Mivel a USraeli imperializmussal szembeni globális ellenállás gerincoszlopa jelenleg kétségtelenül a Kína-Oroszország tengely, magától értetődően a washingtoni politika legfőbb prioritásává Vlagyimir Putyin hatalmának az aláásása vált. Az amerikaiak ugyanis, noha tökéletesen tisztában vannak a hatalmuk meggyengülésével, változatlanul messianisztikus küldetésüknek tartják a Föld energiaforrásainak ellenőrzése révén megvalósuló világuralmat. Márpedig legfőképpen Putyin képes keresztülhúzni a számításaikat.
Nem titok, hogy az ellene szervezett oroszországi tüntetések helyszíni koordinálását és logisztikai támogatását az USA geostratégiai érdekeit - a demokrácia világméretű fejlesztésének cégére alatt - szolgáló „kormány közeli” alapítvány, a NED (National Endowment for Democracy) végezte. Saját tavalyi beszámolója szerint sajtóközpontot finanszírozott Moszkvában, orosz fiatalokat képzett ki politikai aktivizmusra (értsd: kormányellenes agitációra), „független” választási megfigyelőket fizetett és „objektív” választási tanulmányokat rendelt. 2011 szeptemberében meghívta Washingtonba az ugyancsak általa pénzelt Levada Elemző Központot, amely a társadalmi elégedetlenség legneuralgikusabb pontjait igyekszik kitapogatni a közvélemény mozgósítása végett. Ezen a konferencián az ellenzéki Szolidarnoszty mozgalom elnöke, Borisz Nyemcov is részt vett.
A NED, amely jelentős szerepet játszott az ukrajnai és grúziai narancsos forradalmakban éppúgy, mint az „arab tavasz” eseményeiben, mintegy ezer (!) ugyanilyen típusú projektet finanszíroz a Föld 90 országában. Eredetileg Bill Casey, a CIA igazgatója hozta létre azzal a céllal, hogy „privatizálják” az amerikai kémszolgálat egyes akcióit. Allen Weinstein névleges alapító 1991-ben nyíltan elárulta a Washington Postnak, hogy a NED sok olyan dolgot művel, ami korábban a CIA reszortja volt. Valójában az amerikai titkosszolgálatok fedőszerveként működik. Igazgatótanácsában számos „héjaként” elhíresült egykori kormánytisztviselő mellett helyet foglal Wesley Clark nyugalmazott tábornok is, aki Szerbia 1999-es NATO-bombázását vezényelte, és aki akkoriban kijelentette, hogy az etnikailag homogén államok ideje lejárt Európában és a fajkeveredést kell előmozdítani, akár tetszik az európaiaknak, akár nem.
Ha kellemetlenkedni lehet Putyinnak, akkor a NED-nek semmi sem drága. Erre a célra nem sajnálja a pénzt senkitől. Még egy olyan „kétes” figurától sem, mint Alekszej Navalnij ügyvéd, korrupcióellenes aktivista és nacionalista blogger, aki távolról sem az a politikailag korrekt zombi-demokrata, amilyenné az amerikaiak a Föld összes lakóját szeretnék átnevelni. Narod nevű mozgalma a politikai szélsőségek ötvözete, markánsan rasszista és muzulmánellenes felhanggal. Maga Navalnij évek óta résztvevője a nacionalisták által szervezett Orosz Menetnek, láthatóan nem idegenkedve a felvonuláson tömegesen megjelenő neonáciktól sem, sőt támogatja az „Elég a Kaukázus etetéséből!” kampányt is, amely azt követeli, hogy a hatóságok szüntessék meg a korrupt déli (és zömükben muszlim) régiók anyagi támogatását. Emiatt aztán a hatalom és a liberális ellenzék egyaránt „fasisztának” tekinti.
Vele ellentétben Borisz Nyemcov, aki ugyancsak a NED fizetési listáján szerepel, minden szempontból „kóser”. Most ugyan a korrupcióellenes harc bajnokaként tetszeleg, a Jelcin-érában azonban maga is nyakig belemerült a korszakot jellemző gyanús pénzügyi machinációkba. 1999-ben Hodorkovszkij megbízásából képviselőket vásárolt meg kilóra, öt évvel később pedig Berezovszkijjal szervezkedett Londonban. Az orosz igazságszolgáltatás elől Angliába szökött oligarcha minden Putyin-ellenes mozgalmat támogat, köztük Nyemcov pártját is. Szintén az orosz elnök ellenzékét erősíti Garri Kaszparov ex-sakkvilágbajnok, aki egy ideig az egyik neokon irányultságú amerikai biztonságpolitikai think tank (Center for Security Policy) vezetőségében is szerepet vállalt. Politikai karrierjét főleg a Jukosz-ügyben Hodorkovszkij cinkosaként elhíresült Leonyid Nevzlin menedzselte. Ő momentán Izraelben dekkol, mert Oroszországban azzal vádolják, hogy a Jukosz olajvállalat több üzleti konkurensét megölette. Kaszparov és Nyemcov 2009-ben személyesen Obamával egyeztetett Washingtonban az orosz ellenzék megszervezése tárgyában.
Teljesen nyilvánvalóan Obama fütyül arra, hogy Oroszország demokratikus állam vagy sem. Valójában arról van szó, hogy Putyin zavarja a USraeli világuralmi terveket. Orosz elnökként valószínűleg az eddiginél is határozottabb álláspontot fog képviselni kül- és katonapolitikai kérdésekben. Bizonyára növelni fogja a katonai költségvetést is, hogy elvegye az amerikai vezetés kedvét az olyasféle kalandorpolitikától, amilyennel legutóbb Grúziában próbálkozott. Ugyanakkor az amerikai stratégákat egyformán nyugtalanítja Európa Oroszországgal szembeni energetikai függősége és Putyin „eurázsiai” szövetségi politikája. Éppen ezért Washington mindenhol fokozza a nyomást, ahol Oroszországnak adui vannak: Kínában, Iránban, Szíriában, Németországban.
Miközben az USA feltartóztathatatlanul sodródik a totális csőd felé, foggal-körömmel ragaszkodik az 1944-es Bretton Woods-i egyezményben kizsarolt monetáris kiváltságaihoz. 2009 óta mindent megtesz az európai közös pénznem meggyöngítése érdekében, nehogy Kína a valutatartalékait dollár helyett euróban tartsa. Ez ugyanis katasztrofális lenne számára, hiszen égető szüksége van az államkötvény-vásárlásokon keresztül megvalósuló folyamatos kínai kölcsönökre, hogy finanszírozhassa krónikus költségvetési hiányát és orbitális hadi kiadásait. Mindenképpen semlegesítenie kell tehát Kínát és Oroszországot.
Ezt szolgálja az európai közvélemény Oroszország ellen hangolása a média által, legutóbb Putyin újraválasztása kapcsán. Az amerikaiak Carl Schmitt elveit alkalmazzák, és immáron nyíltan Putyint jelölték meg főellenségükként. Ők akarják újraindítani a hidegháborút, miközben az oroszokat vádolják ezzel. Putyinnak nem marad más választása, mint felvenni a kesztyűt.
MD 2012. II. 21.Gazdag István: A Putyin
Ha van valaki, aki egyáltalán nem hiányzott az amerikaiaknak a nemzetközi porondról, akkor az kétségtelenül Vlagyimir Putyin, hiszen nemcsak feltámasztotta Oroszországot a „haló poraiból”, de megóvta a Brzezinski által eltervezett feldarabolástól, természeti kincseinek idegen csoportok általi kirablásától és a NATO általi bekerítéstől egyaránt. Noha Jelcin segítette hatalomra, radikálisan szakítani tudott elődje Amerika-barát orientációjával, miközben megszabadult az országot saját hitbizományuknak tekintő cionista oligarcháktól is.
Putyin immáron megmentette Oroszországot, és remélhetőleg megmenti egész Európát, példát mutatva számára elszántságból és határozottságból ahhoz, hogy végre felszabadítsa magát az amerikai katonai protektorárus alól. Amikor hatalomra került, az Orosz Föderáció új elnökeként mélyen felháborította az orosz energiahordozók exportára és fogyasztói ára közötti jelentős eltérés. Éppen ezért felülvizsgáltatta és - ha kellett, kíméletlen nyomást gyakorolva - újratárgyaltatta a Jelcin-érában megkötött kitermelési megállapodásokat. Ragaszkodott hozzá, hogy ismét állami kézbe kerüljön a nemzetgazdasági és stratégiai fontosságú orosz olaj- és gázvagyon, a szaúd-arábiai Aramco mintájára, amely tekintélyes geopolitikai befolyást biztosít a királyi családnak. Putyin alatt, aki a politika primátusát vallja a gazdasággal szemben, a katonai szuperhatalom olajtermelő szuperhatalommá vált, amelynek az a küldetése, hogy ismét respektált, sőt rettegett erővé tegye Oroszországot.
2003. október 2-én Mihail Hodorkovszkijt, az orosz kőolajkincs oroszlánrészét bitorló Jukosz főnökét letartóztatják az egyik szibériai repülőtéren. Néhány nappal korábban részt vett egy moszkvai üzleti találkozón Lee Raymond, az Exxon amerikai olajcápa egyik fejese társaságában, aki cége nevében hajlandónak mutatkozott 25 milliárd dollárral beszállni a Jukosz és a - Jelcin egykori „rossz szelleme”, Borisz Berezovszkij által gründolt, majd miután Putyin elől kénytelen volt Angliába szökni, „mispóchebelijének”, Roman Abramovicsnak átjátszott - Szibnyeft fúziójába. A Kreml számára ez jelentette az utolsó cseppet a pohárban. Azt a gondolatot, hogy az Exxon-Mobil és a Chevron-Texaco amerikai tőkései 40 százalékos részesedést szereznek a nemzeti energiavagyon szibériai szentélyében, egyszerűen elfogadhatatlannak tartotta Putyin. Így aztán az amerikaiak, akik azt hitték, hogy csont nélkül lenyúlhatják az orosz kőolajat, hoppon maradtak. Nem csoda, hogy ez a letartóztatás döntő fordulatot jelentett az orosz-amerikai kapcsolatokban. Ráadásul Hodorkovszkij politikai ambíciókat dédelgetett magában, ellenzéki pártokat finanszírozott, bensőséges viszonyt ápolt a Bush-adminisztrációval, és bizonyára jelöltette volna magát a 2008. márciusi orosz elnökválasztáson is.
Oroszország sorsa másként alakult volna, ha Putyin nem fojtja el csírájában Hodorkovszkij és az USA álmait. Az orosz állam elvesztette volna ellenőrzését legfőbb bevételi forrása, ti. a természeti kincsei kiaknázásából származó jövedelmei fölött. Különböző legális és illegális mechanizmusok ugyanis lehetővé tették a jelcini korszak vadprivatizációi során létrejött mamutcégeknek, hogy nagy mértékben kivonják magukat az adózás alól, megfosztván az államot bármiféle pénzügyi manőver lehetőségétől. Számos elemző szerint ily módon maga az Orosz Föderáció működése került veszélybe, és egyre több orosz vélekedett úgy, hogy országuk igazából nem is a szétesést kockáztatja, mint inkább azt, hogy végleg elveszíti utolsó sanszát is a feltámadásra.
Putyin meg tudta törni a NATO bekerítési stratégiáját is: Ukrajna és Grúzia többé nem ácsingózik az amerikaiak által felkínált csatlós státuszra, legutóbb Lukasenko Fehéroroszországa is véget vetett a Nyugattal való kacérkodásának, és már nem beszélnek a Lengyelországba tervezett amerikai rakétavédelmi pajzsról sem. Mára helyreállt Oroszország autoritása a Kaukázusban és Közép-Ázsiában, miközben az amerikaiaknak már csak egyetlen kirgizisztáni katonai bázison van maradásuk, ideig-óráig, arany áron. Könnyen elképzelhető, hogy mi történt volna, ha Oroszország elveszíti a csecsenföldi háborút, és ismét Sztavropolnál találja magát, a XIX. századi orosz gyarmatosítás kiinduló pontján, szemben az iszlamista fergeteggel, és egyúttal megfosztva közép-ázsiai befolyásától és presztízsétől. Ezt ugyanolyan katasztrófaként élték volna meg az oroszok, mint a nyugat-európaiak Bizánc elvesztését 1453-ban a törökök ellenében.
Putyinnak sikerült blokkolnia a CIA által menedzselt és többek között Soros György által pénzelt narancsos forradalmak metasztázisát is. Tisztában lévén az aggasztó népesedési helyzettel, mindent elkövetett a születési ráta javítása érdekében, hiszen Oroszország azt kockáztatta, hogy 2050-re alig 100 millió lakosa marad, vagyis kevesebb, mint Törökországé, kétszer nagyobb területen, mint az Egyesült Államok. Nagy Péter példáját követve Putyin részben helyreállította az orosz katonai hatalmat, ahogyan azt a „grúziai eset” határozott rendezése is bizonyítja, de azt is megértette, hogy elő kell segítenie a külföldi befektetéseket, a jelenleg még túlzottan a nyersanyag-kitermelésre alapozó gazdaság modernizálásához.
Végül pedig megértette, hogy Oroszország feltámasztásához a hagyományos értékek, mindenekelőtt a patriotizmus „rehabilitálásán” keresztül vezet az út, amelyek hatékony ellenpéldát alkotnak a dekadens nyugati demokráciákkal szemben. Az oroszországi paternalista autoritarizmus ugyanis egy amerikai vagy egy nyugat-európai számára csupán az ország ázsiai dimenziójának felel meg, pedig valójában meggátolja annak szétesését. Az „emberi-jogisták” azt szeretnék, hogy Oroszország alkalmazkodjon a nyugati világhoz, holott éppen fordítva: a nyugatiaknak is újra fel kellene fedezniük a saját hagyományos értékeiket, hogy megmentsék magukat a jelenlegi dekadenciától, amely a Római Birodalom végnapjait idézi. Az USA-nak alávetett, atlantista Európai Uniónak egy jövőbeli Párizs-Berlin-Moszkva tengely köré szerveződő eurázsiai blokk az alternatívája. Ennek éppen Putyin lehet az egyik építőmestere, amivel Samu bácsi nagyon is tisztában van. Ezért vicsorog rá szüntelenül.
MD 2012. III. 28.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése