Afganisztán: menni vagy nem menni, ez itt a kérdés

A bukott államok talpra állításának titka

Elemzők szerint az afganisztáni választások körüli visszásságok megnehezíti az országot megszállva tartó amerikaiak és szövetségeseik dolgát. Egyre többen vélik úgy, hogy a helyzet reménytelen, és az Egyesült Államok nem képes legyőzni a tálib lázadókat és megerősíteni a demokratikus intézményrendszert, ezért az egyetlen lehetőség a mielőbbi kivonulás. Humphrey Hawksley, a BBC külpolitikai tudósítója még a választások előtt megjelent cikkében azonban arra figyelmeztetett a YaleGlobal magazinban, hogy az elmúlt harminc év bebizonyította, hogy a bukott államok magukra hagyása súlyos geo- és biztonságpolitikai következményekkel jár. A nemzetépítéshez hosszú időre, a bukott állam szuverenitásának korlátozására és tartós külföldi katonai jelenlétre van szükség.

Az elmúlt hetekben számos olyan beszámoló született, amely megkérdőjelezi az augusztus 20-i, Hamid Karzai elnök győzelmét hozó első forduló tisztaságát. Nyugati diplomaták és elemzők szerint tovább ronthatja az ország stabilitását, ha kiderül, hogy az Amerika-barát kormány érintett a szervezett választási csalásban. Ez ugyanis a tálib szélsőségesek népszerűségét növelné, és lehetetlen helyzetbe hozná az amerikaiak vezette szövetségeseket: ha ugyanis kiállnának a korrupt és legitimitását veszített Karzai mögött, akkor ezzel aláásnák a demokratikus intézmények kiépítésére tett kísérletet. Ha viszont kihátrálnak a korrupt Karzai mögül, akkor az egyre több áldozatot szedő tálib ellenállással elkeseredett harcot vívó Amerika- és demokráciaellenes tálib radikálisok kerülnének hatalomra.

A problémák miatt sokan már azt pedzegetik, hogy az Egyesült Államoknak ideje lenne elismernie a vereséget, és mielőbb kivonni a katonákat az ázsiai országból. George Will, a The Washington Post konzervatív kolumnistája szerint az Egyesült Államok magára maradt Afganisztánban, és egyedül képtelen a háború megnyeréséhez szükséges nagyságú haderőt mozgósítani. Ráadásul az amerikaiak még csak az elvileg szövetségesüknek számító Amerika-barát kormányra sem számíthatnak, hiszen a Karzai-rezsim rendkívül korrupt, ahogyan ezt a választási csalás is bizonyítja. ezért nem marad más, mint a csapatkivonás. Hasonló következtetésre jutott a The Wall Street Journal is. A New York-i konzervatív napilap szerkesztőségi cikkében arra szólította fel Obama elnököt, hogy döntse el, hajlandó-e a rendezéshez szükséges pénzt és katonát Afganisztánba küldeni, és ha nem, akkor inkább adja fel a reménytelen harcot, és hívja haza a csapatokat. A brit baloldalon is egyre többen sürgetik a visszavonulást a megnyerhetetlen háborúból.

Hawksley szerint az elmúlt évtized intervenciói azt bizonyítják, hogy elhamarkodott lépés lenne a kivonulás. A demokratikus intézményrendszer megerősödéséhez ugyanis hosszú időre van szükség, és ha a külföldi csapatok magukra hagyják a még nem kellően stabil államokat, akkor félő, hogy eluralkodik a káosz, ami a szélsőséges csoportoknak, egyebek között a globális biztonságot is veszélyeztető nemzetközi terrorista szervezeteknek kedvez. Az al-Kaida és a hasonló militáns szervezetek a bukott illetve az ingatag államokban erősödtek meg. Az afganisztáni intervenció elsődleges stratégiai célja ezért a bukott állam rendezése: olyan kormányzat és intézményrendszer kialakítása, amely garantálja, hogy az országban nem tevékenykedhetnek szabadon a világ biztonságát fenyegető radikálisok.

Ha számba vesszük az elmúlt közel két évtized nagyobb intervencióit, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy azok voltak a sikeres beavatkozások, ahol a nyugati megszállók csak a demokratikus intézmények megerősödése után távoztak. Szomália és Ruanda az elkapkodott kivonulás után hamarosan újra bukott állammá vált - emlékeztet a brit elemző. A boszniai intervenció kudarcnak indult, de miután 1995-ben az Egyesült Államok állt a misszió élére, normalizálódott a helyzet. Hawksley szerint a koszovói beavatkozás is sikertörténetnek tekinthető.

A példák azt bizonyítják, hogy az intervenció sikere a nemzetépítésen múlik. A nemzetépítés pedig leginkább akkor lehet sikeres, ha a helyiek egy időre lemondanak a szuverenitásról, és a megszállókra bízzák a intézményrendszer kialakítását és a rendteremtést. Ez persze sokszor ellenállásba ütközik, hiszen a helyiek közül sokan modern gyarmatosításnak tekintik, ha a megszállók diktálnak. A nagy átalakítás azonban máshogy aligha sikerülhet: a helyi vezetők nem lennének képesek a szokásokat és hagyományokat felrúgva teljesen új normákat is intézményeket kialakítani. Ha túl korán a helyiekre bízzák a fontos döntések meghozását, akkor vakvágányra juthat a demokratikus átalakulás. A palesztin területeken és Irakban is előfordult, hogy a túl korán kiírt választások a radikális iszlámista erők győzelmét hozták. Afganisztánban pedig emberi jogi szempontból elfogadhatatlan engedményekre kényszerült a választások miatt a Karzai-kormány: a szavazás előtt törvénybe iktatta, hogy a „házastársi kötelességét" nem teljesítő nőt férje éheztetheti. A törvényre azért volt szükség, hogy Karzai a keményvonalas iszlámisták támogatásával megnyerhesse a választást.

Ha a nemzetközi erők a fegyverek elhallgatása után azonnal elhagyták volna Koszovót, akkor mára alighanem ismét bukott államként tartanánk nyilván a jelenleg is nemzetközi fennhatóság alá tartozó országot. A tartós stabilitáshoz elengedhetetlen az újjáépítés megkezdése, a gazdaság újraindítása, a kórházak és iskolák megnyitása, a bíróságok kialakítása és a szabad sajtó megteremtése is, amihez szintén hosszú évekre, és természetesen sok pénzre van szükség.

Ha pedig még mélyebbre ásunk - zárja cikkét Hawksley -, akkor elővehetjük a második világháború utáni európai rendezés iskolapéldáját. A szövetségesek tisztában voltak vele, hogy a tartós béke csak akkor garantálható, ha a vesztes államok újjáépítése érdekében átfogó programot indítanak. „Sajnos most azonban, nyolc évvel a szeptember 11-i terrortámadások után sincs átfogó koncepció arról, hogyan kellene rendezni az Egyesült Államok külpolitikáját meghatározó, és a háborúkért felelős bukott államok dolgát."

http://www.yaleglobal.yale.edu/content/lessons-failed-states-rebuilding-sierra-leone-and-liberia

Posta Imre: Milyen nemzet vagyunk ?

Benjamin Franklin számadása az életről

Úgy kívántam élni, hogy ne vétsek soha, s legyőzzem a természeti hajlam, szokás és társaság kísértéseit. Mivel tudtam, vagy legalább azt hittem: tudom mi jó s mi rossz, elgondolkodtam miért is ne cselekedhetném mindig az egyiket és miért ne kerülhetném el a másikat messzi. Azonban hamarosan látnom kellett, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Míg minden igyekezetemmel egyik hibámat tartottam szemmel, észrevétlen becsusszant a másik; a szokás rajtaütött a figyelmetlenségen; a hajlandóság néha erősebbnek bizonyult a meggondolásnál.

Végül megbizonyosodtam afelől, hogy magammal kötött elvi megállapodásom, mely szerint az erkölcsösség egybevág legszemélyesebb érdekeimmel, nem elegendő ballépéseim megakadályozására; megcsontosodott rossz szokásokat kell letörnöm, majd jókat megszereznem és elplántálnom, mielőtt viselkedésem egyenletes helyességében megbízhatnék. E célból a következő módszert dolgoztam ki.

Tizenhárom erény címszavába gyűjtöttem mindazt amit magam elé mint szükségest vagy kívánatost tűztem, majd minden címszóhoz mellékeltem egy rövid utasítást az erény mibenlétéről. Az erény címszavai s a hozzá fűzött címszavak így hangzottak:

1. MÉRTÉKLETESSÉG
Ne egyél a tunyulásig, ne igyál a részegségig.

2. CSÖND
Csak úgy szólj, ha a magad vagy mások javát szolgálod; kerüld a fecsegést.

3. REND
Legyen meg minden holmid helye; legyen meg minden tevékenységed ideje.

4. HATÁROZOTTSÁG
Határozz mit kell tenned; hiánytalanul tedd meg amit elhatároztál.

5. TAKARÉKOSSÁG
Csak úgy költekezz, ha mások vagy a magad javát szolgálod; ne pocsékolj.

6. SZORGALOM
Ne veszíts időt; hasznos dolgon munkálkodj mindig; mellőzz minden fölös tevékenységet.

7. ŐSZINTESÉG
Bántó módon senkit félre ne vezess; jámboran s méltányosan gondolkodj, s ha szólsz eképpen szóljál.

8. IGAZSÁG
Senkit igaztalanul meg ne sérts; iránta való kötelességed el ne mulaszd.

9. MÉRSÉKLET
Kerüld a végleteket; de légy türelmes a legvégső határig azok iránt, akik megsértenek.

10. TISZTASÁG
Ne tűrd sem tested,sem ruhád, sem környezeted tisztátalanságát.

11. NYUGALOM
Állj ellent az apró bosszúságnak; a hétköznapi és elkerülhetetlen hibák ne zavarjanak.

12. MAKULÁTLANSÁG
Ritkán élj a kéjjel; céljának egészségedet vagy a nemzést tekintsd; csömörig, erőd fogytáig, mások vagy magad békéjének, jóhírének rovására ne űzd.

13. ALÁZAT
Kövesd Jézust és Szókratészt

Lévén szándékom mindezen erényekből életmódot formálni, úgy véltem nem volna tanácsos, ha figyelmemet egyszerre osztom meg valamennyi között, hanem egyenként építem őket életembe; s mikor az egyik már véremmé vált, akkor térek a másikra, és így haladok tovább, míg végére nem járok mind a tizenháromnak. Minthogy pedig némely erények előbbi elsajátítása könnyítheti dolgomat a továbbiakban, e célszerűségi sorrend szem előtt tartásával formuláztam meg az erények lajstromát.

Elsőül állítottam a Mértékletesség-et, mert az elmében hűvös tisztaságot teremt, mely oly fontos, ha résen kell állnunk megcsontosodott szokásaink szüntelen vonzása és az örökös kísértések ellenében. Emez erény teljes birtokában könnyebb megfelelni a Csönd parancsolatának. Vágyam az volt hogy tudásom is gyarapodjék, míg erényeimet öregbítem, és meggondolván hogy a beszélgetések során több tudományra tehet szert az ember a füle, mint a nyelve útján: igyekeztem tehát letenni a fecsegés, szójátékfaragás, tréfálkozás szokásáról, mely csak a semmirevaló társaság előtt kedves, épp ezért az erények sorában második helyre a Csönd-et tűztem. Ettől s a soron következő Rend-től reméltem, hogy több időt biztosítanak mind erénytervezetem valóra váltásához, mind tanulmányaimhoz. Ha pedig a Határozottság egyszer véremmé válik, megerősíti majd akaratomat a további erények birtokba vételéhez; Takarékosság és Szorgalom megszabadít megmaradt adósságaimtól, majd jóléthez és anyagi függetlenséghez segítvén megkönnyíti az Őszinteség és Igazság gyakorlását, etc., etc.

Majd eszembe vettem, hogy Püthagorasznak az Arany Versek-ben adott tanácsához híven önvizsgálat volna szükséges naponként; ehhez pedig a következő rendszert dolgoztam ki. Kötöttem egy kis könyvet, melyben minden erénynek külön lapot nyitottam. A lapokra hét-hét hosszanti vonalat húztam, megjelölvén mindeniket egy-egy erény kezdőbetűjével. E keresztvonal mentén, a hét megfelelő napjánál kis fekete ponttal jelölhettem, milyen hibát találtam a napi önvizsgálat során.

Egy lap képe:

Mértékletesség: Ne egyél tunyulásig; Ne igyál részegségig.
	H	K	Sz	Cs	P	Sz	V
M
Cs		*	*
R	*	*	*			*	**
H		*			*
T	*
Sz				*
Ő
I
M
T
Ny
M
A

Úgy határoztam hogy egyheti szigorú figyelmet szentelek minden soron következő erénynek. Ilyenformán az első héten legfőbb gondom az volt, hogy legcsekélyebbet se vétsem a Mértékletesség ellen, a többi erényt pedig sorsára bíztam, csupán a táblázaton jelöltem esténként a nap egyéb vétkeit. Az első héten sikerült is tisztán tartanom első soromat, melyet az M betű jelölt, s föltehettem, hogy az erény immár szokássá erősödött bennem; megkíséreltem tehát figyelmemet a második erényre terelni, hogy a következő héten már a két első sorom tisztán álljon. Ily módon járván az erények végére, egy tanfolyamot tizenhárom hét alatt fejeztem be, s minden évben négy tanfolyamra jutott idő. S miként a kertész sem esik a gyomlálásnak kertszerte, mert erejéből nem telnék minden dudvára-gazra, hanem sorra veszi az ágyásokat, hasonlóképpen reméltem bátorítást és erőt a lapok fokozatos megtisztulásától az erényekben való öregbedésemhez, míg majd néhány tanfolyam után boldogan lapozgathatok makulátlan könyvemben naponkénti önvizsgálataim során.

Zöld geopolitikai kihívások

Az energiapolitika geopolitikai és biztonságpolitikai vonatkozásai

Köztudott, hogy az energiapolitika jelentősen befolyásolja a geopolitikai egyensúlyt. Az elmúlt években sokan állítják, hogy a környezetbarát és megújuló energiaforrások elterjesztése segíthet az energiahordozók birtoklásáért folytatott nagyhatalmi vetélkedés felszámolásában, és egyúttal csökkentheti a fejlett országok kiszolgáltatottságát az energiahordozókban gazdag államoktól, mindenekelőtt Oroszországtól, a latin-amerikai és a közép-ázsiai autoritárius rezsimektől és az arab országoktól. David J. Rothkopf külpolitikai szakértő, a Carnegie Endowment for International Peace kutatóintézet munkatársa arra figyelmeztet a Foreign Policy folyóiratban megjelent írásában, hogy az környezetbarát energia nem megszűnteti, csak átalakítja az erőforrásokért folytatott geopolitikai vetekedést.

A környezetbarát technológiák és a megújuló energiaforrások elterjesztése egyáltalán nem halad olyan zökkenőmentesen, mint azt sokan, elsősorban a zöldek remélik. Az Egyesült Államok kongresszusa például azt tervezi, hogy védővámmal sújtja a károsanyag-kibocsátási kvóták bevezetésétől és a környezetszennyezés mértékének csökkentésétől elzárkózó országokból érkező importcikkeket. A törvényjavaslat elsősorban Kínát érintené hátrányosan, hiszen az ázsiai ország egyelőre nem hajlandó a széndioxid-kvóták bevezetésére. Ha elfogadják, az amerikai szigorítás után véget érne az olcsó munkaerő - és lazább munkavédelmi és környezetvédelmi előírások - miatt Kínába történő kiszervezés korszaka is. A szabályozást ellenző országok Kínával és Indiával azt állítják, hogy az Egyesült Államok valójában a protekcionista intézkedéseseket akar bevezetni a környezetvédelemre és a klímaváltozás elleni harcra hivatkozva.

Nem csak a kereskedelemben vezet konfliktusokhoz a zöld technológiák alkalmazása. Nyilvánvaló, hogy az olajban gazdag, többnyire nem demokratikus államok befolyása jelentősen csökkenne, ha az energiaiparban és a közlekedésben sikerülne kiváltani az olajat. Ám nem sokkal lenne megnyugtatóbb egy olyan világban élni, amelyben az olajexportból élő államok költségvetési bevételei elapadnának - figyelmeztet Rothkopf. Belegondolni is rossz, hogy mi lesz, ha például Oroszország költségvetési finanszírozhatatlanná válik, vagy valamelyik arab országban lázadások és hatalmi harcok törnek ki az olaj világpiaci árának esése miatt.

Ráadásul az olajat kiváltó energiaforrások mindegyikével kapcsolatban újfajta problémák vetődnek fel. A mostanában már zöld szervezetek által is támogatott atomenergia elterjedése is komoly biztonságpolitikai következményekkel járna. A reaktorokban használt dúsított urán és plutónium ugyanis könnyen és gyorsan - néhány hét alatt - atomfegyver gyártásához alkalmas tisztaságú hasadóanyaggá alakítható. De még ha minden atomreaktort építő ország elkötelezett híve lenne is a nukleáris energia békés célú felhasználásának sem lenne garancia a visszaélések elkerülésére: a nemzetközi terrorista szervezetek minden bizonnyal igyekeznének hasadóanyaghoz jutni.

További nehézséget jelenthet a megújuló energiaforrások elterjedésében a vízhiány. A Földön már most is több mint egymilliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, ami komoly biztonságpolitikai és geopolitikai kérdéseket vet fel. Egyre több elemző jut arra a következtetésre, hogy a jövő háborúi a vízről fognak szólni. A helyzetet a környezetbarát technológiák fokozhatják: a vízerőművek építésével megváltozik a folyók vízhozama, a bioüzemanyagok előállítása rengeteg vizet emészt fel, a hibrid meghajtású autók is sok vizet fogyasztanak és még a chipgyártásban alkalmazott eljárások is jelentős mennyiségű vizet emésztenek fel. A szűkös vízért folytatott geopolitikai vetélkedés alig különbözne az olajért vívott harcoktól.

Hasonló problémákat vet fel az elektromos autók elterjedése. Igaz ugyan, hogy az elektromos meghajtású járművek gyártásával jelentősen csökkenne a kőolaj jelentősége, ám egyenes arányban nőne az akkumulátorgyártáshoz szükséges lítiumé. A lítium pedig még az olajnál is ritkább természeti kincs, ráadásul nagyon kevés helyen fordul elő: a Föld lítiumkészletének kétharmada Chile és Bolívia területén, az Atacama-sivatagban található.

„Mindez csak futó pillantás a jövőbe. Ráadásul a környezetbarát energia bevezetésével kapcsolatos geopolitikai problémák egy része már ma is érzékelhető - zárja Rothkopf az elemzését. - Összességében kijelenthető, hogy a hagyományos fosszilis üzemanyagok kiváltásával felszámolhatók a jelenlegi legsúlyosabb globális geopolitikai fenyegetések, de azért nincs ok a hurráoptimizmusra. Fel kell készülnünk rá, hogy a zöldebb világ sem lesz mentes a geopolitikai kihívásoktól. Arra kell tehát törekednünk, hogy a jelenlegi fenyegetések felszámolása közben elkerüljük, hogy a technológiai újítások hasonlóan súlyos problémákhoz vezessenek."

http://www.foreignpolicy.com/articles/2009/08/17/is_a_green_world_a_safer_world_not_necessarily?page=full

Ez történelem: nyugati vezetők arra bíztatták Gorbacsovot, hogy akár katonai erővel is akadályozza meg a német újraegyesítést

Gorbacsov utálta és megvetette a kelet-európai kommunista vezetőket

Talán Németh Miklós, akkori miniszterelnök, a Népszabadságnak adott nyilatkozatában szólt először arról, hogy Margaret Thatcher mennyire ellenezte 1989-ben a német újraegyesítést (A globusz.net megjegyzése). A Financial Times csütörtöki száma után  a pénteki The Times újabb világtörténelmi súlyú titkos dokumentumokat ismertet az egyesülés körüli nyugati manőverekről.

Az iratokból kitűnt, hogy Margaret Thatcher nem csak hogy ellenezte a német újraegyesítést, de bizalmasan még arról is biztosította Mihail Gorbacsovot, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok megértést fog tanúsítani, ha a Szovjetunió beavatkozik a Varsói Szerződés fenntartása és a Szovjetunió biztonságának megóvása érekében. Mitterrand elnök fejében állítólag az is megfordult, hogy katonai szövetségre lép a Szovjetunióval, hogy közösen akadályozzák meg a német újraegyesítést. Gorbacsov azonban hajthatatlan volt, nem akarta leverni a kelet-európai átalakulást - közöl újabb részleteket a londoni napilap a ma nyilvánosságra kerülő eddig titkosított dokumentumokból.

A brit külügyi iroda által pénteken bemutatandó dokumentumokból csütörtökön napvilágot látott részekből kiderült, hogy François Mitterrand francia miniszterelnök egy magánlevélben arra figyelmeztette Margaret Thatchert, hogy  az egyesítést követően Németország ismét rendkívül veszélyessé válhat. Az íratok tanúsága szerint a brit miniszterelnök is komoly aggodalommal szemlélte az újraegyesítést.

A londoni The Times válogatásából újabb pikáns és megdöbbentő részletekre derül fény a német újraegyesítéssel kapcsolatban.

Az egyik nyilvánosságra hozott feljegyzésből kiderül, hogy 1989-ben Margaret Thatcher azt mondta Mihail Gorbacsovnak, hogy Nagy-Britanniát aggasztja az egész Európa stabilitását veszélyeztető német újraegyesítés. A brit miniszterelnök utalt rá, hogy országa megértést tanúsítana, ha a Szovjetunió beavatkozna az egyesítés és a Varsói Szerződés felbomlásának megakadályozása érdekében.

Thatcher arra is felhívta Gorbacsov figyelmét, hogy nem kell komolyan venni a NATO kardcsörtetését. „Jegyzőkönyven kívül" pedig elmondta azt is, hogy Bush elnök sem kíván közbeavatkozni, ha a Szovjetunió biztonsága érdekében fellép az újraegyesítés ellen. (Thatcher szavait a megbeszélés után emlékezetből rekonstruálták a feljegyzések készítői.)

Iratok bizonyítják, hogy Franciaország is hasonló véleményen volt: Jacques Attali, Mitterrand elnök személyes tanácsadója Vadim Zaglagyinnal, Gorbacsov tanácsadójával folytatott egyeztetésén elmondta, hogy Franciaországot meglepte, hogy Moszkva még nem avatkozott be az NDK-ban, és tétlenül nézi a két Németország közeledését. Néhány hónappal később egyenesen úgy fogalmazott, hogy Franciaország legborzalmasabb rémálma válik valóra a német újraegyesítéssel. Egyes beszámolók szerint Mitterand elnök azt is fontolgatta, hogy katonai szövetségre lép a Szovjetunióval, hogy közösen akadályozzák meg az újraegyesítést.

A dokumentumokból kiderül, hogy Gorbacsov hajthatatlan volt, és nem akarta leverni a szocialista országokban megindult átalakulást.

A londoni napilap leírja, hogy a Thatcher és Gorbacsov megbeszéléséről készült jegyzőkönyvek fénymásolatát egy fiatal orosz kutató csempészte ki Oroszországból még 1991-ben, miután felismerte, hogy a hidegháború végét új megvilágításba helyező dokumentumok történelmi jelentőségűek. A több mint 1000 oldalnyi kicsempészett anyagból az is kiderül, hogy Gorbacsov szívből utálta és megvetette a kelet-európai kommunista vezetőket. Erich Honeckert egyenesen „seggfejnek" nevezte.

http://www.timesonline.co.uk/tol/news/politics/article6829735.ece

Valóban elfoglalják a muszlimok az európai városokat?

„1917-ben kevesebb bolsevik volt Oroszországban, mint iszlamista a mai Európában…”

A liberális Európa egyre több muszlim nőt ragad ki megszokott régi bezártságából, a földrészt a muszlimok „gyarmatosítása" fenyegeti - érvel számos, nagy népszerűségnek örvendő könyv. Miért nem próbálja meg senki ezt a hisztériát lecsendesíteni? - teszi fel a kérdést Pankaj Mishra a The Guardianben.

Vajon tényleg elözönlik a muszlimok Európát? Számos prominens európai és amerikai politikus és újságíró ezt gondolja. Egyesek az „elöregedő" európai lakosság „fiatal" muszlimok általi gyarmatosításáról értekeznek, mások azt állítják, a muszlimok „utcáról utcára" foglalják el az európai városokat. A 493 milliós európai lakosság 3-4%-át adó kisebbség szerintük igenis meghódíthatja a kontinenst: „1917-ben valószínűleg kevesebb bolsevik volt Oroszországban, mint iszlamista a mai Európában..."

Láthatólag nemcsak az iszlamista forradalmárok, hanem a gyorsan szaporodó muszlimok azok, akik Európát „Eurábiává" alakítják át. Jóllehet a bevándorló muszlimok születési rátája csökkenőben van és közelít a nemzeti átlagokhoz, Caldwell brit szerző mégis úgy véli, hogy „a fejlett kultúrákról már sokszor bebizonyosodott, alábecsülik a primitívek felől rájuk leselkedő veszélyeket". Szerinte Nagy-Britannia és az Európai Unió nem vesz tudomást a „demográfiai időzített bombáról". Jasszer Arafatot idézi, aki egyszer a palesztin nők méhét az ügy „titkos fegyverének" nevezte Izraellel szemben...

Vannak, akik úgy vélik, korlátozni kellene a születések számát, csakhogy ezt a demokrácia korában nem lehet megtenni, kivéve a polgárháborút (ld. szerbek). Egy másik olvasott szerző, Bruce Bawer azt sugallja, hogy a politikusoknak „már holnap" meg kellene kezdeniük a kiutasításokat. Ez a stílus annyira elterjedt, hogy ma már a politikusok is kimondanak korábban „kimondhatatlannak" tűnő dolgokat. A muszlimok kiűzését követelő szélsőjobboldali erők jelentősen előretörtek. Egyre több vezető értelmiségi és újságíró ítéli el a liberális gondolkodókat, akiknek a multikulturalizmusa az „iszlám fasizmusnak" kedvez. Mindez értelemszerűen kihat Törökország uniós csatlakozási terveire.

Egyetlen muszlim ország sem tett olyan sokat, mint Törökország azért, hogy egy európai nemzetállam képét sugározza magáról; a nyugatos elit brutális szekularizációt hajtott végre, ami a jámbor falusi lakosságra is kiterjedt. Annak dacára, hogy szinte mindent megtett a nyugati típusú modernizáció érdekében, Európa mégsem fogadja be. Az osztrák szélsőjobboldali Szabadságpárt szerint „a kereszténység ősi ellenségét nem szabad befogadni Európába, mert nála nem ment végbe a felvilágosodás és a reneszánsz, az egyik legfontosabb európai érték, a tolerancia pedig Törökországra nem jellemző".

Tony Judt történész felhívja a figyelmet arra, hogy Európa modern gondolata (demokrácia, emberi jogok, nemek közötti egyenlőség stb.) elhomályosítja mindazon brutális bűnök kollektív emlékezetét, amelyekben minden európai állam cinkos volt. A második világháborús genocídium és az etnikai tisztogatás végeredményben megoldotta Európa régi kisebbségi „problémáját". Európa legnagyobb menekültmigrációja annak a 13 millió németnek az elüldözése következtében keletkezett, akik a világháború után kénytelenek voltak elhagyni Lengyelországot, Csehszlovákiát, Magyarországot és Romániát. Más etnikai csoportok elűzése több országot is közelebb vitt a nemzeti homogenitás kiteljesítésének versailles-i ideáljához.

A kontinens azonban hamarosan újabb idegen populációt fogadott be. A háború utáni Nyugat-Európa fejlődő gazdasága olcsó munkaerőt igényelt, amit a legkönnyebben a volt gyarmatokról, Ázsiából és Afrikából lehetett beszerezni. Franciaország, amely az első világháború idején már több tízezer észak-afrikai vendégmunkást importált, ismét a Magrebhez és Nyugat-Afrikához folyamodott. Anglia volt gyarmataihoz, Indiához és Pakisztánhoz fordult. Hollandia muszlimjai Törökországból és Marokkóból jöttek, valamint egykori gyarmatairól, Indonéziából és Suriname-ből. A munkaerőhiány az NSZK-t az 1960-as évek elején arra kényszerítette, hogy török vendégmunkásokat fogadjon be. Az 1970-es években még Spanyolország is nagyszámú muszlimot hívott be, először a rekonkviszta óta.

Akkor azt gondolták, ezek a bevándorlók keményen dolgoznak majd, aztán visszatérnek hazájukba. A városi gettókban éltek, csak kevesen jutottak közülük teljes állampolgársághoz. Az 1973-i olajválság után több európai ország kemény korlátozásokat vezetett be a bevándorlás terén. Csakhogy akkorra már muszlimok milliói döntöttek úgy, hogy letelepednek Nyugat-Európában, amelynek a szociális szegregációja és rasszizmusa még mindig kedvezőbbnek tűnt számukra, mint az otthoni politikai és gazdasági káosz. Az 1970-es években megszületett a muszlimok második nemzedéke, amelynek azonban a munkavállalási kilátásai sokkal rosszabbak voltak, mint a szüleikéi. Napjainkban 15-16 millió muszlim él az EU-ban, elsősorban a városokban.

A felmérések megerősítik, hogy az európai muszlimok szegények, társadalmilag konzervatív felfogásúak, szenvednek a diszkriminációtól, de általában elégedettek, boldogok a gyermekeikkel, akik nem vallásos iskolákba járnak, s lelkesebbek, mint nem muszlim társaik. A műveltség terjedésével folyamatosan csökken a muszlimok körében a születési ráta, de a vallásgyakorlás is hanyatlóban van: Franciaországban a muszlimoknak csak az 5%-a látogatja rendszeresen a mecsetet.

A bevándorlást korlátozó törvények bebizonyítják, hogy a demokrácia képes minden erejét bevetni annak érdekében, hogy az idegeneket a határokon kívül tartsa (dán , német példák). A szélsőjobboldal a nacionalizmusra építve a muszlim veszéllyel való riogatással igyekszik szavazatokat szerezni. A gyanakvásnak és gyűlöletnek kitett átlagos európai muszlim azonban saját magát politikailag tehetetlennek érzi, a közössége nem tart össze, s egyáltalán nem beszél Európa meghódításáról. Erről a jobboldali, neokonzervatív szerzők megfeledkeznek, akik között egy sincs, aki komolyabb ismeretekkel rendelkezne a muszlim társadalmakról, gondolkodásukra a „blokkszemlélet" jellemző. „Monolitikus európai iszlámról" csak az beszél, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen változatos az itteni muszlimok nemzeti származása, nyelve, törvényi háttere, kulturális és vallási szokásrendszere. A szekularizált törököket vagy a szinkretizmusban élő szindhiket és jávaiakat Szaúd-Arábiában eretnekeknek nyilvánítanák.

A munkanélküli, diszkriminált és pszichológiai dezorientáltságtól szenvedő másod- és harmadgenerációs bevándorlók ugyanakkor fogékonyak a politikai iszlám globalizált formáira. Az azonban csak „törpe kisebbség", mely vonzódik az erőszakhoz, a terrorizmushoz. Az európai titkosszolgálatok és biztonsági erők sokkal hatékonyabbak az iszlamista csoportok elleni küzdelemben, mint a hazai militáns szervezetek felszámolásában: a 2004. márciusi madridi és a 2005. júliusi londoni támadások nem vethetők össze az IRA vagy az ETA múltban elkövetett tetteivel. Az Irakban, Afganisztánban, Libanonban és Gázában elpusztuló muszlimok százai, ezrei viszont kevés figyelmet kapnak, miközben a dániai karikatúrák ügye világméretűvé dagadt. Szeptember 11. óta általános paranoia köti össze a muszlimokat a szélsőségességgel. Szerencsére Európában a civil társadalom hatékonyabban tudja kezelni ezt a problémát, mint az állam, mely igyekszik fenntartani a békességet a politikailag különböző közösségek között.

A Caldwell-félék súlyos tévedéseket írnak le (pl. „Olaszországnak nem jelentős a gyarmati múltja"), történelmi ismereteik hézagosak és tendenciózusak. Nézeteik rendkívül egyoldalúak („férfiasság, faji tisztaság" stb.). „Azok az európai országok, amelyek nem támogatták Bush Irak-politikáját, egyenesen arra bátorították a muszlimokat, hogy Amerika-ellenesek legyenek." A megfontoltabb konzervatív gondolkodók már értékesebb vizsgálatokat végeztek arról, hogy a neoliberális kapitalizmus hogyan számolja fel a vén kontinens régi kultúráit és szolidaritásait. A globalizáció, ahogy Indiában és Kínában is, félelmet keltett az egyenlőtlenséggel és a munkanélküliséggel szemben, ami táptalaja a xenofób nacionalizmusnak és az etnikai, vallási kisebbségek elleni gyűlöletnek. Mindez megmagyarázza, az állam miért reagál oly hevesen a fejkendőt viselő nők magatartására, miközben maguk a fejkendős lányok és asszonyok gyakorlatilag nem vesznek részt az értelmiségiek és politikusok által folytatott vitában.

Egyre többen teszik fel a kérdést, összeegyeztethető-e az iszlám és az európai értékek. Az európai muszlimok mindennapi döntéseit már sokkal inkább a globalizált gazdaság és kultúra, semmint a Korán vagy a saría határozzák meg. A gyakorlatban muszlimok milliói inkább választják a demokráciát, a vallásszabadságot és a törvény előtti egyenlőséget, semmint hazájuk autoriter államhatalmát.

A fő kérdés az, hogy az európai nemzetállamok régi stílusú liberalizmusa, amely hagyományosan a kulturális homogenitásra épül, együtt tud-e élni a kisebbségi identitással, a többségi európai társadalom mennyire fogja tudni tolerálni a kulturális és vallási különbségek megnyilvánulásait. 2004-ben Franciaországban mindenesetre bebizonyosodott, hogy a muszlim közösség hajlandó lemondani vallási jelképei viseléséről, ha cserébe teljes értékű franciának ismerik el.

Hasonló problémákkal küzdöttek a 19. században a zsidók is, akiket ugyancsak nem vagy nagyon nehezen fogadtak be. Alfred Dreyfus elítélése Theodor Herzlt, a modern cionizmus egyik meghatározó alakját arról győzte meg, hogy a beilleszkedni vágyó zsidót a szekuláris Nyugat továbbra is „áruló idegennek" tekinti. Az 1920-as években egyesek már „veszélyes illúziónak" tartották az asszimilációt.

A fátylat öltő muszlim diáklányok nem ritkán azért veszik fel ezt a ruhadarabot, hogy közszereplőkké váljanak, felfigyeljenek rájuk. Ezzel voltaképpen nemcsak az állammal, de az iszlám tradíciókkal is szembeszálltak. Minden azon múlik, a befogadó állam lehetőséget teremt-e a muszlimok számára arra, hogy otthon érezzék magukat.

http://www.guardian.co.uk/books/2009/aug/15/eurabia-islamophobia-europe-colonised-muslims

Az újrakezdés bizonytalanságai

Amerikai-orosz kapcsolatok és eltérő prioritások

Foreign Affairs

Világszerte sok remény fűződött Barack Obama közelmúltban lezajlott moszkvai útjához, melyet egyesek a kampányban tett ígéretek egyfajta próbájaként is interpretáltak. Mára az amerikai-orosz viszony gyors és alapvető változásának lehetősége nem tűnik valószínűnek, még akkor sem – állítja Dimitri K. Simes, a Nixon Center elnöke a neves külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs legutóbbi számának a hasábjain – ha mindjét fél új kezdetekről beszél.

Persze, a magasszintű találkozónak volt jó néhány letagadhatatlan pozitív hozadéka – állapítja meg esszéjében a szerző. Aláírtak egy komoly szándéknyilatkozatot a fegyverzetcsökkentési tárgyalások újraindításáról; megállapodtak abban, hogy Amerika használhatja az orosz légteret az afganisztáni hadműveletek támogatására; végül, de nem utolsó sorban létrehoztak egy bilaterális elnöki bizottságot, mely a legmagasabb szinten permanens egyeztetéseket tesz lehetővé az akut és stratégiai problémákról.

Mindazonáltal ahhoz, hogy valóban „újrakezdésről” lehessen beszélni, ennél azért valamelyest több kell – véli Simes. Amerika számára sohasem jelentett elsőszámú célt, hogy Oroszországot stratégiai partnerként fogadja el, akként kezelje, márpedig ahhoz, hogy új alapokra helyezzék a két nagyhatalom kapcsolatrendszerét, orosz részről ez az egyik elvárás.

Ráadásul egy ilyen lépés megtétele nem is sértene semmilyen amerikai érdeket, mindössze annak racionális elismerését igazolná, hogy mióta nem mindenben egyeznek a két hatalom érdekei, ha kér valamit Washington és az ütközne az orosz érdekekkel, akkor annak Moszkva által kért árát meg kell majd fizetnie.

Amerika prioritásai – orosz szempontból – elsősorban Afganisztánhoz, Iránhoz, illetve Észak-Koreához köthetők. Ami Iránt illeti, igaz, hogy Oroszország nagy üzleteket bonyolít le az országgal és Teherán soha nem támogatta – Törökországgal ellentétben – a kaukázusi szeparatista törekvéseket, ráadásul semlegesnek mutatkozott az Oroszországot elkerülni szándékozó gázvezetékek megépítését illetően, ugyanakkor az is igaz, hogy Moszkvát legalább annyira aggasztja a radikális iszlám ország atomfegyver-projektje, mint Washingtont. Ráadásul, bár Moszkva hangosan ellenez minden katonai beavatkozást az iráni atomlétesítmények ellen, de a háttérben örülnének, ha ez bekövetkezne, elvégre a támadás felverné a kőolaj árát, az arab világot pedig ismét Amerika ellen hangolná.

Nagy ellentétek Afganisztán esetében sem mutathatók ki a két nagyhatalom között. Moszkva egyáltalán nem örülne, ha a táliboknak sikerülne Amerikát, illetve a NATO-t legyőzniük és ismét káoszba taszítaniuk az országot. Ugyanakkor az is igaz, hogy az oroszokat rendkívül frusztrálta, amikor – annak dacára, hogy segítették a Nyugatot a tálib rezsim megdöntésében – szépen kiszorították őket a térséggel kapcsolatos geopolitikai játszmákból.

Viszont valódi nézetkülönbség van a Kelet-Európában felállítani tervezett rakétaelhárító rendszerek, valamint az Oroszországot elkerülni képes energetikai vezetékek megépítésének ügyében. És a Kreml azt is súlyos, sőt megengedhetetlen kihívásnak tartja, hogy a NATO megjelenjék a poszt-szovjet térségben. Látni kell ugyanakkor, hogy az oroszok ebbéli politikai döntéseikkel sokkal több kárt okoznak önmaguknak, mint okozhat a Nyugat nekik, ha támogatja az említett célokat. Az orosz beavatkozás a dél-oszét konfliktusba világszerte bizalmatlanságot szült a moszkvai szándékokkal kapcsolatban, a „közelkülföldön” pedig jelentékeny mértékben hitelesítette azon erőket és politikai tényezőket, amelyek az orosz hegemónia elutasítását szorgalmazzák.

Amerikának könnyű dolga van tehát, hogy ebből a helyzetből hasznot húzzon, és bölcs politikára vall annak bejelentése, hogy Washington sem tartja NATO-tagságra érettnek Ukrajnát, illetve Grúziát. Fontos volt annak az érzéketetése is, hogy Obamát közel sem hajtja olyan „szent” és „megmásíthatatlan” elhatározás a kelet-európai rakétaelhárító-rendszerek telepítésében, mint elődjét, George W. Busht.

Dimitri K. Simes szerint a moszkvai csúcstalálkozót megelőzően Washington eléggé kétértelmű üzeneteket küldött az oroszoknak, ami megelőlegezte a tárgyalások szerény eredményességét. Májusban NATO-hadgyakorlatokat tartottak Grúziában, Moszkva minden tiltakozása dacára, majd a látogatása előtti napon Obama súlyos kritikákkal illette Vlagyimir Putyin miniszterelnököt, mondván „egyik lábával a múltban, másikkal a jelenben állva próbálja intézni az ügyeket”. Az orosz elit ezt egyértelműen úgy interpretálta, hogy Washington éket próbál verni Putyin és az elnök, Dmitrij Medvegyev közzé.

Szintén elutasítás várt arra a moszkvai javaslatra is, hogy Oroszországgal a Nyugat kössön egy átfogó, a hidegháborús időszakon túllépő biztonsági megállapodást, hozzanak létre egy közös amerikai-európai-orosz biztonsági rendszert. Az esszé szerzője ezt az orosz elvárást legitimnek véli, megállapítva: az első világháborút lezáró versailles-i békékből az akkori Oroszországot és Németországot kihagyták, ezzel elvetették egy újabb konfliktus magvát. Ma hasonló a helyzet, és ha Oroszország ismét kiszorul a biztonsági garanciákból, ki mondja meg, nem a Nyugattól való teljes elfordulással reagál-e majd erre, miként egykoron Németország? Amerika érdeke az, hogy Moszkva ne Kínától kérjen szövetséget, hanem a Nyugattól, és ugyancsak érdeke az, hogy ne Amerika ellenségeit segítse, hanem – Amerikával szövetségben – lépjen fel ellenük.

http://www.foreignaffairs.com/