, amikor azt érezte, hogy mindez az áldozat hiábavaló lesz, mert az emberek továbbra is szeretetlenségben, bűnökben élnek majd. Itt a félelem aggódást jelent Szent Szívében a sok, pokolba hulló lélekért.

Az Én Áldozati Bárányom félelmének 3. oka, hogy látta mennyit fog szenvedni az Oltáriszentségben a méltatlan áldozások és meggyalázások miatt.

De Ő, a bátrak LEGBÁTRABBJA e félelmeket irántatok érzett lángoló szeretetből és Irántam tanúsított engedelmességből legyőzte és mindent vállalt értetek. A bátorsághoz Róla és az Őt követő vértanúiról vegyetek példát.

Megáldalak benneteket a bátorság és elszántság lelkületével az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

2009.01.05

Amerikaiak a sztálini terrorban

A harmincas években több ezren emigráltak a Szovjetunióba

A sztálini terrorról rengeteg könyv jelent meg. A Gulág történetét is számos történész feldolgozta. Tim Tzouliadis azonban sajátos szemszögből mutatja be a harmincas évek sztálini terrorját: a világgazdasági válság elől a Szovjetunióba menekült amerikaiak történetén keresztül. A könyvről Adam Hochshild amerikai publicista készített alapos recenziót a londoni Time-ban.

Bár az elmúlt két évtizedben sok elsőrangú történész igyekezett megírni a szovjet totalitárius diktatúra átfogó történetét, még ma sem lehet pontosan tudni, hogy hány áldozata volt a sztálini terrornak. A halálraítélteket, a kényszermunka-táborban odaveszetteket és az éhínség áldozatait is számításba vevő szerzők 20 millió hallottról beszélnek.

A náci és szovjet totalitárius rezsimek ugyan sok szempontból hasonlítottak egymásra, de egy dologban különböztek: a sztálini modellben sokan komolyan hittek, azt remélve, hogy a Szovjetunióban megvalósulhat az igazságos társadalom eszménye. A sztálinizmussal szemben táplált reményeket mi sem szemlélteti jobban, mint a több ezer amerikai sorsa, akik a harmincas években a gazdasági válság elől a Szovjetunióba emigráltak a jobb és igazságosabb élet reményében. Tim Tzouliadis könyvében az ő történetüket mondja el. Bár a szovjet terror amerikai áldozatairól sok információ látott napvilágot korábban, Tzouliadis műve az első összefoglaló áttekintése a szomorú és egyben megdöbbentő témának.

A gazdasági világválság miatt az amerikaiak negyede veszítette el az állását. A szegénység akkora volt, hogy sorok kígyóztak az ingyenkonyhák előtt, és a tető nélkül maradt munkások és farmerek összetákolt kunyhói valóságos hajléktalanteleppé álltak össze. Természetes, hogy sokakban megfogalmazódott a kérdés, hogy nem lehet-e másfajta társadalomban élni. Amerika és a kapitalizmus kézenfekvő alternatívája a húszas években rendkívüli gazdasági fejlődést produkáló Szovjetunió volt, amelyet a nyugati baloldal példaképnek tekintett - nem csak a néhány kommunista, de a szociáldemokraták és a baloldali liberálisok is.

A válság a Szovjetuniót eleinte elkerülte: Amerikában már egyre több volt a munkanélküli, amikor a szovjet gyárak még egyre csak vették fel a munkásokat és mérnököket. Ráadásul a Szovjetunióban minden munkás alanyi jogon kapott egészségügyi ellátást, ingyen használhatta a könyvtárat és a gyerekeit ingyenes állami óvodába írathatta. Nem kellett hozzá fanatikus kommunistának lenni, hogy a válság idején vonzónak tűnjön a modell az amerikaiak szemében. A szovjet modell iránti amerikai érdeklődést jól mutatja, hogy 1931-ben az amerikai bestseller-listákat öt hónapon át az angolul is kiadott Ötéves terv vezette.

Sokan gondolták, hogy rájuk mosolygott a szerencse, amikor a Szovjetunió külkereskedelmi hivatala álláslehetőséget hirdetett amerikaiak számára. Sztálin ugyanis Ford-gyárat szeretett volna nyitni, és ehhez - csakúgy, mint a már korábban vásárolt 75 000 T-modell szervizeléséhez - tapasztalt mérnökökre és munkásokra volt szükség. A meghirdetett 10 000 helyre összesen 100 000-en jelentkeztek. Sokan azok közül akik nem kaptak állást, turistavízummal vágtak neki az útnak, azt remélve, hogy a Szovjetunióban majd sikerül munkát találniuk. A The New York Times 1932-ben arról cikkezett, hogy csak Moszkvába hetente 1000 amerikai érkezik. Öt orosz nagyvárosban angol nyelvű középiskolát nyitottak, annyi volt az amerikai az országban. A harmincas években Moszkva Gorkij terén gyakran lehetett baseballt játszó amerikaiakat látni.

1936-ban azonban minden megváltozott: elkezdődött a sztálini tisztogatás. Mindenki gyanús volt, és természetesen az amerikai bevándorlókkal szemben különösen bizalmatlan volt a hatalom. Nem lehet pontosan tudni, hány amerikai áldozata volt a sztálini tisztogatásnak. Hochshild több ezerre becsüli a számukat, a nyugati állampolgárokét összesen több tízezerre.

Tzouliadis megrázó könyvének legmegdöbbentőbb részében arról számol be, hogy az amerikai nagykövetség és a kormány egyaránt elengedte a füle mellett a letartóztatott amerikaiak segélykiáltását. Pedig nem kétséges, hogy tehettek volna az amerikaiak megmentéséért: az osztrák nagykövet is több osztrák üldözöttnek adott menedéket, és a Szovjetunió bizonyára nem akart volna ellentétbe kerülni az Egyesült Államokkal. Az amerikai diplomaták sokszor azzal takarództak, hogy a segélykérők állampolgársága nem bizonyítható. Ami igaz is volt, mert megérkezésük után a hatóságok általában elvették az útlevelet tőlük.

Tzouliadis azonban arra mutat rá, hogy az amerikai diplomácia vezetőjéne magatartása állt a háttérben. Roosevelt elnök moszkvai nagykövete,  Josheph E. Davies a húszas években azzal szerzett hírnevet - és jelentős vagyont -, hogy amerikai nagyvállalatokat védett az adóhatósággal szemben. Davies szerette a fényűző életet, amiből moszkvai nagykövetként bőven kijutott neki: hivatali idejének többségét műgyűjtésre fordította. Az arisztokratáktól elvett ékszerek, műalkotások és porcelánok különösen kedvesek voltak a szívének. A sztálini terror olyannyira nem zavarta, hogy több kirakatperen személyesen is részt vett, ezzel azt sugallva, hogy Amerika szerint törvényes és méltányos bírósági eljárások zajlanak a Szovjetunióban. 1937-ben egy személyes megbeszélés után „remek, becsületes embernek" nevezte Sztálint.

„Tzouliadis könyvében a szovjet mellett egy amerikai történetet is elmesél" - zárja recenzióját Hochshild.