Feszült tibeti helyzetkép: riport a felkelések évfordulója előtt

A lappangó ellenállás jelei

A kínai hatóságok rendkívüli biztonsági intézkedéseket hoztak a tibeti fennsík nagy részén, katonák ezreit vezényelték a térségbe, attól tartva, hogy a tibeti lázadók tavalyi támadásainak és az 50 évvel ezelőtti felkelés évfordulói újabb zavargásokra adnak alkalmat - jelentette a The New York Times riportere a helyszínen általa tapasztaltak alapján.

Március 10-én lesz az 50. évfordulója a kínai uralom elleni, levert tibeti felkelésnek, amelynek nyomán a dalai láma indiai száműzetésbe kényszerült. A lappangó ellenállásra sok jel utal. A múlt héten a Kínában élő hat millió tibeti közül sokan nem ünnepeltek a tibeti Újév napján, mert a tavalyi összecsapások tibeti áldozatait gyászolták. Csinghaj (Qinghai) és Szecsuán (Sichuan) tartomány egyes részein a szerzetesek gyűléseket tartottak. Múlt pénteken a szecsuáni Kirti kolostor egyik buddhista papja felgyújtotta magát egy piactéren, a biztonsági erők tisztjei ezért tibeti csoportok közlése szerint rálőttek - a helyi hatóság ezt cáfolta.

A kínai hatóságok a tavaly tavaszi szecsuáni földrengés óta a legnagyobbnak tekinthető katonai erőket vezényelték a térségbe. A NYT riporterének kivételes alkalma nyílt ennek megfigyelésére, bár a hatóságok őrizetbe vették és visszaküldték Pekingbe a Tibettel szomszédos Kanszu (Gansu) tartományból.

A nyugat-kínai térség gyér népességű, tibetiek lakta területei az újságíró beszámolója szerint militarizált övezetté változtak. A városok közepén védett őrhelyeket állítottak fel, az országutakon katonai konvojok közlekednek, a milícia őrjáratai kutatják át az autókat. Lhászában, a tibeti fővárosban kijárási tilalmat léptettek életbe. 

„A tibeti etnikai helyzet nagyon súlyos" - mondta a milícia (a NYT elnevezése szerint a Fegyveres Népi Rendőrség) egyik tisztje, miután őt és három külföldi társát feltartóztatta egy havas hegyi úton. „A tibetiek bajt keltenek. Ezek nagyon nehéz idők."

A fiatal tiszt és féltucatnyi kollégája, akik az ellenőrző ponton feltartóztatták a külföldieket, elmondták, hogy egységük Pekingben állomásozik, ők az olimpia idején a Madárfészek stadionnál teljesítettek szolgálatot. A múlt hónapban Tibetbe vezényelték őket, egyik feladatuk az, hogy távol tartsák a külföldieket - bár nem kell külön engedély a térségbe való utazáshoz.

A NYT riportere, Edward Wong és két társa éjszaka jutott el a térségbe sofőrükkel, mielőtt a milícia őrizetbe vette volna őket. Maqu és Hezuo városba vitték őket kihallgatásra, ezután Lanzhouba, Kanszu tartomány székhelyére szállították őket gépkocsin, majd feltették őket egy Pekingbe induló gépre.

Tavaly tavasszal több évtizedre visszamenőleg a legnagyobb tibeti felkelés tört ki azt követően, hogy a kínai biztonsági erők szétverték a szerzetesek lhászai tiltakozását. Az Új Kína hírügynökség akkori jelentése szerint legalább 19 személy vesztette életét, többségük kínai - han - polgári személy. Az ezt követő megtorlásban 220 tibeti halt meg, csaknem 1300-an megsebesültek és mintegy 7000 embert vettek őrizetbe vagy börtönöztek be a kínai  hatóságok az Indiában működő száműzött tibeti kormány szerint. A kínai kormány a dalai lámát, a tibetiek szellemi vezetőjét vádolta az erőszak szításával. A dalai láma autonómiát követel Tibetnek a kínai fennhatóság elismerése mellett, de elhatárolja magát az erőszaktól és azt hangoztatja, hogy nem kívánja a tartomány elszakadását Kínától.

A legvéresebb lázongások tavaly márciusban a tibeti Kannan (Gannan ) autonóm körzet területén voltak, ahol a tibetiek, a kínaiak és a muzulmán hujok világa érintkezik egymással. Tavaly márciusban legalább 94 személy sebesült ott meg. A körzet nyugati részén lévő Hsziahö (Xiahe) városban lévő Labrang kolostorban élő több mint ezer szerzetes két napon át tiltakozott és kormányépületeket támadott meg. Most az ott élők szerint nincs jele tiltakozásnak, mivel a várost teljesen elzárták más térségektől. A nemrég készült fotókon az látható, hogy az utcákon rohamrendőrök masiroznak. „Mindenütt biztonsági erők vannak, minden sarkon, éjjel-nappal: ne jöjjön ide!" - mondta egy tibeti nő, akit az újságíró hívott fel. A nőmásokhoz hasonlóan, akiknek telefonált a riporter, nem volt hajlandó elárulni a nevét.

Hezuoban, Kannan körzet székhelyén, amelynek közelében tavaly márciusban lóháton érkező nomádok dúltak fel egy iskolát és a kínai zászló helyébe tibetit tűztek ki, az újságíró körkörös homokzsák-posztot látott mintegy fél tucat őrködő katonával, mint egy frontvonalon. Ám Cairang Dao'erqu, a helyi külügyi hivatal egyik tibeti tisztviselője, aki kínai nevét használja, kijelentette az újságírónak, hogy a városban nincs szó semmiféle etnikai konliktusról. „Nézze az utcákat - minden békés. A kínaiak, a tibeti és a huj emberek jól kijönnek egymással" - jelentette ki egy ebéden... a szerző rövid fogvatartása idején.

A tibetiek azt mondják, sejtelmük sincs arról, mi lesz március 10-én, az 50 évvel ezelőtti bukott felkelés évfordulóján. A dalai láma a múlt héten arra szólította fel őket, ne hagyják magukat provokálni a kínaiak részéről, mert bármiféle radikális lépés ürügyet szolgáltathatna a kínai kormánynak még szigorúbb intézkedések meghozatalára. „Nehéz elképzelni értelmes eredményt életek feláldozásával" - mondta a dalai láma. 

http://www.nytimes.com/2009/03/05/world/asia/05tibet.html?th&emc=th

„Az amerikai pénzügyi rendszer lényegében csődbe jutott”

Nouriel Roubini szerint elkerülhetetlen a válság további súlyosbodása
Forbes

A pénzügyi válságot és a globális recessziót évekkel előre megjósoló iráni származású amerikai közgazdász szerint tévednek, akik azt hiszik, hogy a krízis nehezén már túl vagyunk: semmi jel nem mutat rá, hogy a tavalyi drámai visszaesést hozó utolsó negyedév után lassult volna a recesszió üteme, nemhogy fordulat történt volna. A manapság leginkább csak 'Mr. Végítéletként' emlegetett Nouriel Roubini hosszú és elhúzódó recesszióra számít: a Forbes magazinban megjelent elemzésében kifejti, hogy a pénzügyi szektor fenntarthatatlansága miatt nincs esély a világgazdaság talpraállására.

A héten nyilvánosságra hozott tavalyi utolsó negyedéves gazdasági adatok nagy csalódást okoztak. Az Egyesült Államok és az eurózóna gazdasága 6, Németországé 8, Japáné 12, Szingapúré 20 százalékkal lassult. Bár Kínában és Amerikában némiképp élénkülni kezdett a hitelezés, Roubini szerint semmi jel nem mutat akár csak a recesszió ütemének lassulására. A csökkenő nyersanyagárak ugyanis arra utalnak, hogy a kölcsönöket nem a reálgazdaságban fektetik be, hanem inkább magasabb kamatokkal próbálják tovább adni vagy lekötni. Az amerikai közgazdász különösen aggasztónak tartja, hogy Japánban, Kínában, Thaiföldön és Koreában 40-50 százalékkal zuhant az export. „A GDP, bevételek, a fogyasztás, a befektetések, a tőkebeáramlás globális visszaesésének üteme és nagysága az 1930-as gazdasági világválság óta nem tapasztalt mértékű."

Roubini ahhoz sem fűz nagy reményeket, hogy a gazdaságélénkítő intézkedések hatásosak lehetnek. Hiába fogadta el az amerikai törvényhozás Obama közel 800 milliárdos csomagját, hiszen idén a bankszektor mindössze 200 milliárd dollárt hívhat le. Az adócsökkentés sem élénkíti a gazdaságot, mivel a rossz kilátások miatt az amerikaiak inkább megtakarítanak, így a fogyasztás nem fog nőni. Ráadásul a tőzsdeindexek 50 százalékos zuhanása és az ingatlanárak 25 százalékos csökkenése (amelyet Roubini szerint még újabb 20 százalékos visszaesés fog követni) az amerikai lakosság összmegtakarításainak nettó csökkenését jelenti. Kínában ugyan még mindig 8 százalékkal nőhet a gazdaság, de hiába a kormány gazdaságélénkítő programja: a drámai építőipari visszaesés miatt drasztikusan nőni fog a munkanélküliség, ami hosszú távon a mélybe taszítja a kínai gazdaságot.

Mivel az Egyesült Államokban aligha fog nőni a fogyasztás, Kína, Japán, Németország és a világ többi exportőr országa csak akkor állhat talpra, ha a hazai fogyasztás élénkül - de erre sincs remény. Az amerikai recesszió így 2010-ben is folytatódni fog, és nem lehet tudni, hogy mikor áll meg.

Ráadásul az amerikai állam jelentős részesedést vásárolt a csőd szélére jutott bankokban és garanciát vállalt a hitelekre, a recesszió miatt azonban aligha lesz képes a bankokat finanszírozni. „Röviden szólva tehát az amerikai pénzügyi rendszer lényegében csődbe jutott" - zárja újabb borúlátó jövendölését Mr. Végítélet.

http://www.forbes.com/2009/03/04/global-recession-insolvent-opinions-columnists-roubini-economy.html

Kadarkúti Hétfői üzenetek - 19 - Szűzanya beszél a nagyböjti előkészületekről

Szűzanya: A nagyböjti előkészületek

Szűzanya: Drága engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok Mennyei Édesanyátok, és Éva hangján szólok hozzátok. Ma a Nagyböjti előkészületről szeretnék tanítani benneteket. Mint, ahogy a Karácsonyt Advent időszaka vezeti be, úgy Húsvétot a Nagyböjt liturgiája. A Nagyböjt előhírnöke Jézus Krisztus kínszenvedésének, kínhalálának és dicsőséges feltámadásának.

Szent Fiam nyilvánosságra lépésekor, 40 napig és 40 éjjel a pusztában bujdokolt és böjtölt. Most felolvasom Máté evangéliumának idevaló részét:

„Jézus megkísértése: Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. 40 nap és 40 éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő és így szólt: Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré! Azt felelte: Meg van írva, nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik. Most a szent városba vitte a sátán, és a templom párkányára állította: Ha Isten Fia vagy, vesd le magad, hiszen írva van: „Parancsot adott angyalainak, a kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad."

Jézus így válaszolt: Az is meg van írva: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet!" Végül egy igen magas hegyre vitte a sátán, és felvonultatta előtte a világ minden országát és dicsőségüket. „Ezt mind neked adom - mondta -ha leborulva imádsz engem." Jézus elutasította: „Távozz, sátán!" Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj! Erre otthagyta a sátán és angyalok jöttek szolgálatára."

Mint mindennek, ennek is volt előképe az Ószövetségben: a zsidó nép kivonulása Egyiptomból, vándorlás a pusztában. A zsidók is éheztek és szomjaztak, Jézus is. Isten égből hullott mannával táplálta őket és Mózes által sziklából fakasztott vízzel itatta őket.

A zsidó népet is megkísértette a sátán. Hányszor és hányszor vissza akartak fordulni az egyiptomi húsosfazekakhoz.. Szent Fiam ezzel a 40 napos böjttel példát mutatott nektek, hogy ha valami szent célért harcoltok - lelkek megtéréséért, haldoklókért, betegekért, tisztuló lelkekért - hogyan kell magatokat teljesen kiüresíteni és egészen odaáldozni a szent célnak. Tételezzük fel, hogy egy mélyen hívő engesztelő gyermekemnek vagy egy hitetlen, ateista fia. Nagyon szeretné, ha megtérne. Bizony az ima itt kevés. Böjtölni és virrasztani kell érte, lemondani érte minden élvezeti cikkről a megtéréséért. Így sokkal nagyobb esély van rá, hogy fia Isten felé fordul.

A nagyböjt összefüggésben van a böjt fogalmával. A böjtről nem kívánok bővebben szólni, mert Jézus az áldozatokról c. tanításában részletesen kitért rá. A böjt nagyon régi eredetű szokás. Már az ószövetségi zsidók is böjtöltek. Prófétájuk Joel ezt hangsúlyozta: Istenhez kell térnünk böjttel, sírással és jajgatással. A régi zsidók, ha valami fájdalom vagy tragédia érte őket, megszaggatták ruhájukat. Joel pedig ezt mondta nekik: Szaggassátok meg szíveteket, nem pedig ruháitokat. Isten Joelen keresztül igazi bűnbánatot kér népétől, ami a szív megszaggatásával jár, vagyis a szívről le kell tépni a bűn láncait, de azt is jelenti, hogy a megtépedt szívből patakozni kezdhetnek a bánat könnyei.

A mohamedánok is böjtölnek, már nagyon régóta. Szigorúan tartják a ramadánt, vagyis egész nappal nem esznek semmit, amikor azonban a müezzin énekkel jelzi a naplementét, nekiesnek az evésnek, akár hajnalig is egyfolytában.

Mi katolikus módon böjtölünk. Régen szigorúbb volta a böjt, az év minden péntekjére vonatkozott, hogy húst nem szabadott enni. Ma már csak a Nagyböjt péntekjeire érvényes ez. A többi pénteken szabad húst enni, de helyette valami áldozatot kell hozni. A liturgiában egész évben csak két nap van, amikor szigorú böjtöt kell tartani: a hamvazószerda és a Nagypéntek.

Ez azt jelenti, hogy ilyenkor 3-szor ehettek, de csak egyszer lakhattok jól és húst nem fogyaszthattok. Hamvazószerdával bűnbánati idő kezdődik az Egyházban. Ha vasárnap és 40 köznap nem énekelünk Alleluját és lilába öltözik a miséző papság. Az egyház bűnbánatot hirdet, és böjtöt kér. Nézzük, drága Gyermekeim, hogy ebben a nagyböjti időben hogyan kell előkészülnünk Szent Fiam szenvedésére, halálára és feltámadására!

• 1. Mindennapi lelkiismeretvizsgálattal. Törekednetek kell arra, hogy legalább most Nagyböjtben egészen tisztán tartsátok szíveteket. Én, égi Édesanyátok kérlek benneteket arra, hogy még a legkisebb bűnt is kerüljétek! Lefekvés előtt este térdepeljetek le, és kérjétek a Szentlelket, hogy világosítsa meg előttetek az aznap elkövetett bűneiteket, eleséseiteket. Még azokért a hibákért is kérjetek bocsánatot Jézustól, amire nem tudtok emlékezni. Bánjátok mások bűneit is, gyermekeitekét, unokáitokét, a legmegátalkodottabb emberekét is. Minden bűn egy tövis Jézus homlokába. Gondolatban törüljétek le a vércseppeket, melyek fején, arcán végiggördülnek a tövisek sebéből. Ha így vizsgáljátok meg lelkiismereteteket, akkor eredményes lesz. Az én irgalmas Fiam a bűnbánat könnyeit fogja fakasztani szemetekből, és bűneitek azonnal bocsánatot nyernek. Kicsinyeim! Ti két csoportra szoktátok osztani a bűnöket: bocsánatos és súlyos bűnök, csak az a baj, hogy nem mindig érzitek, hogy hol a határ közöttük. Ebben szeretnék néhány példával segíteni.
• Ha elmész egy ház előtt és látsz egy érett gyümölcsökkel teli fát, megszomjazol és eszel belőle néhány szemet a gazda megkérdezése nélkül, az bocsánatos bűn. Ha másnap visszamész egy reklámszatyorral és szedsz a családodnak is, az súlyos bűn. Ha vasárnap azért nem mész szentmisére, mert lázas beteg vagy, esetleg nagy fájdalmaid vannak, az egyáltalán nem bűn. Ha azért maradsz otthon, mert van a egy jó film a TV-ben, vagy egyszerűen főznöd kell, vagy nincs kedved elmenni, ez mind súlyos bűn. A főzést előző este, vagy vasárnap kora reggel is meg lehet oldani. Ha egy súlyos beteg ápolása az akadály, az nem számít bűnnek. Az ítélkezéssel kapcsolatban is mondok néhány esetet. Ha
  megbántanak és elmondod legbensőségesebb barátodnak vagy családtagodnak és ezzel a megbántód hibáját feltárod, az bocsánatos bűn. Ha ugyanezt sokaknak elpanaszolod, hogy eláztasd ellenségedet, az súlyos bűn. Ha hallasz valami rosszat valakiről és meggyőződtél, hogy igaz és elmondod másnak: az ítélkezés bocsánatos bűn. Ha becsületbe vágó, erkölcstelen dolgot tudsz meg valakiről és anélkül, hogy meggyőződnél róla, hogy igaz-e, mégis elmondod, az rágalmazás és súlyos bűn. Ez csak ízelítő volt, nem sorolom tovább.
• 2. A nagyböjt alatt legalább egyszer gyónni kell, hogy tiszta lélekkel várhassátok az ünnepet. A súlyos bűnöket mindenképpen meg kell gyónni, a bocsánatos bűnöket nem kötelező, de ajánlatos. Komolyan és mély bűnbánattal a szívetekben járuljatok szentgyónáshoz. Tulajdonképpen Szent Fiamnak gyóntok, a pap csak eszköze neki. Azzal a szándékkal kell bemenni a gyóntatószékbe, hogy ugyanezeket a megszokott bűnöket már nem akarjátok elkövetni többé. Akkor eredményes igazán a gyónásotok, ha ezek a régi bűnök lassan egészen elmaradoznak. Aki azt akarja, hogy tisztítóhelyi adóssága bűnei után ne gyarapodjon, az gyónás közben nagyon mélyen bánja meg, hogy megsértette Istent és ne elégedjen meg a feladott 1-2 Üdvözléggyel, hanem elégtételül még ajánljon fel böjtöt, virrasztást, valami önmegtagadást. Így lehet tartozásaitoktól itt a földön megszabadulni.
• 3. A Nagyböjtben nagy örömet okoznátok Szent Fiamnak, ha naponta elmondanátok a Keresztutat. Közben átélve, szemlélődve mondani ezt a szép imát. Amikor együttéreztek 2000 ével ezelőtti szenvedésével, enyhítitek fájdalmait, amit bűneitek miatt érez.
• 4. A Nagyböjtben el kell határoznotok, hogy sokkal jobbak lesztek, mint eddig voltatok, növekedni akartok a felebaráti szeretetben. A rosszakaró, az ellenség is felebarát, küzdenetek kell azért, hogy őt is tudjátok szeretni. Ki kell engesztelődnötök mindenkivel, meg kell tudni bocsátani.
• 5. Jócselekedeteitekkel is elő kell készülnötök e nagy ünnepre, Húsvétra. Elsősorban azokkal kell a legtöbb jót tenni, akikkel együtt éltek: a családtagokkal. Hogyan? Morgolódás, zúgolódás nélkül szeretetből megteszitek helyettük azokat a házi munkákat, ami az ő dolguk lenne. Az az igazi, ha közben nem érzitek mártírnak magatokat. Ha van betegetek, ha van magányos ismerősötök, aki szeretetre, társaságotokra vágyik, akkor most Nagyböjtben látogassátok meg! Ha van nálatok sokkal szegényebb felebarátotok, aki szemmel láthatóan nélkülözik, adjatok neki feleslegeitekből. De a jócselekedet csak akkor lesz Isten előtt kedves, és csak akkor jutalmazza meg, ha más nem tud róla, csak Ő meg te.

Ha így mindezeket figyelembevéve töltitek ezeket a nagyböjti heteket, akkor előkészületetek Istennek tetsző lesz és legnagyobb ünnepetekre boldogságot és békét áraszt a szívetekbe. Édesanyai áldásomat küldöm nektek az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Az 5 Szent Seb Rózsafüzér előtt

Én: Édes jó Jézusunk! Ezzel a rózsafüzérrel arra kértünk, hogy az idei Nagyböjtre valami egészen különleges bűnbánattal töltsd meg a lelkünket, olyannal, ami még nem volt.

Jézus: Drága Kicsinyeim! Teszek egy ígéretet nektek. Amikor a mai engesztelés után hazamentek és otthon kis szobátokban esti imátokat mondjátok, történni fog valami veletek. Amennyiben sikerül elcsendesednetek és kinyitnotok a szíveteket Felém, megkapjátok a mély bűnbánat könnyeit. Bánni fogjátok régi bűneiteket, mert akkor még nem szerettetek eléggé Engem, és bánni fogjátok jelenlegi apró mulasztásaitokat, eleséseiteket. De nemcsak magatok bűneit, hanem a sok hitetlen és közömbös ember rengeteg bűnét, melyekkel sok fájdalmat okoznak Nekem. Ezzel a ti mai nagy bűnbánatotokkal és az Én Szent Véremmel hófehérre mosom lelketeket. Akinél a mai napon ez a különleges bűnbánat nem történik meg, az számítson rá, hogy a Nagyböjt bármelyik napján megtörténhet vele. Megáldalak benneteket Én, a megbocsátó, irgalmas Jézus a bűnbánat kegyelmével.

(Most álljanak fel azok a testvérek, akik szívesen vállalnának bármekkora szenvedést itt a földön, csak azért, hogy a tisztítóhelyet kikerülve egyenesen a Mennyországba juthassanak!)

Én: Drága, forrón szeretett Jézusom! Nézz végig rajtunk, akik most állunk! Erősíts meg minket, bátoríts minket és add meg nekünk kegyelmedet, hogy tartozásainkat itt a földi életbe róhassuk le, legyen az bármilyen gyötrelmes és nehéz!

Jézus: Ó, Kicsinyeim! Mennyire szeretlek benneteket ezért a bátor elhatározásért. Mindezt azért teszitek, hogy majdani halálotok után ne kelljen Rám várnotok, azonnal együtt lehessetek velem az Örök Életben. Én is alig várom, hogy színről-színre lássuk egymást, és Magamhoz öleljelek benneteket. Ha tudnátok, milyen boldog vagyok! Ilyen felajánlást már kaptam 1-1 gyermekemtől, de így közösen még nem. Úgy vigyázzatok, hogy elfogadom választásotokat. Megáldalak benneteket a bátorság lelkületével!

2009 Március 2.

A válság pszichonalízise

Nem létezik „új, morális kapitalizmus”

Vezető francia értelmiségieket szólaltatott meg minapi összeállításában a párizsi Le Monde „A válság pszichoanalízise" összefoglaló címmel, kiemelve, hogy „a jelenlegi felfordulás nem csupán pénzügyi és gazdasági, hanem egyben társadalmi, etikai és mentális jellegű is".

Jean-Paul Fitoussi közgazdász, egyetemi tanár, a lap meghívott vezércikkírója bevezető elemzésében abból indult ki, hogy az „etika" elöntötte a kommunikáció terét. Szüntelenül „etikus kereskedelemről", „etikus pénzpolitikáról" lehet olvasni, a cégek „etikai chartákat" fogadnak el, mindez akkor, amikor a kapitalizmus éppen mélypontra kerül:  a leggazdagabbak abszurd magasságú jövedelmei, csalóka teljesítmények, a nyomor obszcenitása, az egyenlőtlenségek robbanás-szerű növekedése, a környezet leromlása jár vele. Lehetséges, hogy az etika előtérbe kerülése nem más, mint reagálás az etikátlanná vált gazdasági világ erkölcsi és szociális következményeinek lesújtó látványára?

       Nem lehet kézlegyintéssel elintézni azt a feltevést, hogy  a rendszer azért jutott válságba, mert mind a múltban, mind a jelenben megfeledkezett az etikáról - véli Fitoussi, aki Keynes-től a következőt idézi: „A mai gazdasági két markáns vétke az, hogy nem biztosítja a teljes foglalkoztatottságot, s hogy a vagyon és a jövedelem megoszlása önkényes és igazságtalan". A piacgazdaságot a történelmi és intézményes környezettől függetlennek tekintették, pedig, mint Marx mondta, a kapitalizmus történelmi alakulat, egy termelési mód: sorsát nem vésték márványba. A kapitalizmus egységét a jogállam és a gazdasági tevékenység kölcsönös függősége teremtette meg.  A gazdaság autonómiája ugyanolyan illúzió, mint az, hogy a gazdaság képes az önszabályozásra. A mai gátszakadásra azért került sor, mert a mérleg nyelve túlságosan ennek az illúziónak az oldalára billent.

Ezzel párhuzamosan felcserélődtek az értékek. Azt gondolták, etikusabb lenne jobban megregulázni az államok működését és ugyanakkor fokozni a piacok deregulációját. A többit megtette a pénzpiacok találékonysága, majd elvakultsága.

A mai kapitalizmus etikai botránya a szegénység globalizálása, kiterjesztése még a leggazdagabb országokra is. Még felháborítóbb az egyenlőtlenségek elviselhetetlen mértékének tudomásul vétele a demokratikus országokban is. A rendszer ugyanis két elv közötti feszültség alapján működik: az egyik a piac és az egyenlőtlenség elve (egy euró, egy voks), a másik a demokrácia és az egyenlőség elve (egy ember, egy szavazat). A kettő között állandóan keresni kell a kompromisszumot. Ez teszi lehetővé a rendszer számára az alkalmazkodást, míg a csupán egyetlen szervezési elvet követő (szovjet) rendszer végül összeomlott.

Ma viszont a könnyű pénzszerzés perspektívája összezavarja a horizontokat. Az abnormálisan magas pénzügyi hozamok látványa hozzájárul a jövő elértéktelenedéséhez, a jelennel kapcsolatos türelmetlenséghez, a munkából való kiábránduláshoz. Fitoussi a megoldást a demokráciák szabályainak megfordításában (deréguler les démocraties)  keresi, ami az ő értelmezésében azt jelentené, hogy nagyobb helyet a politikai akaratnak és jobban szabályozzák a piacot, ebben nagy szerepe lenne a parlamentek állásfoglalásának azt illetően, hogy milyen mértékű egyenlőtlenség az, ami a társadalom számára még elviselhető.

Robert Castel szociológus „a vadliberalizmus órája befellegzett" címmel fejtette ki: a válság világossá tette, hogy a piac, ha magára hagyják, katasztrófára vezet. Az „önszabályozó" piac  Nyugat-Európa demokráciáiban sokáig nem tudta kikényszeríteni hegemóniáját, mert elég erős ellensúlyok épültek ki az ipari kapitalizmus „szociális kompromisszuma" keretében. Az állam a szolidaritás és a társadalmi béke nevében korlátozta a piac törvényét a munkára és a szociális védelemre vonatkozó jogok révén. Mintegy három évtizede azonban a világ belépett egy olyan kapitalizmusba, amely fittyet hány a szabadpiac minden eddigi korlátozására. A társadalom nagy szektorait bocsátják ismét áruba, tömegessé válik a munkanélküliség, mert  ez a kapitalizmus képtelen biztosítani a teljes foglalkoztatottságot, új rétegek helyzete válik bizonytalanná (részmunka, szegénység, mind többen élnek „napról napra"). Ebben a helyzetben ugyanazok, akik nemrég még túlzottnak tartották az állam súlyát, most éppenséggel fokoznák szerepét és „új, morális kapitalizmust" hirdetnek meg - ami a szerző szerint képtelenség, mivel a kapitalizmus természetéből következően amorális: nem törődik sem az etikával, sem a szolidaritással, csak a versenyképességgel. Mivel forradalom nélkül (de ki csináljon forradalmat?) a piacot nem lehet kiiktatni,  a probléma immár a következő: „miként éljünk együtt a kapitalizmussal úgy, hogy nem fal fel?" A mostani válság megmutatta, hogy a piac miként képes felfalni a társadalmat, ha szabadjára engedik, a feladat most az, hogy megszelidítsék és a tőke profitját a társadalmi igazságosság  és a szolidaritás követelményeivel egyensúlyozzák ki.

Zygmunt Bauman, a leedsi egyetem szociológia professzora cikkében arról ír, hogy a kapitalizmus többé nem a nadrágszíj meghúzását igényli a megtakarítások érdekében, hanem azt, hogy az emberek éljenek hitelből. A szerző Rosa Luxemburg téziséből indult, ki amely szerint a kapitalizmus csak addig életképes, amíg új szűz területeket képes meghódítani, de ezzel éppen ezek fogynak el és így saját farkába harapó kígyóra emlékeztet. A gyarmati korban Rosa Luxemburg nem láthatta, hogy a kapitalizmus új szűz területet lesz képes meghódítani a hitelkártyák révén. A hitelrendszer akkor igazán jövedelmező, ha az adósság olyan aktívummá válik, amely állandó profitot generál. A bankok ezért készek új hiteleket nyújtani a korábbi hitel visszafizetéséhez. De nem abban érdekeltek, hogy az adósok visszafizessék adósságaikat, hanem abban, hogy azok vég nélkül törlesszenek, a profit az adósság kezeléséből ered. A hitelező szervezetek az adósság határidő előtti visszafizetését megnehezítik, súlyos teherrel sújtják, viszont örömest nyújtanak újabb hiteleket a visszafizetésre képtelen adósoknak. A hitelválság nem a bankok csődjét bizonyítja, hanem sikerük eklatáns bizonyítéka: sikerült az emberek elsöprő többségét krónikus kölcsönigénylővé változtatni, akik számára az egyedüli kiút a túladósodás. Most azonban ismét érvényesül Rosa Luxemburg  gondolata:  a hiteliparnak szüksége lenne újabb olyan új ügyfelekre, akik még nem adósodtak el, csak már nincsenek, Rosa Luxemburgnak igaza volt.

Henry Sztulman pszichoanalitikus a pénzügyi depresszió és a lelki rosszullét összefüggéseiről szóló írásában abból indul ki, hogy a mai világot a válság eltávolítja az emberi értékektől. Irányított gondolatok, természetellenes érzelmek, meghamisított cserearányok, a fejlődés kizárólag mennyiségi szemlélete, civilizációs betegségek terjedése, a külföldiek politikai kiközösítése, a fizikai vagy lelki betegségekben szenvedők társadalmi elkülönítése, a konfliktusok exportálása a legszegényebbekhez, a demokratikus eszme manipulálása a pénz hatalmasságai által formált közvéleményben - mindez egyszerre jellemzi a helyzetet. A fogódzóitól megfosztott anonim, felcserélhető és magányos posztmodern ember nem rendelkezik erőteljes és tartós belső szervezettséggel: megfelelő identifikációk hiányában nem építhet fel időtálló önazonosságot. Nem marad számára más, mint a gyönyör, a „mindent azonnal" illuzórikus és veszélyes élvezete, amelyet oly sikeresen aknáz ki a sokféle kereskedelmi technika valamint a tranzakciók virtualizálása. Az a társadalom, amely az eszmét anyaggá, a vágyat szükségletté redukálja, mindenkit lényének homályos és titkolt részébe taszít, a negatívumba, amely ott lakozik mindenkiben. A hatalmasok szempontjából ez a mozgás mély regressziós érzések eredményének tekinthető: ilyen a fékezhetetlen kapzsiság, a kielégíthetetlen ragadozó ösztön, a mindent megtartani, semmit visszaadni makacssága, az arra való késztetés, hogy az így felhalmozott gazdagságot és hatalmat birtokosaik kizárólag maguk használják fel, s hogy ellenőrizzék a világot, a másikat.  Ez a rendszercsőd a népek számára előbb regressziót hoz, majd  mind depresszívebb, agresszívebb létezési  módokra vezethet, az aggódó világ szenved és nem tud véget vetni szenvedésének. Nincs  veszélyesebb robbanóanyag, mint az igazságtalanság és a vele szembeni tehetetlenség érzésének ötvözete - írja Sztulman, aki végül azt hangsúlyozza, hogy a válság nemcsak pusztulást hozhat, hanem egyedülálló alkalmat is jelenthet arra, hogy az ember visszatérjen alapvető értékeihez és egy új világot építsen fel.

Pascal Bruckner író és esszéista mintegy e pszichológiai megközelítés kiegészítéseként „az autó libidódefektjéről" ír. Az Európa és Amerika tárolóhelyein  ezrével sorakozó és vevőre váró „gyári új autóroncsok" jelzik, hogy véget ért a 20. század egyik fétisének számító gépkocsi karrierje. Három ok magyarázza ezt. Az autó hosszú időn egy szabadságálmot testesített meg, azt, hogy az ember korlátlanul közlekedhet. A hosszú ideig falusi életmódba kényszerült világban csodának tűnt napokon át gurulni, keresztül szelni országokat, nem függni senkitől, stb. Ez az álom lassan omlott össze a városok és az utak zsúfolttá válásával. Ha ma minden francia, belga vagy amerikai rendelkezik autóval, boldog tulajdonosa lehet ugyan, de közlekedni vele nem tud többé. Az autó, amely egy kisebbség számára csodálatos eszköz volt, rémálommá vált, amikor mindenki számára elérhetővé vált és minden vezetőt saját kocsijának foglyává változtatott. Vége a száguldásnak, eljött a dugók ás a balesetek kora. Roberto Calasso olasz író a demokráciát úgy határozta meg, hogy abban „mindenki számára elérhetővé válnak azok a javak, amelyek már nem léteznek." A gépkocsi a felszabadulás jelképéből az elidegenedés és a tehetetlenség jelképévé vált, a csoda tragaccsá vált, olyan zajos hulladékká, amelytől borzadva fordulnak el. Persze a jövőben is fognak autót gyártani, de ökoelvek alapján: elektromos meghajtásút, kicsit, amely nem bocsát ki szén-dioxidot, és az emberek tömegközlekedési eszközöket fognak használni, nem fognak kőolajéhségükben véreskezű diktátorokat és elnyomó rendszereket pénzelni - reméli Bruckner. Az autó, amely nem lesz pompázatos, szennyező és zajos, már nem lesz a vágy tárgya, csak egy közlekedési eszköz. De nem lehet  megölni egy szenvedélyt, ha nem állítanak helyébe egy másikat. A rozsdásodó autók helyét máris elfoglalták a laptopok, a hordozható számítógépek, amelyek megfelelnek a függetlenség és a mozgékonyság kettős követelményének, már egy lépést sem teszünk nélkülük. Az energiafaló szörnyek helyébe a sokfunkciós lapos képernyők lépnek, amelyek az egyént a mobilitás és az önállóság új korába röpítik. Nem a piac haldoklik, hanem a kapitalizmus egy túlhaladott formája, amely azért tűnik el, mert már nem kívánatos. 

http://www.lemonde.fr/cgi-bin/ACHATS/acheter.cgi?offre=ARCHIVES&type_item=ART_ARCH_30J&objet_id=1072608

Föl kell „hígítani” a japán vért!

A válság a fejekben van

Az utóbbi idők eseményei látszólag azt jelezték, hogy Japán visszatért a világ színpadára, legalábbis erre utal, hogy Hillary Clinton amerikai külügyminiszter első külföldi útján felkereste Tokiót, és Aszo Taro japán kormányfő volt az első külföldi vezető, aki a Fehér Házban látogatást tett Obama elnöknél. Tamamoto Maszaru, a World Policy Institute vezető elemzője szerint azonban az igazság az - fejtette ki  a The New York Times hasábjain - , hogy Japán súlyos helyzetbe került, és nem elsősorban gazdasági okokból: a gond a fejekben van. (A rendkívül önkritikus hangvételű esszé ismertetésében megőriztük az egyes szám első személyt.)

A Clinton- és az Aszo-látogatás azt a benyomást keltheti, hogy Washington a világ második legjelentősebb gazdaságát, Japánt erős országnak tekinti. Bárcsak mi is így látnánk! - írja a szerző. Az igazság az, hogy Japán nagy bajban van. Aszo Taro támogatottsága 11 százalékra csökkent, a kormányzó Liberális Demokrata Párt nyílt válságot él át. A miniszterelnök elődje alig egy évet volt hivatalban. Az ellenzéki Japán Demokrata Párt még rosszabb állapotban van. Mindez főleg annak következménye, hogy a szigetország a bürokraták országává változott. Ami nemzeti politika címén fut, az különböző, gyakran ütköző vagy öncélú minisztériumi érdekek summája, féltékenyen őrzött tétekkel és költségvetésekkel.

Nincs mentség a számtalan, jobbára nem használt repülőtérre. Vagy az utakra, amelyek sehová sem vezetnek. Vagy a pénzügyminiszterre, aki részegen jelent meg a G7 februári római találkozóján. Problémánk olyan mély - mondja Tamamoto Maszaru -, hogy néha úgy tűnik föl: nincs olyan politikai párt, amely képes megzabolázni a bürokráciát és megfogalmazni egy koherens nemzeti programot.

A legtöbb ember azonban nem ismeri fel, hogy Japán válsága nem politikai, hanem pszichológiai gyökerű. A japán agresszió és az azt követően elszenvedett második világháborús vereség után a biztonság és a kiszámíthatóság vált a társadalom céljává. Bürokraták váltak a mindennapi élet részleteinek ellenőreivé.  Olyan országgá váltunk - olvasható a cikkben -, ahol a munkahely egy életre szól, a részvények stabil kölcsönös tulajdonára alapozódó korporatív rendszer alakult ki, meg egy széles középosztálybeli népesség, amelyben az emberek egyenlők és hasonlítanak egymásra.

A konzervatív hazai szakértők szeretik úgy beállítani ezt az egyenlőséget és hasonlóságot, mint a „japán hagyomány" sarkköveit. Ez képtelenség. Történelmének legnagyobb részében a japán társadalmat erős rétegződés és a gazdagság és a kiváltságok nagy egyenlőtlensége jellemezte. Az „egalitariánus" Japán az 1970-es évek találmánya volt, a progresszív adózással, a gazdagság újraelosztásával, támogatásokkal és a verseny szabályozásával. Mindez működni látszott mindaddig, amíg az 1990-es években ki nem pukkadt a részvényár-buborék. Ma úgy tűnik, a japánok beérik annak tudatával, hogy körülöttük mindenki egyformán boldogtalan.

A 19. század közepe óta gazdasági sikerünk azon alapult, hogy rendelkezésre álltak külső modellek, amelyeket adaptálhattunk. Társadalombiztosítás Bismarck Németországából, állami tervezés a Szovjetunióból, közmunkák a Tennesse Valley Authority mintájára, autógyártás Ford módjára. A japán innováció jórészt mások találmányainak tökéletesítése. Sony híres a Walkmanról, de nem a Sony találta fel a magnót. Japán gazdasági nagyhatalommá válása alapvetően a fejlett Nyugathoz való felzárkózás játszmája volt.

De mi történt azután? Az elmúlt két évtizedben a válasz a bénultság volt. Japán külső modellek másolására való képességét tévesen haladásnak tekintették. Ám ha a haladást úgy fogjuk fel, mint egy kívánatos jövő felé tartó törekvést, akkor a japánok sohasem haladtak.

Nyugaton a haladás az egyéni autonómia és függetlenség elérésén alapul. Japánban viszont a bürokratikus uralom a biztonságot és a kiszámíthatóságot az egyéni szabadságért cserébe nyújtotta. A gond az, hogy politikai vezetőink nem tudták teljesíteni az alku rájuk eső részét. A foglalkoztatás biztonságát többé nem lehet garantálni. A nyugdíj- és egészségügyi rendszert hosszabb távon csőd fenyegeti. Se biztonság, se szabadság.

Mindenfelé tapasztalhatók a kétségbeesés jelei. Az úgynevezett hikikomorik száma elérheti az egymilliót: ezek a tinédzserkortól akár negyvenesekig terjedő korosztályú emberek éveken át bezárkóznak szobáikba. Aztán ott vannak a „parazita szinglik" - ahogy a nem házas, szüleikkel élő felnőtteket nevezik. A jelenlegi tendenciák fennmaradása esetén a lakosság száma a jelenlegi 130 millióról 90 millióra fogyhat 50 év alatt. Akkorra a japánok 40 százaléka 65 év fölötti lehet.

Ha fönn akarunk maradni  mint nemzet, el kell vetnünk a bevándorlással szembeni, mélyen gyökerező ellenállásunkat. A Japán „tisztaságának"  követelményével kapcsolatos elterjedt előítélettel szakítva nagy szükségünk van arra, hogy  „felhigítsuk" vérünket. Öregedő nemzetünknek diplomás középosztálybeli bevándorlók millióira lesz szüksége, akik gyökeret vernek nálunk.

Japánnak égető szüksége van a változásra, és ez kockázatvállalást feltételez - ami bürokraták által ellenőrzött embereknél ritka dolog. Innen a protekcionizmus, az elszigetelődés vágya. A mezőgazdasági minisztérium például növelni akarja az élelmiszer-önellátás fokát. A japán médiában alig fordul elő kritikus és főleg ellenzéki vélemény.

Mindazonáltal annak a gondolatnak, hogy a japánok félnek a kockázatvállalástól, nincs történelmi alapja. Emlékezzünk a Pearl Harbor elleni támadásra. Japán mai passzivitása valójában nagy mértékben kiszámított és ésszerű reagálás második világháborús magatartásunkra. Ma azonban lejárt a biztonság hangsúlyozásának ideje.

Kifogytunk a lemásolható külföldi modellekből. Vissza kell térnünk a rajtvonalra, a haladást az innovációra, az ambícióra és a dinamizmusra kell alapoznunk. Ehhez kockázat kell - és rendkívüli vezetés, leadership. Az alternatíva azonban az, hogy tovább tántorgunk lefelé a hanyatlás útján - írja a japán elemző.

http://www.nytimes.com/2009/03/02/opinion/02tamamoto.html?_r=2

„Néhány nap elég ahhoz, hogy a barbárság felszínre törjön”

Max Gallo a francia forradalomról és hagyatékáról

Az 1789 évi és a 2009 évi helyzet között vont párhuzamot a Le Point című francia hetilapnak nyilatkozva Max Gallo francia író-történész, a francia forradalomról szóló új könyv szerzője. Max Gallo, aki a kommunista mozgalomban kezdte, majd a szocialistákhoz csatlakozott és az 1980-as évek kezdetén Pierre Mauroy kormányának szóvivője volt, legutóbb Sarkozyre szavazott, mert a válságra szerinte ma nem baloldalon kell keresni a megoldást. Ugyanakkor az interjúban kifejtette: a pártpolitikában már nem tekinti magát baloldalinak, de abban az értelemben igen, hogy hisz az ember alkotóerejében és abban, hogy meg kell adni számára az eszközöket a kiteljesedéshez.

Legutóbbi könyvének témájáról szólva kifejtette: sohasem értett egyet François Furet történész értékelésével, amely szerint a francia forradalom parazsa 1989-re, a bicentenárium idejére, kialudt volna. Véleménye szerint a két évszázaddal korábbi eseménysorozatból olyan új világ született, amely radikalizmusával és brutalitásával mélyen beleivódott a nemzettudatba. Olyannyira, hogy a franciák politikai és emberi magatartását sokban ennek a múltnak az ereje határozza meg.

Arra a kérdésre, hogy magát ama marxista és szocialista szerzők egyikének tekinti-e, akik szerint a Forradalom nem ért véget, a szerző kifejtette: egy ilyen nagyságrendű esemény sohasem befejezett, ő másra helyezi a hangsúlyt. A forradalmat elemezve kiderül, hogy mennyire törékeny egy szervezett társadalomban az emberek közötti együttélés (sociabilité). Elég ahhoz néhány nap, egyes esetekben akár néhány óra is, hogy az emberi magatartásokból ismét felszínre törjön a barbárság.

A mai társadalmakat fenyegető egyik fő veszély az erőszak és a barbárság. A francia forradalom olyan antimodell, amely ma is érezteti súlyát. A francia nép képes néhány óra alatt elsöpörni egy olyan ezeréves intézményt, mint a monarchia. Mindig készen áll egy kormány megdöntésére. Nincs eleve biztosított legitimitás, mivel a politikusok gyanúsak. A forradalmi időszak megmutatta, hogy képtelenek megoldani a problémákat. 1798-ban a tíz évi erőszak után is ugyanúgy éhínség sújtotta az országot, mint 1788-ban. A háború és a zűrzavar nem old meg egyetlen problémát sem. Az emberek rájöttek, hogy a politikusok szélkakasok. Azok, akik „Éljen a király!"-t kiáltottak, később Robespierre mögött vonultak fel és királygyilkosként végezték.

Max Gallo szerint a két évszázaddal ezelőtti „üres hasúaknak" (ventres creux) vannak mai megfelelői, azok, akik nehéz körülmények között élnek. 1789. augusztus 26. óta legalább formailag szabadnak és egyenlő jogúaknak születnek. De nem ez volt a helyzet azok számára, akik a forradalom idején éhen haltak és akik egy cipókenyérért tüntettek.

Szociálisan robbanékony keverék, ha valaki a francia kultúra örököse és üres a hasa. A nemzeti jellegzetességek egyike, hogy a francia rendkívül érzékenyek az egyenlőtlenségre... Minden emberben van valami szent. Az értékeke között szerepel az egyenlőtlenség elutasítása. Az alacsonyabb rendűség érzete nehezen elfogadható. Az egész francia világban ugyanazok a tiltakozó szavak hallhatók: „Lenéznek bennünket!" „Megbecsülést követelünk!". Ez az érzékenység kifejezi az egyenlőségre irányuló elvárást, ami a nemzeti jelmondat - Szabadság, egyenlőség, testvériség - sarkköve is.

A mai politikai szóhasználata is az üres és az aranyozott vagy éppen rothadt hasak szembeállítására játszik. Amikor elhangzik, hogy milliárdokat adtak a bankoknak, egyesek azt felelik: „És semmit a többieknek!". Minden bináris szembeállításokra egyszerűsödik. A főnökök részvény-opciói, a tőzsdeügynökök prémiuma, a Total energiacég profitja.. mindez sokak szemében elfogadhatatlan. Mindenről az a Mária Antoinette jut az emberek eszébe, aki a monarchista tisztek előtt a tüntető tömegre utalva állítólag megvetően kijelentette: „Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot!"

Arra a kérdésre válaszolva, hogy az Egyesült Államokban, ahol ugyancsak léteznek egyenlőtlenségek, elképzelhető-e egy nagy forradalom, Max Gallo arra hívta fel a figyelmet, hogy ott a feketék amerikaiaknak tekintik magukat - nincs az a szétdaraboltság, mint Franciaországban. Mindenki az amerikai zászlót tűzi ki a házára, a gomblyukába, az embereket összefogja a vallásos érzés, s az a kötelék, hogy a nemzet egy gyarmatosító elleni harcban született meg. A nemzeti egység kevésbé törékeny, mint Franciaországban.

Az író-történész szerint a történelem az egyedüli laboratórium, amelynek segítségével az emberek a társadalom működését megérthetik. Minden reform bevezetésénél szem előtt kell tartani az egyenlőtlenség iránti erős ellenérzést. 2006-ban azért váltott ki erős tiltakozást a CPE rövidítésű, a fiatalok foglalkoztatását célzó „első munkaszerződésről" szóló törvény, mert az ellenzők szerint egyenlőtlenséget teremtett a különböző korosztályok között. A tervezet szerzői nem mérték fel, hogy az a többséget ellenük fordíthatja.

Max Gallo bírálja a politikusokat, köztük név szerint említve Nicolas Sarkozy elnököt, mert nem veszik eléggé figyelembe a történelmet, pusztán tükrözik a globalizáció, illetve a nemzeti fogódzók elvesztése által jellemezhető helyzetet. Súlyosbító tényező, hogy kialakult az imázs társadalma, a kép az események egyidejűségét vitte be a társadalomba. A képnek nincs emlékezete, addig hat, amíg jelen van.

Ez a médianyomás, a közvéleményével párosulva nagyon bonyolulttá teszi a hatalom gyakorlását - holott a kormányzás hosszú távon valósul meg. Egy Franciaországhoz hasonló öreg ország sohasem áll készen a reformra. Az 1981-től egymást követő elnökök (Sarkozy előtt 14 éven át a szocialista François Mitterrand és 12 éven át a középjobb Jacques Chirac - globusz.net) azt választották, hogy nem reformálják meg a társadalmat és nem néznek szembe annak bonyolult problematikájával. 1774-től 15 éven át a francia politikai elit, a király és a reformer miniszterek támogatásával tudatában volt a reform szükségességének. Megvalósítására azonban képtelen volt. Ezért arra kényszerült, hogy összehívja a rendeket, hogy mindenki kifejthesse véleményét, panaszait. A követelés és a felszólamlás akkor vált a francia történelem jellemzőjévé.

Max Gallo szerint a nemzet eszméjére ezután is szükség van. A globalizációnak megvan a maga fontossága. A kommunikáció eszközei, az azonnaliság elavulttá teszik a klasszikus nemzeti határokat. Ez a globalizáció azonban szükségessé teszi a gyökerek megőrzését. Miközben az embereknek megvan a maguk Facebook azonosítójuk és interneten vásárolják könyveiket, gyökeret vernek a falvakban. Jelenleg a demokratikus működés legkiegyensúlyozottabb keretét a nemzeti hagyományok biztosítják. A Szovjetunió összeomlása, a berlini fal ledőlése óta újból előtérbe kerültek a nemzetek. Erre a legújabb bizonyíték Európa kudarca a válságkezelő programok összehangolásában - minden terv nemzeti.

Mindennek ellenére az író-történész Európa hívének nevezi magát, egy olyan Európáénak, amely nem a nemzetek halálára épül.

http://www.lepoint.fr/actualites-politique/2009-02-25/interview-max-gallo-il-suffit-de-quelques-jours-pour-que-la/917/0/320453

A válság véget vet a gazdasági liberalizmusnak Közép-Európában

A gyors liberális reformok hozták meg a legnagyobb sikereket

A cseh származású Jacques Rupnik Franciaország egyik legkiemelkedőbb Kelet-Közép-Európa szakértője: vele készített interjút a párizsi Le Monde. Rupnik Korábban dolgozott Václav Havel cseh elnök munkatársaként, vendégprofesszorkodott a Harvard Egyetemen, jelenleg az Európai Bizottság tanácsadója, a bruges-i College of Europe és a párizsi Politikai Tanulmányok Intézetének tanára. Kutatásaiban a volt szocialista országok demokratikus átmenetét és európai uniós integrációját valamint a nacionalizmus történetét, gyökereit, ideológiáját  és megjelenési formáit vizsgálja.

Rupnik szerint a térség országainak lesz a legnehezebb búcsút mondaniuk a gazdasági liberalizmusnak, amelyet 1989 után a korábbi rendszer lebontásának okából alkalmaztak. emlékeztet arra, hogy a gazdasági liberalizmust nem szabad összemosni a liberális politikai pártokkal. Ez utóbbiak az emberi jogok és az egyéni szabadság hívei, míg a gazdasági liberális gazdaságpolitika a piac mindenek feletti szerepét hangsúlyozza a korábbi tervgazdasági rendszer ellenében.

Az állam szerepéről a két vonulat szereplői hasonlóan gondolkodnak, ezért sem értik, miért hangzik meglehetősen negatív konnotációval  a liberalizmus Franciaországban. Ezek az elitek megpróbálkoztak a sokkterápiával, ami a jelző nélküli liberalizmust feltételezi, és ellentétes a szociális piacgazdasággal.

Rupnik olvasatában a gyors liberális reformokat bevezető országok eredményesebben menedzselték az átmenetet, mint a fokozatos reformokat preferáló államok, kivétel ez alól Szlovénia. A liberalizmus ebben az összefüggésben tehát nem ideológia, hanem nagyon is praktikus, érdekeket artikuláló gyakorlat. A gyors reformok hatására a legtöbb térségbeli államban több mint tíz évig Nyugat-Európához képest kétszer-háromszor magasabb gazdasági növekedést produkáltak, ügyesen kihasználva a komparatív előnyöket (alacsony bérek és adók, rugalmasság). Ha hazai tőke nélkül építjük a kapitalizmust, akkor a pénz csak külföldről érkezhet, a nyugati beruházások és a világpiacba való betagozódás a válság hatására ezen országok gyengeségét okozza. Jelenleg a legradikálisabb liberálisok a csehek és a lengyelek, a korábban kifejezetten liberális gazdaságpolitikát folytató Magyarország az utóbbi években egy kicsit visszavett az elánból.

Rupnik összeveti két hasonló nagyságú ország, Észtország és Szlovénia fejlődését: Tallin a legliberálisabb modell mellett döntött és sokáig Európa Hong Kongjának számított, elsősorban az új technológiákat használó iparágak beruházásaival. Ljubljana még a korábbi rendszerben elkezdte a reformokat, az önállósodás után nem volt szüksége a sokkterápiára, ezért vegyes rendszert vezettek be, fokozatos privatizációval és az állami szektor részleges megtartásával. A volt szocialista orstzágok közül Szlovénia léphetett be elsőnek az euró-övezetbe és nemzeti jövedelme is igen magasnak mondható.

A francia elemző szerint a válság kétféle politikai indíttatásból rendítette meg a liberalizmust a térségben: Lengyelországban jobbról, Szlovákiában balról támadják a populisták a korábbi gazdasági stratégiát, a szociális demagógiától sem visszariadva. A térség országai nem voltak felkészülve a gazdasági válságra, válaszaik a régi receptre hajaznak, változatlanul a liberális megoldásokat preferálják. A kelet-közép-európai országok az utolsó liberálisok, de természetesen ők sem vonhatják ki magukat a krízis alól - jelzi ezt egyebek mellett az is, hogy Magyarországnak és Lettországnak a Nemzetközi Valuta Alaphoz kellett fordulnia gyors kölcsönért. Ez is mutatja, hogy a válság kivégezte a liberalizmust a térségben.

http://www.lemonde.fr/cgi-bin/ACHATS/acheter.cgi?offre=ARCHIVES&type_item=ART_ARCH_30J&objet_id=1071813&clef=ARC-TRK-D_01#ens_id=1141592