A berlini fal leomlása óta az Egyesült Államok által viselt
háborúkban tűnt fel a „járulékos veszteség” (collateral damage) fogalma,
amelyet a Pentagon propagandistái arra használnak, hogy a nyugati
közvélemény előtt igazolják a polgári áldozatokat követelő háborús
cselekményeket. Ezek a járulékos emberveszteségek úgymond véletlenül, a
katonai vezetés akaratán kívül következnének be, amely látványos
krokodilkönnyeket hullat miattuk, és általában téves felderítés vagy
kivédhetetlen technikai hiba tragikus következményeinek próbálja
beállítani azokat.
Márpedig, ha jobban megnézzük, könnyen észrevehetjük, hogy azok a
hadműveletek, amelyek civilek millióinak az életét tették tönkre vagy
pusztították el az utóbbi években Afganisztánban, Irakban és Líbiában
(mint korábban Vietnamban, Laoszban, Kambodzsában, Közép-Amerikában és
Jugoszláviában is), egyáltalán nem egy olyan katonai vállalkozás
tévedései, amely kizárólag az ellenség egyenruhás tagjait tekinti
célpontoknak, hanem védtelen férfiak, nők és gyermekek megölését célzó
szándékos cselekedetek.
Arra a kérdésre, hogy ezeknek a szörnyűségeknek mi lenne a céljuk,
maga az amerikai katonai doktrína adja meg a választ: a terrornak,
minden engedelmesség forrásának a kiváltása. A katonai doktrína tehát
brutálisan megcáfolja a politikai propagandát, hiszen a polgári
lakosságnak okozott szenvedés a háború megnyerésének egyik módja; a
civilek megkínzása a gerincük meghajlításának egyik módja; a lelkük
megsebzése pedig a lelkük megnyerésének egyik módja (ahogyan azt az
angolszász szövetségesek által a második világháború végén végrehajtott
terrorbombázások meggyőzően bizonyítják). Azt gondolhatjuk, hogy ezek a
módszerek a civileket is fegyverfogásra ösztönzik és csak az ellenállás
erejét növelik. Ez bizonyos esetekben persze így van, általánosságban
azonban éppen az ellenkezője igaz, és a katonák nagyon is jól tudják
világszerte, hogy a terror áldozatai egyáltalán nem gondolnak bosszúra,
sokkal inkább tétlenül szenvednek és békéről álmodoznak. Sőt mi több,
gyakran egyenesen a hóhéraikhoz fordulnak védelemért, és a rengeteg
szenvedéstől és erőszaktól demoralizálva végül megszorítják a kezet,
amelyet az ellenségük nyújt nekik a puska másik vége felől.
Az algériai gyarmati háború idején (1954-62) a terület
függetlenségéért harcoló arab gerillamozgalom, az FLN martalócai (az ún.
fellagák) által az európai telepesek ellen napi rendszerességgel
elkövetett vadállati kegyetlenkedésekre és vérengzésekre válaszul
francia katonák kidolgoztak egy doktrínát, amely a fegyveres
konfliktusok középpontjába a polgári lakosságot teszi. Korábban, az
ötvenes évek elején, az angolok már alkalmazták ezt a módszert a kenyai
Mau Mau felkelés során, a lázadó kikuju törzsek egész falvait radírozva
le a térképről a lakóikkal együtt, de odáig még nem jutottak el, hogy
katonai iskolákban oktatott doktrínává fejlesszék az eljárást.
Embertelen háborúk véletlen célpontjaiból a civil lakosságok így
váltak meghódítandó és elpusztítandó katonai célpontokká emberi
célkitűzések nevében. Civilek megkínzása, kivégzése, lebombázása nemcsak
háborús bűncselekmény, hanem katonai eszköz politikai ügyek
szolgálatában. Ezt a doktrínát a francia katonai teoretikusok exportálni
fogják az USA katonai iskoláiba, amely majd Latin-Amerikában és
különösen egyes közép-amerikai országokban hasznosítja azt az algériai
háborút követő évtizedekben.
Az atlantista légiók, amelyek a NATO égisze alatt Jugoszlávia,
Afganisztán és Líbia megtámadására indultak, szintén alkalmazták ezt a
doktrínát annak érdekében, hogy az amerikai életmódot és a neoliberális
gazdasági modellt ráerőltessék a renitens népekre. Irak 2003-as
inváziója során az Egyesült Államok által gyakorlatban megvalósított
„shock and awe” (sokk és félelem) katonai stratégia valójában nem más,
mint a félévszázados francia doktrína felfrissített és reaktivált
változata. Szerzői Hirosima és Nagaszaki 1945 augusztusi lebombázását
tekintik példának, és félreérthetetlenül leírják a két japán mártírváros
elpusztításával elérendő hatást: „Egy adott társadalomnak a sokkot és
félelmet okozó fél által kívánt értelemben való befolyásolásához inkább
tömeges emberi és anyagi veszteségeket kell okozni, mint közvetlenül
tisztán katonai célpontokat támadni. E képesség alkalmazása a társadalom
és értékei ellen (...) tömegpusztító hatású, közvetlenül sújtja az
ellenfél ellenállásra való közakaratát, és ideális esetben vagy
elméletileg azonnal vagy gyorsan inaktiválja ezt az akaratot néhány
órára vagy napra.” (Harlan K. Ullman, James P. Wade: Shock And Awe:
Achieving Rapid Dominance, NDU, 1996).
Látható tehát, hogy a „járulékos veszteségek” fogalma valójában az
állami terrorizmust takarja, egy tömegpusztító és nyugati terrorizmust,
amellyel a nyugati médiumok könnyedén megbékélnek, mivel atlantista
uraik művelik. Valójában sokkal többet is tesznek a puszta
kollaborációnál: médiatikus bűncselekményt követnek el, amikor a
„járulékos veszteségek” fogalmát véres kezű vezetőik nemzetközi
terrorakcióinak palástolására használják.
A tévedés kockázata nélkül megállapíthatjuk, hogy ez a nyugati állami
terrorizmus globálisan gyilkosabb, mint az iszlám terrorizmus, amely
egyébként esetenként - mint például Líbiában vagy Szíriában - hatékonyan
szekundálhatja a nyugati elitek geostratégiai céljait. Mára a
terrorizmus vált a nyugati demokráciák katonai stratégiáinak központi
elemévé. Éppen ezért ahhoz, hogy hatékonyan harcolhassanak ellene,
ahogyan állításuk szerint a vezetőik teszik, mindenekelőtt saját magukat
kellene legyőzniük, ezáltal egyből megszüntetve a terrorizmus legfőbb
kiváltó okát is. Máskülönben a demokrácia halála lesz cinizmusuk és
szemforgatásuk járulékos vesztesége, akárcsak a világ vezető
demokráciájában, ahol az utóbbi félévszázad során demokratikus díszletek
paravánja mögött a katonai-ipari komplexum ragadta magához a tényleges
hatalmat, aminek az eshetőségére elnöksége végén maga Eisenhower
figyelmeztetett. A jelek szerint eredménytelenül.
MD 2012. IX. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése