Kántálták, hogy mennyire gyűlölnek!
A “Határátkelő” c. blogoldalról egy keserű bejegyzés.
Magyarnak lenni Angliában=szolgaság!
Némi betekintés egy-a gyarmatositáshoz szokott ország mentalitásáról.
Egy kis magyarázatféle arra, amit nehezen értünk meg-mi magyarok: miből keletkezik a deviancia?
Némi magyarázatféle arra, hogy MILYENEKKÉ NE VÁLJUNK!
Olvassuk csak: Ugyan
ma is Anglia az úti cél, de a szigetországi létnem ezúttal a
sötétebbik oldalával ismerkedünk meg. Kata egy családnál volt
bébiszitter és körülbelül minden megpróbáltatáson átesett, amin ilyen
helyzetben áteshet az ember. Horrorsztori őt megtámadó gyerekekkel,
igénytelen szülőkkel, hideggel – de azért akad pozitívum is.
A döntés
Először
is, hogy miért döntöttem úgy, hogy elhagyom szülőföldem? Mert mikor a
válság miatt három állásból kettőt elveszítettem, a megmaradt
harmadikból már nem tudtam kifizetni a lakáshitelem, számláim,
megélhetésem, adósságokat halmoztam fel, így gyakorlatilag Magyarország
páros lábbal rúgott első körben Angliába.
2012
nyarán döntöttem úgy, hogy szerencsét próbálok Londonban
bébiszitterként. Biztos lakás, biztos bevétel… gondoltam én… Egy
ügynökségen keresztül gyakorlatilag pár nap alatt már meg is volt a
fogadócsaládom, skypeos interjún megbeszéltünk minden részletet.
Következő
nap e-mailben megkaptam a fogadó levelem a napi teendőkkel,
munkabeosztással. Minden korrektnek, elfogadhatónak tűnt. Megvettem a
repjegyet, nagy reményekkel szeptember elején meg is érkeztem a
családhoz.
Az
első hétvégén együtt töltöttem a napokat velük, mindenki kedves,
befogadó, aranyos volt. Egy 4 és egy 7 éves fiúnak kellett gondját
viselnem.
A gyerekek
A
gyerekek a szülők jelenlétében imádtak, ahogy viszont egyedül maradtam
velük, elszabadult a pokol. Rugdalózás, földön hempergés, üvöltés, de
ők nem hajlandóak iskolába menni. Tapasztalt ex-tanárként meg sem
lepett a dolog, mindig így van ez, hiszen a gyerekek bennem látták az
ellenséget, aki ha megjelenik, a szülők el fognak tűnni… gondoltam én…
Az első hónap részemről hatalmas türelemmel (és ennek megfelelő esti sírással) telt.
Minden
szituációban nagyon résen kellett lennem, már előre a lehető
legrosszabb szituációkra kellett felkészülnöm. Néhány példa. Reggelente
öltöztetés közben (mert a 4 évest még öltöztetni kellett) rengeteg
rúgást, ütést, harapást kaptam.
Iskolába
menet megpróbáltak minden arra járó autó elé kilökni. Kántálták, hogy
mennyire gyűlölnek, és hogy mindent megtesznek, hogy eltegyenek láb
alól. Több ízben meg is próbálták a késeket belém szúrni, szerencsémre
mindig sikerült a kenyérvágó kést kiválasztani, aminek nem volt hegye.
Egy nap a 4 évestől olyan ütést kaptam ököllel a számra, hogy kimozdult
az implantátumom is.
Itt
azért hozzátenném, hogy otthon sok-sok éves bébiszitteri és tanári
tapasztalatom volt, szóval elhihetitek, hogy minden létező praktikát
bevetettem, de semmi nem használt – egy darabig.
Az
egészséges életmódnak se híre, se hamva nem volt. Cukrok, csokik
tömkelege. Mivel az ellátásom is „biztosított” volt a családnál, így
kénytelen voltam én is hasonlóan étkezni, ha nem akartam a heti
fizetésem ételre el is költeni. Magam is édességfüggő lettem, amiről
tudatosan tudtam csak leszokni.
A szülők
Hatalmas
cégnél, vezető beosztásban dolgozó, ennek ellenére mocskosak,
hanyagok, nemtörődöm emberek. A lakásban hatalmas mocsok, a szülők
szobájában (mellékelt ábra) hatalmas kupi, bűz. A szülők heti egyszer
fürödtek, és havi egyszer mostak hajat, azt is a fodrásznál.
A
gyerekeket nem fürdethettem meg, csak heti egyszer, mert többször
vízpazarlás. Ez a szabály rám is vonatkozott, de bevallom, volt, hogy
napi kétszer is megfürödtem.
A
munkabeosztásomban az állt, hogy napi kétszer kutyákat etetni (mert az
is volt kettő, a lakásban, of course, csak ha nem lett volna amúgy is
elég bajom), reggel a gyerekeket elvinni iskolába, 3:20-kor
összeszedni, és 6:10-ig velük lenni. Heti maximum két esti bébiszittelés
tartozott még a feladataim közé.
A
szülők kapásból elfelejtették közölni, hogy az anyuka 3 hétre még
szeptemberben elutazik Ausztráliába. Tehát pár nap után egyedül is
maradtam a gyerekekkel, ugyanis elég hamar rá kellett jönnöm, hogy az
apuka nemigen szeret a gyerekekkel lenni, és nem is képes velük bánni. A
gyerekek fele annyi tiszteletet se mutattak felé, mint felém (pedig
felém sem volt sok).
Apuka
egyetlen este sem jött haza, amikor az anya sem. Ez sajnos a végén
odáig fajult, hogy csak péntek estétől vasárnap estig látták a
szülőket. Hétköznap nem. Végig én voltam velük, én intéztem minden
iskolai ügyet is.
Az
ellátásom abból állt, hogy tortellini tésztát és quishe-t (brit
rettenetesen íztelen étel) vettek nekem. Külön volt egy hűtőm, abban
volt az én ételem. Más nem is volt benne, csak ez a két dolog. A végén
már az ízeket sem variálták, egyféle volt. Az is gomba, amit első nap
mondtam, hogy nem szeretek.
Próbáltam
több ízben beszélni a családdal a problémákról, de gyakorlatilag
hülyének néztek. Meghazudtoltak, nem hittek nekem, rám fogtak dolgokat,
nem voltak hajlandók semmiben segíteni. Egy idő után rájöttem, úgy
jutok a szülőkkel előbb dűlőre, ha hülyének is tettetem magam.
Végül
számomra már valami tragikomédia lett az egész brit világ és élet. Nem
etethettem többet kutyákat, mert elloptam a szeretetüket, ami a
gazdának jár, nem holmi bébiszitternek.
Elkezdtem
összegyűjteni a kifogásokat, amivel takarózva nem jött haza az apa.
Párat leírok: elfelejtett leszállni a vonatról; elfelejtette, hogy
reggel autóval ment dolgozni, majd hazajött vonattal, úgyhogy gyorsan
visszavonatozott a kocsiért; lekéste a vonatot; rossz vonatra szállt;
és hasonlók. Természetesen én már átláttam a szitán, egyszerűen nem
akart hazajönni.
Anglia
számomra arról volt híres, hogy ott nincsenek mínusz fokok. Ennek
ellenére vannak. Sőt, elég tartósan. Rengeteg brit családnál
megfordultam ott tartózkodásom alatt, de egy dolog minden házra igaz
volt. Mocsok és hideg.
Hát
mi sem fűtöttünk. A fűtésrendszer kóddal volt levédve (gondolom, már
pár ex-bébiszitter próbálkozott a fűtés hackelésével). A lakásban
általában 5-10 fok volt, míg kint mínuszok. Este 8-tól 10-ig volt fűtés,
ami arra volt elég, hogy leizzadj, majd reszkess reggelig. Sikerült is
többször úgy megfáznom, hogy végül tüdőgyulladás lett belőle, amire a
család azt mondta, hogy halkabban kéne köhögni, mert nem tudnak aludni.
Békülés a gyerekekkel
Valami
csoda folytán a rengeteg türelmemnek és magyarázásomnak az lett a
gyümölcse, hogy a gyerekek végül 3 hónap után megszerettek, anyának
szólítottak, és nem is voltak kíváncsiak többet a szüleikre.
Esténként,
ha rémálmuk volt, az én ágyamba költöztek, velem osztották meg
örömüket, bánatukat, velem voltak csak hajlandók iskolai
összejövetelekre elmenni. Ez a gyerekekkel való viszonyomat nagyban
javította, viszont a szabadidőmet gyakorlatilag nullára csökkentette, és
ellenszenvet ébresztett a szülőkben.
Bepillantás a brit világba
Rengeteg
emberrel megismerkedtem Angliában. Vessetek rám követ, de azok a
britek, akikkel én megismerkedtem, igenis udvariatlanok és bunkók
voltak. Mindenesetre nem akarok általánosítani, lehet, csak én forogtam
rossz körökben.
Rengeteget
gondolkodtam, hogy miért vállalnak az olyan emberek gyereket, akik
soha nincsenek otthon. Majd rájöttem. Angliában az autó, a takarítónő, a
gyerek és a bébiszitter mind státuszszimbólum. Van, mert megtehetik…
Ezek után meg ne csodálkozzunk, ha ilyen felnőttek lesznek belőlük.
Gyakran
tették fel nekem britek a kérdést, hogy mégis mik a céljai egy
magyarnak Angliában. Elmondtam, hogy dentálhigiénikus végzettségem van,
szeretnék fogászaton elhelyezkedni. A válasz mindig, kivétel nélkül ez
volt: magyarként? Egy nap beszélgettem egy ír férfival, aki
beházasodott egy brit családba. Ő mesélte el, hogy neki 14 évig tartott,
mire feljebb jutott a cégénél, pedig ő nem keletről jött.
Több
ízben tapasztaltam, hogy a magyar egyenlő az arabbal, törökkel, aki
soha nem fog feljebb jutni a kétkezi munkásnál. Biztosan tudtok
ellenpéldát (én sajnos nem), de annak akkor vagy nagyon szerencsésnek
kellett lennie, vagy nagyon sokat küzdött a feljebb jutásért.
Biztosan
rengetegen vágynak Angliába, mert olyan sok sikersztorit hallani,
barátok, ismerősök, akik kimentek, és hogy megcsinálták a
szerencséjüket. Én azóta jobban körülnéztem magam körül. Azok csinálták
meg a szerencséjüket, akik már otthon is kétkezi munkásként dolgoztak
havi 60-70 ezer forintért, ugyanis kétkezi munkásra, bébiszitterre,
takarítóra nagyon nagy igény van Angliában, és mivel ők semmi pénzért
nem csinálnák meg, viszonylag jó pénzeket fizetnek érte a keletieknek.
Ez persze csak nekünk jó pénz, nekik semmi.
Tudják
jól, hogy a keleti az olcsó, jó munkaerő. Tisztában vannak vele, hogy a
keleti, az meg fogja csinálni rendesen a munkáját, és be fogja fogni a
száját, mert örül, hogy Angliában a hó utolsó napjaiban is van még mit
ennie. Én is vállaltam extra munkákat, takarítottam, bébiszitterkedtem
más családoknál is, étteremben szolgáltam fel, úgyhogy nem a levegőbe
beszélek.
Magyarnak ne dolgozz!
Az
étterem tulajdonosa és dolgozói mind magyarok voltak. Külföldön, ha
egyetlen lehetőséged van, inkább dolgozz bármilyen más népnek, de ne
magyarnak. Azt a megaláztatást nem kívánom senkinek.
A
magyar főképp tudja, hogy a népünk igenis tud dolgozni, és akar is, és
úgymond „hozzá van szokva” ahhoz, hogy a főnökei szekálják. Na, ha
Magyarországon alázott már meg főnököd, akkor azt szorozd meg tízzel, és
körülbelül ott vagy, amit egy magyar munkaadótól kapnál Angliában.
Úgyhogy
éttermi karrierem nem tartott sokáig, a sokadik ilyen megaláztatás
után letettem mindent, a napi béremet is hátra hagyva kisétáltam az
étteremből.
Sokan
kérdezték, kinek jobb dolgozni, britnek vagy magyarnak. Egyértelműen
britnek. Hogy miért? Mert a britek legalább nem direkt tesznek neked
keresztbe, hanem egyszerűen sokszor képtelenek kezelni a helyzetet, míg
a magyar igenis szánt szándékkal keseríti meg a munkában töltött
napjaidat.
Vannak pozitívumok is
Az
angol mentalitást, életvitelt, időjárást úgy gondolom, nekünk nagyon
nehéz elfogadni és megszokni. Ők teljesen mások. Ha nem vagy hajlandó
teljesen azonosulni, és lemondani a citromról a teádban, esélyed sincs
elérni valamit is.
Ha
le is mondtál mindenről, ami a magyarságod, az értékeid, a
neveltetésed, ők akkor sem fognak nyitni feléd. Maximum hagyják, hogy
élj az országukban.
Ennek
ellenére Anglia pozitívumait is meg kell említenem. Az árak nagyon
alacsonyak, ha tudod, hol vásárolj. Rengeteg dolgot az otthoni ár
negyedéért meg tudsz venni.
A
fizetést mindig a megbeszélt időpontban korrekten megadják. Az
egyetlen dolog, ami drága, az valóban a lakhatás. Érdemesebb
ismerősökkel közösen bérelni lakást.
Munkát
találni Angliában nagyon egyszerű. Aki keres, az talál. Még akár
nyelvtudás nélkül is. Én is végül 5 dolgot végeztem, spórolni,
félretenni nagyon jól lehet. Összességében azt kell mondanom, hogy
Anglia az ellenszenvesség ellenére is a legjobb életszínvonallal
rendelkező ország Európában, ha nincs más vágyad, mint a pénzkeresés, és
ezért hajlandó vagy aljamunkát végezni, igenis ajánlom Angliát.
Távozásom
December
végén, mikor a tüdőgyulladásom a tetőfokára hágott, mikor a szülők
kezdtek megorrolni rám azért, mert szerintük „elloptam” a gyerekek
szeretetét, mikor már minden feladatot a házban és a gyerekek körül én
intéztem, mikor már csak munkából és némi alvásból álltak napjaim, jött
a megmentőnek hitt dentálhigiénikus állásajánlat egy európai
állásközvetítő portálról Ausztriában.
Kapva
kaptam a menekülési lehetőségen, szülőkkel közöltem, hogy családi
probléma, és már ültem is a repülőn ismét nagy reményekkel, de ezúttal
Ausztriába, ahol újra meggyőződtem róla, hogy sehol sincs kolbászból a
kerítés…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése