Minden
demokratikus országban a gazdaságpolitika feladata olyan körülmények
megteremtése, amelyben az emberek életszínvonala, életminősége javul.
Nemcsak egyes rétegeké, hanem az ország egész lakosságáé. Hogyan állunk
ebből a szempontból? Mit mondanak a háztartás-statisztikai adatok
Magyarország közelmúltjáról? Miképp értékelhető hazánk rendszerváltás
első két évtizede a kommunizmus utáni első szabadon választott kormány
megalakulása után 23 évvel?
„A
rendszerváltozás nem hozott általános jólétet, sőt. Relatív helyzetünk a
Nyugathoz képest romlott, megtakarításainkat nem okosan fektettük be,
vagyonunk egy részét elpazaroltuk, negatív vagyonunk, azaz adósságaink
viszont a nyakunkon maradtak, miközben külső függésünk továbbra is
jelentős” – foglalja össze következtetéseit Botos József egyetemi
docens, az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság korábbi
főigazgatója és Botos Katalin egyetemi tanár, a Pénzügyi Szemle
szerkesztőbizottsági tagja a Pénzügyi Szemlében folytatásokban megjelent
közös cikkeikben, amelyekben a bevezetőben feltett kérdésekre
válaszoltak. Most a Mandineren is közöljük tanulságos elemzésüket.
Gazdasági növekedés és az életszínvonal
A
lakosság nagy részének életkörülményeit meghatározó munkajövedelmek nem
növekedtek túlságosan gyorsan. Mi több: reálértékben egyenesen
csökkentek. Az egy főre jutó éves munkajövedelem 1989-ben 76 999 Ft
volt, 2009-ben 499 985 Ft. Vagyis, nominális értékben a nettó
munkajövedelmek 649 százalékkal emelkedtek. Ha ezt az inflációval
korrigáljuk, azt állapíthatjuk meg, hogy a 2009-es szint már csak 48,8
százalékát teszi ki a húsz évvel korábbinak!
A
nominális nettó munkajövedelmek aránya 1989-ban még a folyó áras GDP
46,5 százalékát, tehát majdnem felét tette ki. És most kapaszkodjanak
meg: 2009-re az érték mindössze 19,2 százalék! Azaz, a GDP-arányában,
amely tartalmazza a munkajövedelmeket, a tőkejövedelmeket és az állam
ezekből való részesedését, a munkajövedelmek drasztikusan csökkentek.
Természetesen,
figyelembe kell vennünk, hogy a szocialista időkben a „dolgozó nép”
valóban alapvetően a bérjövedelmekből élt meg. Azóta kialakult egy
jelentős, olykor a milliós nagyságrendet is elérő, de mindenképpen sok
százezer személyt kitevő kisvállalkozói réteg, amelynek tagjai döntően
önfoglalkoztató kényszervállalkozók. Ők többnyire minimálbéren tartják
nyilván magukat, hogy megspórolják az adó és járulék-költségeket. Így az
ő megélhetésükhöz szükséges jövedelem egy része valójában a profit
között mutatható ki. A napi túlélés kényszere törvényszerűen rövidlátóvá
teszi az embereket. Nem törődnek azzal, hogy az így fizetett járulékok
alapján aztán valóban igen kicsi nyugdíjra számíthatnak idős korukban.
Eltűnt 1,5 millió munkahely
Elgondolkodtató,
hogy míg a rendszerváltáskor 5,3 millió foglalkoztatott volt, most
számuk csak 3,8 millió. Közismert tény, hogy a szocializmusban rejtett
munkanélküliség volt. De valóban ekkora? És ha igen, az új piacgazdaság
miért nem szívta fel őket? Látnunk kell, hogy a rendszerváltozás nem
hozott kellő fellendülést, piacot, munkahelyeket. Pontosabban: nem
eleget. Mást hozott, olyan feladatokat, amelyekre nem voltak felkészülve
a szabolcsi ingázó segédmunkások. A dél-dunántúli területen is a
harcoktól dúlt, szétesett Jugoszlávia utódállamaihoz voltak közel, s
ráadásul a szén- és uránbányászat is összeomlott a térségben. Baranyában
ezért éppúgy nagy a munkanélküliség, mint Miskolc környékén. Az alföldi
megyékben a TSZ-ek szétesésével, a mellék-üzemágak megszűntével
ugyancsak sok munkahely szűnt meg.
Nem
lenne a munkajövedelmek visszaszorulása oly nagy probléma, ha széles
középrétegeknek lenne tőkejövedelme, azaz megtakarítások és befektetések
hozama. Csakhogy ez nem jellemző a társadalomra. Magyarországon nem
jelentős a középosztály. Sok vagyontalan szegény ember él máról
holnapra, és kevés a gazdag. Már majdnem latin-amerikainak tekinthetnénk
a társadalmunkat, ha nem lenne az a lényeges körülmény, hogy viszonylag
sokaknak van lakástulajdonuk. Nem lakunk favelákban, bár éppen most
fenyegeti a lakosság egy részét otthonának elvesztése, a szerencsétlen
svájcifrank-hiteles lakásakció következtében.
Miből élnek akkor a családok?
Feltehetően
van a reálfogyasztásnak egy statisztika által meg nem ragadható része
is. Ez a szürke gazdaságban végzett munka, s az ez által lehetségessé
váló fogyasztás. Azt is tudjuk azonban, hogy 1990-es 2,5 millió
nyugdíjas ma már 3 millió, vagyis sokan a járadékosok számát
gyarapítják, ami az államháztartás terhe lett. Több mint félmillió volt
az első ciklusban a munkanélküliek száma, ami szintén közterhekből volt
finanszírozandó. Mint idéztük, majd egymilliónyian a
kényszer-önállóságba menekültek, mini-vállalkozóként minimálbéren tartva
magukat, próbáltak valami megélhetést biztosítani.
A
szociális juttatások számos családban fontos forrást jelentenek a
megélhetéshez. A pénzbeli társadalmi juttatások aránya 1989-ben 24
691Ft/fő/év volt, míg 2009-ben 361 802 Ft/fő/év. Inflációval korrigálva,
reálértéken ez 10 százalékos emelkedést jelentett… Így adódott, hogy a
családok (háztartások) nettó pénzjövedelme 1989-ben 52 százalékát,
2009-ben 33 százalékát tette ki a GDP-nek. Látható, hogy a társadalom
egyre nagyobb mértékben függ az állami juttatásoktól, mert
munkajövedelméből nem tudna megélni. A magyar bérek az ausztriainak
1/4-ét, 1/5-ét teszik ki, az árak viszont nagyjából azonos szinten
vannak, tehát a bérek vásárlóereje relatíve alacsony. Szükség van az
újraelosztásból kapott jövedelem-részekre is.
Ismét
meg kell jegyeznünk, hogy nem a burkolt munkanélküliség időszakát
sírjuk vissza, látnunk kell, hogy a munkanélküliségnek is vannak
költséges és társadalmilag rendkívül káros következményei. Az egyik
legfontosabb ezek közül, hogy magas fiatalkorú munkanélküliség esetén
nemzedékek szoknak le a munkáról. Kialakul a társadalmi vélekedés, hogy
munka nélkül is meg lehet valahogy élni, s ezeket a rétegeket roppant
nehéz lesz a munka világába visszavezetni. Márpedig munka nélkül nincs
értelmes élet. Arról nem is beszélve, hogy ki termel jövedelmet majd
nyugdíjas korukban a jelen generáció tagjai számára, ha az utánuk
következő generációk nem dolgoznak, s nem fizetnek adót, járulékot? Az
is igaz, hogy ebben a munkáról való „leszokásban” nemcsak az van benne,
hogy nagyvonalú a munkanélküli segély, vagy az egyéb szociális
támogatások rendszere, (ami adott esetben deficitet okoz az
államháztartásban), hanem az is, hogy kevés a munkalehetőség. Egyszerűen
fölöslegessé vált a munkaerő, mégpedig nemzetközi méretekben.
Előretört a szolgáltatói társadalom
Ennek
részben maga a technikai haladás az oka. Ezért alakult ki a
szolgáltatói társadalom, amelynek lényeges eleme a humán erőforrás
felhasználása. Munkát adunk egymásnak azzal, hogy szakosodunk a korábban
a háztartásban elvégzett feladatok nyújtására, piaci alapon. Persze,
ezt csak akkor tehetjük meg, ha a körülöttünk lévők eleget keresnek
ahhoz, hogy ezeket a szolgáltatásokat megvásárolják. Szinte azt
mondhatjuk, hogy a fejlett ipari társadalmak fejlődésének alapja a
munkások bérharca volt, amely kiküzdött egy olyan osztozkodási arányt a
termelésben a tőkésekkel, amely elegendő fedezetet biztosított a
személyes szolgáltatások megvásárlására. Arra, hogy gyorsétteremben
reggelizzünk, mosodában mosassunk, fodrásszal csináltassuk meg a
hajunkat, szakavatott ápolóra bízhassuk idős vagy beteg
hozzátartozónkat.
Természetesen,
nem csupán személyi szolgáltatások vannak. A termelést kiszolgáló
emberi munka egyre nagyobb része is a szolgáltatások körébe tartozik,
amit nem lehet géppel pótolni. Igaz, a számítástechnika fejlődése még e
téren is sokszor kiküszöböli az emberi tényezőt, de valahol, a
munkafolyamat-sor végén mindig ott találjuk a magas humántőke-értékkel
rendelkező, tanult, kreatív embert. Most már csak az a kérdés, hogy a
humántőke fejlesztése pusztán piaci alapon megoldható-e. Raghuram Rajan
(2010) arra hívja fel a figyelmet, hogy ez még a világ legfejlettebb
gazdaságában sincs feltétlenül így, és nagyobb állami szerepvállalásra
ösztönöz – liberális professzor létére – az oktatásügyben. Különösen
kérdéses ez hazánkban, ahol a bérek olyan alacsonyak, s vásárlóerejük
oly szerény, hogy oktatási, önképzési költségek vállalására nem
elegendőek. Még hitel formájában sem, ha nem változik a bérek jövőbeli
színvonala. Miből fizeti ki ugyanis négy-öt éven belül valaki a képzési
célra felvett diákhitelt, a jelenleg alacsony magyar induló (és átlag)
bérek mellett? S hogyan kezdi el önálló életét, hogyan alapít családot?
Csökken a kereslet a képzetlen munkaerő iránt
Szerepet
játszik ebben, hogy a gazdaságélénkítés céljából a fejlett országokban
minimálisra csökkentett kamatráták eltorzították a munka-tőke
értékarányt. Ezért van, hogy a gazdaság, (mármint Amerikában), ha
növekszik is, nem a munkaigényesebb, hanem a tőkeigényesebb megoldásokat
választja, hiszen az – relatíve – olcsóbb. Ezzel „alávág” a
foglalkoztatás növelésének, ami pedig a politika elsődleges célja lett
volna. Egyébként, lássuk be, a fejlett országokban a kínálat a
fizetőképes kereslet határait messze meghaladja, ezért terjedt el a
fogyasztási hitel széles körben, előre hozva a jövőbeli jövedelmek által
lehetővé tett fogyasztást ezekben a gazdaságokban.
Magyarországon
természetesen más volt a baj. Nálunk a nagyon drága tőkeköltségek,
amelyek – ellentétben az idézett amerikai példával –, az
eladósodottságunk miatti magas kamatokból fakadtak, nehezítették a
gazdaság modernizálását, és predesztinálták a gazdaságot az
elmaradottságra. A relatíve alacsony béreket egyébként megemelték a
járulékos költségek, így azok annyira nem is voltak végső soron olcsók.
De azért mégis elmaradt a magasabb bérű nyugati gazdaságok
bérköltségeitől, s ezért a külföldi tőke – ha idejött – az összeszerelő
jellegű munkákra látta az ország gazdasági viszonyait alkalmasnak.
Számára viszonylag olcsó volt a gépsorok beszerzése az (otthoni)
alacsony tőkeköltségek mellett, mi meg biztosítjuk a viszonylag alacsony
bérű folyamatos üzemeltetést…
Demográfiai hatások
Vessünk
egy közelebbi pillantást a bérviszonyainkra! Napjainkban, ha egy
kétgyermekes családban mindkét szülő dolgozik, s átlagkeresettel
rendelkezik, alig valamivel nagyobb az egy főre jutó jövedelem, mint a
„hivatalos” létminimum. Ha csak egy kereső van, akkor már egy gyermek
esetén is a létminimum alá csökken az egy főre jutó jövedelem.
Ezért
nincs mit csodálkoznunk azon sem, hogy (a nemrég eltávozott) Dr. Kopp
Mária kutatásai szerint szeretnének az emberek általában két gyereket,
de már az első után ezt a többség meggondolja. Főleg, hogy el se jutnak a
gyermekvállalást lehetővé tevő párkapcsolatokig.
A
rendszerváltozást követően drasztikusan csökkent a fertilitási ráta,
vagyis, a szülőképes korú nők által vállalt gyermekek száma. 1990-ben
még általános volt a családonkénti két gyerek. A teljes termékenységi
arányszám, azaz, a 15-49 éves korú nők átlagos gyermekszáma 1,84 volt.
2010-ben viszont ez az érték már csak 1,26. A létbizonytalanság és a
liberális szemlélet terjedése mellett a megélhetés nehézsége a döntő ok.
(Ma már a szegényebb sorsúaknál is, beleértve a roma lakosságot, ahol
korábban az ún. megélhetési gyermekszülés volt a gyakorlat, s viszonylag
sok volt a gyerek, csökkenő a fertilitás.)
Rohamosan
öregszik ezért a társadalom, s ennek beláthatatlan – vagy nagyon is
belátható – súlyos következményei lesznek. 1960-ban még 25 százalék
fölött volt a 15 év alattiak aránya a társadalomban. 2010-re ez már csak
15 százalék! Ezzel szemben, a 60 fölöttiek részaránya 1960-ban 13
százalék volt, 2010-ben viszont 23 százalék. Míg az egyik 10
százalékpontot nőtt a másik ugyanannyit csökkent. Az idősek várható
élettartamának emelkedése a körülmények javulásának hatására
többé-kevésbé fokozatos volt. A gyermekvállalási kedv drasztikus
visszaesése éppen 1990-től volt tapasztalható. Ha a 60 év fölötti
korosztály arányát hasonlítjuk a 20 év alattiakhoz, akkor azt láthatjuk,
hogy az 1949/50-es évben még 35 százalék volt a mutató értéke. 2010-re
már ez a szám 109,5 százalékra emelkedett. A tendencia további idősödést
jelez, 2011-ben: 111,8 százalék, 2012-ben 115,3 százalék. Vagyis, a
további társadalmi változásokat alapvetően a gyermekvállalás elmaradása
okozza.
Miért
romlottak vajon életviszonyaink és demográfiai mutatóink ennyire? Ha
ezen elgondolkodunk, az első, ami válaszként felmerül, az a hátunkon
cipelt adósságteher.
Roskadozunk az adósságteher alatt
Az
elmúlt húsz évben, 1990 és 2010 között a GDP 13,5-szeresére emelkedett,
míg a bruttó adósságállományunk 21,3-szeresére nőtt.
Adósságszolgálatunk növekedése még ennél is nagyobb: 25-szörös! Ezért
van, hogy a megtermelt értékből egyre többet kell elvonnunk a
háztartások fogyasztásától, hiszen szükséges az adósságszolgálat
fedezéséhez.
Ámbár
a lakosság maga is szerepet játszott abban, hogy a helyzet így alakult.
Nemcsak az állam költekezett folyamatosan túl. A lakossági
megtakarítások – amelyek nagyságrendje nem lebecsülhető, hiszen majd
annyi volt, mint amennyi külföldi működőtőke (FDI) 20 év alatt
beáramlott az országba –, gyakorlatilag nem produktív beruházásokra
fordítódtak. Ebben szerepet játszott, hogy a kisvállalkozások hozama
gyakran nem vetekedett még a bankbetét kamatával sem. A lakosság, jobb
befektetési lehetőségek híján, megtakarításait a lakáshelyzete
javítására használta fel. Ingatlanba invesztált. Amikor a lakosság
érdemleges támogatást kapott a lakáshoz jutás érdekében, nem meglepő
módon megtakarításait a hitelek önrészének biztosítására fordította.
Ebből adódóan ugyanakkor nem maradt hazai forrás az állam eladósodásának
finanszírozására… Amikor ez a támogatás alaposan lecsökkent, akkor a
magyar családok beleszaladtak a nemzetközi forrásokból finanszírozott,
svájci frankos hitelkonstrukcióba. Ezzel végképpen a külső
finanszírozástól vált függővé az ország helyzete, és a gazdaságpolitika
elkövette az „eredeti bűnt” – Eichengreen (2005) megfogalmazását idézve:
a hazai finanszírozás „devizásítását”.
Az
állami eladósodottság mellé tehát belépett a lakossági magán külföldi
eladósodottság is. Az állam adósságát gyakorlatilag csak külső forrásból
lehetett eddig is finanszírozni, akkor is, ha az forintban kibocsátott
állampapírokkal történt. A bankszektor svájci hitel-akciója esetében sem
kapott a lakosság kézhez svájci frankot, a finanszírozást azonban az
olcsó külföldi források biztosították, s devizában kellett visszafizetni
a felvett és deviza-összegben meghatározott hiteleket. A válság idején
bekövetkezett forráskivonás, amely a deviza iránti keresletet növelte, s
így a magyar valuta árfolyamát rontotta, számtalan „svájci frankos”
hiteladóst ellehetetlenített. Hamar megmutatkozott az „eredeti bűn”
következménye…
Mind
a mai napig viseli a magyar társadalom annak a felelőtlenségnek a
terhét, ami e folyamatok minden biztosítás nélküli szabad alakulását
eredményezte. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a lakosságnál
adcsökkentéssel hagyott jövedelmek, nagyrészt a középrétegek svájci
frankos hiteleinek törlesztésére szolgáltak, gyorsan kiáramlottak az
országból, s tovább nyomták lefelé az árfolyamot. Nem tudtak kellő
impulzust adni a gazdasági növekedésnek a fogyasztás emelkedésével, sem
az állampapírok masszívabb forintra váltásával a külső függés
mérséklésének. Részben a helyzet következményének tekinthető a
rendkívüli adók bevetése, illetve az állami kiadások csökkentése. Csak
remélni lehet, hogy hosszabb távon eredményt hoznak az intézkedések,
mert tartósan nem lehet a humán erőforrások területéről forrásokat
negatív következmények nélkül kivonni.
A lakáshitelek miatti eladósodás tehát:
– lekötötte a lakossági megtakarításokat, de nem termelő beruházási célra,
– ráadásul olyan többlet-kínálatot hozott létre, amely a megtakarítások leértékelődéséhez vezethet, és mindemellett
– fokozta az ország külföldi finanszírozóktól való függését.
– ráadásul olyan többlet-kínálatot hozott létre, amely a megtakarítások leértékelődéséhez vezethet, és mindemellett
– fokozta az ország külföldi finanszírozóktól való függését.
A
lakásokba történő befektetések tehát nem igazán bizonyulnak a pénz jó
túlélő gépezetének (lásd Mérő László), hiszen a belefektetett pénz nem
térül meg az ingatlan esetleges értékesítéskor. A magyar gazdaság
jövedelemtermelő képességét tekintve a lakásépítés gyakran
luxusfogyasztásnak minősül, s mivel hitelre történik, hosszabb időre
leköti a megtakarításokat. Nincs garancia arra, hogy a következő
generációk megfelelően használni tudják. Egyrészt, mert már most is
kevesebb a magyar család, mint amennyi a lakások száma (túlkínálat),
másrészt, a területi elhelyezkedés és a reál-megvalósulás konkrét
formája nem biztos, hogy kellő mértékben találkozik a következő
generációk igényeivel. Mindenki előtt ismert tény, hogy sok vidéki
hatalmas házban alig lakik egy-két lakó, s jövedelmük sem elég az
ingatlan fenntartására. A munkahelyek hiánya miatt viszont a fiatalabb
generáció elköltözik, így nagy a strukturális aránytalanság.
Következtetések
A
fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a rendszerváltozás nem hozott
általános jólétet, sőt. Relatív helyzetünk a Nyugathoz képest romlott,
megtakarításainkat nem okosan fektettük be, vagyonunk egy részét
elpazaroltuk, negatív vagyonunk, azaz adósságaink viszont a nyakunkon
maradtak, miközben külső függésünk továbbra is jelentős.
Mindez
azonban nem törvényszerű sorscsapás, a helyzeten lehet változtatni.
Csak ne lenne türelmetlen a lakosság az eredményeket illetően!
Hiszen
a rendszerváltás önmagában pozitív és előremutató jelenség volt! Mi
magunk tettük egyéni és közösségi választásainkkal, a piacba vetett
vakhitünkkel gazdasági szempontból számunkra előnytelenné. De a
rendszerváltozás módot ad a hibák kijavítására is, megszűnt ugyanis a
politikai diktatúra. Saját döntéseinken múlik, milyen irányba visszük
háztartásunk gazdálkodását és az ország gazdaságpolitikáját. Nagy
késéssel ugyan, de felismerhetjük a szövetkezés erejét, a helyi piacok
szerepét, a bizalmi tőke fontosságát, a komplex ipar- és
gazdaságpolitika szükségességét. Amire szükség van: nagyobb
tisztánlátás, kellő információ és az a bizonyos önmérséklet, ami a
felkapaszkodáshoz elengedhetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése