Haneen Zoabi a Nakba –ami a palesztinok 1948-as cionisták általi
kiűzetését jelenti – utáni harmadik generáció szülötte. Haneen az első
olyan arab származású izraeli nő, aki arab pártból jutott be az izraeli
parlamentbe. Tagja volt az elhíresült Gaza flottillának ami megpróbálta
áttörni a Gázai övezet blokádját, és segélyszállítmányt eljuttatni az
ott élőknek. Épp ezért Izraelben „terrorista-gyanús” személyként
tartják számon.
Az emberi jogok és az emberi szabadság védelmezőjeként ismert.
Haneen Zoabi hangsúlyozza, hogy az ő iránytűje az igazság, és hogy az
embereknek békés egymás mellett élését szeretné elérni, egy olyan
világot, ahol minden tisztességes ember egyenlő elbánásban részesül.A
palesztin nép sosem adja fel a jogát, hogy szabad legyen a saját
területén, és nem nyugszik, míg az izraeli apartheid el nem bukik –
mondta. Egyben megköszönte a Brazíliai CUT (A CUT a legnagyobb brazil
szakszervezet 7.4 millió taggal. – a szerk.) szolidaritását, és
kiemelte Brazília fontosságát a cionizmus elleni küzdelemben. (A cikk a
brazil médiából származik – a szerk.)
Az apartheid elleni küzdelmet a média teljesen elhallgatja
A palesztin népesség 85%-a el lett a földjéről űzve 1948-ban. Mi
vagyunk azóta a harmadik generáció, jelenleg az 1.2 millió izraeli arab
Izrael népességének 18%-át alkotja. Az Izraeli egy rasszista és vallási
hegemóniára törő állam. Nyugodtan nevezhetjük apartheidnek. A médiát
pedig arra használják, hogy legalizálják és jelentéktelennek állítsák
be a zömében nők, gyerekek és idősek ellen elkövetett mészárlásokat.
Izraelnek nincs alkotmánya, és nincsenek határai
Izrael egy olyan ország, melynek nincs alkotmánya, nincsenek
határai, viszont van 30 törvénye bármilyen visszaélés legalizálására.
Van egy 2003-as törvény, ami megtiltja a házasságot a palesztinokkal,
egy 2011-es törvény pedig teljesen legálissá teszi a palesztin földek
elkobzását. Ez tulajdonképpen egy háborús stratégia gyakorlatba
ültetve, amely egy egész nép ellen irányul. A logika, amelyre épül:
minél több földet sajátítanak ki, annál kevesebb arab lesz. Akiket
1967-ban űztek el, nem állampolgárok többé. Vagy például, köszönhetően
a Család újraegyesítési és Honosítási Törvénynek, akik több mint 6
hónapra elhagyják Jeruzsálemet, szintén elveszthetik az
állampolgárságot. Így például egy Brazíliában született zsidónak több
joga van, mint egy Jeruzsálemben született arabnak. A földek
elkobzásának szokása miatt kockázatos dolog építkezni – fennáll a
veszélye ugyanis, hogy a házat lerombolhatják, mivel az Izraeli
Földhivatalban törlik róla a bejegyzést – így illegálisnak minősül.
Ezután már nincs jogunk ott lenni – és jöhetnek a buldózerek Több mint
hatvanezer engedély nélküli házunk van jelenleg – mondta Zoabi.
Harc a földért és fajgyűlölet
Ez nem egyszerűen földért folyó harc, emellett faji konfliktus is, a
rasszizmus itt nagyon erős. A földelkobzások, az erőltetett
urbanizáció, a falvak eltűnése, az oktatás, a társadalmi szervezetek
mind ugyanannak a szegregációs politikának a részei, melynek célja:
jogfosztottá tenni a palesztin népet a saját földjén, és végső soron
megszabadulni tőlük.
Egy Brazíliában született zsidónak több joga van, mint egy Izraelben született arabnak
Egy palesztin nem házasodhat nem palesztinnal, legyen az akár brazil
vagy szíriai. Ha a férj apja palesztin, és arab vezetékneve van, akkor
ezt nem teheti meg. A nyugati parton élők jobb helyzetben vannak, mert
ők legalább palesztinnak számítanak, de mi nem. Egy lehetetlen törvény
következtében, hogyha palesztinnak valljuk magunkat, hazaárulóknak
minősülünk. Én, mint a Knesset tagja, nem hívhatom magamat
palesztinnak. De a hivatalos dokumentumokban zsidónak sem számítunk.
Tehát nincs nemzetiségünk, önazonosságunk. Megfosztottak tőle.
Az Oktatási Minisztérium szellemei
Az Izraeli Oktatási Minisztérium szerepe, hogy megfosszon minket
önazonosság-tudatunktól. Ezen kívül feladata még, hogy mindent az
Izraeli zsidó államra és a diaszpórára vezessen vissza, és hogy
erősítse a héber nyelvet. Mi palesztinok nem is léteztünk 1948 előtt,
mind szellemek vagyunk. Az arab iskolákban tilos tanítani, ami
valójában történt. Bármilyen ellenállónak mondható irodalom is tiltott.
Tilos tanítani Nasser 1952-es nacionalista forradalmáról Egyiptomban.
Viszont már a hatodik osztályban tanítani kell a holokausztot, mint
nagy katasztrófát. Én viszont úgy érzem, inkább én vagyok a holokauszt
áldozata, nem az Izraeliek, akik elnyomnak minket. Éppen Izrael az, aki
nem tanul a történelemből, vagy a történelem azt tanította a zsidóknak,
hogy a gyilkolás és a rasszizmus kifizetődő? Mert ők épp ezt csinálják,
ezzel ők követik el a holokausztot.
Nincs jogunk, hogy emlékezzünk a történelmünkre
A Nakbának még az említése is tilos. Nincs jogunk, hogy emlékezzünk
a történelmünkre. Minden szinten elhallgatják ezt az eseményt. Ha egy
diák, vagy tanár beszél erről, a minisztérium egyszerűen megszünteti az
adott oktatási intézmény támogatását.
A palesztinok fele a létminimum alatt él
A palesztin férfiaknak gyakran máshol kell munkát találniuk, de mi
nők, a gyerekek miatt a városhoz vagyunk kötve. És mivel a
kommunikációs hálózat és az utak elkerülik a palesztin városokat, még
nehezebb dolguk van a nőknek. Pedig sok közöttünk diplomás, de otthon
kell maradnunk, mert nincs munka. Ennek eredményeképp a zsidó családok
jövedelme háromszorosa a palesztin családokénak. A palesztinok fele a
létminimum alatt él.
A cionizmus egy rasszista, megszállott rendellenesség
Továbbra is küzdünk az államunkért és a népünkért. Ez a küzdelem a
cionizmus alapja, lényege ellen irányul. Épp ezért a cionista zsidók
számára mi éppoly veszélyesek vagyunk, mint az iráni atomreaktorok.
Kitartunk a judaizmus hegemóniája ellen, a nagy elválasztó fal és Gáza
ostroma ellenére. Az állam judaizációja egy megszállott rendellenesség.
A bojkott egy békés útja az izraeli apartheid legyőzésének
Izraelnek 60 egyezménye van az európai országokkal, Brazíliának
pedig fegyvereket és repülőgépeket ad el. Sajnos dacára annak, hogy
Izrael illegálisan terjeszkedik a palesztin területeken, ez nem vezet a
külkapcsolatainak romlásához. Ezt a kormányuk bátorításnak veszi, és
méginkább terjeszkedik, holott a nemzetközi törvényekkel ezt
szankcionálni lehetne. Így sajnos, amikor a parlamentben bejelentik az
ilyen illegális terjeszkedéseket, a miniszter rögtön feláll a pódiumra,
és mindekit megnyugtat, hogy Izrael nemzetközi kapcsolatai jók, és
egyre csak javulnak.
Épp ezért, az az ország, amely szerződést köt Izraellel, az nem csak
egy gazdasági szerződés. Az egy politikai állásfoglalás. Az egy
erkölcstelen cselekedet, az Izraeli rezsim által elkövetett bűnök
támogatása.
Jó úton vagyunk
Az Izraeli kormány megtiltja majd, hogy újra jelölt lehessek a
következő választásokon, mivel részt vettem a Gaza Flotillában, amit
terrorista akciónak nyilvánítottak. A média, és a politikai elit a
rasszizmust és a paranoiát reklámozza. A félelemkeltés nagyüzemét
hozták létre, hogy elfogadtassák az arabok elleni irtóhadjáratukat. De
én bízom benne, hogy az esélyek megfordulnak. Bízom benne, hogy a
szabadság iránti vágy egy alapvető emberi természet. Bízom az
emberiségben, amit Izrael megpróbált a fegyverek erejével
megfélemlíteni. Optimista vagyok, bízom a nép erejében. Nem azt nézzük,
milyen messze vagyunk a céltól, hanem hogy jó úton vagyunk-e. És az út
jó.
Fordította: Ligeti JánosHogyan nem költöztek a zsidók Angolába?
Száz évvel ezelőtt a cionizmus atyja,
Herzl Tivadar (Theodor Herzl) nem tulajdonított jelentőséget annak,
hogy Palesztina adjon helyet a zsidók nemzeti otthonának. Írásaiban
egyaránt jó lehetőségnek tartotta például Argentínát, de a nemzetközi
politikai viszonyok átalakulása miatt előbb az akkor Egyiptom
fennhatósága alá tartozó, a Sínai-félszigeten fekvő el-Áris, majd a
kelet-afrikai Uganda mellett kardoskodott. A zsidó nemzeti mozgalmon
belül később felvetődött Angola, a líbiai Kirenaika, Mezopotámia, sőt a
távoli Ausztrália és Dél-Amerika egyes részei, valamint Oroszország,
Ciprus és az Egyesült Államok is. 1912-ben minden készen állt arra,
hogy megkezdődjön a zsidóknak a portugál gyarmatra, Angolába történő
letelepítése, amikor a cionisták nem várt nehézséggel kerültek szembe:
a források hiányával.
1902 őszén a magyar származású Herzl Tivadar az álmok kapujában érezhette magát, amikor barátja, a jó politikai kapcsolatokkal rendelkező, elsősorban humoristaként ismert drámaíró, Israel Zangwill közbenjárásának köszönhetően a londoni Whitehall falai között találkozhatott Joseph Chamberlain gyarmatügyi államtitkárral. Herzl a találkozás során végig azt érezte, hogy Chamberlain szimpatizál a cionistáknak a zsidó nemzeti otthon megteremtésére vonatkozó, régóta dédelgetett terveivel.
A két politikus 1903-ban újra összefutott, röviddel azt követően, hogy Chamberlain visszatért a kelet-afrikai brit gyarmatokat érintő körútjáról. „Utazásom során kinéztem magának egy területet” – idézte Herzl feljegyzéseiben beszélgetőpartnere szavait. „És akkor azt mondtam magamnak: ez a föld dr. Herzlé lesz!” Herzl eleinte nem volt elragadtatva a hallottaktól, mégse utasította vissza csípőből a miniszter nagylelkű ajánlatát. Bizonyára az is ott motoszkálhatott a fejében, hogy a világ legnagyobb birodalma elismerte az általa vezetett, alig hat éve működő Cionista Világszervezetet, mint a zsidó nacionalizmus legfőbb letéteményesét, amelynek egy, a korona védelmét élvező földet ajánlott fel.
Herzl helyettesét bízta meg a tévesen Uganda-tervnek nevezett letelepítési program véglegesítésével. Nyár közepére készen is állt a nagy terv, amely kimondta, hogy a Brit-Kelet-Afrika területén egy, a zsidók számára juttatott autonóm telepet kell létrehozni. A szöveget David Lloyd George brit parlamenti képviselő, a későbbi liberális miniszterelnök öntötte végleges formába. Herzl a hatodik cionista kongresszuson, 1903. augusztus 23-án állt az egybegyűltek elé a régóta várt bejelentéssel, amit a feljegyzések szerint kitörő lelkesedéssel fogadtak a svájci Bázelbe sereglett cionista képviselők. Herzl azonban sietett leszögezni, hogy az afrikai „Új Palesztina” nem veheti át Cion helyét (a Cion szó először Sámuel próféta könyvében jelenik meg, mint Jeruzsálem egyik erődítményének a neve; Cion szimbolikusan nem csak Jeruzsálemet, hanem az egész országot jelenti a zsidók számára), a területet pedig bővíteni kell.
A cionista bizottság először 1904 decemberében hajózott Kelet-Afrikába, amit Herzl már nem ért meg: a befolyásos politikus júniusban szívelégtelenség következtében elhunyt. A kiutazott bizottságnak lesújtó véleménye volt az ott látottakról, különösen a letelepítésre kiszemelt nyugat-kenyai Guas Ngishu-fennsík keltett rossz benyomást. A fennsík enyhe, mérsékelt klímája bár ideális lett volna az európai telepeseknek, azonban a küldöttek úgy találták, hogy a vidék tele van oroszlánokkal és más veszélyes vadállatokkal, nem is beszélve az itt élő maszájokról, akik egyáltalán nem örültek a nagyszámú európai telepes érkezéséről szóló híreknek. Zangwill ugyan a hetedik cionista kongresszuson még egyszer védelmébe vette az Uganda-tervet, a képviselők nagy része hevesen tiltakozott.
A sértett ember benyomását keltő Zangwill kenyértörésre vitte a dolgot, és egy rivális zsidó szervezetet gründolt magának (Jewish Territorial Organization, ITO). Zangwill úgy látta, hogy a nemzetközi zsidó mozgalom egyszerűen semmibe vette Őfelsége kormányának nagylelkű ajánlatát, ő maga pedig elutasította Herzl univerzalista zsidó nacionalizmusát. A politikus arról is meg volt győződve, hogy az oszmánok irányítása alatt álló Palesztina arab népei leküzdhetetlen akadályokat gördítenek a cionisták útjába, s újra kiállt a kelet-afrikai tervek mellett, de felvetette Ausztráliát, Irakot és Mezopotámiát is mint lehetséges helyszíneket a zsidó haza megteremtésére.
Zangwill fáradhatatlan agitációja termékeny talajra hullt a territorialisták körében. John Norton-Griffiths például egyenesen rajongott az ötletért. A búr háborús veterán, mérnök végzettségű Norton-Griffiths imperialista tervéhez gyűjtött muníciót, amelynek első lépése egy, a kontinens nagy részét lefedő vasútépítési projekt megvalósítása lett volna. Norton-Griffiths arról próbálta meggyőzni az ITO képviselőit, hogy a zsidók letelepítésének legalkalmasabb helyszíne a nyugat-afrikai portugál gyarmat, Angola. Zangwill igyekezett hűteni a kedélyeket, mondván, a gyarmaton élő négymillió fekete nem fogadná szívesen a terület újbóli kolonizálását.
Portugál igen, zsidó nem
Mikor már úgy látszott, a tárgyalásokat nem sikerül kimozdítani a holtpontról, a portugál mezőgazdasági minisztérium nevében egy oroszországi zsidó, bizonyos Wolf Terló levelet írt az ITO-nak. Terló ebben azzal kecsegtette a nemzetközi zsidó szervezetet, hogy az Angolában letelepedők 500 hektár adómentes földet kapnak, amihez állítólag a baloldali portugál képviselők és miniszterek a szavukat adták. Néhány levélváltás után az ITO delegációt küldött Lisszabonba egy orosz jogász, a Leninnel és Gorkijjal is jó kapcsolatokat ápoló Jacob Teitel vezetésével. Terló és Alfredo Bensaúde, az Instituto Superior Técnico alapító-igazgatója végül sikerrel vette rá a portugál törvényhozókat a zsidók nemzeti otthonának támogatására. A terv részletei mosolyt csaltak Teitel arcára: „Boldog lennék, ha életem utolsó éveit ennek az ügynek szentelhetném” – válaszolta újságírói kérdésekre, hozzátéve, hogy az elképzelés szerint akár öt-hatezer zsidó is letelepedhet Angola Benguela tartományának magasan fekvő részein.
Az 1912. június 20-án megszövegezett, 159. számú törvény a zsidóknak juttatandó koncessziós jogokat sorolta fel. A törvénycikkely világosan jelezte, hogy a zsidó bevándorlástól Portugália az Angola feletti gyarmati hatalmának megerősítését várja, ellensúlyozva ezzel az ibériai ország kolóniáit felosztó titkos német-angol egyezmény homályos pontjait. A törvény egyik kezével adott, a másikkal viszont elvett volna: kimondta, hogy egyetlen „jótékony szervezetnek” – mint például az ITO – sem lehet „vallási karaktere”, s a portugál marad a kizárólagos nyelv az oktatásban.
Zangwill és az ITO delegáltjai Bécsben tárgyalták meg a portugál javaslat számukra vállalhatatlan pontjait. Hosszas tanácskozás után a képviselők arra következtetésre jutottak, hogy a Lisszabon által felajánlott terv megakadályozná az autonóm zsidó telep létrehozását, ezért elutasították azt, fenntartva azonban a lehetőséget, hogy újra tárgyalóasztalhoz ülnek. Zangwill korának legismertebb tudós-felfedezőjét, a Royal Society köztiszteletben álló geológusát, John Walter Gregory-t kérte fel a Benguela-fennsíkra vezetett expedíció élére. Akinek neve, bár nem volt zsidó, szorosan összefonódott az ITO-val, ráadásul felesége és Zangwill házastársa, a híres szüfrazsett, Edith Ayrton unokatestvérek voltak.
A Foreign Office nem akarta belekeverni a londoni kormányt a portugál gyarmati ügyekbe, de a helyzetet tovább bonyolította, hogy a brit külügy vitába keveredett a Brit Rabszolgaellenes Társasággal, amely a portugál gyarmatokon uralkodó embertelen munkakörülményekre hívta fel a figyelmet. Zangwill tudta, hogy Lisszabon rabszolgákat dolgoztat gyarmatain, de reményét fejezte ki, hogy a zsidók érkezésével sikerül megváltoztatni a gyakorlatot.
Gregory és útitársa, Charles J. Martin 1912. augusztus 22-én kezdték meg utazásukat Angola belsejébe. Öt héten át utaztak 32 fős karavánjukkal vonaton, szekéren és gyalog. Gregory feljegyzéseiben leírja, hogy a területen bőségesen terem banán, narancs és kávé, nem beszélve az Európában is ismert zöldségekről, továbbá elegendő fa áll rendelkezésre az építkezésekhez és a tüzelőanyagokhoz, a fennsíkon pedig gyakorlatilag ismeretlenek a trópusi betegségek, így ott az „európaiak egészséges és megfelelő életet élhetnek”.
Gregory feljegyzése a gyarmatosításra kiszemelt terület pontos határvonalait nem tartalmazta. Nem úgy az a bizalmas, a Nagy-Britanniába való visszaút során Zangwillnek címzett levél, amelyben a tudós részletesen szól terveiről: eszerint mintegy ötezer négyzetkilométernyi területet hasítanának ki, benne Bailundo városával illetve a Huambótól északnyugatra található Cutato-folyó völgyével. Zangwill 1912. október 22-én találkozott a Southamptonba érkező Gregory-vel és Martinnal. Látva azt, hogy a terv könnyedén kivitelezhető, azonnal táviratozott Leopold de Rothschildnak, akitől azt kérte, hogy támogassa anyagilag az Angolai Fejlesztési Társaság megalapítását. Zangwill – érzékelve a kontinens felett gyűlő viharfellegeket – azzal kampányolt, hogy a zsidó otthon megteremtése Európának is békét hozna, Rothschild azonban nem volt elájulva az ötlettől.
Bensaúde, Zangwill és Gregory nem adták fel: 1913. június 29-én újra megcsillant a remény, amikor a portugál szenátus ismét napirendre vette a kérdést. A fejlesztési társaság felállításához szükséges várva várt források azonban nem érkeztek meg, ezzel Herzl évtizedes álma egyre messzebbre került. Az 159. számú törvény végszavazására végül nem került sor, Zangwill pedig kezdte elveszíteni a lába alól a talajt, minekután egyre több támogatója fordított neki hátat. „Úgy látszik, a zsidók továbbra is azt szeretnék, ha nem lenne földjük és hatalmuk” – írta csalódottan a politikus, aki még megélte a zsidó haza megteremtésére tett Balfour-nyilatkozat elfogadását.
(mult-kor.hu)
1902 őszén a magyar származású Herzl Tivadar az álmok kapujában érezhette magát, amikor barátja, a jó politikai kapcsolatokkal rendelkező, elsősorban humoristaként ismert drámaíró, Israel Zangwill közbenjárásának köszönhetően a londoni Whitehall falai között találkozhatott Joseph Chamberlain gyarmatügyi államtitkárral. Herzl a találkozás során végig azt érezte, hogy Chamberlain szimpatizál a cionistáknak a zsidó nemzeti otthon megteremtésére vonatkozó, régóta dédelgetett terveivel.
A két politikus 1903-ban újra összefutott, röviddel azt követően, hogy Chamberlain visszatért a kelet-afrikai brit gyarmatokat érintő körútjáról. „Utazásom során kinéztem magának egy területet” – idézte Herzl feljegyzéseiben beszélgetőpartnere szavait. „És akkor azt mondtam magamnak: ez a föld dr. Herzlé lesz!” Herzl eleinte nem volt elragadtatva a hallottaktól, mégse utasította vissza csípőből a miniszter nagylelkű ajánlatát. Bizonyára az is ott motoszkálhatott a fejében, hogy a világ legnagyobb birodalma elismerte az általa vezetett, alig hat éve működő Cionista Világszervezetet, mint a zsidó nacionalizmus legfőbb letéteményesét, amelynek egy, a korona védelmét élvező földet ajánlott fel.
Herzl helyettesét bízta meg a tévesen Uganda-tervnek nevezett letelepítési program véglegesítésével. Nyár közepére készen is állt a nagy terv, amely kimondta, hogy a Brit-Kelet-Afrika területén egy, a zsidók számára juttatott autonóm telepet kell létrehozni. A szöveget David Lloyd George brit parlamenti képviselő, a későbbi liberális miniszterelnök öntötte végleges formába. Herzl a hatodik cionista kongresszuson, 1903. augusztus 23-án állt az egybegyűltek elé a régóta várt bejelentéssel, amit a feljegyzések szerint kitörő lelkesedéssel fogadtak a svájci Bázelbe sereglett cionista képviselők. Herzl azonban sietett leszögezni, hogy az afrikai „Új Palesztina” nem veheti át Cion helyét (a Cion szó először Sámuel próféta könyvében jelenik meg, mint Jeruzsálem egyik erődítményének a neve; Cion szimbolikusan nem csak Jeruzsálemet, hanem az egész országot jelenti a zsidók számára), a területet pedig bővíteni kell.
A cionista bizottság először 1904 decemberében hajózott Kelet-Afrikába, amit Herzl már nem ért meg: a befolyásos politikus júniusban szívelégtelenség következtében elhunyt. A kiutazott bizottságnak lesújtó véleménye volt az ott látottakról, különösen a letelepítésre kiszemelt nyugat-kenyai Guas Ngishu-fennsík keltett rossz benyomást. A fennsík enyhe, mérsékelt klímája bár ideális lett volna az európai telepeseknek, azonban a küldöttek úgy találták, hogy a vidék tele van oroszlánokkal és más veszélyes vadállatokkal, nem is beszélve az itt élő maszájokról, akik egyáltalán nem örültek a nagyszámú európai telepes érkezéséről szóló híreknek. Zangwill ugyan a hetedik cionista kongresszuson még egyszer védelmébe vette az Uganda-tervet, a képviselők nagy része hevesen tiltakozott.
A sértett ember benyomását keltő Zangwill kenyértörésre vitte a dolgot, és egy rivális zsidó szervezetet gründolt magának (Jewish Territorial Organization, ITO). Zangwill úgy látta, hogy a nemzetközi zsidó mozgalom egyszerűen semmibe vette Őfelsége kormányának nagylelkű ajánlatát, ő maga pedig elutasította Herzl univerzalista zsidó nacionalizmusát. A politikus arról is meg volt győződve, hogy az oszmánok irányítása alatt álló Palesztina arab népei leküzdhetetlen akadályokat gördítenek a cionisták útjába, s újra kiállt a kelet-afrikai tervek mellett, de felvetette Ausztráliát, Irakot és Mezopotámiát is mint lehetséges helyszíneket a zsidó haza megteremtésére.
Zangwill fáradhatatlan agitációja termékeny talajra hullt a territorialisták körében. John Norton-Griffiths például egyenesen rajongott az ötletért. A búr háborús veterán, mérnök végzettségű Norton-Griffiths imperialista tervéhez gyűjtött muníciót, amelynek első lépése egy, a kontinens nagy részét lefedő vasútépítési projekt megvalósítása lett volna. Norton-Griffiths arról próbálta meggyőzni az ITO képviselőit, hogy a zsidók letelepítésének legalkalmasabb helyszíne a nyugat-afrikai portugál gyarmat, Angola. Zangwill igyekezett hűteni a kedélyeket, mondván, a gyarmaton élő négymillió fekete nem fogadná szívesen a terület újbóli kolonizálását.
Portugál igen, zsidó nem
Mikor már úgy látszott, a tárgyalásokat nem sikerül kimozdítani a holtpontról, a portugál mezőgazdasági minisztérium nevében egy oroszországi zsidó, bizonyos Wolf Terló levelet írt az ITO-nak. Terló ebben azzal kecsegtette a nemzetközi zsidó szervezetet, hogy az Angolában letelepedők 500 hektár adómentes földet kapnak, amihez állítólag a baloldali portugál képviselők és miniszterek a szavukat adták. Néhány levélváltás után az ITO delegációt küldött Lisszabonba egy orosz jogász, a Leninnel és Gorkijjal is jó kapcsolatokat ápoló Jacob Teitel vezetésével. Terló és Alfredo Bensaúde, az Instituto Superior Técnico alapító-igazgatója végül sikerrel vette rá a portugál törvényhozókat a zsidók nemzeti otthonának támogatására. A terv részletei mosolyt csaltak Teitel arcára: „Boldog lennék, ha életem utolsó éveit ennek az ügynek szentelhetném” – válaszolta újságírói kérdésekre, hozzátéve, hogy az elképzelés szerint akár öt-hatezer zsidó is letelepedhet Angola Benguela tartományának magasan fekvő részein.
Az 1912. június 20-án megszövegezett, 159. számú törvény a zsidóknak juttatandó koncessziós jogokat sorolta fel. A törvénycikkely világosan jelezte, hogy a zsidó bevándorlástól Portugália az Angola feletti gyarmati hatalmának megerősítését várja, ellensúlyozva ezzel az ibériai ország kolóniáit felosztó titkos német-angol egyezmény homályos pontjait. A törvény egyik kezével adott, a másikkal viszont elvett volna: kimondta, hogy egyetlen „jótékony szervezetnek” – mint például az ITO – sem lehet „vallási karaktere”, s a portugál marad a kizárólagos nyelv az oktatásban.
Zangwill és az ITO delegáltjai Bécsben tárgyalták meg a portugál javaslat számukra vállalhatatlan pontjait. Hosszas tanácskozás után a képviselők arra következtetésre jutottak, hogy a Lisszabon által felajánlott terv megakadályozná az autonóm zsidó telep létrehozását, ezért elutasították azt, fenntartva azonban a lehetőséget, hogy újra tárgyalóasztalhoz ülnek. Zangwill korának legismertebb tudós-felfedezőjét, a Royal Society köztiszteletben álló geológusát, John Walter Gregory-t kérte fel a Benguela-fennsíkra vezetett expedíció élére. Akinek neve, bár nem volt zsidó, szorosan összefonódott az ITO-val, ráadásul felesége és Zangwill házastársa, a híres szüfrazsett, Edith Ayrton unokatestvérek voltak.
A Foreign Office nem akarta belekeverni a londoni kormányt a portugál gyarmati ügyekbe, de a helyzetet tovább bonyolította, hogy a brit külügy vitába keveredett a Brit Rabszolgaellenes Társasággal, amely a portugál gyarmatokon uralkodó embertelen munkakörülményekre hívta fel a figyelmet. Zangwill tudta, hogy Lisszabon rabszolgákat dolgoztat gyarmatain, de reményét fejezte ki, hogy a zsidók érkezésével sikerül megváltoztatni a gyakorlatot.
Gregory és útitársa, Charles J. Martin 1912. augusztus 22-én kezdték meg utazásukat Angola belsejébe. Öt héten át utaztak 32 fős karavánjukkal vonaton, szekéren és gyalog. Gregory feljegyzéseiben leírja, hogy a területen bőségesen terem banán, narancs és kávé, nem beszélve az Európában is ismert zöldségekről, továbbá elegendő fa áll rendelkezésre az építkezésekhez és a tüzelőanyagokhoz, a fennsíkon pedig gyakorlatilag ismeretlenek a trópusi betegségek, így ott az „európaiak egészséges és megfelelő életet élhetnek”.
Gregory feljegyzése a gyarmatosításra kiszemelt terület pontos határvonalait nem tartalmazta. Nem úgy az a bizalmas, a Nagy-Britanniába való visszaút során Zangwillnek címzett levél, amelyben a tudós részletesen szól terveiről: eszerint mintegy ötezer négyzetkilométernyi területet hasítanának ki, benne Bailundo városával illetve a Huambótól északnyugatra található Cutato-folyó völgyével. Zangwill 1912. október 22-én találkozott a Southamptonba érkező Gregory-vel és Martinnal. Látva azt, hogy a terv könnyedén kivitelezhető, azonnal táviratozott Leopold de Rothschildnak, akitől azt kérte, hogy támogassa anyagilag az Angolai Fejlesztési Társaság megalapítását. Zangwill – érzékelve a kontinens felett gyűlő viharfellegeket – azzal kampányolt, hogy a zsidó otthon megteremtése Európának is békét hozna, Rothschild azonban nem volt elájulva az ötlettől.
Bensaúde, Zangwill és Gregory nem adták fel: 1913. június 29-én újra megcsillant a remény, amikor a portugál szenátus ismét napirendre vette a kérdést. A fejlesztési társaság felállításához szükséges várva várt források azonban nem érkeztek meg, ezzel Herzl évtizedes álma egyre messzebbre került. Az 159. számú törvény végszavazására végül nem került sor, Zangwill pedig kezdte elveszíteni a lába alól a talajt, minekután egyre több támogatója fordított neki hátat. „Úgy látszik, a zsidók továbbra is azt szeretnék, ha nem lenne földjük és hatalmuk” – írta csalódottan a politikus, aki még megélte a zsidó haza megteremtésére tett Balfour-nyilatkozat elfogadását.
(mult-kor.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése