A magyar lótenyésztés hanyatlása

A magyar nép köztudott, hogy lovas nemzet, legkevesebb 3000 éve lovaiktól függött létük mint élelem, tejtermék, állattartáshoz és nem utolsó sorban a honvédelemben volt nélkülözhetetlen szerepe. Természeti mivoltunknál fogva őseink együtt éltek lovaikkal, ezért minden tulajdonságukat tökéletesen ismerték, ez tette a legjobb lovasokká őket, életük nagyobbik részét lóháton töltötték, még akkor is, mikor csak beszélgetni gyűltek össze.

A ló tenyésztéséhez a legjobban őseink értettek, mert nem mindegy, milyen lovon ülsz, főleg nem csata közben. A tenyésztés borzasztó nehéz, hatalmas tapasztalatot igénylő feladat, nem csak két jószág pároztatásáról van itt szó, hanem minden szempontot figyelembe kellett venni.

A legfontosabbak:

- idegrendszer,

- tanulékonyság,

- idomíthatóság,

- bátorság,

-csontszerkezet,

- lábak helyes állása,

- nyaktűzés,

- hát hossza,

- kezelhetőség,

- állóképesség,

- ugrókészség,

- szügyszélesség,

- temperamentum,

- és még számtalan olyan dolog, ami nem tűnik fontosnak, például: széllel szemben áll, nem csipásodik a szeme, dombnak felfele legel, sodrással szembe iszik stb. Ezek nem tűnnek komoly dolgoknak, de mégis sikerült kitenyészteni egy olyan lófajtát, ami fennmaradt a legnagyobb magyarnak nevezett Széchenyi-ig, neki sikerült pár év alatt tönkretenni a több ezer éves tenyészetünk és különálló lófajtánk eltüntetését örökre.

Csak annyira volt a lófajtánk egyedülálló és pótolhatatlan, hogy Mátyás királyunk halállal büntette azt az embert, aki egyetlen egy tenyészállatot is kijuttatott az országhatáron kívülre. Széchenyi az angol telivér-tenyészetet hozta földünkre a lóversenyzés elterjesztése érdekében, mert azt hitte, hogy a lóverseny annyiból áll, hogy körbe-körbe futkosnak egy sík pályán az ideggyenge, hatalmas termetű, sérülékeny, idióta lovak. Azt tudni kell az angol telivérről, hogy nincsen nagy múltja, főleg az arab telivér legnagyobb példányaiból és más lófajtákból tenyésztették ki, ami a versenypályán kívül máshol nem igazán kamatoztatható. A lóversenyzés nem volt ismeretlen őseinknek sem, mert legkorábban ők vezették ezt be, mint békeidőbeli szórakozás, ami igen komoly hadijátékok is voltak egyben, és itt vizsgáztak a tenyésztett lovak, hogy érdemes-e tovább tenyészteni, vagy megy a levesbe. Ezt lehet szó szerint érteni, mert a nem megfelelő egyedek ételként, áldozati állatként vagy takaróként végezték, mert tudták tenyésztőink, nem szabad elnézni a legkisebb hibáját sem a lónak, mert a tenyészállomány sínyli meg, ebből nemzetünk, népünk jöhet ki rosszul, mert ha a lovak biztos lábakon álltak, akkor a nemzet is. Miután Széchenyinek sikerült eltüntetni egyik nemzeti kincsünket (nem csak ezt az egyet), a magyar lótenyésztők még ebből is próbálták a legjobbat kihozni (mármint az angol telivérből), és még a megmaradt egyedekkel feljavították az angol telivér képességeit annyira, hogy ebből is a világ legjobb lovai lettek, ezek voltak a JUKKER-ek.

A jukkerek annyira sikeresek voltak korukban, hogy Európából mindenhonnan vitték őket, még Orlov herceg is, akinek különálló fajtája volt az orlov-ügető, amitől addig elvolt ájulva Európa. Nagyon hosszú életűek a jukkerek sem voltak, mert az addig elkorcsosodott nemesség mindig a Nyugat divatját követte, a nagyobb termetű lovak jöttek divatba, és a kor státuszszimbóluma fölülkerekedett a nála sokkal értékesebb lovaknál, hagyták veszendőbe menni.

A magyar lótenyésztők között még mindig voltak olyan szakemberek, akik mindent elkövettek a jobb ló reményében tenyésztésileg, mert Mátyás királyunknak köszönhetjük, hogy az ősi tenyésztésünkről fennmaradtak írásos dokumentumok, vérvonalak. Az őseink szaktudását dicséri az a tény is, hogy az elkorcsosodott lóállományokból is képesek voltak előállítani olyan lófajtát - gidrán, kisbéri, shagya arab (ami magyar lófajta) -, amiből még a nagyképű angolok is vittek, hogy feljavítsák az általuk nagy becsben tartott angol telivért.

A lótenyésztésben a II. világháborúig volt sikerünk, utána minden ilyen feljegyzést zsákmányként vittek el (ez még akkor is nemzeti kincs volt), és kamatoztatták lósportban és tenyészetben egyaránt, főleg Hollandia, Anglia, Franciaország, Amerika és a még megmaradt méneseinket elvitték alapnak saját tenyészetükbe, amelyek azóta is a világ élvonalában vannak a lósportokban, vagy a magyar felmenők megtalálhatók származásukban.

Akkora veszteség ez nekünk, mint ha nyelvünket vesztenénk el, ami már kezdeti helyzetben van.
Magyarságunkat, dicső múltunkat a lovaknak köszönhetjük, legalább annyi ló esett el a csatákban gazdájának engedelmeskedve, mint amennyi derék harcos, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hisz sikereinket a történelmünk jórészében lovainknak, és tenyésztőiknek köszönhetjük. Azt se feledjük, több ezer évig lóháton éltünk, csak az utolsó 70-80 év az, amit nélkülük töltünk, ez nem fáj senkinek? Ez az igazi kincs, aminek nem szabad veszendőbe mennie.

Hidvégi Szabolcs