Elszegényedési folyamatok és ellenstratégiák Izrael történetében
Izrael történetében mindig voltak idõszakok és periódusok, amelyek során kül- vagy belpolitikai okok következtében a társadalmi konfliktusok kiélezõdtek. Ezek a konfliktusok a bibliai hagyományban gyakran közvetlenül tükrözõdnek. Például a zsidó robotmunkások egyiptomi tartózkodásában (Ex 1), vagy az ország Salamon halála utáni kettéválásának elbeszélésében (1Kir 12). A konfliktusok néha azonban csak közvetve tükrözõdnek: pl. a jogi szövegekben és prófétai ítéletekben.
A társadalmi konfliktusok sokfélék, okaik és lezajlásuk különbözõek. Ugyanabban az idõszakban robbanékonyságuk is eltérõ aszerint, hogy milyen társadalmi csoportokat érint, és milyen sajátos, csak a konfliktus által létrehozott csoportosulásokat hoz létre. Így pl. a robot szigorodása sokkal közvetlenebbül érinti a robotmunkásokat, mint az ugyanabban az idõben élõ parasztokat, akik saját birtokukon gazdálkodhatnak. Ezzel szemben az az adófizetés, amit a zsidó király hûbéres urának, pl. az asszír, vagy babiloni nagykirálynak kell fizetnie, közvetlenebbül érinti a parasztokat, mint egyéb társadalmi csoportokat, pl. az utazó kereskedõket. Tehát mindig pontosan kell különböztetni, amikor az ember társadalmi konfliktusokat vagy folyamatokat akar megítélni. A nehézséget még csak fokozza, hogy rendkívül kevés forrással rendelkezünk Izrael és Júda államok azon 500 éves történelmérõl, amely Dávid és a fogság ideje között telt el. Ezek közül a legfontosabb maga a zsidó Biblia, persze azzal a nehézséggel együtt, hogy a szövegek legtöbbjét nem tudjuk pontosan datálni, illetve az idõbeli elhelyezés körül zajló vita nagy idõsávot ölel fel, s így csak hozzávetõleges képet alkothatunk róla.
A zsidó Biblia által áthagyományozott társadalmi konfliktusok sokaságából kiemelkednek bizonyos egészen különleges elszegényedési folyamatok, tehát a növekvõ eladósodás kialakulása, és az adósrabszolgaság különösen markáns válságjelenségei. Az elszegényedés, és kezelésének stratégiáját kívánjuk elõször áttekinteni, mert ezek meghatározzák Izrael történetének a Biblia által kialakított képét. Ez a kép a jelenleg rendelkezésünkre álló irodalmi alakjában a fogság idejének terméke. Azt jelenti ez, hogy a képet leíró szövegeket az 547 és 520 (vagy még késõbbi idõpontok) közötti csoportok és körök hozták mai alakjukra. De azt nem jelenti ez semmiképp, hogy a szövegek csak a fogság viszonyait tükrözik; lehetséges, hogy azokban sokkal régibb idõszakok ismeretanyaga maradt fenn. Mivel a Pentateuchusz (Ter - MTörv), és az elsõ prófétai könyvek (Józsue - 2Királyok) a társadalmi konfliktusokat legtöbbször fõleg strukturális formájukban ábrázolják, reflektált kép alakjában tükrözik a társadalmi folyamatokat.
Az elnyomorodás elsõ említését a Teremtés könyvében az õsatyák elbeszélésében találjuk a kánaáni éhínséggel összefüggésben: „Amikor éhínség tört ki a vidéken, Ábrahám lement Egyiptomba és ott lakott, mint jövevény, mert az éhínség súlyosan ránehezedett a vidékre" (Ter 12,10). A szöveg feltételezi, hogy Egyiptomban bõven van élelem; annyi, amennyit az egyiptomiak nem is tudnak felhasználni. Az élelmiszert azonban nyilván a kereskedõk nem, vagy nem elegendõ mértékben, vagy nem megfizethetõ áron szállítják Kánaánba, így azt csak Egyiptomban lehet beszerezni. Azt jelenti ez, hogy akinek élelmiszerre van szüksége, annak végig kell menetelnie a Sínain Egyiptomba, vagyis egy idõre el kell hagyja otthonát, birtokát, legelõit, és vállalnia kell menet közben a védtelenséget. Ezen kívül árúra is szükségük van, amit gabonára cserélhetnek.
A Ter 26,1-11 párhuzamos hagyománya, amely Izsák vándorlását meséli el Rebekával Gerár filiszteus királyához, szintén éhínséget említ a vándorlás okaként. Mindkét elbeszélésben az õsatyáknak idegenként kell élniük a vidéken, ahova az éhínség ûzi õket. A feleségeket mindkét esetben különleges veszélyeztetés éri: az, hogy az ország ura birtokba veszi õket, mert ehhez megvan a hatalmuk. Az elbeszélések nem közölnek részleteket az árucserérõl. Világos azonban, hogy az éhség elõl menekülõk az élelmiszer megszerzéséhez rendelkeznek a szükséges csereárúval. Ebbõl következik, hogy ha elfogynak a csereeszközök, annak nyomor a vége. A tartós éhínséget csak olyan családtörzsek bírják ki, amelyek elegendõ mennyiségû csereszközzel rendelkeznek.
Hogy az éhségtõl ûzött kánaáni gabonakereskedõk mennyire függtek a gabonakészletek fölött rendelkezõ (egyiptomi) hivatalnokoktól, azt hatásosan tárja elénk József elbeszélése (Ter 37-50, kül. 42,17; 44,9). Az elbeszélés politikai-gazdasági hátterét az élelmiszerellátás állami rendszere képezi, amely a gabonatöbbletek raktározásán és célzott eladásán alapult (Ter 41,48). A rendszer úgy mûködött, hogy felvásárolták a gabonafölöslegeket, megfelelõen kialakított tárolóhelyeken raktározták, és szükség esetén ellenõrzés mellett adták el azt fõleg rossz termés esetén (Ter 41,56). Sõt úgy tûnik, hogy József elbeszélése már feltételezi a pénzgazdálkodást, mivel József testvérei kaesaep-pel, (kesef-fel, a ford.), azaz ezüstdarabokkal fizettek1. Ez igazolja a tényt, hogy az éhezõk közül csak azok juthattak gabonához, akik rendelkeztek a megfelelõ anyagi eszközökkel. A különleges veszélyeztetettség abban jelentkezett, hogy a hivatalosan alkalmazott intézõk és eladók nagy büntetõhatalommal rendelkeztek, amit ellenõrizetlenül alkalmazhattak: valós vagy kitalált államrendellenes cselekményekért a rabszolgaságba taszítás büntetése fenyegetett. Ezért mondja József: „Csak az az ember legyen a szolgám, akinél a poharat megtalálták; ti azonban békében hazamehettek atyátokhoz." (Ter 44,17) És Rúben, aki (az intrika által bûnössé lett) legfiatalabb Benjámin felõl kezeskedik, ezt mondja: „...azért a te szolgád szeretne itt maradni a fiú helyett, mint uramnak szolgája..." (Ter 44,33). Ez azt jelenti, hogy az úr igazságtalan vádja esetén is (József titokban rejttette ezüst kelyhét Benjámin gabonás zsákjába, és vádolta õt lopással) fenyegetett a rabszolgaság büntetése. Bizonyos értelemben ez volt a fenyegetettség legutolsó és legrosszabb foka, amit a gyenge termés, a szárazság és az ebbõl eredõ éhínség tényleges veszélyeztetése kiválthatott. Az elnyomorodás itt a természeti bajok (rossz termés, éhínség, szárazság) - ezeket igyekeztek enyhíteni az élelmiszerrel jól ellátott területekre irányuló vándormozgalmakkal - és a tényleges hatalommal rendelkezõkkel szembeni védtelenség keverékeként állt elõ.
A Ter 47,13-21 az elnyomorodás folyamatát „belpolitikai" szempontból, azaz tekintettel a saját népességre, ábrázolja szemléletesen. A szemlélet persze „felûrõl" jövõ, hiszen amit elmond, azt József hírnevének öregbítése érdekében teszi, de amennyiben figyelembe vesszük ezt az „ideologikus" álláspontot, a szöveg teljes mértékben a társadalmi elnyomorodás leírásaként is olvasható. Elõször az állami intézõk ezüstért gabonát adnak el2; az embereknek elfogy a pénzük, noha tovább éheznek és szükségük van gabonára, arra kényszerülnek, hogy cserébe a gabonáért következõként állatállományukat adják oda3 - ilyen sorrendben sorolják fel a lovakat, birkákat, marhákat, szamarakat. Az elszegényedés harmadik fokozata aztán a földtulajdon eladása, a kaszálók és szántóföldek, majd az emberi munkaerõ árúba bocsátása a fáraó számára szolgaként, rabszolgaként, jobbágyként4. Ebben a fokozatban az emberek vagyontalanokká lesznek, és az új nagybirtokosok teljes kiszolgáltatottjaivá válnak. Eljutottak az elnyomorodás legalsó fokára. A szöveg sajnos semmit sem mond arról, hogy a gabona ára az inflációs fejlõdés következtében milyen döntõ szerepet játszik az elnyomorodásban - és ezzel párhuzamosan a tartalékokkal rendelkezõk profitjának növelésében. Noha a folyamatot azért mesélik el, hogy hangsúlyozzák József nagyságát és lojalitását a fáraóhoz, mégis ebben megragadhatóvá válik az ókori társadalomra jellemzõ elnyomorodási folyamat, amelynek kiindulópontja az ember által alig befolyásolható természeti jelenség, (szárazság, rossz termés), de azt társadalmilag vezérelt mechanizmusok (az alapélelmiszerek monopolizálása) szabályozzák. Következésképp a szövegek datálásának kérdése másodrangúvá válik: ezek olyan folyamatot ábrázolnak, amely hosszú idõn keresztül megfigyelhetõ a közel-keleti társadalmakban.
Az izraeliták egyiptomi robotmunkájának és a Kivonulásnak (Kiv 1-12) hagyományában egy jól kiformált társadalmi szükséghelyzet leírását találhatjuk meg: valamely kisebbséget bekapcsolnak a robotmunkába, s így kényszerítik õket, hogy a fõúr számára munkát végezzenek. A robot enyhítésére vonatkozó követeléseket kényszerítésekkel és a robot növelésével válaszolják meg (Kiv 5)5. Az elbeszélés különlegességét az adja, hogy a robotmunkát olyan fogalmakkal ábrázolja, mint amilyeneket a Leviták könyve használ az adósrabszolgaság jellemzésére, tehát mondhatjuk, hogy a Kiv 1-12 elbeszélõje a zsidók egyiptomi helyzetét az adósrabszolgasághoz hasonlónak látta, illetve ilyenként akarja értelmezni. Ez a hagyomány egy állami munkaerõgazdálkodási szervezet képét mutatja annak társadalmi problémáival és kihatásaival együtt, melynek gyökerei az uralkodó réteg profitját szolgáló hatalmi politika által kikényszerített belpolitikai elnyomásban találhatók. A szemlélet a kisebbségre gyakorolt társadalmi kihatásokra irányul. Az elbeszélõ úgy érzi, hogy a kisebbséghez kötõdik: ennyiben szemlélete azonos az érintettekével. A konfliktus megoldása a különválás: a robotot végzõ kisebbség elhagyja az uralmi területet, hogy másutt telepedjék le. Sor kerül a kivonulásra Egyiptomból, az exoduszra, és végig vándorolnak a Sinai félsziget pusztáján Kánaán országába. Ezt a modellt tehát az elnyomás fokozása és a társadalmi lesüllyedés ellen irányuló stratégiának, szeparációs (leválási) modellnek nevezhetjük.
Elszegényedési folyamatokról adnak hírt aztán a bírák korának hagyományai. Itt a forrás Debora éneke (Bir 5). A 6-8 versekben olvassuk: „Samgárnak, Anát fiának napjaiban, Jáel napjaiban néptelenekké váltak az utak (vagy: nem voltak többé utak; megszûntek a karavánok). Akik útra keltek, ösvényekre tértek. Megszûnt a bõkezûség, vendégbarátság, ezek nem voltak többé Izraelben, míg én föl nem keltem, Debora, egy anya Izraelben. Isten új férfiakat választ. Eltûnt az árpakenyér, pajzsokat nem lehetett látni, lándzsája sem volt negyvenezernek Izraelben."6
Ebben a dalban izraelita parasztok elnyomásának képét találjuk, egy kánaáni városállam (Hazor) környezetében: az utcák és országutak bizonytalanokká váltak. Az utazóknak és kereskedõknek kerülõket kellett igénybevenniük. Hasonlót akar mondani a 6 vers elsõ fele is: az utak használhatatlanokká lettek. Úgy tûnik, a kereskedelem számára életfontosságú utcák és országutak a zsidók számára ellehetetlenültek. Hogy miért, az nyitva marad. Találgatni lehet, hogy rablótámadásokra, lefoglalásokra, zsarolásokra, vagy más erõszakoskodásokra kell gondolnunk. Az utak biztonsága elõfeltétele az áruszállításnak és kereskedelemnek, sõt nem utolsó sorban a hírtovábbításnak. Ha mindez megbénul, annak gazdasági bajok, s ezzel éhség és betegség a következményei.
A 7. versben arról szól a panasz, hogy a zsidó társadalom egyik alapvetõ erkölcsi szokása és normája vált mûködésképtelenné: a vendégszeretet és a gyakorlati szolidaritás. Az ok árnyékban marad, lehetne arra gondolni, hogy túl nagy lett a szegénység, vagy megbénult az utazás. Az 5. vers 2. részében felsejlik az éhség . „Eltûnt az árpakenyér." Sejthetõ, hogy a vers elsõ fele eredetileg hasonlóról tudósított. A szöveg végsõ fokon a zsidók katonai legyõzöttségére utal.
Ezekben a versekben kirajzolódik az a mérhetetlen társadalmi feszültség egyfelõl a kánaáni városállam fölényben lévõ katonai technológiája, (uralma a kereskedelemben: ellenõrzése alatt tartotta az országutakat és kereskedelmi útvonalakat), másfelõl a nyitott, megerõsítetlen majorságokban letelepült védtelen zsidó parasztok között.
Ha azt kérdezzük, miképp oldották meg tartósan ezt a konfliktust, a válasz: erõszakkal. Ennek a társadalmi konfliktusnak a megoldása fegyveres erõszak alkalmazásával, katonai eszközökkel történt. A zsidó parasztok rövidtávú szövetségre lépnek, és megszervezik a fegyveres felkelést. Ez sikerrel jár, mivel Sisera, az ellenséges csapatok parancsnoka, Hazor kánaáni városállam haderejének vezénylõ hadvezére halálát leli egy asszony, Jael keze által (26 vers, vö. 4,21). Ennek következtében ez a konfliktus a lázadók számára kedvezõ véget ér. A hagyomány hallgat arról, hogy hogyan fejlõdött tovább ez a társadalmi konfliktus, hogy ennek következtében jobb életfeltételekhez jutottak-e a zsidó parasztok csoportjai. Annyit rögzít csupán, hogy a fegyveres ellenállás, mint az elszegényedés elleni tiltakozásnak egy formája, sikeres volt. A konfliktusmegoldásnak ezt a formáját lázadási modellnek nevezhetjük.
Az elszegényedés, illetve az eladósodás problémája megoldásának további modelljét találhatjuk a királyság korának elején. 1Sám 22,1-2-ben a következõket olvassuk: „Dávid továbbment, és Adullam barlangjába menekült. Ennek hírét vették testvérei és egész családja, lementek és csatlakoztak hozzá. És azok is mind köré gyûltek, akik szorongatott helyzetben voltak7, akik eladósodtak, vagy akik elégedetlenkedtek, és õ a vezérük lett. Mintegy 400 ember tartott vele."
Ebbõl a szövegbõl egy eladósodási szituáció válik világossá. Talán elszegényedett hivatalnokok vagy eladósodott városlakók gyûltek Dávid, a késõbbi király köré, aki akkoriban nem volt más, mint mindenre elszánt kalandorok bandájának vezetõje. Embereknek ez a csoportja a maga egyéni (és persze ugyanakkor objektív) kétségbeesett problémájának megoldását abban látja, hogy bandákat alakítva rablóhadjáratokra vonul, és a szerzett zsákmányból él meg. Hogyan néztek ki ezek a rablóhadjáratok, azt elmondja az 1Sám 27,8-11. A megtámadottak teljes kiirtása, minden jószág elhurcolása, beleértve a tárgyi értékeket, állatokat, évi termést. Dávid, mint vezér, a zsákmány jelentõs részét kapta, amit arra használt fel, hogy a Hebronban és körülötte élõ júdeaiakat ajándékokkal a maga oldalára térítse, és hogy ezzel megvesse késõbbi uralmának alapját. Ezt a magam részérõl az elszegényedési folyamatok bûnügyi megoldásának nevezem, ami máig terjedõen szinte minden társadalomban nem csekély szerepet játszik. Ha ezt az eljárást értékeljük, látható, hogy társadalmilag a legigazságtalanabb. Ugyanis kizárólag erõszakon alapszik. És az erõszakot alkalmazó csoport csak magának gyûjt vagyont és birtokot, anélkül, hogy a legcsekélyebb részt vállalná a megtermeléséért végzett munkából. Ez meg nem szolgált javak puszta elrablása.
A Juda/Izrael királyságának korából származó hagyományok rengeteg szociális konfliktust mutatnak be. Itt elsõként kell megemlíteni annak a robotmunka rendszernek a kiépülését Dávid és Salamon alatt, amelynek kizsákmányoló jellege egyrészt a zsidók egyiptomi nyomorának elbeszélésében tükrözõdik. Másrészt megmutatkozik abban, hogy Salamon halála után a tíz északi törzs, amelynek férfiait különösen sújtotta a robotmunka terhe, és hogy e törzsek tagjainak kellett a királyi udvar ellátásának gondját viselnie, egy felkelés révén ebbõl az uralomból kiváltak, önállósították magukat, és megalakították saját államukat (1Kir 12). Itt megint a szeparációs modellre bukkanunk a konfliktusok megoldása terén. Persze ez most nem emigráció segítségével mûködik, amint azt a kivonulási hagyományban láttuk, hanem kisebb területeknek a nagybirodalomról történõ leválása révén, az eddigivel szemben álló önálló állami szervezet létrehozása által. A nagy állam felbomlasztásától, és a saját állam megalapításától a gazdaságilag leghátrányosabb helyzetûek és legelnyomottabbak azt remélik, hogy gazdasági helyzetük és társadalmi állásuk érezhetõen javulni fog.8
De a különválás révén létrejött Izrael államban is élesednek a szociális feszültségek. A 9. század idejébõl áthagyományozott Elija-Elischa (Illés-Éliás-Elizeus) szövegek közvetett információkat szolgáltatnak az északi birodalom szociális problémáiról. Az országban mindenekelõtt az illéstanítvány Elizeusnak volt fõ tevékenységi területe a szegények gondozása. „A prófétatanítványok (akiket Elizeus maga köré gyûjtött) asszonyai közül az egyik hangosan megszólította Elizeust ezekkel a szavakkal: Férjem, a te szolgád meghalt. Tudod, hogy szolgád az Úr (JHWH) tisztelõje volt, s most jön a hitelezõ, hogy elvigye a két fiamat rabszolgának."9 Elizeus csodát tesz. Megszaporítja az özvegy olaját, aki az eladott olaj árából kiválthatja fiait (2Kir 4,7) Itt ragadhatjuk meg elsõ alkalommal az adósrabszolgaság problémáját. Az adósrabszolgasághoz vezetõ elszegényedés oka a családapa halála. Így a családban hiányzik az ütõképes munkaerõ, amely biztosíthatná annak fennmaradását. Mivel semmiféle szociális biztosíték sem létezik halál esetére, a hitelezõ ahhoz az egyetlen dologhoz ragaszkodik, amije még van a családnak: a gyerekek munkaerejéhez. A hitelezõ adósrabszolgaként viszi el a gyerekeket követelése fejében.
A 8. századi királyok korában a lakosság nagy részének (túlnyomórészt a mezõgazdaságból élõknek) anyagi terhei a szociális feszültségek és konfliktusok kiélezõdéséhez vezettek. Ennek okai sokfélék, a sok háború következményeitõl az Asszír nagyhatalomnak fizetendõ adóig terjednek. E kor szociális konfliktusainak forrásai a 8. század prófétai irodalmában találhatók, noha a végleges megfogalmazás késõbbi korból származik. A szociális problémákat mégis közvetett úton jól nyomon lehet követni. Itt mint korábban is, alapvetõ jelentõségûek H.W. Wolff megállapításai a II. Jeroboám alatt kifejlõdött úgynevezett korai kapitalizmussal kapcsolatban, amit Ámosz próféta élesen kritizált.10 A prófétai kritika számos értékes információt szolgáltat, amelyek lehetõvé teszik a szociális folyamatok utólagos megrajzolását: „Jeroboám kezdeti idejének háborús sikerei után lépett fel az a gazdasági fellendülés, amit elõrejelez sok Ámosz szöveg. A kereskedés mindenütt felélénkül (8,5a), a forgalom nemzetközivé válik (3,9). Csalás növeli a nyereségeket (8,5b). Virágzik az építõ tevékenység (3,15). Több és szilárdabb ház épül Izraelben, mint korábban bármikor (3,15b; 5,11; 6,8), belsõ berendezésük pompás (3.10.12b.15b; 6.4a). A szõlõmûvelést és állattenyésztést magas igények elvárásai szerint mûvelik (5,11b; 6,4b), mivel mámoros ünnepségek élvezetigényét akarják kielégíteni (4,1; 6,4.6). Új zene alakul ki (6,5). Terjed az erkölcstelenség (2,7b). A kultusz részt vesz a gazdasági virágzásban; növekszik az áldozati adományok értéke (4,4f; 5,21f); az ünnepnapok felvonulásait ringatózó énekkel és hangszeres zenével kísérik (5,23). E fejlõdésnek másik oldala a szociális összeroppanás. A gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lesznek. Az óizraeli földjogot a kánaáni gyakorlat túlszárnyalja. Az adósrabszolgaság súlyos formákat ölt (2,6; 8,6). A társadalom gyengébbjeit kizsákmányolják (2,7a; 4,1; 8,4). Jogaikat a tanúk megfélemlítésével és a bírók megvesztegetésével elrabolják tõlük (2,7ab; 5,10.12)."11
A megoldás, amit a próféta lát, a magatartás megváltoztatása. Vádjaival és vészjelzéseivel változást akar elérni a kizsákmányolási mechanizmusokban azzal, hogy rámutat a felsõbb réteg felelõsségére, és megvádolja õket. Eközben Istent a szegények oldalán látja: Õ az a végsõ menedék, aki szolidáris módon fellép az elnyomottak mellett. A próféta, miközben Istent a szegények segítségére hívja, összetöri a nyilvános vallás legitimációs mechanizmusait, amelyekkel Istent a status quo fenntartásának eszközévé teszik. Ennyiben a társadalom és a kultusz kritikája kéz a kézben járnak: ugyanazon folyamat két oldalát alkotják. A szociális konfliktusok megoldási modellje itt az, hogy annak okozóját etikai-vallási szempontból felelõssé teszik.
Az eladósodás problémája
A déli birodalom babiloniak által történt lerombolása utáni korra, és magára a fogság idejére kiváló forrásmû Nehémiás könyve, fõleg annak 5. fejezete.
„A nép és az asszonyok hangos panaszra fakadtak zsidó testvéreik ellen. Némelyek ezt mondták: `Zálogba kell adnunk fiainkat és lányainkat, hogy gabonát szerezhessünk, ehessünk és életben maradjunk.` Mások így szóltak: `Mezeinket, szõlõinket, házainkat kell elzálogosítani, hogy gabonához jussunk az éhinség idején`. Voltak, akik így beszéltek: `Kölcsönt kell vennünk földjeinkre és szõleinkre, hogy megfizethessük a királynak az adót. Pedig mi is ugyanolyan húsból valók vagyunk, mint testvéreink, s gyermekeink is olyanok, mint az õ gyermekeik. El kell adnunk fiainkat és lányainkat rabszolgának. Lányaink közül némelyeket már eladtunk! Nem tehetünk ellene semmit, hiszen földjeink és szõleink már másoké lettek."
Itt rendkívüli pontossággal ismerhetõ fel az adósrabszolgasághoz vezetõ út. Az országban uralkodó éhínség oda vezet, hogy az emberek gabona vásárlásra kényszerülnek. Az eladók a fizetséget földben kérik: szántóban, szõlõben, házban. Ha a vásárlóknak nincs semmijük, saját gyermekeiket adják el adósrabszolgaként a gabonakereskedõnek.12 Ebben a helyzetben az eladósodás megakadályozhatatlan folyamat, s azzal jár, hogy az adósság növekszik.13 Mert azt a gabonát, amit megvásárolnak - mint Ámosztól tudjuk, ínséges idõkben inflációs árakon - elfogyasztják. Hogy vetõmagot vásárolhassanak, újra el kell adósodniuk. És aratáskor a hitelezõ követeli a részét, ami feltehetõleg abban a mértékben növekszik, ahogy a hitelezõ lelkiismeretlensége ki tudta használni a szükséghelyzetet. Gyenge aratás esetén ez kényszerítõ módon arra vezet, hogy a kisparaszt ismételten kölcsönre vesz vetõmagot. A kollektív ínség és a vagyoni kiváltságok azt eredményezik, hogy egy kis csoport sokak ínségének árán gazdagodik. Az eladósodás másik oka a királynak fizetendõ adó. Ez nyilvánvalóan olyan magas, hogy sok földbirtokos jelzálogot kényszerül felvenni az adó megfizetéséhez. Itt ragadható meg, hogy a perzsa adórendszer is egyik tényezõje volt az elnyomorodásnak.
Nehémiás könyve összességében Nehémiás nagy legitimációs irata a szociális reformok végrehajtása tárgyában. Õ, a perzsa helytartó, mélyreható társadalmi reformokat vezet be, amelyek belenyúlnak az idáig privilegizáltak birtokviszonyaiba. Hogy emiatt legitimálja magát, hosszasan ábrázolja, mi mindent tett Jeruzsálem ujjáépítéséért - tizenkét fejezet tudósít a fal építésérõl, és csak utána mutatja be a mélyreható szociális reformokat. Csak a falépítéssel kapcsolatos rendszabályok révén kapja meg Nehémiás azt a tekintélyt, amely lehetõvé teszi, hogy döntõ társadalmi reformokat vezessen be. A jeruzsálemi falépítés révén válik a zsidók õszinte barátjává. És ez által elfogadott tekintéllyé. Nehémiás ezzel a tekintéllyel kívánja az uralkodó és birtokos réteg képviselõitõl, hogy engedjék el az adósságokat14: „Magam is, testvéreim és embereim is adtunk nekik pénzt és gabonát, s most elengedjük nekik ezt a tartozást. Adjátok nekik vissza késedelem nélkül földjüket, szõlõjüket, olajfásukat és házukat. Engedjétek el nekik, amivel pénzben, gabonában, borban és olajban tartoznak nektek, amit kölcsön adtatok nekik."15 Az a probléma ezzel a rendelkezéssel, hogy nem mond semmit a rabszolgák szabadon engedésérõl. Nehémiás megköveteli a pénzben, gabonában és más természeti javakban jelentkezõ tartozások elengedését, valamint a földek visszaadását (mint egy jóbelévben, vagy smitta-évben): de hogy ezzel össze van-e kötve a szabadon engedés is, azt a szöveg nyitva hagyja. A szociális konfliktus megoldásának modellje itt az adósság elengedése.
Legalábbis ami az akkori irodalmi formát illeti, az elengedés évének a Leviták könyvében közölt meghatározásai ugyanerre a korra vonatkoznak. A fogság idejében papi körökben utat tört magának a felismerés, hogy szükség van valamilyen ellenstratégiára az elnyomorodás ellen, olyannyira, hogy ezt felvették a jobelév törvénytételei közé. Az elengedés évét, amit jobelévnek is neveznek16, minden 50. évben (7x7, meg 1 év) kell kikiáltani. Az elengedés évének célját így fogalmazzák meg: „mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza családjához" (Lev 25,10). Itt tehát az eredeti birtokhelyzet visszaállításáról. valamint az adósrabszolgaságból történõ felszabadításról van szó. Ennek teológiai elõtétele így hangzik: a föld JHWH tulajdona; minden egyén tulajdonképpen jövevény és eltartott Isten földjén (Lev 25,23).
A Lev 25,25-43 az elszegényedésnek különbözõ fokozatait mutatja be. Az elszegényedés minden formáját azonosan hangzó formulával vezeti be: „Ha testvéred szûkös helyzetbe jut" (25.35.39.vers). Az elsõ formát így jellemzi: valakinek valamit el kell adnia birtokából. Ebben az esetben a klánnak, vagy a nagycsaládnak szolidárisnak kell lennie, a rokonok kötelessége, hogy kiváltsák, amit a „testvér" eladott. Ha nincs olyan aki kiváltsa, akkor a visszavásárlás joga elõször az eladót illeti. A visszavásárlási ár ahhoz igazodik, hogy az eladott birtok mennyi ideig használható az elengedés évéig, és mennyi ideig használták idáig. Ha azonban a birtokos nem képes visszaváltani tulajdonát, a használat joga a vásárlóé a következõ jobelévig. Az elengedés évében aztán visszaszáll az eredeti tulajdonosra.
Az elszegényedés másik formája abban áll, hogy valaki teljesen vagyontalanná válik, s így az élete forog kockán (35.versskk): „Ha veled élõ testvéred nyomorba jut és nincs biztosítva a megélhetése nálad, akkor segítsd úgy, mint az idegent és a vendéget, s maradjon veled. Ne vond meg tõle a munkát, ne végy tõle kamatot, hanem féld Istenedet, hogy testvéred eléldegélhessen melletted. Ne kölcsönözz neki pénzt azért, hogy hasznot húzz belõle, sem pedig ételt, hogy kamatostul kapd vissza. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek, aki kihoztalak benneteket Egyiptomból, hogy nektek adjam Kánaán földjét, és Istenetek legyek."
A kamat tiltása itt két fogalommal függ össze, amelyek az indoklás tekintetében alapvetõ jelentõségûek: az élet fogalmával, és „Isten exodusz-tette" fogalmával. Ismét egy elszegényedési folyamat leírására kerül sor. Ha egy testvér szükséget szenved, és nem tud megmaradni egy tehetõsebb paraszt mellett, akkor ennek úgy kell bánnia vele - s itt említésre kerülnek a gazdagabbak, a birtokos szomszédok vagy hozzátartozók -, hogy élni, helyesebben kifejezve túlélni tudjon. Ugyanez vonatkozik az idegenre, ger-re, és a vendégre, a mosab-ra. Miképp kell ezt „tartani", azt a 36. vers mondja meg pontosan. Nem szabad tõle kamatot (nesek), sem ráadást (tarbit) venni, inkább az Istent kell félni, hogy a testvér a birtokos mellett élhessen. A túlélésrõl van szó, talán egyfajta méltóságban, a létminimumot maghaladó szinten élésrõl is van szó, talán ezt jelzi a kapcsolat az idegennel, a vendéggel. A 37. vers konkrétumot is mond. Ha pénzt/ezüstöt ad az elszegényedettnek, ne számítson fel kamatot, ha élelmiszert ad, ne számítson felárat, vagyis a vers a kamatot a pénzkölcsönre, a felárat a természetbeni cikkekre vonatkoztatja. Azaz a kamat és felár tiltása azt szolgálja, hogy ne fokozódjék az elszegényedés. Csak azt szabad visszakövetelni, ami azonos a kölcsön mértékével. Ezt Isten exodusz-tettével indokolják. Ennek értelme: az emberek egymásközötti szociális, segítõ viselkedését azzal indokolják, hogy Isten is segítõ módon bánik népével (õskép-képmás).
Végül az elszegényedés harmadik formája, ha valakit adósrabszolgának adnak el (39-43. vers). Itt azt kívánják meg a jómódútól, hogy napszámosként, illetve zsellérként kezelje azt, aki rabszolgaként adja el magát neki, és tegye szabaddá az elengedés évében. Persze ez azt jelenti, hogy munkájáért bért kell fizetni neki, és nem szabad verni. Családja és maga vissza kell kapja szabadságát az elengedés évében. Az elengedés évének modellje ílymódon kétszeres ellenstratégiát jelent az elszegényedéssel szemben. 50 év után vissza kell állniok a régi birtokviszonyoknak, és végét kell szakítani az adósrabszolgaságnak. Hogy az elengedés évének rendelkezései között a kamat általános tiltása az elszegényedés eseténél szerepel, sõt annak középpontjában foglal helyet, jól mutatja, hogy ezt az elengedés évéhez hasonlóan az elszegényedési folyamat elleni eszköznek tekintették, és annak is kell tekinteni.
A kamat tiltása a jogi rendelkezésekben, mint az elszegényedés ellenstratégiája
Ezzel megalapozható a tétel, hogy a zsidó-izraelita társadalomban a kamat bibliai tiltását az elszegényedési folyamatok ellenstratégiájának gondolták. Ezt igazolja a régebbi jogi gyûjtemények anyaga is, mindenekelõtt a Szövetség könyve (Kiv 20,22-23.33). A Szövetség könyve, amelynek keltezése vitatott, jelenti az elsõ kísérletet arra, hogy törvényes rendelkezésekkel gyakoroljanak befolyást az elszegényedési folyamatokra. Ezek legfontosabbjainak egyike a kamat tiltása.
Kiv 22,24: „Ha a népembõl való szegénynek, aki közötted él, pénzt kölcsönzöl, ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára. Ne követelj tõle kamatot."17
Gondosan figyelni kell: itt párhuzamos fogalmakként jelenik meg a kamatszedés és az uzsora. Akit a szöveg megszólít, az a vagyonos, teljes jogú polgár. Szemben áll vele a „melletted lévõ" szegény. Ettõl a szegénytõl semmilyen kamatot nem szabad megkívánni. Csak annyit szabad visszakövetelni, amennyi a kölcsön összege volt. Ebbõl világos, hogy a Szövetség könyvében rögzített jog élesen látja, hogy a kamatszedés az egyik oka az elszegényedés folyamatának. A kamat tiltásának segítségével védõfunkciót akarnak kiépíteni. Az adósnak csak a tõkét, illetve a természetbeni juttatásokat kell visszaadnia, annyit, amennyit kapott; de a hitelezõnek többletértéket nem kell biztosítania.
A kamat tiltását felveszik a Másodtörvény elõírásai közé. Itt azonban jelentkezik egy korlátozás, amely lehet, hogy a papi és másodtörvényi szándékok következménye. A kamat tiltását érvényesnek tekintik saját népük vonatkozásában, feloldják azonban a nemzsidókkal szemben: „Testvérednek ne adj kamatra sem pénzt, sem élelmet, sem egyebet, amit kamatra szoktak kölcsönözni. Az idegentõl kérhetsz kamatot, de testvéredtõl ne fogadj el kamatot, s az Úr, a te Istened megáldja kezed minden munkáját azon a földön, amelyre bevonulsz, hogy birtokodba vedd." (MTörv 23,20-21).
Ebben a Másodtörvény teológiája fokozottan nemzeti-vallási jellegzetessége tükrözõdik. Itt nem kell feltétlenül a Lev 25 és MTörv23 idõbeli egymásutániságából kiindulni; lehet, hogy különbözõ csoportok különbözõ koncepcióiról van szó.
A kamat tiltása egyéb társadalmi törvények sorához tartozik, melyek közül meg kell említeni még egy teológiailag különleges jelentõségût:
„Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki. Ez az egyetlen takarója, amelybe burkolja testét. Különben mi alatt hálna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok." (Kiv 22,25.26).
JHWH itt a szegények iránti szolidaritását fejezi ki a jog nyelvén. Mint a próféták szövegeiben, Õ õrzi a társadalmi igazságosságot, és az emberiességet a szegények iránt. Amennyiben tehát kudarcot vallanak a szolidaritás társadalmi és emberek közötti formái, úgy a szegény bizonyos lehet, hogy Isten meghallja az õt ért társadalmi igazságtalanságot.
A zálogbavétel kapcsán a hatalmi visszaélés terén szerzett tapasztalatok alapján, a Másodtörvény azt is szabályozza, mi legyen az eljárás, ha a tartozás kiegyenlítése során zálogbavételre kerül sor: a hitelezõ nem léphet be a kölcsönt felvevõ házába, és ha szegény az adós, a zálogot éjszakára nem tarthatja meg:
„Ha kölcsönt adsz embertársadnak, ne lépd át küszöbét, hogy zálogot végy tõle. Állj meg kint, s akinek kölcsönt adsz, az hozza ki neked a zálogot. Ha szegény, ne térj nyugovóra zálogával. Napnyugtakor vidd neki vissza a zálogot, hogy köntösében fekhessen le és áldjon téged. Ez igaz tettnek számít majd az Úr, a te Istened színe elõtt!" (MTörv 24,10-13).
Természetesen szóba kerülnek itt zálogként a mindennapi élet tárgyai: kabátok, takarók, ruhadarabok, kézimalmok, szerszámok, stb... Sõt, a Másodtörvény azt is megköveteli, hogy az itt smitta elnevezésû18, 7. évben keletkezett adósságokat ne hajtsák be. Hogy ezt szintén az elszegényedés elleni eszköznek tekintették, az a 4. versbõl látható. S hogy ez ugyanakkor nehezen érvényesíthetõ parancs volt, azt a következõ versek mutatják. Következik ez abból a háttérjelenségbõl, hogy a 7. év közeledtével a vagyonosok vonakodtak pénzt vagy élelmiszert kölcsönözni, mivel féltek, hogy azt le kell írniuk. Épp ezért társadalmi kötelezettségük és felelõsségük fokozott volt. Arra hívták fel õket, hogy „ne keményítsd meg szívedet", valamint „Ügyelj, nehogy gonosz gondolat támadjon szívedben, hogy közelít a hetedik esztendõ", és ezért megtagadják tõle a kölcsönt. Épp ellenkezõleg, legyenek jó szívvel adakozók, ezért kapják meg JHWH áldását (MTörv 15,7.9.10).
Hogy a kamat tiltása nem állt vitán felül, azt a népi bölcsesség is mutatja: „Aki kamattal és uzsorával gyarapítja vagyonát, olyannak gyûjt, aki megkönyörül a szegényen." (Péld 28,8). A látásmód a vagyonosé, a kamatszedés nyereségét itt olyan vagyongyarapításnak tekintik, amely a szegények javára válik, mert a nyereségbõl valamennyit le lehet adni nekik. Más szóval a vagyonosok azzal igazolják birtoklásukat, hogy így érvelnek: értéktöbbletünk végülis a szegények javára válik. Jószerivel ez a bibliai magja az úgynevezett szociális piacgazdaság ideológiájának. Ennek gyökere tehát a vagyonos polgári rétegek „bölcsessége", amely az önzés és a felelõsség keverékébõl táplálkozik, és nem a papi és másodtörvényi körök teológiailag megalapozott felelõsségetikájából. Ez a „fenti", a vagyonos ember nézõpontja, és nem a „lenti", az érintett emberé.
***
A Szerzõ teológiai doktor, és plébánosként mûködik.
Lelõhely: M.Crüsemann und W.Schrotthoff (Hrsg.), Schuld und Schulden. Biblische Traditionen in Gegenwärtigen Konflikten, (Adósság és adóslét. Bibliai hagyományok a jelenkori konfliktusokban.), Kaiser Tb., München, 1992. 17-33.o.
Forrás: Publik-Forum Materialmappe 3.Izrael történetében mindig voltak idõszakok és periódusok, amelyek során kül- vagy belpolitikai okok következtében a társadalmi konfliktusok kiélezõdtek. Ezek a konfliktusok a bibliai hagyományban gyakran közvetlenül tükrözõdnek. Például a zsidó robotmunkások egyiptomi tartózkodásában (Ex 1), vagy az ország Salamon halála utáni kettéválásának elbeszélésében (1Kir 12). A konfliktusok néha azonban csak közvetve tükrözõdnek: pl. a jogi szövegekben és prófétai ítéletekben.
A társadalmi konfliktusok sokfélék, okaik és lezajlásuk különbözõek. Ugyanabban az idõszakban robbanékonyságuk is eltérõ aszerint, hogy milyen társadalmi csoportokat érint, és milyen sajátos, csak a konfliktus által létrehozott csoportosulásokat hoz létre. Így pl. a robot szigorodása sokkal közvetlenebbül érinti a robotmunkásokat, mint az ugyanabban az idõben élõ parasztokat, akik saját birtokukon gazdálkodhatnak. Ezzel szemben az az adófizetés, amit a zsidó király hûbéres urának, pl. az asszír, vagy babiloni nagykirálynak kell fizetnie, közvetlenebbül érinti a parasztokat, mint egyéb társadalmi csoportokat, pl. az utazó kereskedõket. Tehát mindig pontosan kell különböztetni, amikor az ember társadalmi konfliktusokat vagy folyamatokat akar megítélni. A nehézséget még csak fokozza, hogy rendkívül kevés forrással rendelkezünk Izrael és Júda államok azon 500 éves történelmérõl, amely Dávid és a fogság ideje között telt el. Ezek közül a legfontosabb maga a zsidó Biblia, persze azzal a nehézséggel együtt, hogy a szövegek legtöbbjét nem tudjuk pontosan datálni, illetve az idõbeli elhelyezés körül zajló vita nagy idõsávot ölel fel, s így csak hozzávetõleges képet alkothatunk róla.
A zsidó Biblia által áthagyományozott társadalmi konfliktusok sokaságából kiemelkednek bizonyos egészen különleges elszegényedési folyamatok, tehát a növekvõ eladósodás kialakulása, és az adósrabszolgaság különösen markáns válságjelenségei. Az elszegényedés, és kezelésének stratégiáját kívánjuk elõször áttekinteni, mert ezek meghatározzák Izrael történetének a Biblia által kialakított képét. Ez a kép a jelenleg rendelkezésünkre álló irodalmi alakjában a fogság idejének terméke. Azt jelenti ez, hogy a képet leíró szövegeket az 547 és 520 (vagy még késõbbi idõpontok) közötti csoportok és körök hozták mai alakjukra. De azt nem jelenti ez semmiképp, hogy a szövegek csak a fogság viszonyait tükrözik; lehetséges, hogy azokban sokkal régibb idõszakok ismeretanyaga maradt fenn. Mivel a Pentateuchusz (Ter - MTörv), és az elsõ prófétai könyvek (Józsue - 2Királyok) a társadalmi konfliktusokat legtöbbször fõleg strukturális formájukban ábrázolják, reflektált kép alakjában tükrözik a társadalmi folyamatokat.
Az elnyomorodás elsõ említését a Teremtés könyvében az õsatyák elbeszélésében találjuk a kánaáni éhínséggel összefüggésben: „Amikor éhínség tört ki a vidéken, Ábrahám lement Egyiptomba és ott lakott, mint jövevény, mert az éhínség súlyosan ránehezedett a vidékre" (Ter 12,10). A szöveg feltételezi, hogy Egyiptomban bõven van élelem; annyi, amennyit az egyiptomiak nem is tudnak felhasználni. Az élelmiszert azonban nyilván a kereskedõk nem, vagy nem elegendõ mértékben, vagy nem megfizethetõ áron szállítják Kánaánba, így azt csak Egyiptomban lehet beszerezni. Azt jelenti ez, hogy akinek élelmiszerre van szüksége, annak végig kell menetelnie a Sínain Egyiptomba, vagyis egy idõre el kell hagyja otthonát, birtokát, legelõit, és vállalnia kell menet közben a védtelenséget. Ezen kívül árúra is szükségük van, amit gabonára cserélhetnek.
A Ter 26,1-11 párhuzamos hagyománya, amely Izsák vándorlását meséli el Rebekával Gerár filiszteus királyához, szintén éhínséget említ a vándorlás okaként. Mindkét elbeszélésben az õsatyáknak idegenként kell élniük a vidéken, ahova az éhínség ûzi õket. A feleségeket mindkét esetben különleges veszélyeztetés éri: az, hogy az ország ura birtokba veszi õket, mert ehhez megvan a hatalmuk. Az elbeszélések nem közölnek részleteket az árucserérõl. Világos azonban, hogy az éhség elõl menekülõk az élelmiszer megszerzéséhez rendelkeznek a szükséges csereárúval. Ebbõl következik, hogy ha elfogynak a csereeszközök, annak nyomor a vége. A tartós éhínséget csak olyan családtörzsek bírják ki, amelyek elegendõ mennyiségû csereszközzel rendelkeznek.
Hogy az éhségtõl ûzött kánaáni gabonakereskedõk mennyire függtek a gabonakészletek fölött rendelkezõ (egyiptomi) hivatalnokoktól, azt hatásosan tárja elénk József elbeszélése (Ter 37-50, kül. 42,17; 44,9). Az elbeszélés politikai-gazdasági hátterét az élelmiszerellátás állami rendszere képezi, amely a gabonatöbbletek raktározásán és célzott eladásán alapult (Ter 41,48). A rendszer úgy mûködött, hogy felvásárolták a gabonafölöslegeket, megfelelõen kialakított tárolóhelyeken raktározták, és szükség esetén ellenõrzés mellett adták el azt fõleg rossz termés esetén (Ter 41,56). Sõt úgy tûnik, hogy József elbeszélése már feltételezi a pénzgazdálkodást, mivel József testvérei kaesaep-pel, (kesef-fel, a ford.), azaz ezüstdarabokkal fizettek1. Ez igazolja a tényt, hogy az éhezõk közül csak azok juthattak gabonához, akik rendelkeztek a megfelelõ anyagi eszközökkel. A különleges veszélyeztetettség abban jelentkezett, hogy a hivatalosan alkalmazott intézõk és eladók nagy büntetõhatalommal rendelkeztek, amit ellenõrizetlenül alkalmazhattak: valós vagy kitalált államrendellenes cselekményekért a rabszolgaságba taszítás büntetése fenyegetett. Ezért mondja József: „Csak az az ember legyen a szolgám, akinél a poharat megtalálták; ti azonban békében hazamehettek atyátokhoz." (Ter 44,17) És Rúben, aki (az intrika által bûnössé lett) legfiatalabb Benjámin felõl kezeskedik, ezt mondja: „...azért a te szolgád szeretne itt maradni a fiú helyett, mint uramnak szolgája..." (Ter 44,33). Ez azt jelenti, hogy az úr igazságtalan vádja esetén is (József titokban rejttette ezüst kelyhét Benjámin gabonás zsákjába, és vádolta õt lopással) fenyegetett a rabszolgaság büntetése. Bizonyos értelemben ez volt a fenyegetettség legutolsó és legrosszabb foka, amit a gyenge termés, a szárazság és az ebbõl eredõ éhínség tényleges veszélyeztetése kiválthatott. Az elnyomorodás itt a természeti bajok (rossz termés, éhínség, szárazság) - ezeket igyekeztek enyhíteni az élelmiszerrel jól ellátott területekre irányuló vándormozgalmakkal - és a tényleges hatalommal rendelkezõkkel szembeni védtelenség keverékeként állt elõ.
A Ter 47,13-21 az elnyomorodás folyamatát „belpolitikai" szempontból, azaz tekintettel a saját népességre, ábrázolja szemléletesen. A szemlélet persze „felûrõl" jövõ, hiszen amit elmond, azt József hírnevének öregbítése érdekében teszi, de amennyiben figyelembe vesszük ezt az „ideologikus" álláspontot, a szöveg teljes mértékben a társadalmi elnyomorodás leírásaként is olvasható. Elõször az állami intézõk ezüstért gabonát adnak el2; az embereknek elfogy a pénzük, noha tovább éheznek és szükségük van gabonára, arra kényszerülnek, hogy cserébe a gabonáért következõként állatállományukat adják oda3 - ilyen sorrendben sorolják fel a lovakat, birkákat, marhákat, szamarakat. Az elszegényedés harmadik fokozata aztán a földtulajdon eladása, a kaszálók és szántóföldek, majd az emberi munkaerõ árúba bocsátása a fáraó számára szolgaként, rabszolgaként, jobbágyként4. Ebben a fokozatban az emberek vagyontalanokká lesznek, és az új nagybirtokosok teljes kiszolgáltatottjaivá válnak. Eljutottak az elnyomorodás legalsó fokára. A szöveg sajnos semmit sem mond arról, hogy a gabona ára az inflációs fejlõdés következtében milyen döntõ szerepet játszik az elnyomorodásban - és ezzel párhuzamosan a tartalékokkal rendelkezõk profitjának növelésében. Noha a folyamatot azért mesélik el, hogy hangsúlyozzák József nagyságát és lojalitását a fáraóhoz, mégis ebben megragadhatóvá válik az ókori társadalomra jellemzõ elnyomorodási folyamat, amelynek kiindulópontja az ember által alig befolyásolható természeti jelenség, (szárazság, rossz termés), de azt társadalmilag vezérelt mechanizmusok (az alapélelmiszerek monopolizálása) szabályozzák. Következésképp a szövegek datálásának kérdése másodrangúvá válik: ezek olyan folyamatot ábrázolnak, amely hosszú idõn keresztül megfigyelhetõ a közel-keleti társadalmakban.
Az izraeliták egyiptomi robotmunkájának és a Kivonulásnak (Kiv 1-12) hagyományában egy jól kiformált társadalmi szükséghelyzet leírását találhatjuk meg: valamely kisebbséget bekapcsolnak a robotmunkába, s így kényszerítik õket, hogy a fõúr számára munkát végezzenek. A robot enyhítésére vonatkozó követeléseket kényszerítésekkel és a robot növelésével válaszolják meg (Kiv 5)5. Az elbeszélés különlegességét az adja, hogy a robotmunkát olyan fogalmakkal ábrázolja, mint amilyeneket a Leviták könyve használ az adósrabszolgaság jellemzésére, tehát mondhatjuk, hogy a Kiv 1-12 elbeszélõje a zsidók egyiptomi helyzetét az adósrabszolgasághoz hasonlónak látta, illetve ilyenként akarja értelmezni. Ez a hagyomány egy állami munkaerõgazdálkodási szervezet képét mutatja annak társadalmi problémáival és kihatásaival együtt, melynek gyökerei az uralkodó réteg profitját szolgáló hatalmi politika által kikényszerített belpolitikai elnyomásban találhatók. A szemlélet a kisebbségre gyakorolt társadalmi kihatásokra irányul. Az elbeszélõ úgy érzi, hogy a kisebbséghez kötõdik: ennyiben szemlélete azonos az érintettekével. A konfliktus megoldása a különválás: a robotot végzõ kisebbség elhagyja az uralmi területet, hogy másutt telepedjék le. Sor kerül a kivonulásra Egyiptomból, az exoduszra, és végig vándorolnak a Sinai félsziget pusztáján Kánaán országába. Ezt a modellt tehát az elnyomás fokozása és a társadalmi lesüllyedés ellen irányuló stratégiának, szeparációs (leválási) modellnek nevezhetjük.
Elszegényedési folyamatokról adnak hírt aztán a bírák korának hagyományai. Itt a forrás Debora éneke (Bir 5). A 6-8 versekben olvassuk: „Samgárnak, Anát fiának napjaiban, Jáel napjaiban néptelenekké váltak az utak (vagy: nem voltak többé utak; megszûntek a karavánok). Akik útra keltek, ösvényekre tértek. Megszûnt a bõkezûség, vendégbarátság, ezek nem voltak többé Izraelben, míg én föl nem keltem, Debora, egy anya Izraelben. Isten új férfiakat választ. Eltûnt az árpakenyér, pajzsokat nem lehetett látni, lándzsája sem volt negyvenezernek Izraelben."6
Ebben a dalban izraelita parasztok elnyomásának képét találjuk, egy kánaáni városállam (Hazor) környezetében: az utcák és országutak bizonytalanokká váltak. Az utazóknak és kereskedõknek kerülõket kellett igénybevenniük. Hasonlót akar mondani a 6 vers elsõ fele is: az utak használhatatlanokká lettek. Úgy tûnik, a kereskedelem számára életfontosságú utcák és országutak a zsidók számára ellehetetlenültek. Hogy miért, az nyitva marad. Találgatni lehet, hogy rablótámadásokra, lefoglalásokra, zsarolásokra, vagy más erõszakoskodásokra kell gondolnunk. Az utak biztonsága elõfeltétele az áruszállításnak és kereskedelemnek, sõt nem utolsó sorban a hírtovábbításnak. Ha mindez megbénul, annak gazdasági bajok, s ezzel éhség és betegség a következményei.
A 7. versben arról szól a panasz, hogy a zsidó társadalom egyik alapvetõ erkölcsi szokása és normája vált mûködésképtelenné: a vendégszeretet és a gyakorlati szolidaritás. Az ok árnyékban marad, lehetne arra gondolni, hogy túl nagy lett a szegénység, vagy megbénult az utazás. Az 5. vers 2. részében felsejlik az éhség . „Eltûnt az árpakenyér." Sejthetõ, hogy a vers elsõ fele eredetileg hasonlóról tudósított. A szöveg végsõ fokon a zsidók katonai legyõzöttségére utal.
Ezekben a versekben kirajzolódik az a mérhetetlen társadalmi feszültség egyfelõl a kánaáni városállam fölényben lévõ katonai technológiája, (uralma a kereskedelemben: ellenõrzése alatt tartotta az országutakat és kereskedelmi útvonalakat), másfelõl a nyitott, megerõsítetlen majorságokban letelepült védtelen zsidó parasztok között.
Ha azt kérdezzük, miképp oldották meg tartósan ezt a konfliktust, a válasz: erõszakkal. Ennek a társadalmi konfliktusnak a megoldása fegyveres erõszak alkalmazásával, katonai eszközökkel történt. A zsidó parasztok rövidtávú szövetségre lépnek, és megszervezik a fegyveres felkelést. Ez sikerrel jár, mivel Sisera, az ellenséges csapatok parancsnoka, Hazor kánaáni városállam haderejének vezénylõ hadvezére halálát leli egy asszony, Jael keze által (26 vers, vö. 4,21). Ennek következtében ez a konfliktus a lázadók számára kedvezõ véget ér. A hagyomány hallgat arról, hogy hogyan fejlõdött tovább ez a társadalmi konfliktus, hogy ennek következtében jobb életfeltételekhez jutottak-e a zsidó parasztok csoportjai. Annyit rögzít csupán, hogy a fegyveres ellenállás, mint az elszegényedés elleni tiltakozásnak egy formája, sikeres volt. A konfliktusmegoldásnak ezt a formáját lázadási modellnek nevezhetjük.
Az elszegényedés, illetve az eladósodás problémája megoldásának további modelljét találhatjuk a királyság korának elején. 1Sám 22,1-2-ben a következõket olvassuk: „Dávid továbbment, és Adullam barlangjába menekült. Ennek hírét vették testvérei és egész családja, lementek és csatlakoztak hozzá. És azok is mind köré gyûltek, akik szorongatott helyzetben voltak7, akik eladósodtak, vagy akik elégedetlenkedtek, és õ a vezérük lett. Mintegy 400 ember tartott vele."
Ebbõl a szövegbõl egy eladósodási szituáció válik világossá. Talán elszegényedett hivatalnokok vagy eladósodott városlakók gyûltek Dávid, a késõbbi király köré, aki akkoriban nem volt más, mint mindenre elszánt kalandorok bandájának vezetõje. Embereknek ez a csoportja a maga egyéni (és persze ugyanakkor objektív) kétségbeesett problémájának megoldását abban látja, hogy bandákat alakítva rablóhadjáratokra vonul, és a szerzett zsákmányból él meg. Hogyan néztek ki ezek a rablóhadjáratok, azt elmondja az 1Sám 27,8-11. A megtámadottak teljes kiirtása, minden jószág elhurcolása, beleértve a tárgyi értékeket, állatokat, évi termést. Dávid, mint vezér, a zsákmány jelentõs részét kapta, amit arra használt fel, hogy a Hebronban és körülötte élõ júdeaiakat ajándékokkal a maga oldalára térítse, és hogy ezzel megvesse késõbbi uralmának alapját. Ezt a magam részérõl az elszegényedési folyamatok bûnügyi megoldásának nevezem, ami máig terjedõen szinte minden társadalomban nem csekély szerepet játszik. Ha ezt az eljárást értékeljük, látható, hogy társadalmilag a legigazságtalanabb. Ugyanis kizárólag erõszakon alapszik. És az erõszakot alkalmazó csoport csak magának gyûjt vagyont és birtokot, anélkül, hogy a legcsekélyebb részt vállalná a megtermeléséért végzett munkából. Ez meg nem szolgált javak puszta elrablása.
A Juda/Izrael királyságának korából származó hagyományok rengeteg szociális konfliktust mutatnak be. Itt elsõként kell megemlíteni annak a robotmunka rendszernek a kiépülését Dávid és Salamon alatt, amelynek kizsákmányoló jellege egyrészt a zsidók egyiptomi nyomorának elbeszélésében tükrözõdik. Másrészt megmutatkozik abban, hogy Salamon halála után a tíz északi törzs, amelynek férfiait különösen sújtotta a robotmunka terhe, és hogy e törzsek tagjainak kellett a királyi udvar ellátásának gondját viselnie, egy felkelés révén ebbõl az uralomból kiváltak, önállósították magukat, és megalakították saját államukat (1Kir 12). Itt megint a szeparációs modellre bukkanunk a konfliktusok megoldása terén. Persze ez most nem emigráció segítségével mûködik, amint azt a kivonulási hagyományban láttuk, hanem kisebb területeknek a nagybirodalomról történõ leválása révén, az eddigivel szemben álló önálló állami szervezet létrehozása által. A nagy állam felbomlasztásától, és a saját állam megalapításától a gazdaságilag leghátrányosabb helyzetûek és legelnyomottabbak azt remélik, hogy gazdasági helyzetük és társadalmi állásuk érezhetõen javulni fog.8
De a különválás révén létrejött Izrael államban is élesednek a szociális feszültségek. A 9. század idejébõl áthagyományozott Elija-Elischa (Illés-Éliás-Elizeus) szövegek közvetett információkat szolgáltatnak az északi birodalom szociális problémáiról. Az országban mindenekelõtt az illéstanítvány Elizeusnak volt fõ tevékenységi területe a szegények gondozása. „A prófétatanítványok (akiket Elizeus maga köré gyûjtött) asszonyai közül az egyik hangosan megszólította Elizeust ezekkel a szavakkal: Férjem, a te szolgád meghalt. Tudod, hogy szolgád az Úr (JHWH) tisztelõje volt, s most jön a hitelezõ, hogy elvigye a két fiamat rabszolgának."9 Elizeus csodát tesz. Megszaporítja az özvegy olaját, aki az eladott olaj árából kiválthatja fiait (2Kir 4,7) Itt ragadhatjuk meg elsõ alkalommal az adósrabszolgaság problémáját. Az adósrabszolgasághoz vezetõ elszegényedés oka a családapa halála. Így a családban hiányzik az ütõképes munkaerõ, amely biztosíthatná annak fennmaradását. Mivel semmiféle szociális biztosíték sem létezik halál esetére, a hitelezõ ahhoz az egyetlen dologhoz ragaszkodik, amije még van a családnak: a gyerekek munkaerejéhez. A hitelezõ adósrabszolgaként viszi el a gyerekeket követelése fejében.
A 8. századi királyok korában a lakosság nagy részének (túlnyomórészt a mezõgazdaságból élõknek) anyagi terhei a szociális feszültségek és konfliktusok kiélezõdéséhez vezettek. Ennek okai sokfélék, a sok háború következményeitõl az Asszír nagyhatalomnak fizetendõ adóig terjednek. E kor szociális konfliktusainak forrásai a 8. század prófétai irodalmában találhatók, noha a végleges megfogalmazás késõbbi korból származik. A szociális problémákat mégis közvetett úton jól nyomon lehet követni. Itt mint korábban is, alapvetõ jelentõségûek H.W. Wolff megállapításai a II. Jeroboám alatt kifejlõdött úgynevezett korai kapitalizmussal kapcsolatban, amit Ámosz próféta élesen kritizált.10 A prófétai kritika számos értékes információt szolgáltat, amelyek lehetõvé teszik a szociális folyamatok utólagos megrajzolását: „Jeroboám kezdeti idejének háborús sikerei után lépett fel az a gazdasági fellendülés, amit elõrejelez sok Ámosz szöveg. A kereskedés mindenütt felélénkül (8,5a), a forgalom nemzetközivé válik (3,9). Csalás növeli a nyereségeket (8,5b). Virágzik az építõ tevékenység (3,15). Több és szilárdabb ház épül Izraelben, mint korábban bármikor (3,15b; 5,11; 6,8), belsõ berendezésük pompás (3.10.12b.15b; 6.4a). A szõlõmûvelést és állattenyésztést magas igények elvárásai szerint mûvelik (5,11b; 6,4b), mivel mámoros ünnepségek élvezetigényét akarják kielégíteni (4,1; 6,4.6). Új zene alakul ki (6,5). Terjed az erkölcstelenség (2,7b). A kultusz részt vesz a gazdasági virágzásban; növekszik az áldozati adományok értéke (4,4f; 5,21f); az ünnepnapok felvonulásait ringatózó énekkel és hangszeres zenével kísérik (5,23). E fejlõdésnek másik oldala a szociális összeroppanás. A gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lesznek. Az óizraeli földjogot a kánaáni gyakorlat túlszárnyalja. Az adósrabszolgaság súlyos formákat ölt (2,6; 8,6). A társadalom gyengébbjeit kizsákmányolják (2,7a; 4,1; 8,4). Jogaikat a tanúk megfélemlítésével és a bírók megvesztegetésével elrabolják tõlük (2,7ab; 5,10.12)."11
A megoldás, amit a próféta lát, a magatartás megváltoztatása. Vádjaival és vészjelzéseivel változást akar elérni a kizsákmányolási mechanizmusokban azzal, hogy rámutat a felsõbb réteg felelõsségére, és megvádolja õket. Eközben Istent a szegények oldalán látja: Õ az a végsõ menedék, aki szolidáris módon fellép az elnyomottak mellett. A próféta, miközben Istent a szegények segítségére hívja, összetöri a nyilvános vallás legitimációs mechanizmusait, amelyekkel Istent a status quo fenntartásának eszközévé teszik. Ennyiben a társadalom és a kultusz kritikája kéz a kézben járnak: ugyanazon folyamat két oldalát alkotják. A szociális konfliktusok megoldási modellje itt az, hogy annak okozóját etikai-vallási szempontból felelõssé teszik.
Az eladósodás problémája
A déli birodalom babiloniak által történt lerombolása utáni korra, és magára a fogság idejére kiváló forrásmû Nehémiás könyve, fõleg annak 5. fejezete.
„A nép és az asszonyok hangos panaszra fakadtak zsidó testvéreik ellen. Némelyek ezt mondták: `Zálogba kell adnunk fiainkat és lányainkat, hogy gabonát szerezhessünk, ehessünk és életben maradjunk.` Mások így szóltak: `Mezeinket, szõlõinket, házainkat kell elzálogosítani, hogy gabonához jussunk az éhinség idején`. Voltak, akik így beszéltek: `Kölcsönt kell vennünk földjeinkre és szõleinkre, hogy megfizethessük a királynak az adót. Pedig mi is ugyanolyan húsból valók vagyunk, mint testvéreink, s gyermekeink is olyanok, mint az õ gyermekeik. El kell adnunk fiainkat és lányainkat rabszolgának. Lányaink közül némelyeket már eladtunk! Nem tehetünk ellene semmit, hiszen földjeink és szõleink már másoké lettek."
Itt rendkívüli pontossággal ismerhetõ fel az adósrabszolgasághoz vezetõ út. Az országban uralkodó éhínség oda vezet, hogy az emberek gabona vásárlásra kényszerülnek. Az eladók a fizetséget földben kérik: szántóban, szõlõben, házban. Ha a vásárlóknak nincs semmijük, saját gyermekeiket adják el adósrabszolgaként a gabonakereskedõnek.12 Ebben a helyzetben az eladósodás megakadályozhatatlan folyamat, s azzal jár, hogy az adósság növekszik.13 Mert azt a gabonát, amit megvásárolnak - mint Ámosztól tudjuk, ínséges idõkben inflációs árakon - elfogyasztják. Hogy vetõmagot vásárolhassanak, újra el kell adósodniuk. És aratáskor a hitelezõ követeli a részét, ami feltehetõleg abban a mértékben növekszik, ahogy a hitelezõ lelkiismeretlensége ki tudta használni a szükséghelyzetet. Gyenge aratás esetén ez kényszerítõ módon arra vezet, hogy a kisparaszt ismételten kölcsönre vesz vetõmagot. A kollektív ínség és a vagyoni kiváltságok azt eredményezik, hogy egy kis csoport sokak ínségének árán gazdagodik. Az eladósodás másik oka a királynak fizetendõ adó. Ez nyilvánvalóan olyan magas, hogy sok földbirtokos jelzálogot kényszerül felvenni az adó megfizetéséhez. Itt ragadható meg, hogy a perzsa adórendszer is egyik tényezõje volt az elnyomorodásnak.
Nehémiás könyve összességében Nehémiás nagy legitimációs irata a szociális reformok végrehajtása tárgyában. Õ, a perzsa helytartó, mélyreható társadalmi reformokat vezet be, amelyek belenyúlnak az idáig privilegizáltak birtokviszonyaiba. Hogy emiatt legitimálja magát, hosszasan ábrázolja, mi mindent tett Jeruzsálem ujjáépítéséért - tizenkét fejezet tudósít a fal építésérõl, és csak utána mutatja be a mélyreható szociális reformokat. Csak a falépítéssel kapcsolatos rendszabályok révén kapja meg Nehémiás azt a tekintélyt, amely lehetõvé teszi, hogy döntõ társadalmi reformokat vezessen be. A jeruzsálemi falépítés révén válik a zsidók õszinte barátjává. És ez által elfogadott tekintéllyé. Nehémiás ezzel a tekintéllyel kívánja az uralkodó és birtokos réteg képviselõitõl, hogy engedjék el az adósságokat14: „Magam is, testvéreim és embereim is adtunk nekik pénzt és gabonát, s most elengedjük nekik ezt a tartozást. Adjátok nekik vissza késedelem nélkül földjüket, szõlõjüket, olajfásukat és házukat. Engedjétek el nekik, amivel pénzben, gabonában, borban és olajban tartoznak nektek, amit kölcsön adtatok nekik."15 Az a probléma ezzel a rendelkezéssel, hogy nem mond semmit a rabszolgák szabadon engedésérõl. Nehémiás megköveteli a pénzben, gabonában és más természeti javakban jelentkezõ tartozások elengedését, valamint a földek visszaadását (mint egy jóbelévben, vagy smitta-évben): de hogy ezzel össze van-e kötve a szabadon engedés is, azt a szöveg nyitva hagyja. A szociális konfliktus megoldásának modellje itt az adósság elengedése.
Legalábbis ami az akkori irodalmi formát illeti, az elengedés évének a Leviták könyvében közölt meghatározásai ugyanerre a korra vonatkoznak. A fogság idejében papi körökben utat tört magának a felismerés, hogy szükség van valamilyen ellenstratégiára az elnyomorodás ellen, olyannyira, hogy ezt felvették a jobelév törvénytételei közé. Az elengedés évét, amit jobelévnek is neveznek16, minden 50. évben (7x7, meg 1 év) kell kikiáltani. Az elengedés évének célját így fogalmazzák meg: „mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza családjához" (Lev 25,10). Itt tehát az eredeti birtokhelyzet visszaállításáról. valamint az adósrabszolgaságból történõ felszabadításról van szó. Ennek teológiai elõtétele így hangzik: a föld JHWH tulajdona; minden egyén tulajdonképpen jövevény és eltartott Isten földjén (Lev 25,23).
A Lev 25,25-43 az elszegényedésnek különbözõ fokozatait mutatja be. Az elszegényedés minden formáját azonosan hangzó formulával vezeti be: „Ha testvéred szûkös helyzetbe jut" (25.35.39.vers). Az elsõ formát így jellemzi: valakinek valamit el kell adnia birtokából. Ebben az esetben a klánnak, vagy a nagycsaládnak szolidárisnak kell lennie, a rokonok kötelessége, hogy kiváltsák, amit a „testvér" eladott. Ha nincs olyan aki kiváltsa, akkor a visszavásárlás joga elõször az eladót illeti. A visszavásárlási ár ahhoz igazodik, hogy az eladott birtok mennyi ideig használható az elengedés évéig, és mennyi ideig használták idáig. Ha azonban a birtokos nem képes visszaváltani tulajdonát, a használat joga a vásárlóé a következõ jobelévig. Az elengedés évében aztán visszaszáll az eredeti tulajdonosra.
Az elszegényedés másik formája abban áll, hogy valaki teljesen vagyontalanná válik, s így az élete forog kockán (35.versskk): „Ha veled élõ testvéred nyomorba jut és nincs biztosítva a megélhetése nálad, akkor segítsd úgy, mint az idegent és a vendéget, s maradjon veled. Ne vond meg tõle a munkát, ne végy tõle kamatot, hanem féld Istenedet, hogy testvéred eléldegélhessen melletted. Ne kölcsönözz neki pénzt azért, hogy hasznot húzz belõle, sem pedig ételt, hogy kamatostul kapd vissza. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek, aki kihoztalak benneteket Egyiptomból, hogy nektek adjam Kánaán földjét, és Istenetek legyek."
A kamat tiltása itt két fogalommal függ össze, amelyek az indoklás tekintetében alapvetõ jelentõségûek: az élet fogalmával, és „Isten exodusz-tette" fogalmával. Ismét egy elszegényedési folyamat leírására kerül sor. Ha egy testvér szükséget szenved, és nem tud megmaradni egy tehetõsebb paraszt mellett, akkor ennek úgy kell bánnia vele - s itt említésre kerülnek a gazdagabbak, a birtokos szomszédok vagy hozzátartozók -, hogy élni, helyesebben kifejezve túlélni tudjon. Ugyanez vonatkozik az idegenre, ger-re, és a vendégre, a mosab-ra. Miképp kell ezt „tartani", azt a 36. vers mondja meg pontosan. Nem szabad tõle kamatot (nesek), sem ráadást (tarbit) venni, inkább az Istent kell félni, hogy a testvér a birtokos mellett élhessen. A túlélésrõl van szó, talán egyfajta méltóságban, a létminimumot maghaladó szinten élésrõl is van szó, talán ezt jelzi a kapcsolat az idegennel, a vendéggel. A 37. vers konkrétumot is mond. Ha pénzt/ezüstöt ad az elszegényedettnek, ne számítson fel kamatot, ha élelmiszert ad, ne számítson felárat, vagyis a vers a kamatot a pénzkölcsönre, a felárat a természetbeni cikkekre vonatkoztatja. Azaz a kamat és felár tiltása azt szolgálja, hogy ne fokozódjék az elszegényedés. Csak azt szabad visszakövetelni, ami azonos a kölcsön mértékével. Ezt Isten exodusz-tettével indokolják. Ennek értelme: az emberek egymásközötti szociális, segítõ viselkedését azzal indokolják, hogy Isten is segítõ módon bánik népével (õskép-képmás).
Végül az elszegényedés harmadik formája, ha valakit adósrabszolgának adnak el (39-43. vers). Itt azt kívánják meg a jómódútól, hogy napszámosként, illetve zsellérként kezelje azt, aki rabszolgaként adja el magát neki, és tegye szabaddá az elengedés évében. Persze ez azt jelenti, hogy munkájáért bért kell fizetni neki, és nem szabad verni. Családja és maga vissza kell kapja szabadságát az elengedés évében. Az elengedés évének modellje ílymódon kétszeres ellenstratégiát jelent az elszegényedéssel szemben. 50 év után vissza kell állniok a régi birtokviszonyoknak, és végét kell szakítani az adósrabszolgaságnak. Hogy az elengedés évének rendelkezései között a kamat általános tiltása az elszegényedés eseténél szerepel, sõt annak középpontjában foglal helyet, jól mutatja, hogy ezt az elengedés évéhez hasonlóan az elszegényedési folyamat elleni eszköznek tekintették, és annak is kell tekinteni.
A kamat tiltása a jogi rendelkezésekben, mint az elszegényedés ellenstratégiája
Ezzel megalapozható a tétel, hogy a zsidó-izraelita társadalomban a kamat bibliai tiltását az elszegényedési folyamatok ellenstratégiájának gondolták. Ezt igazolja a régebbi jogi gyûjtemények anyaga is, mindenekelõtt a Szövetség könyve (Kiv 20,22-23.33). A Szövetség könyve, amelynek keltezése vitatott, jelenti az elsõ kísérletet arra, hogy törvényes rendelkezésekkel gyakoroljanak befolyást az elszegényedési folyamatokra. Ezek legfontosabbjainak egyike a kamat tiltása.
Kiv 22,24: „Ha a népembõl való szegénynek, aki közötted él, pénzt kölcsönzöl, ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára. Ne követelj tõle kamatot."17
Gondosan figyelni kell: itt párhuzamos fogalmakként jelenik meg a kamatszedés és az uzsora. Akit a szöveg megszólít, az a vagyonos, teljes jogú polgár. Szemben áll vele a „melletted lévõ" szegény. Ettõl a szegénytõl semmilyen kamatot nem szabad megkívánni. Csak annyit szabad visszakövetelni, amennyi a kölcsön összege volt. Ebbõl világos, hogy a Szövetség könyvében rögzített jog élesen látja, hogy a kamatszedés az egyik oka az elszegényedés folyamatának. A kamat tiltásának segítségével védõfunkciót akarnak kiépíteni. Az adósnak csak a tõkét, illetve a természetbeni juttatásokat kell visszaadnia, annyit, amennyit kapott; de a hitelezõnek többletértéket nem kell biztosítania.
A kamat tiltását felveszik a Másodtörvény elõírásai közé. Itt azonban jelentkezik egy korlátozás, amely lehet, hogy a papi és másodtörvényi szándékok következménye. A kamat tiltását érvényesnek tekintik saját népük vonatkozásában, feloldják azonban a nemzsidókkal szemben: „Testvérednek ne adj kamatra sem pénzt, sem élelmet, sem egyebet, amit kamatra szoktak kölcsönözni. Az idegentõl kérhetsz kamatot, de testvéredtõl ne fogadj el kamatot, s az Úr, a te Istened megáldja kezed minden munkáját azon a földön, amelyre bevonulsz, hogy birtokodba vedd." (MTörv 23,20-21).
Ebben a Másodtörvény teológiája fokozottan nemzeti-vallási jellegzetessége tükrözõdik. Itt nem kell feltétlenül a Lev 25 és MTörv23 idõbeli egymásutániságából kiindulni; lehet, hogy különbözõ csoportok különbözõ koncepcióiról van szó.
A kamat tiltása egyéb társadalmi törvények sorához tartozik, melyek közül meg kell említeni még egy teológiailag különleges jelentõségût:
„Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki. Ez az egyetlen takarója, amelybe burkolja testét. Különben mi alatt hálna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok." (Kiv 22,25.26).
JHWH itt a szegények iránti szolidaritását fejezi ki a jog nyelvén. Mint a próféták szövegeiben, Õ õrzi a társadalmi igazságosságot, és az emberiességet a szegények iránt. Amennyiben tehát kudarcot vallanak a szolidaritás társadalmi és emberek közötti formái, úgy a szegény bizonyos lehet, hogy Isten meghallja az õt ért társadalmi igazságtalanságot.
A zálogbavétel kapcsán a hatalmi visszaélés terén szerzett tapasztalatok alapján, a Másodtörvény azt is szabályozza, mi legyen az eljárás, ha a tartozás kiegyenlítése során zálogbavételre kerül sor: a hitelezõ nem léphet be a kölcsönt felvevõ házába, és ha szegény az adós, a zálogot éjszakára nem tarthatja meg:
„Ha kölcsönt adsz embertársadnak, ne lépd át küszöbét, hogy zálogot végy tõle. Állj meg kint, s akinek kölcsönt adsz, az hozza ki neked a zálogot. Ha szegény, ne térj nyugovóra zálogával. Napnyugtakor vidd neki vissza a zálogot, hogy köntösében fekhessen le és áldjon téged. Ez igaz tettnek számít majd az Úr, a te Istened színe elõtt!" (MTörv 24,10-13).
Természetesen szóba kerülnek itt zálogként a mindennapi élet tárgyai: kabátok, takarók, ruhadarabok, kézimalmok, szerszámok, stb... Sõt, a Másodtörvény azt is megköveteli, hogy az itt smitta elnevezésû18, 7. évben keletkezett adósságokat ne hajtsák be. Hogy ezt szintén az elszegényedés elleni eszköznek tekintették, az a 4. versbõl látható. S hogy ez ugyanakkor nehezen érvényesíthetõ parancs volt, azt a következõ versek mutatják. Következik ez abból a háttérjelenségbõl, hogy a 7. év közeledtével a vagyonosok vonakodtak pénzt vagy élelmiszert kölcsönözni, mivel féltek, hogy azt le kell írniuk. Épp ezért társadalmi kötelezettségük és felelõsségük fokozott volt. Arra hívták fel õket, hogy „ne keményítsd meg szívedet", valamint „Ügyelj, nehogy gonosz gondolat támadjon szívedben, hogy közelít a hetedik esztendõ", és ezért megtagadják tõle a kölcsönt. Épp ellenkezõleg, legyenek jó szívvel adakozók, ezért kapják meg JHWH áldását (MTörv 15,7.9.10).
Hogy a kamat tiltása nem állt vitán felül, azt a népi bölcsesség is mutatja: „Aki kamattal és uzsorával gyarapítja vagyonát, olyannak gyûjt, aki megkönyörül a szegényen." (Péld 28,8). A látásmód a vagyonosé, a kamatszedés nyereségét itt olyan vagyongyarapításnak tekintik, amely a szegények javára válik, mert a nyereségbõl valamennyit le lehet adni nekik. Más szóval a vagyonosok azzal igazolják birtoklásukat, hogy így érvelnek: értéktöbbletünk végülis a szegények javára válik. Jószerivel ez a bibliai magja az úgynevezett szociális piacgazdaság ideológiájának. Ennek gyökere tehát a vagyonos polgári rétegek „bölcsessége", amely az önzés és a felelõsség keverékébõl táplálkozik, és nem a papi és másodtörvényi körök teológiailag megalapozott felelõsségetikájából. Ez a „fenti", a vagyonos ember nézõpontja, és nem a „lenti", az érintett emberé.
***
A Szerzõ teológiai doktor, és plébánosként mûködik.
Lelõhely: M.Crüsemann und W.Schrotthoff (Hrsg.), Schuld und Schulden. Biblische Traditionen in Gegenwärtigen Konflikten, (Adósság és adóslét. Bibliai hagyományok a jelenkori konfliktusokban.), Kaiser Tb., München, 1992. 17-33.o.
Fordította: Hampel Károly
A
hírt megerősítette Fadi Jamil Haddad egyik görög ortodox társa, aki
nevének elhallgatását kérte a Fides missziós hírügynökségtől. Testén
szörnyű kínzások nyomát fedezték fel – mondta sírva. Nyilvánvalóan
terrorista cselekményről van szó. Haddad atya az egyház vértanúja. A
brutális tett elkövetésének felelősségét egymásra hárítják az ellenzéki
erők és a kormány.
Paul Williams
Az
Érpataki Modell elvrendszere és módszertana a biztonságos s élhető
település megteremtése vonatkozásában a gyakorlat által bizonyítottan
hatékony, pozitív gyümölcsöket termő módon közösségrendező, a
rendszerváltoztatással bevezetett neo-liberális ideológia
hegemonisztikus elterjesztése által megteremtett társadalmi káosznak és
emberi züllöttségnek, a konzervált mélyszegénységnek (pontosabban:
mélyigénytelenségnek) és az elmélyített gettósítási folyamatoknak
tartós és maradandó felszámolására képes mindenféle több száz milliós
integrációs „felzárkóztatási” támogatások és a „liberális”
„szakemberek” 10-50 milliós tanulmányainak igénybevétele nélkül. Az
eredmények a kételkedők számára a helyszínen bármikor megtekinthetők,
módszerei nyilvánosak és bármelyik településen településmérettől
függetlenül eredményesen alkalmazhatók. 
