„A buborékok a kollektív emberi ostobaság megnyilvánulásai”

Mindig azt reméljük: ez a buborék más lesz

Az emberek évszázadról évszázadra, évtizedről évtizedre és évről évre azt gondolják az éppen duzzadó buborékról, hogy „ezúttal más lesz": újból és újból irracionálisan lelkendeznek. A The New York Times pénzügyi elemzője és blogírója, Catherine Rampell azt boncolgatja a lap egyik írásában, hogy miért hiszik újra és újra az emberek világszerte: a legújabb buborék - biztosnak tűnő, majd kipukkadó konjunktúra - másféle, különböző lesz.

Az ingatlanbuborék nem olyan régen pukkadt ki, és leállította az egész világgazdaságot. Most a közgazdászok, felismerve, hogy a buborékok jobbára fürtökben jönnek, már keresik is a következő piacot, amely majd beomlik. Szerintük a kormányoknak, a központi banknak és a különböző nemzetközi szervezeteknek figyelniük kell azt a néhány piacot, amely feltehetően a következő évek buborékává válhat. Ilyen lehet a kínai tőkepiac, vagy az olyan áruk piaca, mint az arany és a kőolaj, vagy ilyen szerepet tölthetnek be az olyan államkötvényeikben erősen eladósodott országok, mint az Egyesült Államok.

„Világméretekben ismét igen sok pénz keres magasabb megtérülést" - jelentette ki Rachel Ziemba, az RGE Monitor vezető elemzője. A gazdaság megszilárdulása, a kormányok pénzinjekciói és a beruházási bankok által az év elején elért jelentős megtérülések mind több tradert bátorítanak fel arra, hogy a következő nagy dobást keresve ismét belegázoljanak a vízbe. „Mindaddig, amíg a fizetés és a bónusz a piacon elért rövidtávú teljesítményen alapul, a kockázatvállalást ösztönzi" - fűzte hozzá az elemző.

A buborékok a kollektív emberi ostobaság megnyilvánulásai: olyan beruházások keltenek eufóriát, amelyeknek égbeszökő értékei fenntarthatatlanok. Általában valamilyen észlelés indítja el őket, például annak felismerése, hogy valamiben hiány alakul ki (ahogy tavaly a kőolajbuborék esetében történt), vagy hogy páratlan új technológia született és ezzel új beruházási lehetőség alakult ki (ilyen volt az 1990-es évek informatikai dot.com buboréka vagy a több különböző vasútépítési buborék az 1920-as években), más esetekben kulturális divatmániák játszottak szerepet (mint a holland tulipánbuborék a 17. században vagy nem olyan rég a Beanie Babies buborék).

Gyakori eset, hogy a gyors növekedés jogos reményét „extrapolálják a sztratoszférába" - mondta Daniel Yergin közgazdász, az IHS Cambridge Energy Research Candidates elnöke. Ilyesfajta aggodalmakra adhatnak okot az olyan feljövő piacokon történő befektetések, mint amilyen Kína.

„Ázsiában hosszú távon emelkednek a tőzsdei árfolyamok, de ma még korai Ázsia évszázadát ünnepelni, ahogy egyes beruházók teszik" - jegyezte meg Stephen Roach, a Morgan Stanley Asia elnöke. A sanghaji tőzsdeindex például novembertől júliusig csaknem kétszeresére nőtt, mielőtt augusztusban visszaesett volna. „Úgy tűnik, az emberek azt hiszik, hogy a globális gazdasági növekedés váltóbotja simán átkerül Nyugatról Keletre. Ez be fog következni, de aligha az elkövetkező 5-10 évben."

Hasonlóan elsietett lelkesedés fújta fel az úgynevezett Déltengeri buborékot, amikor a 18. században a kibontakozó latin-amerikai piacokkal folytatott brit kereskedelem keltett mérhetetlen reményeket. (Még a ragyogó tudós, Sir Isaac Newton is bedőlt a látszólag véget nem érő részvényárfolyam-emelkedésnek és csinos summát vesztett ezen a buborékon - ami elég humoros dolog, tekintettel arra, hogy éppen ő ismerte fel, hogy amit feldobnak, annak le is kell esnie...)

A közgazdászok attól is tartanak, hogy ismét bekövetkeznek ciklikus nyersanyagár-buborékok. A kőolaj és az arany ára nő és noha az elmúlt évszázadban e két természeti kincs ára több alkalommal is a magasba kúszott és a mélybe zuhant, a beruházók a jövőben ismét irreálisan magas növekedésre tehetik a tétet. Az arany ára például több mint 30 százalékkal nőtt egy év alatt.

„Minden egyes nyersanyagár-buboréknál új magyarázatok sora születik" - mutatott rá Yergin. „Az emberek meglelik a módját annak, hogyan lehet kirekeszteni a valóságot a gazdasági folyamatokból. Valahányszor felmegy a kőolaj ára, a beruházókat újfent meglepi, hogy aztán ismét csökken az ár."

Ezeknek a piacoknak mindegyikében fájdalmasan érinti a beruházókat az árak inflációja és deflációja, de ez a jelenség talán nem jár olyan messzemenő következményekkel, mint a legutóbbi ingatlan- és hitelösszeomlás. Ám egy államadósság-buborék - sokak szerint ugyanis ez viszi fel az aranyárakat - ennél is sokkal veszélyesebb lehet.

Számos ország, köztük az Egyesült Államok olyan nagy államadósságot halmoz fel gazdaságához képest, hogy akár fizetésképtelenséget is kockáztat. De abban az esetben is, ha nem válnak kifejezetten fizetésképtelenné, a hiány finanszírozására kibocsátott államkötvények értéke olyan mértékben csökkenhet, ami igen sokba kerülne a beruházóknak.

Kenneth Rogoff harvardi közgazdász professzor, aki This Time is Different (Ezúttal másról van szó) című új könyvében nyolc évszázad adósság okozta pénzügyi válságait tekintette át, így látja a mai helyzetet:. „Az államadósság nagy mértékű felhalmozódása nyilvánvalóan fenntarthatatlan pénzpolitikához vezetett több vezető országban is. Mindeddig a világ fennmaradó része hajlandó volt ezt finanszírozni, főleg kínai és más megtakarításokból, de ha a beruházok bizalma meginog, előfordulhat, hogy a hosszú távú adósság kamatai nőni fognak, méghozzá igen nagy mértékben."

A hitelválságokkal kapcsolatban jobbára az olyan fejlődő országokat szokták emlegetni, mint Brazília, Argentína vagy Zimbabwe. Ám nagy, gazdag országokban is kibontakozhat, és akkor a világméretű kár sokkal nagyobb lehet. „Vegyük például Kaliforniát - mondja Rogoff. „Hihetetlenül gazdag állam, de a kaliforniaiak egy sor szolgáltatást követelnek meg, ugyanakkor nem szeretnék megadóztatni magukat azért, hogy megfizethessék ezeket a szolgáltatásokat. Hihetetlenül gazdagok, ugyanakkor csődbe jutottak."       

A legutóbbi ingatlanválság mélysége és az általa okozott sérelem nyomán a politikai vezetők és a bankárok felülvizsgálják kötelezettségeiket, már nemcsak válaszolni akarnak a lehetséges buborékokra, hanem meg akarják előzni őket. Kína szigorítani kezdte monetáris politikáját, hogy uralni tudja a részvények árfolyam-emelkedését. Az amerikai politikusok, noha megoszlanak az eszközök tekintetében, arra törekszenek, hogy megfékezzék a hiány növekedését.

A legfejlettebb és legbefolyásosabb országokat tömörítő G20 csoport közelgő pittsburghi tanácskozásán a várakozások szerint a pénzügyek lázas állapotának enyhítésére szolgáló utakat fogja keresni. A megoldás magában foglalhatja a reguláció kiegészítését, a pénzügyi kompenzáció irányelveit és talán a piacok nagyobb átláthatóságát, hogy a beruházók legalább elméletileg jobban megítélhessék, mibe szállnak bele.

De bármennyire kemények is legyenek ezek az új szabályozások, nem kerekedhetnek teljesen felül az emberi természeten. A beruházókat továbbra is hipnotizálni fogja a gyors meggazdagodást ígérő üzletek perspektívája, olyan beruházásokat fognak keresni, amelyek mágikus módon dupla hasznot hoznak, nehéz munka nélkül és akadálytalanul megkettőzik a befektetett tőkét.

„Végső soron a buborékok emberi dolgok" - fejtette ki Robert Shiller, a Yale egyetem tanára, a jelenlegi válság egyik Kasszandrája. „Az emberek ilyenkor egy kicsit megbolondulnak".

http://news.google.co.uk/news/search?aq=f&pz=1&ned=uk&hl=en&q=This+bubble+is+different

A venezuelai sah

Milyen eszmék tartják hatalmon Hugo Chávezt?

A történelem „szakralizációja" régi gyakorlat Latin-Amerikában. A katolikus országokban a múlt történetei, hősei, gonosztevői a bibliai történetek parafrázisaivá váltak, vértanúk történeteivé nemesedtek, ünnepnapokat eredményeztek, „szekuláris szentek" ikonikus megjelenítései lettek. Venezuelában viszont, ahol az egyház kevésbé volt gazdag és mindenható, mint Mexikóban, Peruban vagy Ecuadorban, a szakrálisnak a profánba való átalakulása sokkal intenzívebben ment végbe. Venezuelában szokatlan módon az emberek imádata egy történelmi személyiségre, Simón Bolivarra koncentrálódik, akinek a tisztelete már-már „monoteista" jellegű - írja a térség ismerője, Enrique Krauze a The New Republic hasábjain.
A kormányok által szervezett Bolivar-ünnepségek mellett 1842-ben, halála után 12 évvel útjára indult Bolivar spontán népi kultusza is. Ezt az a bűntudat fűtötte, hogy hagyták Bolivart kolumbiai földön elpusztulni. A felszabadítót ugyanaz a nép kezdte el magasztalni, amelyik elvetette Nagy-Kolumbia-tervét (Venezuela, Kolumbia, Ecuador és Panama egyesítését) és kiközösítette. A caracasi érsek 1980-ban ki is jelentette, hogy az ország minden szerencsétlensége annak a „hitszegésnek" köszönhető, amit annak idején Bolivar ellen elkövettek.
A bolivari kultusz a venezuelaiak összekötő kapcsa, a társadalom szentsége lett. Hiába tűntek elő időnként más nagyságok (Francisco de Miranda, a függetlenség korai bajnoka, Antonio José de Sucre, Bolivar hű tábornoka, José Antonio Páez tábornok, a Venezuelai Köztársaság megalapítója), Bolivar népszerűségét nem tudták felülmúlni. Makulátlan imázsa még tudományos körökben is tabutémának számított egészen az 1960-as évekig. Amikor 1916-ban egy fiatal orvos azt sugallta, hogy Bolivar valószínűleg epilepsziában szenvedett, a cenzúra elhallgattatta.
Fiatal korában Hugo Chávez is mélyen tisztelte Simón Bolivart. Rajta kívül azonban másokat is. Amikor 1971-ben bekerült a Katonai Akadémiára, Che Guevara és Fidel Castro már nagy becsben állt nála. De rajongott Ezequiel Zamoráért, a 19. század közepének népszerű vezetőjéért és az egyik őséért is, aki banditaként szerzett magának kétes hírnevet. Chávez lázas képzeletében ezek a hősök mind őbenne reinkarnálódnak, amit szűk körben nem is titkolt. Castróval az 1992 februárjában végrehajtott sikertelen puccskísérlete után, 1994 decemberében találkozott először Havannában, az esemény mély nyomot hagyott benne. Krauze szerint 15 éven át, mialatt türelmetlenül szövögette forradalmi konspirációját, Chávez önmagát „a mágikus realizmus valamiféle teremtményeként", a venezuelai történelem „megváltásaként", „tetőfokaként" állította be.
1974-ben kadétként Bolivarhoz írt egy magasztaló beszédet. Elias Pino Iturrieta venezuelai történész rávilágított arra, hogy Bolivar az ifjú Chávez számára az Atya, a nemzet a Szűz, a felszabadító hadsereg pedig a gyermek Jézus volt, amely végeredményben ugyanaz a hadsereg, amelyhez ő is tartozott. Ennek a hadseregnek kell az ország társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális fejlődését biztosítani.
1983. december 17-én, Bolivar halálának évfordulóján Chávez tartott egy provokatív beszédet, amiért a felettesei megrovásban részesítették. Társait rá akarta venni arra, hogy teátrális körülmények között tegyék le ugyanazt az esküt, amelyet Bolivar is letett 1805-ben, amelyben fogadkozott, hogy széttöri a nemzet láncait. Beosztottjainak kötelezővé tette a Bolivar mondásait tartalmazó könyv olvasását. Forradalmi mozgalma ugyanazokat a célokat követte, mint a „nagy előd", erre utalt a sikertelen puccs után adott első interjújában, miután 1994-ben szabadon engedték. Ezután belevetette magát a politikába, aminek eredményeként öt év múlva elnökké választották. Azóta a tárgyalásoknál mindig áll egy üresen hagyott szék az elnöki asztalnál, amely a „felszabadító" helye.
A Bolivar-mítoszt ettől kezdve ügyesen és elővigyázatosan menedzselték. Chávez maga is utalt a „misztifikálására". Saját magát „elsősorban forradalmárnak, másodsorban Bolivar-pártinak" titulálta. Forradalmának és neki magának is „ideológiára" volt szüksége, amit leginkább a saját hősében talált meg. Ahogy Chávez fogalmazott: „Ha Bolivar mítosza hozzásegít a nép és az eszmék mozgósításához, az jó..."
Hivatala 1999. februári elfoglalásakor hatalomra kerülését nem szimpla választási, politikai, netalán történelmi győzelemnek minősítette, hanem a halott és a nemzet életre kelésének („Bolivar százévente visszatér, ha a nép is felébred"). Chávez szerint az 1959 óta többé-kevésbé működő választási demokrácia „romlásba döntő politikai modell", megérett a pusztulásra, a szociális forradalmat pedig a „Kondor" (Bolivar egyik elnevezése) útmutatása alapján kell folytatni. Az új Bolivar most már forradalmi, sőt szocialista. Chávez bejelentette, hogy a Venezuelai Köztársaság felveszi a „Bolivari" jelzőt, az alkotmányba pedig belefoglalják „Bolivar doktrínáját". A hivatalos Bolivar-kultusz elképesztően rikítóvá vált, a gyűléseken a tömegek szinte transzba estek a hőst éltetve. Mindezt egyesek annak tulajdonítják, hogy a venezuelai társadalomban a Bolivar-kultusznak „csodatevő hatása" van. Chávez e kultusz „főpapjává" vált s felruházta magát Bolivar karizmájával.
Az elnök sorsa saját bevallása szerint akkor dőlt el, amikor 1977 körül elolvasta Plehanov A személyiség történelmi szerepének kérdéséhez című könyvét (az orosz forradalmár alkotta meg a „dialektikus materializmus" kifejezést). („Mély benyomást tett rám.") Saját magára innentől „a kollektív lét eszközeként" tekintett. Ugyanezt a szerepet játszotta a szemében Castro Kubában, aki nélkül „a nép elveszett lenne". Krauze megállapítása szerint ezzel Chávez az abszolút királyi hatalom „régi önhittségét" élesztette újjá (és láthatólag teljesen félreértette Plehanovot, aki idejekorán arra figyelmeztette a bolsevikokat, hogy a társadalom alávetése olyanná teszi a hatalmon lévőket, mint a „perzsa sah").
Chávez hőséről, Bolivarról Marx is írt (1858), de a felszabadítóról kifejezetten ellenségesen (bugris, álszent, szoknyabolond, áruló, csalfa barát, tékozló, hazug, arisztokratából lett republikánus, karrierista stb.). A marxi vélemény a latin-amerikai baloldal számára valóságos rémálmot jelentett. Hogyan lehet ezt megmagyarázni? Főleg most, hogy Chávez Bolivart „a huszadik század szocializmusának" prófétájává nevezte ki. Különböző próbálkozások születtek, de nem véletlen, hogy évtizedekig a jobboldal szinte ki tudta sajátítani magának a hőst. Már csak azért is, mert Bolivar élete vége felé meg volt győződve a diktatúra előnyeiről. Ez nemcsak a latin-amerikai és a venezuelai jobboldalnak jelentett ideológiai inspirációt, hanem Mussolininek és Francónak is, akik a bolivari cezarizmussal azonosították magukat.
„Semmit sem tudok a marxizmusról, sohasem olvastam A tőkét, nem vagyok marxista vagy antimarxista" - mondta Chávez 1995-ben. Igaza volt. Lépései emlékeztetnek mindarra, amit Marx elutasított (a civil társadalom alávetése, a szabadság és a politikai intézmények elnyomása, a személyi kultusz, demagógia, népszavazáson alapuló hatalom). Ezenkívül kritizálta a múlt politikai célú felhasználását is. Krauze szerint a marxi kritika pontról pontra alkalmazható Chávez venezuelai tevékenységére.

Akkor viszont mik Chávez ideológiai és történelmi gyökerei? Akár tudja, akár nem, Chávez nem Plehanov vagy Marx „groteszk ivadéka", hanem a Bolivart szintén istenítő Thomas Carlyle utóda („kolumbiai Washingtonnak" nevezte). Carlyle a politikai doktrínáját 1841-ben fektette le (On Heroes and Hero-Worship), amelyben felvázolja és legitimálja a karizmatikus hatalmat a 19. század keretei között. Ugyanazt a hatalmat, amelyet a kívülállók szemében Chávez a 21. században oly „ügyesen" megteremtett. Az ő történelemszemléletében az osztályok, a tömegek, a fajok vagy a népek harca semmit sem számít, csak a „népet" irányító hősöké. „Ennek a tradíciónak neve is van: fasizmus" - írja Krauze.
Chávez azért használja fel Bolivart, hogy reprezentálhassa Chávez legnagyobb hősét, saját magát. Hisz abban, hogy Latin-Amerikát hősöknek kell benépesíteniük, akik szent és sürgős küldetést teljesítenek, s elviszik mindenhová az isteni fényt. Korábban ezt Bolivar, majd Che és Castro hajtotta végre, most ő maga. Az elnök ebben olyan makacsul és olyan szenvedélyesen hisz, ami talán példanélküli Latin-Amerika politikatörténetében. A börtönből való szabadulása után ezt mondta: „Azt hiszem, a történelem a nép kollektív létének terméke. És úgy érzem, engem abszolút e kollektív lét fölé helyeztek."
A pozitivista történészek gyakran hivatkoztak Carlyle-ra, hogy igazolják, a térség országainak irányításához szükség van az „erős emberre". Francisco García Calderón perui történész 1900-ban Carlyle-ban vélte megtalálni a hősi kulcsot Latin-Amerika történetéhez: magasztalta a diktátorokat, az argentin Rozast, a mexikói Porfirio Díazt, az ecuadori García Morenót, és hazájuk történetének inkarnációját látta bennük. Húsz évvel később Laureano Vallenilla Lanz venezuelai szociológus, majd José Antonio Ramos Sucre költő egyaránt magasztalták Juan Vicente Gómez diktátort, „Carlyle emberét", szinte megteremtve Carlyle hőskultuszát. Az 1930-as években Jorge Luis Borges jóvoltából újabb dimenzió adódott hozzá a hős kultuszához. Borges Oliver Cromwell (Carlyle kedvenc hőse) példájából azt a következtetést vonta le, hogy Carlyle-t valójában Latin-Amerika inspirálta. Az angol szerző hosszú ideig azon kesergett, hogy nincsenek már olyan hősök, mint korábban, de 1843-ban hirtelen felhagyott ezzel, mert rátalált „korának hősére", José Gaspar Rodriguez Francia paraguayi diktátorra, akinek meg is írta az életrajzát („Dél-Amerika Cromwelljének" nevezte). Csodálta Francia megvetését a 18. századi racionalizmus intellektuális formái és politikai intézményei iránt. Egy dél-amerikai diktátor kölcsönözte Carlyle-nak ama hitet, hogy a jelenben és a jövőben újra hősök születhetnek. A második világháború mintha megváltoztatta volna Borges nézeteit, s 1949-ben Carlyle-t már a fasizmus és a nácizmus előfutárának tekintette, a diktatúrákat pedig mélységesen elítélte (az argentin Perónt is a Carlyle-féle hősök közé sorolta).
Chávez a Bolivar-kultuszával és „a történelem bálványimádásával" ennek a vonalnak a folytatója, politikai hitvallásában és cselekedeteiben Carlyle „pöffeszkedő és pojáca utóda". Rezsimje főhőse egyáltalán nem „kollektív". Venezuelában mindenki számára világos, hogy a rezsim „hőse" nem más, mint maga Hugo Chávez.
Krauze felteszi a kérdést: vajon Chávez klasszikus fasiszta-e? Tény, hogy már hatalomra jutása előtt szükségesnek látta egy karizmatikus vezető fellépését. Sürgette a történelmi múlt „tisztára mosását" és egyenlőségjelet tett a katonai diktatúra és a „bűzös demokrácia" közé. Szerinte előtte minden venezuelai katonai diktatúra „lényegében ugyanolyan" volt, mint Rómulo Betancourt vagy Rafael Caldera demokratikus kormányzása: mindannyian megtagadták a néptől azt a jogot, hogy döntsenek saját sorsukról. A vezér azonban - természetesen - megadja a népnek ezt a jogot. Chávez a „jó" katonát testesíti meg („Mozgalmunk a laktanyákban született meg"). Az egész országra és a társadalomra is úgy tekintett, mint a katonai hierarchiára, miközben a liberális demokráciáról lesújtó véleményt fogalmazott meg („rohadt mangónak" titulálta). 2007-ben alkotmánymódosítást kezdeményezett annak érdekében, hogy korlátlanul újraválasztható legyen, a próbálkozása azonban a népszavazáson elbukott. Legutóbb azonban egy újabb népszavazás révén - melyet alkotmányjogászok törvénytelennek minősítettek - már elérte „zsarnoki célját".
Bolivari ideológiájának kidolgozásában sokat jelentett Chávez számára a 2003-ban elhunyt Norberto Ceresole argentin szociológus, aki a szabadulása után barátja és tanácsadója lett. Ceresole könnyedén mozgott a szovjet típusú baloldal és a neonáci jobboldal között (tagadta a holokausztot). S ez közelebb visz bennünket a klasszikus fasizmus egyik eleméhez, amelyet Chávez nem habozott kihasználni: az antiszemitizmushoz. Egy 1999-es művében Ceresole kifejtette, hogy Venezuelában a változást egy ember, a vezető fogja véghez vinni, nem pedig valamilyen elvont eszme vagy politikai párt: „A venezuelai nép megteremtette a caudillót. (...) A nép engedelmeskedik neki." Chávez diktatórikus kormányzata üldözi a venezuelai zsidó közösséget, melyet bűnbaknak állítottak be. Iskoláit, intézményeit a rendőrség rendszeresen zaklatja, átkutatja, a chávezista sajtó és maga az elnök is éles kirohanásokat intéz ellenük. Azzal vádolják őket, hogy 2002-ben az életére törtek. „A világméretű zsidó összeesküvés" közhellyé vált az országban. Nemrégiben a caracasi Maripérez zsinagógát ismeretlenek megtámadták és megrongálták, a zsidó közösségről információkat tartalmazó számítógépeket vittek el. Nem véletlen, hogy Irán Venezuela szoros szövetségese. És az sem véletlen, hogy Chávez hatalomra kerülése óta a zsidó közösség mintegy 25%-a, 15 ezer ember hagyta el az országot.
1999-ben Chávez azt sugallta, hogy Venezuela története egyenlő Bolivar élettörténetével - ahogy azt ő értelmezi. Krauze szerint 2009-ben Chávez nyugodtan mondhatná, hogy hazája története egyenlő a saját élettörténetével.
Chávez mindenhatósága összefügg azzal, hogy mindenütt jelen van. Vasárnaponként saját, minimum ötórás show-ját (Alo presidente) élőben közvetítik az elnöki palotából. Ott vannak a vörösbe öltözött hallgatag miniszterei, akiknek Chávez történeteket mesél az életéről, romantikus kalandokról számol be, a gyomorfekély kellemetlenségeiről értekezik, baseballmeccsekről beszél, énekel, táncol, verseket mond, imádkozik, nevetgél. Fontos politikai lépéseit is itt jelenti be. Nem úgy cselekszik, mint Venezuela elnöke, hanem mint a tulajdonosa. A hatalmas olajjövedelmek felett egymaga rendelkezik (1999 és 2008 között napi átlagban 122 millió dollárt költött). A legfontosabb tisztségeket ő tölti be, a választási eljárásokat szoros ellenőrzés alatt tartja. Mindezt azzal indokolja, hogy Venezuela veszélyben van, „imperialisták, piti jenkik, mocskok leselkednek rá".
Bolivar örökös elnök akart lenni, de a trónt elutasította. Jelen volt Napóleon megkoronázásánál, látta felemelkedését és bukását, ezenkívül gyűlölte a monarchiákat. Chávez ellenben úgy cselekszik, mint egy patrimoniális monarcha. Tisztségeket, előjogokat, pénzt juttat a családjának. Szeszélyes módon milliárdok felett rendelkezik. Kedvezményes olajszállításai révén egy sor latin-amerikai ország (Bolívia, Nicaragua, Paraguay, Honduras, Ecuador és kisebb mértékben El Salvador) a lekötelezettjévé vált, amelyekkel úgy viselkedik, mintha az alkirályságai lennének. Arról álmodik, hogy „kora új hegemón hatalmává válik".
Hívei a sikereit szociális programjaival (támogatott élelmiszerárak, ingyenes orvosi ellátás, az analfabétizmus elleni harc, oktatás) és az utóbbi évek gazdasági növekedésével magyarázzák rámutatva arra, hogy a korábbi rezsimek korruptak voltak, ő pedig demokratikus választások révén került hatalomra. 2007 óta azonban a gazdaság hanyatlik, az ellátás minősége romlik, ahogy az egészségügy és az oktatás színvonala is. Az intézmények bürokratikusak és nem hatékonyan működnek. Az egy főre jutó venezuelai nemzeti jövedelem növekedése (1999-2006 között 14,6%) az olajbevételeknek volt köszönhető, 2007 óta azonban a bevételek az infláció miatt (2008-ban elérte a 31%-ot, ami Zimbabwe után a világon a második legmagasabb érték) jelentősen visszaestek. A korrupció burjánzik. A Venezuelai Központi Bank adatai szerint 2004-2008 között az ország által megtermelt 22,5 milliárd dollárból 12 milliárdot nem könyveltek el. Ugyanez történt a PDVSA nemzeti olajvállalattal, ahonnan 2005-ben 5 milliárd dollár egyszerűen eltűnt. A Transparency International korrupciós listáján Venezuela a maximális 180 pontból 158-at kapott. A magánvállalatokat szándékosan kizárták a fejlesztési tervekből, így a beruházások történelmi mélypontra kerültek. Eközben a fogyasztási javak importja látványosan megemelkedett, ezzel párhuzamosan pedig a PDVSA termelése és exportja 2008-ban 24%-kal, illetve 50%-kal csökkent. Az egész rendszert a magas olajár tartotta fenn, hiszen a társadalom jóval többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt. 2002-2008 között az olajár 20-ról 140 dollár fölé nőtt, Chávez pedig kijelentette, hogy célja a 250 dolláros ár, hiszen ő mindent megtehet.
Chávez a megkoronázását azonban nem a gazdasági növekedésnek, hanem a sajtó felmagasztalásának köszönheti. A Bolivar-mítoszt teljes egészében kisajátította magának. A nagyméretű venezuelai népi vallásosság most benne koncentrálódik. „Félistenek természetesen nem osztják meg a hatalmukat." Ezért használta arra Chávez a demokráciát, hogy aláássa a demokráciát. Miután maga alá gyűrte az összes alkotmányos hatalmi ágat, hozzálátott a független hatalmi források megszerzéséhez és az ellenzék megsemmisítéséhez.
A 2004-es népszavazás után élesen támadta az ellene szavazó 2,3 millió embert („politikai apartheid"). 2007-ben bezáratta az RCTV-t, a legnagyobb független televíziót. 2008-ban kizárt több száz lehetséges ellenzéki jelöltet az önkormányzati és a tartományi választásokból. Miután az ellenzék mégis előretört, a gazdasági válság pedig mind jobban begyűrűzött, Chávez úgy döntött, referendum révén bebetonozza a hatalmát. A február 15-i szavazás - ahogy az összes Chávez hatalomra jutása óta - egyenlőtlen körülmények között ment végbe. A hatalom visszaéléseit még csak nem is rejtették véka alá. Chávez megnyerte a népszavazást, elérte, amit akart, életre szólóan az állam élén maradhat. De vajon így lesz-e? A chávezi hatalom örökkévalóságának elsősorban a gazdaság vethet véget. A folyamatok semmissé tehetik „fantáziakirályságát". 2009-ben az olajbevételek várhatóan nem érik el a 2008-as jövedelmek egyharmadát sem. A béreket, fizetéseket a vágtató infláció lenullázhatja. Az alkalmazottak könnyen elpártolhatnak a rezsimtől. Az egyik következmény a magánszféra helyreállítása lehet. A „barátok" eltávolodhatnak, ha a sokmillió dolláros támogatások megszűnnek. A chávezi ambíciók másik akadálya az ellenzék lehet. Venezuelában aktív és élénk civil társadalom működik. Hat millióan szavaztak Chávezre, öt millióan ellene és öt millióan távol maradtak. Ez azt mutatja, hogy a demokratikus hagyományoknak vannak még tartalékai. Az ellenzék társadalmi bázisa igen széles: munkások, háztartásbeliek, szakszervezetek, kis- és középvállalkozók, értelmiségiek, az egyetemi szféra, művészek, írók, papok, újságírók és a szegény tömegek. A diákok ennek a mozgalomnak az élén állhatnak. A harmadik akadály a regionális környezet. Raúl Castro már nem tartja olyan nagyra Chávezt, mint a bátyja. A Kuba, Brazília és Chile között szövődő baráti kapcsolatok elszigetelhetik Venezuelát. Ilyen körülmények között a hatalomhoz való ragaszkodása anakronisztikusnak fog tűnni.
Leginkább azonban maga Chávez az, aki ráveheti saját magát a távozásra. A gazdasági válság, az ellenzék nyomása és a geopolitikai környezet kikényszerítheti a politikája megváltoztatását. Krauze szerint a legvalószínűbb, hogy a kubai modell felé fog elmozdulni, s Iránnal játszatja el a Szovjetunió szerepét. Ha Bolivar a 19., Castro pedig a 20. század hőse volt, akkor Chávez szeretne a 21. század hősévé válni. Ha hagyja, hogy a feszültségek forrpontra jussanak, hogy az ellentétek kiéleződjenek, akkor Venezuela, mint története során oly sokszor, ismét véres események tanúja lehet.

Kik felelősek a jelenlegi ill. a jövőben is várható válságokért? Hogyan akadályozható meg további károkozásuk?

A globalizáció magától nem fog leállni. A transznacionális cégek hatalmának további növekedésével, a korlátok nélküli globális pénzmozgással rákos állapotba kerül a világgazdaság: folytatja az emberi és természeti értékek pusztítását annak ellenére, hogy tudja, hogy ez a pusztítás előbb-utóbb önmagára is káros hatással lesz majd. A kockázat tehát egyre nagyobb. Ezért haszontalan arra kérni a transznacionális cégeket, hogy legyenek egy kicsit jobbak, felelősségteljesebbek. A lényegük ellen kell fellépnünk. Vagyis le kell számolnunk a transznacionális zsarnoksággal, mielőtt az számolna le velünk. Ki kell szabadulnunk alávetettségünkből, igazi polgárrá kell válnunk, aki nem hagyja másra sorsa irányítását. Ehhez szövetségeseket kell keresnünk. Nem véletlen, hogy a szakértők azt tanácsolták a “titkos megbízóknak”, hogy bátorítani kell a széthúzást, a megosztottságot, a szeparatizmust. Először is ezt kell leállítani. Egy francia mezőgazdasági szakember hallgatva egy jobboldali és egy baloldali érzelmű parasztszövetség vitáját, így kiáltott fel: mit számít, hogy bal- vagy jobb-oldali parasztok vagytok-e? Hiszen hamarosan egyáltalán nem lesztek!

A legfontosabb feladat tehát újraszőni a társadalom szövetét, amit a neoliberalizmus igyekezett szétszaggatni. Erősíteni kell a helyi kedvezményezéseket. Lokalizálni kell. Fel kell lépni a környezetet károsító külföldi cégek, a veszélyes hulladék-feldolgozók ellen, tiltakozni kell a globális cégek érdekeit szolgáló autópályák építése ellen, máskor pedig az ellen, hogy egy céget privatizáljanak vagy bezárják, és ezáltal emberek tömegei veszítsék el munkájukat, életlehetőségeiket.

Növelni kell a helyi fogyasztásra termelő kisvállalkozások számát, a külföldi helyett hazai terméket kell vásárolni. Helyi kisbankokat kell csinálni, amelyek a helyi megtakarításokat helyi fejlesztések támogatására használják. Harcolni kell az őstermelők jogaiért, nem szabad hagyni, hogy olyan szabályokat kényszerítsenek rájuk, amelyek ellehetetlenítik őket. A lokalizáció mellett szükség van továbbá arra is, hogy az állam ne gyengüljön tovább, hanem inkább nyerje vissza erejét, lássa el hagyományos gazdaságfejlesztési és szociális feladatait és védje meg a nemzeti érdekeket a transznacionális zsarnoksággal szemben. Azt is el kell érni, hogy a pénzt ne onnan vegye el, ahol a legkevésbé van: az állampolgároktól és a helyi kis- és közepes vállalkozásoktól, hanem onnan, ahol bővében vannak neki: vagyis a globális cégektől és a pénzpiac szereplőitől, elsősorban azok tisztességes megadóztatásával. Az ökológiai adó bevezetésével meg kellene állítani a természeti környezet további károsodását. Vagyis azt kellene jobban adóztatni, amiből kevesebbet, és azt kevésbé, amiből többet akarunk. Így csökkenteni kellene a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókat, és jelentős adókat kellene kivetni a környezetet károsító tevékenységekre közöttük a hulladéktermelésre is.

A 9/11-es korszak vége

A terrorizmus a globalizáció csúf arca

Abdel Monem Szaid, a kairói Al-Ahram Politikai és Stratégiai Kutatóintézet igazgatója - személyes élményeket sem mellőző - elemzésben vizsgálja meg azt a folyamatot, mely a New York-i ikertornyok elleni, 2001. szeptember 11-i támadást követően a világban, és különösen Amerikában, lezajlott. Írásának a neves arab nyelvű napilap, az Asharq Al-Awsat adott teret. Szaid megállapítja: a hidegháborút - és ezzel együtt a Szovjetunió, illetve a kommunista ideológia eltűnését - követően olyan légüres tér jött létre a nemzetközi politikában, melyben minden reagáló tényező csak rögtönözni tudott. Az optimizmus határtalan volt, a globalizáció gőzerővel terjedt a világban, a technológiai és gazdasági fejlődés pedig szárnyalt.

Amerika eközben kizárólagos hatalmi tényezővé vált, ám ez akkor senkit sem zavart, hisz a konkurens erő, a korábbi Szovjetunió évtizedes gyengélkedése már jóval az összeomlás előtt nyilvánvalóvá tette az amerikai gazdasági, katonai és persze technológiai erőfölényt.

Ám az ikertornyok elleni támadás egyszerre mindent megváltoztatott . A NATO, melyet kifejezetten európai védelmi célok érdekében hívtak életre, hirtelen Közép-Ázsiában találta magát, az amerikai hadsereg pedig arra kényszerült, hogy nem egy, hanem számos párhuzamos támadást hárítson el a világ legkülönbözőbb részein. A globalizáció egyszerre megmutatta csúf arcát is azzal, hogy maga a terror vált globálissá. Az a válasz pedig, melyet George W. Bush adminisztrációja adott erre a fenyegetésre alapvetően téves volt, tévedésük pedig legalább olyan óriási, mint amilyen döntő volt Amerika befolyása a világra, épp unipoláris lehetőségeiből fakadóan. Akkor úgy tűnt, hogy az elkövetkező évtizedeket e tévedés következményei fogják dominálni, ám - állapítja meg Abdel Monem Szaid - az amerikai elnökcsere, azaz Barack Obama elnökké történt megválasztása meglepően gyors változásokat hozott. A jövő történészei fogják igazolni - vagy cáfolni -, hogy Obama fellépése valóban egyfajta „rezsimváltást" eredményezett-e, de a kortárs szemlélet számára mégis számos olyan tapasztalat áll rendelkezésre, melyek valóban azt igazolják: a 9/11 szimbolizálta korszaknak vége, Amerika megváltozott s ezzel a világ is változni fog, visszatér valamilyen formában a „normalitás". A szerző kilenc olyan tényt sorol fel, melyek ezt igazolják.

(1) Az Obama-adminisztráció eltökélt, hogy nyitott legyen a barátokkal, sőt ellenfeleivel szemben is. Ez egészen más megközelítés, mint amilyennek a neocon bizonyult, és mely abból indult ki, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van".

(2) Az Egyesült Államok lemondott a megelőző-háborúk kezdeményezéséről (ilyen volt a 2001. október 7-i afganisztáni, majd a 2003. március 20-án indított iraki támadás), és ennek megfelelően alapvetően megváltozott minden amerikai külpolitikai kezdeményezés.

(3) Obama elrendelte a guantánamói katonai támaszpont keretében működő börtön felszámolását, és - Dick Cheney egykori alelnökkel szemben, aki a kínzásokkal kicsikart vallatások mellőzését Amerika meggyengítésének nevezte - ígéretet tett arra, hogy kínzásokra többé nem kerülhet sor.

(4) Washington feladta az egyoldalú lépéseket a nemzetközi válságok kezelése terén is.

(5) Azzal, hogy a válságövezetekbe Amerika különmegbízottakat küld és sorozatosan nevezi ki egyes krízisek kezelésére tapasztalt diplomatáit, azt igazolja: Washington ma már ismét a diplomáciai megoldásokat és nem a katonaiakat részesíti előnyben, és ezek révén igyekszik maximálisan kiaknázni a kompromisszumokból fakadó lehetőségeket.

(6) Az új amerikai vezetés összekapcsolja Amerika biztonságát a világ biztonságával. Washingtonban ma világosan látják, hogy egyes térségek - így a Közel-Kelet - stabilitásának hiánya közvetlen fenyegetést jelent az amerikai biztonságra, és a regionális konfliktusok megoldásának folyamatában a tárgyalásokra helyezik a hangsúlyt, illetve arra a felismerésre, hogy a radikalizálódás forrása a szegénység, a munka és életlehetőségek hiánya.

(7) Amerika a jelek szerint lezárta azokat az ideológiai vitákat, melyek a „civilizációk összecsapásáról" szóltak, s melyeknek egyetlen célja az volt, hogy bizonyos kultúrákat - így az iszlámot - megbélyegezzenek.

(8) Amerika ma komoly energiákat fektet abba, hogy új intézményes formákat találjon a nemzetközi kapcsolatok kialakítása és működtetése számára, amilyen a G20-ak egyeztető rendszerének megteremtése. Ez kiszélesítette a komoly potenciállal rendelkező államok körét, így demokratikusabbá tette, mint az azt megelőző G8-as formáció, mely csak a legiparosodottabb államoknak adott esélyt a világfolyamatok befolyásolására.

(9) A globális krízis eredményeként újraindult a gondolkodás a világ gazdasági jövőjéről, azokról a kölcsönhatásokról, melyek a kapitalizmus, a piacgazdaság és az állami intervenciók közötti erővonalakat kirajzolják, s melyek ismét egyfajta állami protekcionizmust kívánnak, a piacok korlátozását és az állam gyors beavatkozását a válságok elkerülésére.

http://www.asharq-e.com/news.asp?section=2&id=18158

Jézus Krisztus arcképe

A szeretet hosszúturő, jóságos; a szeretet nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.
(1 Kor 13, 4)

Amikor az apostol a legszebb témáról, a szeretetről lángoló, lendületes szavakkal ír, tulajdonképpen Jézus képét állítja a szemünk elé. hozzá kell hasonlóvá lennünk. De egyelőre fájón érezzük a nagy és mély különbséget.

A szeretet türelmes; nem fárad bele oly gyorsan a másik elhordozásába, mégha ismételten elő is törnek annak régi hibái. Nem veti el a másikat, mégha az lassan halad is előre és el-elmaradozik. Mint ahogyan Isten hosszútűrése a mi menedékünk, úgy sok lelket helyreigazíthatunk, ha lankadatlan türelemmel fáradozunk értük és nem ejtjük el őket. De milyen rövid lélegzetű a mi szeretetünk! A hosszútűrés sokszor gyengeségnek látszik, pedig az a legnagyobb erő. „Jobb a hosszútűrő az erősnél, aki várost vesz be.”

A szeretet jóságos. Ez szavakban éppen úgy megmutatkozik, mint cselekedetben. Üdítő napfényként hat, éltető harmat a léleknek. Ellentéte a sötét, kedvetlen, kemény természet, amely mindig pusztít ,mint a lisztharmat és a fagyos dér. Egy jóságos szó, egy barátságos kézfogás, egy szívélyes tekintet csodát tehet.

A szeretet nem irigykedik, nem verseng. A szentségtelen, önző szeretet féltékeny, ki akarja sajátítani a másikat, pedig a féltékeny ember csak gyötri magát és másokat is. Szeretetet akar, mégis mindent megtesz, hogy a szeretetet megnehezítse és elhidegítse. Az igazi szeretet soha nem károsít meg senkit, nem zárja le szűkkeblűen a saját körét, hanem örül mindenkinek, aki hozzá jön. A szeretet nem kérkedik, vagy eredeti értelmét nézve: nem hiú, nem fontoskodó és dicsekvő. Nem állít félre másokat, nem nevet a kárukon. Az igazi szeretet nem irányítja magára a figyelmet, nem törekszik tekintélyre. Arra sem törekszik, hogy szerepet játsszon, hangoskodva elöl járjon és másokon túltegyen.

Nem fuvalkodik fel. A hiúság mellett, mely tetszeni vágyik, ott van a gőg, amely önmagát isteníti és másokat lenéz, hidegségével taszít. A szeretet sem nem hiú, sem nem gőgös. Csupán szolgálni akar és nem tartja magát sokra. Csak az alázatosság talaján tud gyökeret ereszteni és teremni. Nem sérteget, hanem inkább gyógyítja a sebeket, amiket a szeretetlenség ütött. Szívesen előre enged másokat, sőt hagyja, hogy túlszárnyalják és keserűség nélkül félreáll.

A szeretet nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra (nem keseredik meg).
(1 Kor 13, 5)

A szeretet tapintatosan viselkedik. Talán nem mindig jártas valaki a külső udvariassági szabályokban, mégis illendőképpen viselkedik, mintegy belső indíttatásból. A szeretetnélküli udvariasság hűvös vagy éppen fagyos, úgyhogy néha szívesebben vennénk a durva és neveletlen viselkedést.

Nem keresi a maga hasznát, önzetlen, nem a nyereségre néz. Nem azért ad, hogy visszakapja. Az önzés sokszor próbál szeretetreméltó lenni, például az öreg, egyedülálló rokon iránt, mert számít valamire. „Adjatok, semmit érte nem várván és a ti jutalmatok sok lesz.”

A szeretet nem keseredik meg. Néha igen felháborodik a szívünk, különösen ha közelállók sértenek meg. Hogyan csendesíthetjük le ezt a belső felindulást? Nézz Jézusra, aki a legkeservesebb dolgot is elhordozta és mégsem keseredett meg a szíve. Ne tápláld a pusztító tüzet! Minél többször ismételgeti az ember magában a megtapasztalt méltánytalanságot, annál erősebb a belső felháborodása. Különösen növekszik a méltatlankodása, ha szavakban is kitör belőle. Beszéd közben egyre no a harag s az ember mindig jobban belehajszolja magát a bosszúságba, ingerültségbe. A nyelv, amit a pokol hoz izzásba, végül is egész életünket lángra gyújtja – mondja Jakab apostol. Komoly figyelmeztetés ez. Szó szerint: „felgyújtja életünk kerekét”. Mert az élet körforgás ugyan, de szakadatlanul előre is halad, mint a kerék, és ezt a nyelv a pokol tüzével fel tudja gyújtani.

Uralkodj a nyelveden! Hallgatás által még korlátozható a tűz. Ha eszedbe is jut a téged ért sérelem, állj ellene azzal a szeretettel, amivel a Megváltó szeretett. Ha felindulásod erőt venne rajtad, állj meg, tégy pecsétet a szádra Megváltód erejében, aki csendes volt, mint a bárány, amikor a legborzalmasabb sebeket kapta. Magadat teszed boldogtalanná, ha helyet adsz a keserűségnek. Ha támadások, ütések és rágalmazások érnek, ne felejtsd el: a szeretet „nem gerjed haragra”, nem keseredik meg.

A szeretet nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.
(1 Kor 13, 5-6)

A szeretet nem rója fel a rosszat a másikkal szemben, azaz nem vezet könyvet a sértésekről, amiket kapott. Ellenkezőleg! Törli az adósságtételt, megbocsát és elfelejt. Nem hánytorgat fel. Természetünk sajnos olyan, hogy jobban megjegyezzük magunknak a minket ért rosszat, mint a jót. Miért felejtjük el olyan nehezen a bántásokat? Mivel mindig visszatérünk rá, ha nem szóval, akkor gondolatban. Túlságosan pontosan könyveljük el a minket ért sértéseket és nem írjuk le a másik számlájáról, ezért mindig abban a kedvezőtlen megvilágításban látjuk a másikat, amibe az előző események állították őt. Pedig a szeretet nem rója fel a gonoszt. Isten sem emlékezik meg vétkeinkről. Ő az örök szeretet és ezért a tenger mélyébe veti őket. Megbocsát és elfelejt. Felségesen fejezi ki ezt az Úr az O Igéjében: „Eltörlöm álnokságaidat önmagamért és bűneidről nem emlékezem meg” (Ézs 43, 25). Vagy: „Eltöröltem álnokságaidat mint felleget és mint felhőt bűneidet” (Ézs 44, 22). Nem akarunk-e Isten követői lenni, hogy ugyanabban a szeretetben járjunk? A Megváltó Péternek sem vetett a szemére semmit.

A szeretet nem örül az igazságtalanságnak. Amíg ezt a szeretetet nem ismerjük, csak a rossznak és gyalázatnak örülünk, amit mások véghezvisznek. Szívesen mondjuk tovább és mások kíváncsian hallgatják. Sokan élvezik a bírósági tárgyalásokat is, falják a rablótörténeteket, krimifilmeket és mindenféle rémhistóriákat. Nyomozzák a csúnya ügyeket és kedvüket lelik bennük (Róma 1, 32). A szeretet nem tesz így. Szomorú minden gonosz dolog miatt, ha lehet, meg sem hallgatja. Inkább jót, szépet és tiszta dolgokat szeret hallani.

A szeretet örül az igazságnak. Örül, ha Isten igazsága derül ki, hiszen O maga az igazság. Ujjong, ha az evangélium, az igazság Igéje győzelmet arat, ha emberek az igazság megismerésére eljutnak. A világ embere fanyar képet vág ehhez, agyonhallgatja az ilyesmit vagy éppen kigúnyolja. János apostolnak az volt a legnagyobb öröme, ha látta, hogy a testvérek igazságban járnak. A szeretet embere az igazságot segíti elő. utat készít neki és örül, ha az győz, még akkor is, ha o maga nem részesül benne.

A szeretet mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
(1 Kor 13, 7)

Minden emberben van valami, amit el kell hordozni, s nemcsak megtérése előtt, hanem utána is. Ha másokra panaszkodsz, hogy elviselhetetlenek, gondold meg, hogy téged is el kell hordozni a többieknek. Csak újjászületés által, ha az igazi szeretet tölti be az ember szívét, lesz minden más. Akkor sokkal nehezebb a saját hibáinkat elhordozni, mint a másokét. A szeretet minden szeretetlenséget, keménységet, hiányosságot elhordoz. Nem találja túl nehéznek a terhet, mert mindig Isten szeretetének a forrásából merít. Ezzel nem mondjuk azt, hogy a szeretet mindent elhallgat, mert sokszor int és helyreigazít, de nem bosszankodik és nem veti el a másikat, mint valami elhordozhatatlan terhet.

Mindent hisz. Határtalan bizalmát még a sok becsapás és csalódás sem oltja ki. A hideg, önző ember kineveti őt emiatt. Mégis a bizalom célhoz vezet. Ha valami felemelhet és előbbre segíthet egy embert, az az iránta tanúsított bizalom. A bizalmatlanság csak lenyom és dacossá tesz. „Ha úgyis rossz vagyok neki, hát annál inkább az akarok lenni” – mondja magában. Isten végtelen szeretete mindig bizalommal fordul az emberhez, annak ellenére, hogy annyi rosszat tapasztalt. Milyen sokszor voltunk hálátlanok és megvetettük a szeretetét. Pál apostol soha nem felejtette el, hogy az Úr Jézus hűnek és megbízhatónak ítélte ot, szolgálatra rendelte, noha azelőtt üldözte ezt a Jézust (1 Tim 1, 12). Pál ragyogóan igazolta is ezt a bizalmat, amit az Úr belé vetett.

A szeretet remél ott is, ahol nincs remélni való és néha megvan az a nagy öröme, hogy reménységében nem szégyenül meg. – A szeretet mindent eltűr, készségesen viseli a fáradságot, amit szolgálata magával hoz. Az önző ember bolondságnak látja, hogy fáradozzék, terhet hordozzon másokért, ha erre nem kényszerítik. Az utolsó napokban sokan még a természetes szeretet érzését, ösztönét is elfojtják magukban (2 Tim 3, 1-3). – A szeretet hosszútűrő, ezzel kezdi az apostol a szeretet himnuszát – mindent eltűr. És ezzel a végén visszatér a kezdethez.

Jézus arcán teljesen kiábrázolódva látjuk a szeretetnek említett vonásait. Igyekezzünk és legyünk egyre teljesebbé a szeretetben, hogy egyre jobban hasonlítsunk Jézus képéhez (1 Thess 4, 10).

A magyar népet akkor lehetne egyként összefogni, ha mindenkire egyformán hatnának a hétköznapi tragédiák. Amíg látszólag működőképes az ország, amíg többségben lesznek azok az emberek akik végzik a mindennapi megszokott teendőiket, amíg minden hónap x.-én megkapják a havi fizetésüket és ha nehezen is de fennt tudják magukat tartani, addíg senki ne várjon ebben az országban kedvező változást. Hiába jön a karizmatikus vezető, ha nincs mögötte erő. Ha majd mindenki egyként érzékeli és egyként tapasztalja a bajt, majd akkor lesz egységes a nép. A népet (kivétel nélkül mindenkit!) előbb térdre kell kényszeríteni ahhoz, hogy megmozduljon. Az ügyes taktikusok azonban megtanulták a leckét. Csak annyit vesznek el, amennyi a nagyobb tömegnek még elviselhető. Húzd meg ereszd el taktika.

„A buborékok a kollektív emberi ostobaság megnyilvánulásai”

Mindig azt reméljük: ez a buborék más lesz

Az emberek évszázadról évszázadra, évtizedről évtizedre és évről évre azt gondolják az éppen duzzadó buborékról, hogy „ezúttal más lesz": újból és újból irracionálisan lelkendeznek. A The New York Times pénzügyi elemzője és blogírója, Catherine Rampell azt boncolgatja a lap egyik írásában, hogy miért hiszik újra és újra az emberek világszerte: a legújabb buborék - biztosnak tűnő, majd kipukkadó konjunktúra - másféle, különböző lesz.

Az ingatlanbuborék nem olyan régen pukkadt ki, és leállította az egész világgazdaságot. Most a közgazdászok, felismerve, hogy a buborékok jobbára fürtökben jönnek, már keresik is a következő piacot, amely majd beomlik. Szerintük a kormányoknak, a központi banknak és a különböző nemzetközi szervezeteknek figyelniük kell azt a néhány piacot, amely feltehetően a következő évek buborékává válhat. Ilyen lehet a kínai tőkepiac, vagy az olyan áruk piaca, mint az arany és a kőolaj, vagy ilyen szerepet tölthetnek be az olyan államkötvényeikben erősen eladósodott országok, mint az Egyesült Államok.

„Világméretekben ismét igen sok pénz keres magasabb megtérülést" - jelentette ki Rachel Ziemba, az RGE Monitor vezető elemzője. A gazdaság megszilárdulása, a kormányok pénzinjekciói és a beruházási bankok által az év elején elért jelentős megtérülések mind több tradert bátorítanak fel arra, hogy a következő nagy dobást keresve ismét belegázoljanak a vízbe. „Mindaddig, amíg a fizetés és a bónusz a piacon elért rövidtávú teljesítményen alapul, a kockázatvállalást ösztönzi" - fűzte hozzá az elemző.

A buborékok a kollektív emberi ostobaság megnyilvánulásai: olyan beruházások keltenek eufóriát, amelyeknek égbeszökő értékei fenntarthatatlanok. Általában valamilyen észlelés indítja el őket, például annak felismerése, hogy valamiben hiány alakul ki (ahogy tavaly a kőolajbuborék esetében történt), vagy hogy páratlan új technológia született és ezzel új beruházási lehetőség alakult ki (ilyen volt az 1990-es évek informatikai dot.com buboréka vagy a több különböző vasútépítési buborék az 1920-as években), más esetekben kulturális divatmániák játszottak szerepet (mint a holland tulipánbuborék a 17. században vagy nem olyan rég a Beanie Babies buborék).

Gyakori eset, hogy a gyors növekedés jogos reményét „extrapolálják a sztratoszférába" - mondta Daniel Yergin közgazdász, az IHS Cambridge Energy Research Candidates elnöke. Ilyesfajta aggodalmakra adhatnak okot az olyan feljövő piacokon történő befektetések, mint amilyen Kína.

„Ázsiában hosszú távon emelkednek a tőzsdei árfolyamok, de ma még korai Ázsia évszázadát ünnepelni, ahogy egyes beruházók teszik" - jegyezte meg Stephen Roach, a Morgan Stanley Asia elnöke. A sanghaji tőzsdeindex például novembertől júliusig csaknem kétszeresére nőtt, mielőtt augusztusban visszaesett volna. „Úgy tűnik, az emberek azt hiszik, hogy a globális gazdasági növekedés váltóbotja simán átkerül Nyugatról Keletre. Ez be fog következni, de aligha az elkövetkező 5-10 évben."

Hasonlóan elsietett lelkesedés fújta fel az úgynevezett Déltengeri buborékot, amikor a 18. században a kibontakozó latin-amerikai piacokkal folytatott brit kereskedelem keltett mérhetetlen reményeket. (Még a ragyogó tudós, Sir Isaac Newton is bedőlt a látszólag véget nem érő részvényárfolyam-emelkedésnek és csinos summát vesztett ezen a buborékon - ami elég humoros dolog, tekintettel arra, hogy éppen ő ismerte fel, hogy amit feldobnak, annak le is kell esnie...)

A közgazdászok attól is tartanak, hogy ismét bekövetkeznek ciklikus nyersanyagár-buborékok. A kőolaj és az arany ára nő és noha az elmúlt évszázadban e két természeti kincs ára több alkalommal is a magasba kúszott és a mélybe zuhant, a beruházók a jövőben ismét irreálisan magas növekedésre tehetik a tétet. Az arany ára például több mint 30 százalékkal nőtt egy év alatt.

„Minden egyes nyersanyagár-buboréknál új magyarázatok sora születik" - mutatott rá Yergin. „Az emberek meglelik a módját annak, hogyan lehet kirekeszteni a valóságot a gazdasági folyamatokból. Valahányszor felmegy a kőolaj ára, a beruházókat újfent meglepi, hogy aztán ismét csökken az ár."

Ezeknek a piacoknak mindegyikében fájdalmasan érinti a beruházókat az árak inflációja és deflációja, de ez a jelenség talán nem jár olyan messzemenő következményekkel, mint a legutóbbi ingatlan- és hitelösszeomlás. Ám egy államadósság-buborék - sokak szerint ugyanis ez viszi fel az aranyárakat - ennél is sokkal veszélyesebb lehet.

Számos ország, köztük az Egyesült Államok olyan nagy államadósságot halmoz fel gazdaságához képest, hogy akár fizetésképtelenséget is kockáztat. De abban az esetben is, ha nem válnak kifejezetten fizetésképtelenné, a hiány finanszírozására kibocsátott államkötvények értéke olyan mértékben csökkenhet, ami igen sokba kerülne a beruházóknak.

Kenneth Rogoff harvardi közgazdász professzor, aki This Time is Different (Ezúttal másról van szó) című új könyvében nyolc évszázad adósság okozta pénzügyi válságait tekintette át, így látja a mai helyzetet:. „Az államadósság nagy mértékű felhalmozódása nyilvánvalóan fenntarthatatlan pénzpolitikához vezetett több vezető országban is. Mindeddig a világ fennmaradó része hajlandó volt ezt finanszírozni, főleg kínai és más megtakarításokból, de ha a beruházok bizalma meginog, előfordulhat, hogy a hosszú távú adósság kamatai nőni fognak, méghozzá igen nagy mértékben."

A hitelválságokkal kapcsolatban jobbára az olyan fejlődő országokat szokták emlegetni, mint Brazília, Argentína vagy Zimbabwe. Ám nagy, gazdag országokban is kibontakozhat, és akkor a világméretű kár sokkal nagyobb lehet. „Vegyük például Kaliforniát - mondja Rogoff. „Hihetetlenül gazdag állam, de a kaliforniaiak egy sor szolgáltatást követelnek meg, ugyanakkor nem szeretnék megadóztatni magukat azért, hogy megfizethessék ezeket a szolgáltatásokat. Hihetetlenül gazdagok, ugyanakkor csődbe jutottak."       

A legutóbbi ingatlanválság mélysége és az általa okozott sérelem nyomán a politikai vezetők és a bankárok felülvizsgálják kötelezettségeiket, már nemcsak válaszolni akarnak a lehetséges buborékokra, hanem meg akarják előzni őket. Kína szigorítani kezdte monetáris politikáját, hogy uralni tudja a részvények árfolyam-emelkedését. Az amerikai politikusok, noha megoszlanak az eszközök tekintetében, arra törekszenek, hogy megfékezzék a hiány növekedését.

A legfejlettebb és legbefolyásosabb országokat tömörítő G20 csoport közelgő pittsburghi tanácskozásán a várakozások szerint a pénzügyek lázas állapotának enyhítésére szolgáló utakat fogja keresni. A megoldás magában foglalhatja a reguláció kiegészítését, a pénzügyi kompenzáció irányelveit és talán a piacok nagyobb átláthatóságát, hogy a beruházók legalább elméletileg jobban megítélhessék, mibe szállnak bele.

De bármennyire kemények is legyenek ezek az új szabályozások, nem kerekedhetnek teljesen felül az emberi természeten. A beruházókat továbbra is hipnotizálni fogja a gyors meggazdagodást ígérő üzletek perspektívája, olyan beruházásokat fognak keresni, amelyek mágikus módon dupla hasznot hoznak, nehéz munka nélkül és akadálytalanul megkettőzik a befektetett tőkét.

„Végső soron a buborékok emberi dolgok" - fejtette ki Robert Shiller, a Yale egyetem tanára, a jelenlegi válság egyik Kasszandrája. „Az emberek ilyenkor egy kicsit megbolondulnak".

http://news.google.co.uk/news/search?aq=f&pz=1&ned=uk&hl=en&q=This+bubble+is+different