A szomáliai kalózfőnök kész lenne az alkura

Riport a fővezér otthonában
Absir Bojah, az impozáns termetű, híres szomáliai kalózfőnök, aki nem tagadja, hogy több mint 25 hajót rabolt el és hogy tagja a csak A Cég néven ismert titkos kalóztanácsnak, kész lenne megállapodásra a szomáliai hatóságokkal. A The New York Times riporterei Puntland - a kalózkodás fő fészkének tekintett félig önálló északi tartomány - székhelyén, Garowe városában fényes nappal, egy vendéglőben készítettek interjút a 43 éves kalózzal. Miután a tengeren erősödő haditengerészeti nyomással kell szembenéznie, és ma már a szárazföldön is erősödik az ellenérzés, Bojah elmondta: arról igyekszik meggyőzni a véneket és a vallásos sejkeket, akiknek elegük van ebből az üzletből, hogy bizonyos feltételek mellett ő maga is kész felhagyni vele.
Ezúttal először lehet tapasztalni, hogy azoknak a közösségeknek némelyike, amelyek a kalózdollárok nyomán virágoztak fel - menedéket, támogatást, asszonyokat, tekintélyt és még kormánytámogatást is nyújtva a jól ismert bűnözőknek - ma igyekeznének szabadulni tőlük. Kalózellenes milíciák alakulnak, a sejkek és a kormányzati vezetők kampányt indítottak annak érdekében, hogy a rablók hagyják el a várost, sőt a mecsetekben arról prédikálnak az asszonyoknak, hogy ne menjenek férjhez ezekhez a „tengeri banditákhoz". Egy parkolóhelyen az idők jeleként tábla tűnt fel: Kalózoknak tilos a behajtás.
A kalózkodás, akárcsak az erőszak, az éhínség és a hadurak, a 18 éve tartó polgárháborús időknek, a működőképes központi kormány hiányának, a gazdasági összeomlásnak a folyománya. Garowe-ban azonban egyre inkább úgy tekintenek rájuk, mint akik bemocskolják az iszlám hitet és a nomád kultúrát, és behurcolják az olyan nagyvárosi átkokat, mint a kábítószer, az alkohol, az utcai verekedés és az AIDS. „A kalózok megrontják társadalmunkat" - hangoztatja Abdirahman Mohamed Mohamud, Puntland új elnöke, aki azt ígéri, hogy el fogja őket tiporni.
Az elmúlt 18 hónap során a szomáliai kalózok nemzetközi hajózási források szerint mintegy 100 millió dollár bevételre tettek szert több tucat hajó elrablásával és váltságdíjak kicsikarásával - ennyi pénzt semmiféle más tevékenységgel nem szerezhetne ez a térség. Mintegy két tucat hírhedt puntlandi kalózfőnök azonban a napokban egy tanácskozáson, amelyre a legtöbben a köreikben divatos gyors Toyota Surf kocsikon érkeztek, mégis azt hangoztatta: készek lennének felhagyni mesterségükkel, ha a sejkek hozzásegítenék őket más tevékenységhez, nevezetesen ahhoz, hogy parti őrséget hozzanak létre az ország 1880 mérföld hosszú partjának megvédésére az illegális halászattól és a szemétlerakástól. „Hiszünk a tárgyalásban" - jelentette ki egyikük.
A puntlandi hivatalosságok elismerik, hogy a kalózok legalább felhívták a figyelmet a térségre. „Szomorú, de tény: a sok szenvedés után a világ most végre odafigyel fájdalmunkra, mert kapott belőle egy kis ízelítőt" - mondta Fara Dalah, Puntland nemzetközi együttműködési minisztere. Áprilisban, egy amerikai kapitány elrablása után a donor országok több mint 200 millió dollárt ajánlottak meg Szomáliának, részben a kalózkodás elleni harcra.
Bojah nem tagadta az interjúban, hogy a kalózkodás kockázatosabbá vált, de megjegyezte, hogy az óceánon még nyüzsögnek a kereskedelmi hajók. „Ez olyan, mint a vadászat - mondta a kalózfőnök, akinek szavait egy tolmács fordította a vendéglőben. Néha szarvast ejtünk el, néha csak dikdiket, egy csenevész antilopot".
Boja Ejl városában, a part egyik kalózfészkében született. Hamar kimaradt az iskolából, halász lett, s miután a külföldi orvhalász hajók tönkretették a parti halászatot, az 1990-es évek közepétől a kalózkodás „egyik megbecsült úttörőjévé vált" - mondja róla Juszuf Hasszán, a Garowe Online internetes újság szerkesztője.
A kalózt abban a - pontosan az elnöki palotával szemben lévő - vendéglőben is tucatnyian üdvözölték, ahol az interjú készült. Boja érkezésekor keresztülvágott puntlandi katonák egy csoportján, az interjú előtt pedig egy magasrangú rendőrtiszt mellett üldögélt.
Puntland előző elnöke, Mohamud Musze Hirszi korábban hadúr volt, akit a kalózokkal való együttműködéssel gyanúsítottak, Abdirahman, az Ausztráliában nevelkedett új elnök technokrataként ismert, szakemberek sokaságát hozta magával és kalózkodás ellenes bizottságot is létrehozott. Ennek ellenére az orruk előtt grasszáló kalózoknak haja szála sem görbült, a hatóságok talán óvakodnak háborúba bocsátkozni a fegyveresek százai által támogatott alvilági főnökökkel. Arra a kérdésre, hogy miért nem tartóztatják le a nagy halakat, Abdirahman így válaszolt: „Sok a híresztelés, de nekünk bizonyítékokra van szükségünk."
A városban nehéz elképzelni, hová tűntek a kalózkodásból szerzett milliók. Akad néhány csinos ház, pár új hotel, köztük egy szögesdrót övezte, Hölgyek Keble nevű szálloda, ahol a kalózok lebzselnek, néhány poros Toyota Surf, de más alig. Bojah, aki egyszerű kis házban él, azt mondja: „Amikor valakinek sohasem volt pénze és hirtelen szert tesz rá, az nem tart sokáig". Mint mondja, saját néhány százezer dolláros része partikra, esküvőkre, ékszerekre, autókra és qatra ment el - ezt az élénkítő növényt rágcsálják a szomáliaiak. A törzs- és klánbeliek kiterjedt hálózata azt jelenti, hogy „nem három ember osztozik a millió dolcsin, hanem inkább háromszáz". És persze, fűzte hozzá, jövedelme 15 százalékát jótékonysági célokra fordítja, főleg öregeket és rokkantakat támogat.
Még többet is szeretne adni nekik.
„Tudjuk, hogy amit teszünk, az rossz. Bocsánatot kérek az Istentől, az egész világtól, mindenkitől" - mondta komor arccal a kalóz. Ekkor azonban megszólalt ezüstös Nokia mobiltelefonja. Bojah nem közölte, milyen dolga akadt, csak annyit, hogy most mennie kell.

A Győzelem Napja! Szvjatoszlav orosz herceg csapatai győzedelmeskednek a kazár (zsidó) Kaganátus fölött!

A terrorizmus túllép a nemzetállamon

Modern törzsi biztonságpolitikai stratégiák

A politikai csoportok legfontosabb célja évszázadokon át az állam feletti hatalom megszerzése volt. A modern radikális vallási fundamentalista szervezetek és a terrorista csoportok azonban gyakran nem államok létrehozására vagy az államhatalom megszerzésére törekszenek. A modern technika lehetőségeit kihasználó decentralizált hálózatok ellen saját fegyverüket kell bevetni - írja Jakub Grygiel, a John Hopkins Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora a Policy Review-ban.

Az elmúlt évszázadok történelmét az állam fölötti hatalom megszerzéséért folytatott küzdelem határozta meg - kezdi elemzését Grygiel. A 19. században a birodalmak felbomlásához és a fejedelemségek egyesítéséhez vezető nemzetállami törekvések, a hatvanas évek dekolonizációs folyamatai és a kilencvenes években újjáéledő függetlenségi mozgalmak középpontjában egyaránt az önálló, szuverán állam megteremtése állt. „A különböző mozgalmak az eszközök széles skáláját alkalmazták a terrorizmustól a gerillaháborún át a politikai nyomásgyakorlásig és a választási kampányig, de egyaránt az önálló állam létrehozása volt a céljuk. Az elmúlt másfél évszázad során a politikai befolyás és a biztonság legfőbb garanciája az állam volt - ezt az európai zsidóság sorsa bizonyítja leginkább. „Csak a modern nemzetállam biztosíthatta egy csoport biztonságát garantáló gazdasági és politikai eszközöket. A 17. század végére az állam vált a túlélés garanciájává. A központi hatalom, az adószedés illetve a természeti erőforrások feletti rendelkezés joga és képessége vált a függetlenség és a biztonság feltételévé." A függetlenséget csak erős és központilag irányított hadsereggel lehetett biztosítani, amely hatékony államapparátust igényelt. Azok a népek, etnikumok és csoportok, amelyek nem tudtak önálló államot létrehozni, beolvadásra vagy üldöztetésre voltak kárhoztatva.

Természetesen vannak kivételek - ismeri el Grygiel. A csecsen szakadárok, a koszovói szeparatisták, a dél-amerikai szélsőbalos csoportok, a Sri Lanka-i tamil tigrisek továbbra is szuverén állam létrehozását tekintik legfontosabb céljuknak. A modern államok számára azonban sokkal nagyobb kihívást jelentenek a terrorista hálózatok, amelyek nem fogalmaznak meg ilyen célokat. Az al-Kaida és Hezbollah nem az önálló nemzetállam kikiáltásért harcol.

A nem az állam feletti szervezetek létrejöttét a modern technika teszi lehetővé. A rádió, a televízió, a mobiltelefon majd végül az internet megjelenésével lehetővé vált a gyors és hatékony, a hatóságok által csak alig vagy egyáltalán nem ellenőrizhető kommunikáció. Az internet a világ legdemokratikusabb médiuma: az emberi jogi aktivisták mellett a terrorista szervezetek is kiaknázhatják a világháló nyújtotta lehetőségeket. És ki is használják: az iszlám fundamentalisták a Facebook közösségi oldalon toboroznak merénylőket, tagjaik e-mailen, internetes fórumokban és chatszobákban tartják a kapcsolatot. Az al-Kaida az Egyesült Államokban is gyűjthet adományokat. A decentralizált világháló lehetővé teszi, hogy a világ távoli pontjaira is elérjen a radikálisok üzenete, és szimpatizánsaik távoli kontinensekről is felvehetik a kapcsolatot a szélsőséges szervezetekkel. A titkosszolgálatok és a kormányok gyakorlatilag tehetetlenek: sem ellenőrizni, sem pedig betiltani nem tudják a radikális csoportok internetes tevékenységét. Sőt, még az sem jelent különösebb problémát a szélsőségeseknek, ha egy-egy terrorista sejtet lefülelnek: a decentralizált hálózat tovább működik, és gyorsan új tagokkal pótolja a lekapcsoltakat.

A kommunikációs csatornák elérhetősége azonban keveset érne, ha a terroristák, milíciák és a hétköznapi bűnszervezetek nem tudnának fegyverekhez jutni. Az elmúlt évtizedekben a határok fölötti ellenőrzés fellazulásával és a globális kereskedelem volumenének ugrásszerű növekedésével a fegyverkereskedelem is jelentősen nőtt. Még a hidegháború idején is leginkább csak államok rendelkeztek modern fegyverekkel, ma viszont a nemzetközi terrorszervezetektől kezdve az Irakba zsoldosokat küldő biztonsági cégeken át a maffiáiig bárki könnyen hozzájuthat a legkorszerűbb fegyverekhez.

Az állam fölötti halatom megszerzésére nem törekvő csoportok óriási stratégiai előnnyel rendelkeznek - írja Grygiel. A központi irányítás nélkül működő szervezetek - ellentétben a modern államokkal - nagyon nehezen béníthatók meg. Részben ez magyarázza, hogy a terroristák általában nem is akarnak hatalomra kerülni. Hasszán Naszrallah, a libanoni Hezbollah vezetője ezért nyilatkozott tavaly májusban úgy, hogy nem akar politikai hatalommá válni. Ha ugyanis a terrorszervezet politikai tényezővé lesz, akkor hierarchikus felépítést kell kialakítania, amely miatt viszont ugyanolyan sebezhetővé válna, mint ellenségei.

A terroristáknak ideológiai szempontból is jó oka van az államhatalom kerülésére. A radikális és fundamentalista eszméket ugyanis aligha lehet hagyományos politikai módon érvényre juttatni. Egy nemzet fölötti uralom minden esetben kompromisszumokat kíván. A vallási fundamentalisták azonban éppen az ilyen engedményeket és kompromisszumokat utasítják el. „Az állam létrehozása gyengítené őket, hiszen felhígulna ideológiájuk és sérülékenyebbé válnának. Az állam nélküliség nagyobb hatalmat biztosít számukra."

Hogyan válaszolhat az állam az új kihívásokra? - teszi fel a kérdést Grygiel. A nemzetállamok és az állami szuverenitás korában a biztonságpolitikai fenyegetés szimmetrikus volt: államok álltak államokkal szemben. A hagyományos geopolitikai és hadászati taktikát azonban nem hatékonyak a decentralizált terrorszervezetek elleni harcban. A fegyverek, mindenekelőtt a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozása mellett elengedhetetlen, hogy az új kihívásokra új válaszokat találjunk.

Grygiel szerint a legjobb megoldás az lenne, ha saját fegyverüket fordítanánk az állami hatalomra nem törekvő szervezetek ellen. A közfeladatok decentralizációjával csökkenne az államok sérülékenysége és kitettsége. A központosítás csökkentése megnehezítené az államot megbénítani akaró csoportok dolgát, és krízis esetén gyorsítaná a döntéshozást. A terroristák elleni harcot leghatékonyabban a helyi irányítású kis elhárító alakulatok vívhatják meg. Fontos lenne a központosított energiahálózatok decentralizációja is, hogy terrortámadás esetén se bénuljon meg az ország. „Röviden tehát arról van szó, hogy a főváros nélküli állam sokkal ellenállóbb lehet, mint egy olyan ország, ahol mindent egy központból irányítanak."

A decentralizációnak természetesen vannak kockázatai is - ismeri el Grygiel. Ha a helyi szervezetek és testületek önállósága és hatalma nő, akkor előfordulhat, hogy megpróbálnak szembeszállni a központi hatalommal. Ez különösen az atomfegyverekkel rendelkező országok esetében aggasztó lehetőség. Ezért az állam stabilitásának megőrzése érdekében fontos marad a decentralizáció és a központi hatalom közötti egyensúly megőrzése is.

http://www.hoover.org/publications/policyreview/41708942.html

Kadarkúti Hétfői üzenetek - 28 -A Szentlélek szavai a 4. parancsolatról

 A Szentlélek szavai a 4. parancsolatról: Tiszteld atyádat és anyádat!

Én: Édes Jézusom, szeretlek! Tégy engem békéd eszközévé! Szentlélek Úristen! Nagy szeretettel és érdeklődéssel várjuk tanításodat. Jöjj Szentlélek! Támogass engem, hogy akadálytalanul tudjam közvetíteni bölcs Szavaidat!

Szentlélek Isten: Drága, engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok, a harmadik Isteni személy, a Szentlélek Isten, és eszközömön, Éván keresztül szólok hozzátok. Ma a IV. parancsról lesz szó, mely így hangzik: „Tiszteld atyádat és anyádat!"

Miért van szükség ennek a parancsnak a betartására? Mert minden emberben benne van az ösztön, hogy önmagát szereti a legjobban, ebből eredően még saját vérével, a szüleivel szemben is hajlamos szeretetlen, tiszteletlen, goromba lenni. Erre egy szélsőséges példát szeretnék felhozni nektek. Van egy 25 éves fiatalember. Kicsi korától kezdve erőszakos és követelőző volt. Csak hogy ne sírjon, minden kívánságát teljesítették. Még akkor is megvették neki a legdrágább játékot, amire vágyott, ha nagy anyagi erőpróbát jelentett számukra. Így telt el kamaszkora is. Ha nem kapta meg a mobiltelefont, a számítógépet, a motorbiciklit vagy a hifitornyot, amit kinézett magának, akkor fenyegetőzött, hogy otthagyja a gimnáziumot, elszökik hazulról stb.. 18 éves korától mindig más és más leányt hozott fel a szobájába, és szülei tiltakozása ellenére ott aludt nála. Időnként összecsődítette a barátait, és fülsüketítő hangon hallgatták a rock-zenét. Ha szülei szólni mertek, megszégyenítette őket a barátai előtt. Iskolái elvégzése után hallani se szeretett arról, hogy dolgozni menjen, a szülei keresetéből élt. Egyszer csak előállt egy kérésével, hogy autó kell neki. Ezt már a szülők nem tudták teljesíteni. Ettől kezdve pokollá tette anyja, apja életét. Öngyilkossággal fenyegetőzött, nagyon gorombán beszélt velük, és azzal félemlítette meg őket, hogy egyik éjjel végez velük álmukban. Ide vezethet, ha a szülők kezdettől fogva nem nevelik engedelmességre, szelídségre gyermeküket.

Ilyen mértékben nem mindenhol fajul el a szülők iránti tiszteletlenség és szeretetlenség, de bizony sok az olyan gyermek, aki úgy nő fel, hogy sose hallott erről a parancsról és ez a hiány lépten-nyomon jelentkezik a viselkedésében.

Azért is szükség van erre a parancsra, hogy fennmaradjon a család intézménye. A család a Szentháromságos egy Isten találmánya. Amikor még a haza fogalma sem létezett, megvolt az első család: Ádám, Éva, Káin és Ábel. A család tulajdonképpen az ország kicsinyített képe: az apa a király, az anya a királynő, a gyermekek az alattvalók. Fennmaradhat-e egy olyan ország, melynek lakosai egymás ellenségei? Fennmaradhat-e az a család, ahol a gyermekek a szülők ellenségei és egymást is gyűlölik? Vagy ahol az apa az anya ellenségévé válik? A család egységét akarja ez a parancs megőrizni.

A következő kérdés: Miért kell tisztelni a szülőket? Először is Isten után tőlük származik az életed. Ha ők nem akartak volna téged, akkor most nem élhetnél itt a földön és a legnagyobb jótól: az Örök Élettől is megfosztottak volna. Azután születésedtől fogva ők biztosították a megélhetésedhez az anyagi alapot. Sokat fáradoztak, hogy mindened meglegyen a növekedésedhez. Ha beteg voltál, apád rohant az orvosért, és a gyógyszertárba, anyád ápolt, virrasztott feletted ágyadnál, és mind a ketten aggódtak érted. Ha van szilárd vallásod és élő hited, azt is nekik köszönheted az isteni kegyelem után, mert anyád tette össze először össze pici korodban a két kis kezedet imádságra, és tanított keresztet vetni és imádkozni. Ő tartotta eléd a feszületet, hogy csókold meg rajta. Édesanyád biztatott arra az öléből a templom előtt elhaladva, hogy intsél pá-pá-t a szentségi Jézusnak.

A szüleid voltak az első tanítóid és nevelőid. Tőlük tanultál beszélni, kezüket fogva tetted első lépéseidet. Megtanítottak arra, hogy meg tudd különböztetni a jót a rossztól, hogy tudj szótfogadni. Megtanítottak a felebaráti szeretetre: hogy ne légy irigy és féltékeny. Ugye milyen nehéz a kicsinek megosztani játékát vagy a csokoládéját mással? Ezt is szüleidtől tanultad meg. Megtanítottak a megbocsátásra. Ha ti testvérek összevesztek, édesanyád megkövetelte a bocsánatkérést mindkettőtök számára. Nagyobb korodban erkölcsi útmutatást adtak, hogy a párkapcsolatokban meddig lehet elmenni. Tanácsokkal segítettek a pályaválasztásban. Óvtak az alkoholtól, drogtól, cigarettától. Igyekeztek téged munkához szoktatni, hogy ne válj lustává. Szüleid a te első és legmegbízhatóbb barátaid. Ők soha nem árulnak el, nem akarnak becsapni, megrövidíteni. Milyen oktalan az a fiú vagy leány, aki ha szerelmes lesz, titkolózik szülei előtt, egészen bezárja a szívét előttük, és idegenekkel, illetve barátaival osztja meg szíve ügyeit. A barátok irigységből vagy féltékenységből, meggondolatlanságból félrevezetik. A szülők viszont a legjobbat akarják neki, óvatosságra intik, és bölcs tanácsokkal látják el. Hány és hány leány ráfizet erre, mert szüleivel nem osztotta meg a fiúkkal való kapcsolatát. Elmesélem nektek, hogy az egyik leány hogy járt. Egyik hétvégén a diszkóban megismerkedett egy csinos, vidám fiúval. Megtetszettek egymásnak és gyakran találkoztak. A lány nem akarta és nem merte elmondani anyjának, és a randevú napján mindig kitalált valami hazugságot, hogy hová megy. A fiúnak már nagy gyakorlata volta nőkhöz, egészen magába bolondította és annak ellenére, hogy a kislány vallásos nevelést kapott - levette a lábáról. Hamarosan terhes lett, pedig csak 16 éves volt. A barátnője bíztatta, hogy menjen el egy nőgyógyászhoz és vetesse el a babát. Szegény kislány nagyon tiltakozott és kérte szerelmét, hogy mondják el a tényállást a szüleiknek, és házasodjanak össze. A fiú 23 éves volt, már befejezte a főiskolát és dolgozott. Hallani sem akart házasságról, inkább pénzt adott a műtétre. Hetekig tépelődött magában. Anyja észrevette, hogy milyen szomorú, lehangolt. Napokig faggatta, míg végre megnyílt neki. Mindent elmondott. Szülei először megdöbbentek. Felelősségre vonták, hogy miért titkolta előttük ezt a fiút. De végül is a megbocsátás és a szeretet győzött. Mind a hárman megegyeztek abban, hogy a felelőtlen, szívtelen fiút elbocsátja a lányuk, azután elhatározták, hogy elfogadják a gyermeket, mint Isten ajándékát és együtt felnevelik. Ha ennek a kislánynak nincsenek ilyen mélyen hívő, megértő szülei, ki tudja mi lett volna a sorsa? Abortusz? Öngyilkosság?

Most vizsgáljuk meg, hogyan kell tisztelni a szülőket?! Mindenekelőtt engedelmességgel. Jézus Uratok saját példájával a legtisztább és legtökéletesebb engedelmességre tanít titeket. Tudta, hogy emberré válásával szegénység, nélkülözés, szenvedés és halál vár rá, mégis Mennyei Atyjának engedelmeskedve szó nélkül vállalta. Nevelőapjának mindig szófogadó, szelíd, jó fia volt. Szerető Édesanyját mindenkinél jobban tisztelte és soha meg nem bántotta. Abból a gyermekből lesz engedelmes fiatal, akit egész kicsi kora óta engedelmességre nevelnek. Aki 5-6 éves koráig nem tanul meg szótfogadni, az később sem fog.

A bizalmatokkal is tisztelni kell szüleiteket, akár gyermekek vagytok, akár felnőttek. Ha van valami gondotok, problémátok vagy örömötök, ezeknek a legjobb helyük a szülők szívében van. A legmélyebb titkokat is elmondhatjátok nekik, mert minden embernél jobban szeretnek, és nem árulnak el. Nem irigyek a sikereitekre és nem örülnek a károtoknak, mint sokan mások. Tapasztalataikból kiindulva bölcs tanácsokkal tudnak ellátni benneteket.

Hálával is tisztelnetek kell atyátokat és anyátokat. Mert nekik köszönhettek a legtöbbet a bölcsőtől a mai napig. Rengeteg áldozat és lemondás árán fogadtak el és neveltek fel benneteket. Aki kényelemszeretetből nem vállal gyermeket, annak valóban sokkal könnyebb az élete. Az csak magával és házastársával foglalkozik. Így több ideje marad szórakozásra, pihenésre, több pénz jut szép divatos ruhákra, műszaki cikkekre, autóra, külföldi utazásokra. Gondoljatok bele, mi mindenről kellett lemondaniuk értetek. Arcuk verítékével keresték a pénzt, hogy nem szenvedjetek szükséget semmiben. Ez meg kell köszönni. Egyesek így gondolkoznak: „Én nem akartam a világra jönni! Nem akartam megfoganni. Miért szült meg az anyám? Én nem kértem erre." Ez ostoba kijelentés. Természetesen senki sem akart világra jönni, hanem Isten akaratából lett, a Ő irgalmas szeretetéből. Az emberek el se tudják képzelni, mire lettek teremtve: egy hihetetlenül gyönyörű életre, ahol csak béke és szeretet uralkodik, a boldog Örök Életre. Legalább emiatt kell hálásnak lennetek, hogy édesanyátok világra szült.

Tiszteleteteket irgalommal is ki kell fejeznetek. Gyermekkorban a szülő gondoskodik rólatok ápol, gyógyít, vigasztal, őrködik felettetek, csecsemőkorban etet-itat, szoptat, tisztába tesz, virraszt felettetek, ha kell, de mikor már felnőttek vagytok és a szülő leesik a lábáról, mindezt, mint az irgalmasság cselekedeteit nektek kell megtennetek velük. Sokan menekülnek ettől az időrabló és fárasztó kötelességtől. Öregotthonba teszik tehetetlen szüleiket. És ezen a ponton elérkeztünk a felelősséghez, vagyis ahhoz az utolsó kérdésünkhöz, hogy miért fontos az Örök Élet szempontjából ez a parancs, hogy „atyádat és anyádat tiszteld!? Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű lehess a földön - mondatott. Nagyon csekély lenne büntetésként a rövid élet azoknak, akik mulasztást követnek el szüleikkel szemben. A túlvilág ne mese és ott jutalom és büntetés vár rátok aszerint, ahogy éltetek. Aki vétkezik szülője ellen, Isten ellen vétkezik, mert Isten adta a szülők iránti szeretet parancsát. Vétkezik, mert megsebzi az apai és anyai szeretetet, amely a legszentebb Isten szeretete után. Átkozott a bűnös gyermek! De átkozott a bűnös szülő is. Ti szülők tegyetek meg mindent, hogy gyermekeitek ne bírálhassanak titeket, ne utánozhassák bűneiteket. Részeges, nőcsábász apát, hogyan tiszteljen a fia? Romlott erkölcsű, kicsapongó anyát, hogyan tiszteljen a lánya? Adjatok jó példát a gyermekeiteknek, hogy tiszteletre méltók lehessetek.

Drága Gyermekeim e témának végére értem. Ti Istenszerető, hűséges engesztelőim bizonyára megszívlelitek tanításomat és feléledt bennetek a szülők iránti megbecsülés gondolata. Tanításaimból gyermekeitek és unokáitok szívébe is ültessétek bele legfontosabb intelmeimet!

A szülők és gyermekek közötti kölcsönös tisztelet és szeretet jegyében megáldalak benneteket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Az 5 Szent Seb rózsafüzér előtt (2009.V.11, hétfő)

Jézus: Forrón szeretett, drága engesztelő Gyermekeim! Elérkezett az idő, hogy kiűztek benneteket házamból. Akárhová mentek, Édesanyám és Én követünk titeket és veletek megyünk. Látom szomorúak és nyugtalanok vagytok, nem látjátok a kiutat. Lelketek háborog, keresitek az árulókat. Olyanok vagytok, mint apostolaim a süllyedő csónakban: KICSINYHITŰEK. Hát már elfelejtettétek jövendölésemet, hogy hamarosan szakadás lesz az Egyházban? Még meg sem történt a Figyelmeztetés és megindult a szétválasztódás. Elkezdődött üldözésetek, azoké, akik nagyon szeretnek Engem.

Próbára tettünk benneteket, hogy e súlyos kereszt alatt kitartotok -e Mellettünk a végsőkig. Töröljétek le könnyeiteket, támaszkodjatok Rám és Mennyei Édesanyátokra! Engesztelésetek, amit eddig tettetek az egész Szentháromságnak és Szűzanyátoknak nagy örömére szolgált, sok lelket mentettek, ezért a továbbiakban gondoskodunk rólatok és megvédünk minden külső és belső ellenségtől. A Sátán tombol engesztelésetek gyümölcsei miatt, ezért duplán támad. Árulókat küld soraitok közé, akik igyekeznek megszüntetni imacsoportotokat, és ugyanakkor belülről, köztetek ellentéteket szít. Gyűlöletet, haragot akar kelteni szívetekben. Úgy védekezzetek, hogy ne keressétek, ne találgassátok kik a bomlasztók, hanem így név nélkül imádkozzatok értük, mert Mennyei Atyátok kemény büntetést szán nekik. Könyörögjetek számukra enyhítésért.

Látom, Kicsinyeim, hogy féltek a jövőtől, aggaszt benneteket a gond, hogy vajon együtt maradhattok-e. engesztelésetek fennmarad, mert nagy értékeket hordoz magában. Nem engedjük, hogy ezek az értékek elvesszenek. Az égi tanításokra is szükségetek van a továbbiakban, hogy lelketek erősödjön. Hogy ezután hogyan őrizzük meg 5 Szent Seb Engesztelő csoportotokat, azt nem tárom fel, mert a jövőt fátyol fedi, de vészhelyzetekben Évám sugallatokat fog kapni Tőlünk, hogyan intézkedjen.

Kedveseim! Ne bánkódjatok, hogy mától kezdve nem templomban vagytok. Nagy szeretetemben megáldom ezt a termet és azt, aki befogad benneteket. E perctől kezdve ez a helyiség az Én hajlékom. Mindig ott van az Én Hajlékom, ahol ti, drága hűséges Kicsinyeim tartózkodtok. Ott vagyok mindannyiótok szívében és közben itt állok Éva mellett karomat szélesre tárva és úgy fejezem be Szavaimat, hogy közben 5 Szent Sebemből kegyelmem és szeretetem sugarait árasztom rátok.

Arra kérlek benneteket, hogy e mai 5 Szent Seb rózsafüzért ajánljátok fel szegény ellenségeitekért!!!

Így kövessetek Engem a megbocsátó szeretetben. Eszközöm felemelt kezén keresztül küldöm megváltói áldásomat rátok az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

2009.05.11.,

Amerika és Európa különbözik egymástól? Ez egy mitosz!

Az állami szerepvállalással Obama Európát a saját pályáján körözi le

Annak ellenére, hogy Obamával Amerika balra mozdult el, még mindig nagyon sokan úgy vélik, Európa és Amerika alapvetően különbözik egymástól gazdaságilag, társadalmilag és az értékeiket tekintve. Ez azonban csupán mítosz - állítja Peter Baldwin brit-ausztrál történész, a UCLA professzora a Prospect Magazine-ban. Miközben Európa a jobbközép pártok kezében van, Amerika „balra át!"-ot hajtott végre. Az állam gazdasági szerepvállalásának jelentős növelésével Obama Európát a saját pályáján körözi le. Pár hónapja még úgy tűnt, Bush alatt az Egyesült Államok és Európa közti szakadék mélyebb, mint valaha. Többen is úgy tartották, Európa és Amerika két külön világ.

A „széles Atlantikum" elmélete szerint alapvető különbségek, már-már ellentétek húzódnak Európa és Amerika között (Amerika a szabályozatlan piacban hisz, Európa lenyesegetné a kapitalizmus túlzásait; Amerikában alig van szociálpolitika, nem úgy, mint Európában stb.). De vajon valóban így van-e? Mennyire nagy a kontraszt? Baldwin a számokat hívja segítségül a kérdés megválaszolására és négy területet vizsgál: a gazdaságot, a szociálpolitikát, a környezetvédelmet, valamint a vallási és kulturális attitűdöket. Mind a négy esetben két következtetést von le: (1) Európa nem koherens vagy egységes kontinens; (2) az Egyesült Államok illeszkedik a vizsgált nyugat-európai országok közé. A valóság az, hogy Európa és Amerika egy nagy közösség részei, nevezzük azt „nyugatnak", „atlanti közösségnek" vagy „fejlett világnak".

Közismert az a vélemény, hogy Amerika gazdaságilag kevésbé egalitárius társadalom, mint Európa, a jövedelmek aránytalanabbul oszlanak el. 1998-ban az amerikaiak leggazdagabb 1 százalékának jutott az összjövedelem 14 százaléka, míg Svédországban csupán a 6 százaléka. A vagyon esetében viszont ez már nem mondható el. 2000-ben az amerikaiak leggazdagabb 1 százaléka birtokolta az összvagyon 20 százalékát, Svédországban viszont a 21 százalékát! Az sem állja meg a helyét, hogy Amerikában nagyobb lenne a szegénység mértéke, mint Európában, hiszen az adatok nem erre utalnak (Nagy-Britanniában, Írországban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Finnországban és Svédországban arányaiban több szegény él, mint a tengerentúlon). Az alacsonynak gondolt amerikai munkanélküliség viszont meghaladja több nyugat-európai ország értékét. Az amerikai jóléti állam szinte semmiben sem marad el az európai átlag mögött.

Tény, hogy az amerikaiak 15%-ának nincs egészségbiztosítása, ami komoly szerepet játszik abban, hogy a gyermekhalandóság magasabb, mint Európában. Nem véletlen, hogy Obama elnök ezt a problémát mindenképpen szeretné megoldani. A biztosítottaknak nyújtott szolgáltatások viszont az európai középmezőnybe illeszkednek (különféle betegségek túlélési statisztikái). A szociálpolitikát tekintve az Egyesült Államok az európai spektrum alsó felében található (a munkanélküli segély és a nyugdíj ugyanannyi, mint Olaszországban vagy Németországban). Ha azonban a nyugdíjak és az aktív dolgozók jövedelmei közötti arányt nézzük, akkor csak Ausztria, Németország és Franciaország előzi meg Amerikát. Általános a vélemény, hogy a családtámogatási rendszer nem olyan erős az Egyesült Államokban. Tény, hogy nincs szülési szabadság, a nőket nem veszik vissza automatikusan a munkahelyükre a szülés után. Családi pótlék sem létezik. S mégis egyéb módokon (pl. adókedvezmények) az Egyesült Államok a GDP-jének nagyobb arányát fordítja ilyen célokra, mint Spanyolország, Görögország vagy Olaszország. Az óvodai ellátásra gyermekenként csak Norvégia költ többet. Mindent összevetve az amerikai jóléti állam bőkezűbb, mint gondolják: a szociálpolitikára fordított összegek az Egyesült Államokat az európai középmezőnybe helyezik.

Az oktatás terén Amerika még előnyben is van. Arányaiban többen szereznek diplomát vagy érettségit, mint bármelyik európai országban, az állam pedig tanulónként többet költ az oktatásra, mint a vén kontinens országai. Sokan azt gondolják, az igazán jó amerikai iskolák magánkézben vannak, és az elitet szolgálják. A valóság ezzel szemben az, hogy az amerikai oktatási rendszer jóval kevésbé privatizált, mint a legtöbb európai. Az analfabétizmus arányai megegyeznek az európai átlaggal. Egy főre több újság jut, mint Európában, Skandináviát, Svájcot és Luxemburgot kivéve. A könyvtári szolgáltatások meghaladják az európai (német, brit, francia stb.) szintet. Az átlag amerikai 2001-ben több könyvet kölcsönzött, mint német, osztrák, norvég, ír stb. „társa". Sőt több könyvet is vásárolt és fejenként több könyvet is írt, mint az európaiak.

Sokan úgy tartják, Amerika népi kultúráját az erőszak, a bűnözés uralja (filmek, sorozatok stb.). Igaz, hogy fejenként sokkal több gyilkosságot követnek el, mint az Atlanti-óceán túlsó partján, s arányaiban az elítéltek száma is magasabb. Más tekintetben viszont Amerika békésebb és nyugodtabb, mint Európa. A betöréses rablások, a lopások száma alacsonyabb, mint Dániában és Nagy-Britanniában, nagyjából annyi, mint Belgiumban és Svédországban. A nemi erőszak terén Ausztria értéke háromszorosa az amerikainak. A drogfogyasztás is beleillik az európai „trendbe", a fehérgalléros bűnözés pedig az európai rangsor második felébe helyezi Amerikát.

A környezetvédelem terén szintén megkövült az a vélemény, hogy Amerika romboló, pusztító magatartást folytat: nagy kocsik, nagy házak, az olajipar befolyása, a kiotói szerződés elutasítása stb. A számok azonban itt is mást mutatnak. Az olajfogyasztás ugyan magas, de beleillik az európai normába, s kisebb, mint Portugáliáé vagy Hollandiáé. 1990-2002 között a széndioxid-kibocsátás nőtt, de a GDP-hez viszonyítva 17%-kal csökkent, ami nagyobb csökkenés, mint kilenc nyugat-európai ország esetében. A megújuló energiaforrások vonatkozásában az Egyesült Államok az európai középmezőnybe tartozik. A „hipermotorizált" nemzet képéhez képest az amerikaiaknak fejenként kevesebb személygépkocsijuk van, mint a franciáknak, osztrákoknak, svájciaknak, németeknek, svédeknek és görögöknek. Fejenként kevesebb szemetet „termelnek", mint a norvégok, s több anyagot hasznosítanak újra, mint a britek, görögök és portugálok. A védett területek, parkok aránya duplája a francia, brit és svéd értékeknek, az amerikai farmerek pedig kevesebb műtrágyát használnak, mint európai „kollégáik". Féregölő vegyszerből ugyancsak kevesebb fogy.

A legjelentősebb különbséget Európa és Amerika között az értékekben szokták megragadni. Eszerint az amerikaiak hazafiasabbak és vallásosabbak, míg az európaiak már „posztnacionalisták" és szekulárisak. Ezen a téren is van okunk kételkedni a sztereotípiákban. Egy 1999-2001 között végzett világfelmérés szerint az amerikaiak semmivel sem hazafiasabbak, mint az európaiak. A portugálok és az írek például büszkébbek a nemzeti hovatartozásukra. Több portugál, spanyol és dán gondolja azt, hogy a világ jobb lenne, ha más népek olyanok lennének, mint ők, és több amerikai gondolja azt, hogy hazájuknak vannak szégyenteljes tulajdonságai is, mint a németek, az osztrákok, a spanyolok, a franciák, a dánok és a finnek.

A vallás tekintetében is meg kell kérdőjeleznünk „az abszolút polaritást" Amerika és Európa között. A vallás hivatalos európai kifejeződésére jó példa, hogy a dán útleveleken egy 10. századi, keresztre feszítést ábrázoló rajz szerepel, miközben a tulajdonosuk sok esetben muszlim... A brit uralkodó titulusai között szerepel „a hit védelmezője", a felsőházban pedig 26 hely illeti meg az anglikán egyházat. Az amerikai vallásosság Európa katolikus régióival összevetve semmivel sem nagyobb mértékű. Kevesebb amerikai vallja magát vallásosnak, mint ahány portugál vagy olasz. Kevesebb amerikai hisz istenben, mint ahány ír vagy portugál. Nem abban van különbség, hogy Amerika szekuláris, Európa pedig nem az, hanem abban, hogyan próbálják meg az egyházak a hívek spirituális igényeit kielégíteni. Vitán felül áll, hogy Amerikában többen hisznek a kreacionizmusban, mint Európában. De a modern kreacionisták sem veszik már készpénznek a világ bibliai teremtését. Sokkal inkább tudományfilozófiai kérdésekről folyik a vita. Ezzel szemben Európában a tudományos szélhámosság jóval elterjedtebb, mint Amerikában (asztrológia stb.). Egyszóval ha az amerikaiak vallásosabbak is, mint az európaiak, az nem jelenti azt, hogy kevésbé hinnének a tudományban. Igaz, a darwini evolúcióelméletet kevesebb amerikai fogadja el, mint ahány európai. Ezzel szemben az amerikaiak hisznek abban, hogy az emberi értelem képes megérteni és uralni a természetet.

Sokan gondolják, hogy az amerikaiak individualisták, az „élni és élni hagyni" elv hívei, az államnak kisebb teret hagynak, politikai ideológiájukban kormányellenesek. Ehhez képest egy 2007-es vizsgálat kimutatta, hogy arányiban kevesebb amerikai aggódott a kormány túlzott kontrollja miatt, mint ahány német és olasz. Ezenkívül az amerikaiak nagyobb százalékban bíznak a kormányukban, mint bármely európai nemzet, kivéve a svájcit és a norvégot. Az amerikaiak sokkal nagyobb arányban fizetnek adót, az adóelkerülés mértéke háromszor kisebb, mint Görögországban vagy Olaszországban. Az Egyesült Államokra nem jellemzők az olyan államellenes szeparatista mozgalmak, mint a baszkoké vagy a korzikaiaké, akik az ügyükért ölni is képesek.

A tények tehát azt mutatják, hogy messze nincs olyan nagy különbség Amerika és Európa között, mint azt sokan hiszik, s ahogy azt az európai sajtó sugallja. Az Amerikával kapcsolatos sztereotípiákat Bush kapcsán nagyszerűen lehetett terjeszteni („kalapos cowboy" stb.). Baldwin felteszi a kérdést: vajon Obamát hogyan fogja kezelni az európai sajtó? Reményét fejezi ki, hogy megválasztása hozzá fog járulni az ilyen típusú sztereotípiák eltűnéséhez.

http://www.prospectmagazine.co.uk/2009/05/anarroweratlantic/

Európa új keleti politikája

Németország regionális lehetőségei és globális felelőssége

Múlt júliusban, a berlini Tiergartenben kétszázezren gyűltek össze, hogy ovációval fogadják Barack Obama amerikai elnökjelöltet, aki annak a szabadságnak az eszméjéről beszélt, mely megalapozta az Egyesült Államok és Nyugat-Németország kapcsolatát a hidegháború idején - írja nagy tanulmányában Constanze Stelzenmüller, a Foreign Affairs hasábjain. Most, hogy Obama már elnök, Németország - mint Európa kulcsállama - vajon csatlakozik-e Amerikához abban a küzdelemben, melyet az a globális kihívások és fenyegetések ellen folytat?

Számos oka van a németeknek, hogy elfogadják e felkérést. Ha jobban szétnézünk, az európai államok vezetői magatehetetlenül szemlélik a körülöttük zajló eseményeket, teljesen lefoglalja őket az a vita, mely az unió reformjáról szól. Nagy-Britannia miniszterelnöke, Gordon Brown, annak ellenére, hogy bizalmat szerzett a gazdasági világválság következményeinek kezelését illetően, teljességgel passzívnak bizonyul mind az unió, mind pedig a transzatlanti kapcsolatok vonatkozásában. A francia elnök, Nicolas Sarkozy pedig, annak ellenére, hogy nagyobb transzatlanti elkötelezettséget mutat, mint bármely eddigi elődje, nem képes tartós koalíciók megteremtésére az EU-n belül, ráadásul még országát sem tudja meggyőzni a gazdasági modernizáció nélkülözhetetlenségéről.

Hasonlóképp sok oka van annak is, hogy Obama joggal tekinthet úgy Németországra, mint az öreg kontinens vezető államára. Ez, népességét tekintve, a legnagyobb az Unión belül a maga 82 millió polgárával; fekvése centrális, ráadásul - a krízis dacára - egyike a világ legnagyobb exportőreinek. Németországnak sikerült meggyőző módon feldolgoznia rettenetes szerepét a második világháborúban, és ez az önvizsgálat erőteljes demokratikus rendet teremtett. A két német terület 1990-es egyesítése, illetve szuverenitásának teljes visszaszerzése óta Berlin növekvő külpolitikai aktivitást mutat, mintegy 6500 katonával vesz részt külföldi közös missziókban, a Balkántól Afganisztánig. Ez utóbbi vonatkozásában, épp a múlt októberben hagyott jóvá a Bundestag újabb 1000 katonát béketeremtő célokra. A németek teljesen felülvizsgálták addigi külpolitikai törekvéseiket, és aktívvá váltak olyan zónákban is, amelyek addig figyelmüket elkerülte, így Grúziában, Iránban; sőt vezető szerepet kívánnak játszani olyan globális ügyek megoldásában is, mint a klímaváltozás. Egyszóval, Németország tényleg jó útion halad afelé, hogy - amiként azt az idősebb Bush elnök 1989-ben felvetette - Európa vezető hatalmává váljék.

Ám, hogy ezt elérhesse, Angela Merkel kancellárnak számos jelentős akadályt kell még elhárítania. Miközben egy gazdasági krízisprogramot igyekszik megvalósítani, egybe kell tartani egy ideológiailag heterogén nagykoalíciót, és mindeközben tucatnyi tartományi választással kell szembenéznie, nem is beszélve a szeptemberi szövetségi parlamenti választásokról. Mindemellett eleget kell tennie Obama elnök azon felszólításának, hogy növelje a nemzetközi biztonsági missziókban való részvételét, ami transzatlanti kapcsolatainak hitelét képezi, ugyanakkor e szerepvállalást a lakosság hasonlóképp növekvő szkepticizmusa kíséri.

Fontos próbatétel még az Oroszországhoz fűződő viszony kezelése, minthogy a két állam kapcsolatai jelentős és mély történeti háttérrel rendelkeznek. Németország Moszkva legjelentősebb gazdasági partnere, elsősorban az energiaellátás területén; az orosz gáz és olajkitermelés egyharmadát Németország veszi meg. Mindeközben tudatában kell lennie annak, hogy Oroszország felől ismét katonai kihívás fenyegeti Európát, amire a Kreml a 2008. augusztusi grúziai támadásával szolgáltatott bizonyságot. Nemkülönben Dmitrij Medvegyev orosz elnök kihívó magatartása, mely Amerika európai rakétavédelmi terveire válaszolt, kilátásba helyezve támadórendszerek állomásoztatását a volt Königsberg térségében (ma Kalinyingrád). De a legfőbb kihívás az egész Nyugat - és ezen belül elsősorban Németország számára - politikai és nem katonai természetű. Nacionalista indulatoktól fűtve, Moszkva kész bármit megtenni, hogy távol tartsa Európát és az Egyesült Államokat a „közel külföldtől", azaz a volt szovjet befolyási övezettől. A legborúlátóbb szcenáriók szerint Oroszország térségi és globális ambíciói visszavethetik a demokratikus reformokat Európa keleti határain, ismételten szembeállítva Európát és Amerikát.

Ha Oroszország befolyást kíván szerezni Európában - márpedig egyértelműen erre törekszik -, azt leginkább a német kapcsolat révén valósíthatja meg. A német politikacsinálók azon törekvése, hogy „stratégiai partnerségi viszonyt" alakítsanak ki Moszkvával, Németországot a Kelet és a Nyugat közötti élesedő ellentét középpontjába állította. Mindez különös felelőséget helyez a mai német vezetés vállára. A „régi" német kérdés megoldódott: nem kétséges, Németország a Nyugat nemzetei által alkotott csoportosulás szerves és megingathatatlan része. De az új, 21. századi „német kérdés" megválaszolása még várat magára, ráadásul egyre sürgetőbb módon: Képes és kész-e Németország felhasználni a rendelkezésére álló komoly befolyást arra, hogy megváltoztassa az orosz magatartást, és hogy ellenálljon Moszkvának, ha az szükségessé válik?

Normalizálódás

A német egyesítést követően közkeletű volt az a vélekedés, hogy az új, egységes állam akkor válik szuverenitás szempontjából „felnőtté", ha képes és kész katonai erőt alkalmazni. Ennek a próbának az ideje 1999-ben jött el, amikor Berlin csatlakozott a NATO szerbiai légi akcióihoz. Az akkori kancellár, Gerhard Schröder megfogalmazása szerint a német külpolitikai ezzel ismét „normális mederbe terelődött".

Azóta több ezer német katona segítette az afganisztáni béketeremtés folyamatát a NATO keretén belül, 2006-ban pedig egyenesen Németország vezette az EU békefenntartó misszióját a Kongói Demokratikus Köztársaságban. 2006-ban a libanoni pertokhoz érkeztek német hadihajók, utóbb pedig a Szomáliát övező tengerszakaszra. Szükséges volt visszatérni a katonai megoldásokhoz, hogy az új külpolitika révén normalizálódjék az országról kialakított nemzetközi összbenyomás, még akkor is, ha ezt Berlin és a politikai elit vonakodva és nem mindig szívesen tette.

Az viszont semmiképp sem állítható, hogy ezenközben paradigmaváltás történt volna a német hadseregben. A német politikai elit idejekorán kinyilvánította: a Bundeswehr csak olyan katonai vállalkozásokban vesz részt, melyek nem szabálynak, hanem kivételnek minősülnek, azaz a háborús tömegmészárlás megakadályozását szolgálják, miként az történt Boszniában vagy a tálibok uralta afganisztáni területeken. A 20. században játszott bűnös és szégyenletes német szerep után egy ilyen önkorlátozás morális kötelessége volt az országnak. Mindazonáltal a politikai elit elmulasztotta a lehetőséget, hogy erről a közvéleményt szélesebb körben is meggyőzze, rámutatva: a külpolitikai lépéseket nem lehet fehér-fekete döntésekként felfogni, és az a szerep, amit Németország a 20. században betöltött nem azonos azzal, amit - szövetségesi, azaz uniós vagy NATO-kötelékben - épp a tömegmészárlások megakadályozása véget ma betölt.

Mindennek árát elsőként 2001-ben kellett megfizetni, amikor Macedónia a polgárháború szélére sodródott, és az a veszély állt fönn, hogy ezzel destabilizálódik az egész közép-balkáni térség, és a menekültek elárasztják Nyugat-Európát. Schröder kancellár akkor arra kényszerült, hogy ellenzéki szavazatok segítségével biztosítsa a Bundestag jóváhagyását egy rendkívül szerény, macedóniai NATO-EU katonai misszióban való részvételre. Ezt követte a New York-i ikertornyok elleni támadás, ami megindította az Egyesült Államok támadását az afganisztáni tálib rezsim ellen, Schrödernek pedig csak úgy sikerült ismét parlamenti támogatást szereznie az afgán katonai misszió jóváhagyásához, hogy bejelentette: ha pártja nem áll e kérdésben mellé, ő lemond.

Miért bizonyult ilyen nehéznek megváltoztatni a németek hozzáállását? A második világháború utáni, az erő alkalmazását tiltó tabu csak egy a lehetséges magyarázatok közül. A másik a 9/11-i támadás, illetve a terror ellen meghirdetett amerikai háború, ami sokkolta a német közvéleményt, hisz az addig a rendkívül óvatos külpolitikai lépésekhez, a gondos, megfontolt és megtervezett válaszokhoz volt szokva. Mindezt felerősítette az azt megelőző negyven esztendő úgynevezett „korlátozott német szuverenitása", amely megfosztotta az országot és a közvéleményt attól, hogy ilyen mérvű felelősséget magára vállaljon.

Az elmúlt években a német kormány komoly erőfeszítéseket tett, hogy meggyőzze a közvéleményt: csapataik állomásoztatása Afganisztánban a vállalt közös - európai és nyugati - értékeken alapszul, ugyanakkor közvetlen érdeke is Németországnak az efféle szerepvállalás. E tekintetben a pártok között nem volt nézeteltérés, valamennyi német parlamenti párt - szakértői szinten - egyetértett ezzel. Mindazonáltal ma, pár hónappal a szeptemberi választások előtt, újabb csapatok felajánlása az afganisztáni békefolyamat biztosítására több politikai tőkét emésztene fel, mint amennyit Angela Merkel, illetve a koalíció felvállalhat.

Ám az nem kétséges, hogy Németországnak sikerült átlépnie azt a határt, ami korábban megakadályozta a katonai fellépésekben való részvételt; egyértelmű, hogy a jövőben katonai erejének bevetése nem a képességeitől függ majd, hanem politikai döntés kérdése lesz.

A puha hatalom

A németek által korábban preferált külpolitikai eszköztárat, mint amilyen a „civil szféra ereje" vagy a „puha hatalom", erőteljesen megkérdőjelezte az orosz militarizmus újjáéledése. A második világháború után a német identitás és politikai legitimitás szerves részévé vált az elkötelezettség a multilateralitás, a nemzetközi és az emberi jogok mellett. Sőt az is, hogy e modellt exportálni kell. Ez késztette arra a német vezetést, hogy támogassa a dialógust, a jog érvényéről folytatott eszmecseréket, a kulturális kontaktusokat, különösen Oroszországgal. A külügyminiszter által 2006-ban meghirdetett stratégia, a „közeledés a gazdaságok összekapcsolása révén" is ezt tükrözte. Tartalmában ez persze semmiben sem különbözött a harminc évvel korábban, Willy Brand által képviselt úgynevezett Ostpolitik-tól. Berlin jelenlegi, elkötelezettségre épülő politikáját az a hit alapozta meg, hogy Oroszország bevonása egy, az európai játékszabályokat tiszteletben tartó világba a német „puha hatalom" győzelmének ékes bizonyítéka lehet. Ugyanakkor a múlt nyáron, a Grúzia és Oroszország között lezajlott háború kellemetlen meglepetése megkérdőjelezi ennek a hitnek és bizalomnak az érvényét.

E háború következményei megjósolhatóak voltak. Az ellenségeskedéseket megelőző hónapokban német politikusok egész sora látogatott Tbilisibe, igyekezvén meggátolni az ottani krízis eszkalálódását. A háború kitörését követően aztán Mikheil Saakashvili elnököt mélyen elítélte az egész német elit, mint feladatára alkalmatlan kalandort. Így aztán az sem véletlen, hogy az első orosz reakciókat látván, német részről arra szólítottak fel: folytatni kell a dialógust Moszkvával, és tisztázni kell - a szemükben főként grúz részről - fennálló felelősséget. Egyes elemzők egyértelműen azt ajánlották: Németország szigorúan semleges álláspontot foglaljon el a kérdésben.

Ám azt követően, hogy az oroszok grúz földre léptek, Berlinben a hangulat megváltozott; egy már jóval korábban előkészített Merkel és Medvegyev találkozó - melyre a Fekete-tengeri üdülővárosban, Szocsiban került sor - elhidegüléssel zárult, a német kancellár azonnal Tbilisibe utazott, ahol kijelentette: Grúziának joga van a NATO-tagsághoz. Sőt, a német külügyminisztérium egyik magas rangú képviselője, még az út alatt hangsúlyozta: az orosz katonai beavatkozást „cezúrát" jelent Németország Moszkvához fűződő kapcsolataiban. Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter pedig az orosz akciót „illegálisnak" és „túlméretezettnek" nyilvánította.

A nyers és elutasító német reakció megijesztette az oroszokat; kiegészülve az EU szintén elítélő nyilatkozataival és az épp kiteljesedő gazdasági válsággal, Moszkva jobbnak látta, ha csapatait megállítja és visszavonul Dél-Oszétiába. A katonai kezdeményezés helyét orosz részről gyorsan a diplomácia foglalta el, mely rendkívül konstruktívnak igyekezett mutatkozni nem csak az EU és Németország irányába, de az EU és az USA által az ENSZ Biztonsági Tanácsában előterjesztett új, Iránt érintő szankciók ügyében is.

Oroszország - Németországból nézve

A grúziai események vajon tényleg fordulópontot jelentenek a német-orosz viszonyban? Ez ma még megjósolhatatlan, a jelzések vegyesek. Franciaországgal és Olaszországgal együtt a németek továbbra is síkraszállnak egy, az EU és Oroszország partneri kapcsolatait rögzítő megállapodásért, és igyekeznek ellenállni annak az amerikai sürgetésnek, hogy Ukrajnát és Grúziát közelebb engedjék a NATO-tagsághoz. Egyidejűleg keményen kritizálták a Königsberg felállítandó orosz támadófegyverek tervét, és az addig hangoztatott német-orosz „stratégiai partnerség" helyet mindössze „modern partneri viszonyról" kezdtek beszélni. A kormány ebbéli magatartása jelenleg komoly közvéleményi támogatást tudhat maga mögött; felmérések azt igazolják, hogy a lakosság szintén aggodalommal szemléli az oroszországi folyamatokat, melyeket azonban nem a grúziai eseményekkel társít, hanem a fegyvercsörtetéssel, és egyre kevésbé bízik Moszkvában, mint megbízható energiaellátóban.

Közkeletű az a vélekedés, hogy a német politikai életet megosztja az Oroszországhoz fűződő viszony. Egyesek mindig is fenntartással és gyanakvással szemlélték az ottani kibontakozást, míg mások pragmatikusan kezelték a kérdést, nem utasítva el az együttműködést az érdekek kielégítésének függvényében. Az efféle elképzelések Angela Merkel Keresztény Demokrata Unióját (CDU) az első kategóriába sorolják, míg Steinmeier szociáldemokratáit (SDP) a másodikba. Mindazonáltal a kép így elnagyolt, a valóság ennél sokkalta bonyolultabb.

Merkel áthangolta a német-orosz kapcsolatokat, és tette ezt igen megfontoltan, racionális alapon. Különösen, ha elődjével, Schröderrel vetjük össze, aki nem átallotta Vlagyimir Putyin korábbi elnököt, jelenlegi miniszterelnököt „kifogástalan demokratának" aposztrofálni. Merkel akkurátusan odafigyelt az oroszországi eseményekre, találkozott az ottani emberjogi csoportokkal, és közeli együttműködést alakított ki a korábban a szovjet érdekszférába kényszerített kelet-európai országokkal, különösen Lengyelországgal.

Mindazonáltal hajthatatlannak bizonyult az Oroszországgal való megegyezés folytatásának kérdésében. Ellenállt minden olyan - főként Kelet-Európából jövő - kérésnek, hogy bontsa fel a Balti-tengeri gázszállító vezetékrendszer megépítésére - még Schröder által kötött - kötött megállapodást. Tartózkodott attól, hogy magáévá tegye az amerikaiak európai rakétatelepítési terveit, illetve, hogy túlságosan bátorítsa Ukrajna és Grúzia nyugati integrációs vágyait. A dolgok intézést Oroszországgal a diplomatákra és a gazdaság tényezőire bízta. Sokan felvetették ezzel kapcsolatban: vajon, mi vezeti e téren Merkelt, a szociáldemokratákkal fennálló koalíció egybentartásának szüksége, vagy az energiacégek nyomása? Mindkettő elképzelhető, sőt egy harmadik lehetőség is, elvégre pártjában igencsak keverednek a pro-orosz érzelme, a Kelet-Európával szembeni gyanakvó elzárkózás, és bizonyos fokú elidegenedés az Egyesült Államoktól.

Néhány külföldi kommentátor Steinmeierben látja a berlini oroszbarát politika egyik fő támogatóját, aki továbbra is „stratégiai partnerségre" törekszik velük. De ez is csak épp olyan leegyszerűsítés, mint Markerrel szemben orosz-ellenességet emlegetni. Érdemes kihangsúlyozni, pártja számos más vezetőjével szemben, Steinmeier sohasem állított olyat, hogy Németországnak egyenlő távolságot kellene tartania Moszkva és Washington között, sőt önmagát kifejezetten atlantistának tekinti. Valamennyi elődjénél inkább igyekezett az orosz energiát kiváltó alternatív forrásokat felkutatni, és előmozdítani azok potenciális bekapcsolását az európai piacba, legyen szó a Földközi-tenger térségéről, Közép-Ázsiáról, vagy épp a megújuló energia-technológiákról. Steinmeier álláspontját leginkább úgy lehetne leírni, mint realista egyensúlykeresést az egyre inkább multipolárissá váló világban.

Sajnos, a külügyminiszter azon politikai elképzelése, mely közeledést próbált elérni „a gazdaságok összekapcsolása révén" megfeneklett az érdekek és intenciók kölcsönösségének hiánya miatt. Oroszország kaukázusi augusztusi háborúja, illetve egy szuverén állam egyes területeinek megszállása és bekebelezése, így Dél-Oszétiáé és Abháziáé, ellehetetlenített minden efféle próbálkozást.

Egy új generáció

Oroszország szerepének megítélése sok tekintetben attól függ Németországban, hogy ki melyik generációhoz tartozik. Sokakat azok körül, akik a '90-es években ismerkedtek meg Oroszországgal, a szovjet örökség gyors felszámolásának emléke inspirált és befolyásol mind a mai napig. A németek épp akkortájt egyesültek, nem kis mértékben Mihail Gorbacsovnak és Borisz Jelcinnek köszönhetően. E generáció - tagjai ma az ötvenes éveiket élik - szemtanúja lehetett, amint Oroszországban egymást követik a reformok, melyek a múlttal kívánnak leszámolni, de annak is, hogy az ország magatehetetlenül belemerül a káoszba, és mindent egyszerre áthat a kommersz felszínesség. Ezek az emberek persze látják a jelenlegi vezetés agresszív törekvéseit, és tisztában vannak azzal, hogy Putyin és Medvegyev az energia-szállítást politikai fegyverként kívánja felhasználni, de mindazonáltal hálásak a pontosan érkező gézért és olajért, és a kiszámítható hasznot hozó piaci környezetért.

A Moszkvával szemben kritikus generáció jó tíz évvel fiatalabb, képviselői főként a parlamentben ülnek, illetve újságírók. Számukra ijesztő perspektívát rajzol fel Putyin meghirdetett „vertikális hatalomfelfogása", a mindent átható orosz politikai korrupció, az újságírók, az NGO-k, a politikai aktivisták elnyomása, meghurcolása. Teljes joggal háborítják fel őket azok az érvek, amelyek egyenlő távolságot követelnek Moszkvával és Washingtonnal szemben, még ha minősítéseik eltúlzottak is, amikor e követelés hangoztatóit naivnak, rosszabb esetben Moszkva befolyása alatt állóknak minősítik.

Az új keleti politika

A grúz háború meghatározó élmény volt a német döntéshozók számára, de nem kétséges: számos hasonló tapasztalatot ígérnek a következő hónapok. A németek tehát nem tehetik meg, hogy ne szembesüljenek ezzel, és ne hozzák meg a szükséges döntéseket. Itt az ideje átfogalmazni Németország úgynevezett keleti politikáját, az Ostpolitik-ot.

Nyilvánvalóan továbbra sem lehet lemondani arról a reményről, hogy Oroszországban mégsem szenved teljes vereséget a demokratikus átalakulás, és hogy lehetőség marad a nyílt együttműködésre. De mindennek egyik feltétele, hogy a nemzetállamok Európa keleti határai mentén, Belarusztól Grúziáig tovább demokratizálódjanak és társadalmaik-gazdaságaik stabilizálódjanak. E pillanatban a NATO vagy az uniós tagság egyikük számára sem lenne realisztikus, mi több, hasznos sem lenne; több problémát okozna, mint ahányat megoldana, a NATO ugyanis túl keveset követel meg a tagok belviszonyait illetően, az EU viszont túl sokat.

Mindennek dacára az olyan nyugati klubokhoz való tartozás, amilyen a NATO vagy az EU a legfontosabb ösztönzők a demokratikus változások és a gazdasági reformok irányába, ezt a németek sokkal jobban tudják, mint a Nyugat bármely más nemzete, elvégre igen sokat profitáltak az uniós bővítésből. Szerencsére az „Európai Szomszédságpolitikát" - mely képmutató módon nem, hogy közelebb hozta volna ezeket az országokat az Unióhoz, épp ellenkezőleg, arra szolgált, hogy a közeledés illúzióját keltse - múlt decemberben felváltotta a sokkal konkrétabb „Keleti Partnerség" projekt, mely szabadkereskedelmi zónák létrehozásában, a vízummentes mobilitás garantálásában ölt testen az EU és hat, Oroszország perifériáján található állam között.

De ami a legfontosabb, az egy hiteles integrációs program létrehozása. Németországnak és az egész Nyugatnak szélesebb és ötletesebb együttműködést kellene ajánlania Oroszországnak, nem fokozatosan és szelektíven, ahogy azt a Bush-adminisztráció tette; mindazonáltal komoly feltételeket kiszabva, vagy épp megfékezve az oroszokat, ha az szükségessé válik. És amiként a grúziai konfliktus is megmutatta: a határozottság valamint az európai egység vezethet csak eredményre, különösen, ha e mögé odaáll az Egyesült Államok is. Az Unió tagjai és az Egyesült Államok sokat veszthet - de a legtöbbet Oroszország -, ha e kapcsolatokat a versengés és nem az együttműködés uralja majd Kelet-Európában.

http://www.foreignaffairs.com/articles/64650/constanze-stelzenm%C3%BCller/germanys-russia-question

Mese a két iraki háborúról

Ahogy a szereplők látják…

Zbigniew Brzezinski egykori amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó (1977-1981) a Foreign Affairs hasábjain Richard Haass, a Council on Foreign Relations elnöke új könyvét (War of Necessity, War of Choice) elemzi. Haass már az 1991-es Irak elleni háború megtervezésében is részt vett, és világossá teszi, hogy az idősebb Bush elnök az első perctől kezdve agresszornak tekintette Szaddám Huszeint. A könyv főszereplője egyrészt Bush, másrészt a nemzetbiztonsági főtanácsadója, Brent Scowcroft.

Ebbe a háborúba az Egyesült Államok jelentős európai, sőt arab és muszlim erőket is bevont, még Szíria is részt vett a koalícióban. Maga a hadjárat („a kényszerűség háborúja") arra irányult, hogy Huszeint kiűzzék Kuvaitból. Megjegyzendő, hogy korábban az Egyesült Államok támogatta Irakot az Irán elleni háborújában, és az általa bevetett vegyi fegyverek ellen sem emelt kifogást. Vagyis az amerikai politikát a kőkemény realizmus vezette.

Haass azt írja, a következő Irak elleni háború megindításában már csak „periférikus" szerepet játszott, hiszen a külügyminisztérium politikatervezési részlegének igazgatójaként Colin Powell mellett nem lehetett komoly beleszólása a döntésekbe. A szerző szerint az ifjabb Bush már 2002 júliusában döntött arról, hogy háborút indít Irak ellen. Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó dühbe gurult, amikor Haass kétségbe vonta előtte e döntés helyességét. Teljesen világos, hogy a döntést nem gondos mérlegelés után, hanem szilárd meggyőződés alapján hozták meg. Ebben pedig Bush és környezete, Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter, Paul Wolfowitz védelmiminiszter-helyettes és Paul Bremer, később a bagdadi Koalíciós Ideiglenes Hatóság vezetője (az „antihősök") vettek részt. Haass szerint a külügyet marginalizálták, nem úgy, mint James Bakert az első háború idején. 2003 elején Haass készített egy memorandumot Powellnek a háború alternatívájáról, ezt azonban nem vették figyelembe. Brzezinski szerint Haass szavahihetőségéből sokat levon az, hogy kezdetben maga is támogatta a kemény fellépést.

A két háború között az a hatalmas különbség, hogy míg az elsőt az Egyesült Államok azért indította, mert úgy látta, létfontosságú érdekei forognak kockán, addig a másodikat azért robbantotta ki, hogy megváltoztassa egy másik ország karakterét, a háborút pedig ambiciózus ideológiai és morális célokkal igazolta. Végeredményben minden háborús döntés valamilyen külső eseményre adott „kényszerű" válaszlépés. Haass azért támogatta feltétel nélkül az első háborút, mert Kuvait Huszein általi lerohanása váltotta ki a „kényszert", a másodikat pedig azért nem ellenezte igazán, mert feltételezte, hogy Iraknak valóban vannak tömegpusztító fegyverei -  állítja Brzezinski. Azaz mindkét háborút „kényszerből" indították.

A háború megindítását a „politikacsinálók" alapos mérlegelésének kell megelőznie, amiben az ideológiai megfontolásokon túl az érzelmek is szerepet kapnak. A leglényegesebb azonban az, hogy világosan meg kell határozni a háború célját: az ambiciózus ideológiai cél a második háború esetében éles ellentétben állt az első háború korlátozott geopolitikai céljával, s katasztrofális következményekkel is járt. Amint a háborús cél ismertté válik, a „kényszer" és a „választás" közötti különbség „brutálisan leegyszerűsödik". A második háború nemcsak gyors katonai győzelmet akart, hanem stabil demokrácia létrehozását is Irakban, ami utólag igazolta, még ha tömegpusztító fegyvert nem is találtak.

A két háború között a realizmus tekintetében is van különbség. Ma már világos, hogy a második háború esetében a szeptember 11-i sokk nyomán indult kampány, a félelem, a demagógia, az apokaliptikus utalások megmérgezték a légkört, így az egész nemzet a mögé a háború mögé állt, amelyet eredetileg csak néhány döntéshozó tartott szükségesnek.

Az első iraki háború nyomán a Közel-Keleten az Egyesült Államok vált a meghatározó hatalommá. Haass szerint az időseb Bush készen állt arra, hogy ezt a tekintélyt a palesztin-izraeli konfliktus lezárására használja fel (madridi konferencia, 1991): nyomást gyakorolt a PFSZ-re és Izraelre is a kölcsönös engedmények érdekében. Választási veresége megakadályozta a folytatást, Clinton pedig az elkapkodott Camp David-i tárgyalásokig semmilyen érdemi erőfeszítést sem tett. Haass úgy látja, a valódi béke az izraelieknek biztonságot, a palesztinoknak pedig méltányosságot kell, hogy hozzon. Az amerikai elnöknek ezt világosan ki kellene jelentenie. Az ifjabb Bush ezt elmulasztotta, így pedig az „útiterve" nem vezetett sehova, arról nem beszélve, hogy az arabokat elidegenítette magától. Az álláspontok megmerevedtek. Obamának tanulnia kellene ebből, de nehezíti a dolgát, hogy az elmúlt 16 évben az Egyesült Államok a tárgyalásokon nem éppen pártatlan közvetítőként lépett fel, ami a békefolyamatra rombolóan hatott.

Ráadásul az iszlám szélsőségesek népszerűbbé váltak a palesztinok körében, és az izraeli politika is egyre intranzigensebbé válik. Az új izraeli miniszterelnök az Irán elleni kemény fellépést szorgalmazza, a béke helyett pedig előbb a palesztin gazdaságot szeretné fellendíteni. A halasztás azonban megmérgezheti a kétállamos megoldáshoz vezető folyamatot. A „kényszer" és a „választás" közötti amerikai passzivitás érinteni fogja magát az amerikai érdeket, ezért az Egyesült Államoknak a Közel-Keleten végre demonstrálnia kellene a vezető szerepét.

Brzezinski írására röviden reagált Richard N. Haass. Leszögezi, hogy könyve két központi mondanivalója egyértelmű. Az első a 2003-as háborúra vonatkozik. Azt állítja, hogy ugyan nem teljesen, de 60/40 százalékbanban ellenezte, mert nem kapott választ arra a kérdésre, hogy „miért most?". A második a „kényszerűség háborújával" és a „választás háborújával" kapcsolatos. Az előbbi lényegében elkerülhetetlen, ezt kívánja a nemzeti érdek, nincs alternatívája az erő alkalmazásának és a status quo változatlanságának túl nagy az ára (pl. második világháború, koreai háború). Ezzel szemben a „választás háborúja" kevésbé fontos érdekeket érint, s ilyenkor léteznek járható alternatív utak (vietnami, boszniai, koszovói háborúk vagy a 19. század végén a spanyol-amerikai háború).

Ebben a felosztásban természetesen elkerülhetetlen a szubjektivitás. Itt nem jó és rossz, sikeres vagy sikertelen háborúkról van szó. Az 1991-es öbölháború egyértelműen szükséges volt, még akkor is, ha „drágábban fizettünk volna érte, vagy kevésbé lett volna sikeres". Ezzel szemben a 2003-as háború választás eredménye volt, még akkor is, ha jóval kevesebb emberi és anyagi áldozattal járt volna. Nem arról van szó, hogy az ilyen típusú háborúkat teljesen meg kell szüntetni, hanem arról, hogy a lehető legritkábban szabad csak elindítani. Azért, hogy a kényszerű háborúkhoz mindig meglegyen az adekvát akarat és képesség.

http://www.foreignaffairs.com/articles/64970/zbigniew-brzezinski/a-tale-of-two-wars