Brüsszel irányít, a többiek csak bábok...!!!
Aki
látta, Orbán tanár úr hogyan csuklózta le minisztereit a júniusi, fehér
inges, rövidujjas, Fertődre kihelyezett kormányülésen, tutira kapiskálja
a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Aki meg nem látta-most
megnézheti!-s fogadja be legalább az első öt-hat percet a videóból.
Borzongató.
A
felvételen 2.10 körül esik szó jelen riportunk tárgyáról, a fertődi
Porpáczy Aladár kertészeti szakközépiskoláról. Az intézmény hatvan éve
működik az Esterházy-kastély nyugati szárnyában, a közelmúltban azonban
úgy döntött a politikai szeszély, hogy nincs helye közoktatásnak a
barokk-rokokó falak között. Mielőtt keresnénk a választ a miértre,
maradjunk még kicsit a kormányülésnél, ahol elsőként a kastély
renoválásáért felelős kormánybiztos, Zumbok Ferenc kapott szót a
miniszterelnöktől.
Ahogy
láttuk is, amikor Zumbok a kilakoltatásához ért mondandójában, Orbán
közbeszólt: „Egy pillanat. Bocsáss meg. És hová költöznek a diákok?”
Zumbok: „Egyelőre beköltöznek egy olyan épületbe, amit ideiglenesen
tudnak használni… Ötszázhuszonöt-millió forintot elkülönített a
kormányzat az új iskola építésére.” Orbán: „Tehát meg van oldva az
iskola működése?” Zumbok: „Meg van oldva. Megnyugtató módon meg van
oldva az iskola sorsa.”
Na most az a helyzet, hogy nincs megoldva.
Egyrészt
nincs ötszázhuszonöt-millió, csupán kétszázötvenkét-millió. Másrészt az
új épületnek, ahová elvileg egy tanévnyi átmeneti időszak után költözne
a Porpáczy, nyoma sincs, terv nem készült, helyszín sincs kijelölve.
Sőt a kormányülés időpontjában még azt sem lehetett tudni, az iskola hol
húzza ki az átmeneti időszakot.
Összegezve: bele lett kamuzva a miniszterelnök szemibe. Megnyugtató módon.
Egy
fertődi barátunk meséli, a városba látogató kormánytagoknak fogalmuk
sem volt arról, hogy a Porpáczy „nem tízfős tanfolyam”, hanem háromszáz
diákot oktató intézmény. Azután tán a helyszínre érkezve kaphattak némi
infót – ez sejthető a miniszterelnöki dupla rákérdezés mögött.
Most
mi vagyunk Fertődön. Aki szereti, ha aranyozzák az aranyozott aranyat, s
az így nyert tárgyakat falra rögzítik, az jó helyen jár. Aki nem
szereti az ilyet – az is. A kastély tényleg lenyűgöző. Verőfényes udvart
ölel az épület, turistamenet alatt szikrázik a murva, németek sarkában
japánok, mögöttük franciák, szlovákok, amcsik, taljánok; hetven perc
tárlatvezetés, aztán kávé, almafröccs, séta, komplett kirándulás.
Nézzük,
ahogy az iskolát kitagadó szárny erkélyéről motoros emelővel adogatják
le az utolsó tanári székeket. Hívjuk az igazgató asszony mobilját,
felveszi, jelezzük, bemennénk, mondja, nem lehet, kérjük, legalább a
névadó gipszportréját hadd fotózzuk, azt sem lehet, akkor hadd
kérdezzünk párat, azt sem lehet, akkor hadd… Leteszi. Fölköszönünk az
erkélyre illedelmesen, ’napot, ez a válasz, eláruljuk, miért jöttünk,
fotósunk fotóz, „kihívom a rendőrséget, lemegyek, elveszem a gépedet,
személyiségi jogom van”, ezt hörgi ránk egy tanerő az ég felől, a
nemzeti trikolór és a kék-sárga uniós zászló közül, reméljük, nem ő a
magyaros. Lefotózzuk. A homlokzaton angyalkák kacagnak, alant vízköpő
sárkányt öl kőhérosz, mámorosodunk.
A
múzeumban keresünk enyhet, és keresünk hozzá ottani főnököt is. Enyh
van, főnök nincs, de még csak főnökhelyettest sem lelünk, pedig
kérdeznénk a gigászi kastélyfelújítás részleteiről: mire mennyi ment el,
hány munkaóra pergett le, hány pályázat íródott, hány kiló arany
füstölődött, miért matt, s miért nem Esterházy-sárga a kastély,
ilyeneket. Annyit azért így is tudunk, hogy a forrás döntő többségét
Brüsszel tolta Fertődre. Ahogy miniszterelnökünk mondaná: „Mert ez jár
nekünk.”
Nekünk
is jár valami, konkrétan remek maszek tárlatvezetés, másodéves
egyetemista tartja, épp szakmai gyakorlatát tölti Fertődön, köszönet
érte. Tőle tudjuk (meg a Wikipédiáról), hogy Esterházy „Fényes” Miklós a
tizenhetedik században egy régi vadászkastélyt újraálmodva építtette a
magyar Versailles-ként emlegetett kastélyt. Több évtizeden át élt,
alkotott itt Joseph Haydn, s 1773-ban megfordult e helyt maga Mária
Terézia. A császárnő hálószobáját állítólag 1945-ig érintetlenül őrizte
meg az utókor. A második világháború alatt előbb a németek használták
főhadiszállásnak (igen, a hálószobát, meg persze a körülötte lévő teljes
épületet), aztán a szovjetek rendeztek be benne hadikórházat. Utóbbi
nyomát az ápoltak gyermeki ceruzarajzai (fa, ház, repcsi) őrzik a falon –
az alkotásokra egy későbbi meszelés levakarásakor bukkantak a
restaurátorok.
Van
itt végtelen tükörszoba (két, csupadísz foncsoros üveg szembefordítva),
grandióz óragyűjtemény, többtonnányi kályhakollekció, bábszínház,
minioperaház. Sőt még kínai szoba is, ahol húsz távol-keleti lakkozott
fatábla adja a falburkolatot. „Egy tábla ára száz tehén volt, egy tehén
tíz aranyforintot ért akkoriban” – szól kísérőnk, és mi azt hisszük, ez
valami szöveges feladat lesz, mondjuk azzal a kézenfekvő kérdéssel a
végén, hogy „no, akkor egy tábla hány aranyforintba került”, de
szerencsésen elmarad a matekvizsga.
Odakint
a kertben se rossz. Csak annyit mondunk, kellett körző és vonalzó a
tervezéséhez. Meg még annyit is mondunk, hogy a sugárirányban futó
sövényes utak a távolba, pontosabban kápolnákba, szobrokba vesznek. Itt
tuja, ott fenyő, amott cser, hárs, vadgesztenye, mocsárciprus.
Gyűjtőknek: a szökőkutakat egykor saját víztorony táplálta, ahová az
elektromosság előtti időkben ”lóvontatta” szivattyú emelte a vizet.
Na,
e kis népművelés után ejtsünk szót a szakközép névadójáról, Porpáczy
Aladárról, jó történet az övé. Kertészinasként került a múlt század
húszas éveiben a kastélyba, elvégzett minden iskolát, amit csak lehetett
a zöld szakmában, kitanulta a növénynemesítést és a
gyümölcstermesztést, majd vezette a kastély kertészetét. 1945-ben
kísérleti telepet szervezett, a következő évben az ő irányításával
alakult meg a mezőgazdasági szakiskola. A tudományos akadémia tagja
lett, országgyűlési képviselő, egyetemen tanított, Kossuth-díjat kapott,
Munka Érdemrendet, arany fokozatot, cserébe világhírre vitte a fertődi
kutatóintézetet. Akinek ma körte- vagy diófa áll a kertjében, netán
szamócája, málnája nő, valószínűleg Ali bácsit dicsérheti a termésért.
Már
kortársai is jelentős pedagógusnak tartották Porpáczy Aladárt, olyanok
kerültek ki a keze alól, mint Bálint gazda és Pozsgay Imre (hogy a
szakmának és az emlegetett Nemzeti Együttműködés Rendszerének is tegyünk
egy-egy gesztust). Mi most egy harmadik tanítvánnyal, Kisberki
Ferenccel szörpözünk egyet a belső udvar kávézójában. Az ő sztorija se
rossz. Kisberki úr a minap ment nyugdíjba, huszonévet húzott le a
Porpáczy szakközépben, igazgatóhelyettes volt, amikor pár éve leépítette
őt a mostani vezetés. Tanított aztán is, plusz közélt, most éppen
alpolgármester, függetlenként jutott a testületbe.
Gépész,
1975-ben került ide, a kastélyban lakott és kutatott. A „bogyósok
gépesítése” az ő szakterülete, s most ne motoros málnára tessenek
gondolni, hanem például olyan, traktorra szerelt masinára, ami megrázza a
bokrot, és felfogja az aláhulló gurulóst.
Feri
bácsi 1985-ben állt be tanítani, imádta. Meséli, virult a
kertészképzés, még magyar-osztrák közös osztály is indult, az odajárók a
határon túl abszolválhatták gyakorlati idejüket. Aztán a fenntartó
2009-ben összevonta a Porpáczyt egy élelmiszeripari középiskolával, és a
mérsékelten innovatív Győr-Moson-Sopron Megyei Önkormányzat Általános
Művelődési Központja nevet ragasztotta az intézményre.
Nincs
se helyünk, se elég infónk elemezni, miért, de tény, csökkent a
kertészképzés népszerűsége. Mi több, az államnak eszébe jutott, hogy a
Szépművészetiből visszatelepítené ide a még a világháború elől a
fővárosba menekített Esterházy-képtárat – e szándék nőtt akkorára, hogy a
lassan befejeződő, máig ötezermillió forintot felemésztő
kastélyfelújítás vesztese az iskola legyen.
Amúgy
indokolható döntés, legyen múzeum az, ami múzeumnak való, s tanuljanak a
diákok olyan helyen, ami oktatásra lett kitalálva. A gond az, hogy
miközben röpültek az uniós százmilliók puttókra, freskókra (helyesen), a
kortársak (a diákok) sorsa, úgy tetszik, senkit sem foglalkoztatott
eléggé. Így most lehet kapkodni, hadoválni miniszterelnöki kérdésre,
lehet fóliasátor alá hordani a tantermi padokat (komolyan!), lehet
rémülten kiüríteni egy közeli általánost az utolsó pillanatban a
középiskolásoknak (a nyolcadikosok azért maradnak, szép mix lesz). Aztán
szeptemberben lehet majd mentegetőzni az apukák-anyukák előtt, lehet
azt füllenteni az első szülői értekezleteken, hogy „a következő tanév
remélhetően már a vadonatúj épületben kezdődik”, s május felé lehet majd
sajnálkozni, hogy „csúszott a helykijelölés, csúsztak a tervek,
csúszott a jég, ja, és csúszott a pénz”.
Orbán úgyse fog emlékezni már a fertődi kérdésére: „Tehát meg van oldva az iskola működése?”
(hir24)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése