Mérlegen a rendszerváltozás – két évtized számokban

Minden demokratikus országban a gazdaságpolitika feladata olyan körülmények megteremtése, amelyben az emberek életszínvonala, életminősége javul. Nemcsak egyes rétegeké, hanem az ország egész lakosságáé. Hogyan állunk ebből a szempontból? Mit mondanak a háztartás-statisztikai adatok Magyarország közelmúltjáról? Miképp értékelhető hazánk rendszerváltás első két évtizede a kommunizmus utáni első szabadon választott kormány megalakulása után 23 évvel?

„A rendszerváltozás nem hozott általános jólétet, sőt. Relatív helyzetünk a Nyugathoz képest romlott, megtakarításainkat nem okosan fektettük be, vagyonunk egy részét elpazaroltuk, negatív vagyonunk, azaz adósságaink viszont a nyakunkon maradtak, miközben külső függésünk továbbra is jelentős” – foglalja össze következtetéseit Botos József egyetemi docens, az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság korábbi főigazgatója és Botos Katalin egyetemi tanár, a Pénzügyi Szemle szerkesztőbizottsági tagja a Pénzügyi Szemlében folytatásokban megjelent közös cikkeikben, amelyekben a bevezetőben feltett kérdésekre válaszoltak. Most a Mandineren is közöljük tanulságos elemzésüket.

Gazdasági növekedés és az életszínvonal

A lakosság nagy részének életkörülményeit meghatározó munkajövedelmek nem növekedtek túlságosan gyorsan. Mi több: reálértékben egyenesen csökkentek. Az egy főre jutó éves munkajövedelem 1989-ben 76 999 Ft volt, 2009-ben 499 985 Ft. Vagyis, nominális értékben a nettó munkajövedelmek 649 százalékkal emelkedtek. Ha ezt az inflációval korrigáljuk, azt állapíthatjuk meg, hogy a 2009-es szint már csak 48,8 százalékát teszi ki a húsz évvel korábbinak!

A nominális nettó munkajövedelmek aránya 1989-ban még a folyó áras GDP 46,5 százalékát, tehát majdnem felét tette ki. És most kapaszkodjanak meg: 2009-re az érték mindössze 19,2 százalék! Azaz, a GDP-arányában, amely tartalmazza a munkajövedelmeket, a tőkejövedelmeket és az állam ezekből való részesedését, a munkajövedelmek drasztikusan csökkentek.

Természetesen, figyelembe kell vennünk, hogy a szocialista időkben a „dolgozó nép” valóban alapvetően a bérjövedelmekből élt meg. Azóta kialakult egy jelentős, olykor a milliós nagyságrendet is elérő, de mindenképpen sok százezer személyt kitevő kisvállalkozói réteg, amelynek tagjai döntően önfoglalkoztató kényszervállalkozók. Ők többnyire minimálbéren tartják nyilván magukat, hogy megspórolják az adó és járulék-költségeket. Így az ő megélhetésükhöz szükséges jövedelem egy része valójában a profit között mutatható ki. A napi túlélés kényszere törvényszerűen rövidlátóvá teszi az embereket. Nem törődnek azzal, hogy az így fizetett járulékok alapján aztán valóban igen kicsi nyugdíjra számíthatnak idős korukban.

Eltűnt 1,5 millió munkahely

Elgondolkodtató, hogy míg a rendszerváltáskor 5,3 millió foglalkoztatott volt, most számuk csak 3,8 millió. Közismert tény, hogy a szocializmusban rejtett munkanélküliség volt. De valóban ekkora? És ha igen, az új piacgazdaság miért nem szívta fel őket? Látnunk kell, hogy a rendszerváltozás nem hozott kellő fellendülést, piacot, munkahelyeket. Pontosabban: nem eleget. Mást hozott, olyan feladatokat, amelyekre nem voltak felkészülve a szabolcsi ingázó segédmunkások. A dél-dunántúli területen is a harcoktól dúlt, szétesett Jugoszlávia utódállamaihoz voltak közel, s ráadásul a szén- és uránbányászat is összeomlott a térségben. Baranyában ezért éppúgy nagy a munkanélküliség, mint Miskolc környékén. Az alföldi megyékben a TSZ-ek szétesésével, a mellék-üzemágak megszűntével ugyancsak sok munkahely szűnt meg.

Nem lenne a munkajövedelmek visszaszorulása oly nagy probléma, ha széles középrétegeknek lenne tőkejövedelme, azaz megtakarítások és befektetések hozama. Csakhogy ez nem jellemző a társadalomra. Magyarországon nem jelentős a középosztály. Sok vagyontalan szegény ember él máról holnapra, és kevés a gazdag. Már majdnem latin-amerikainak tekinthetnénk a társadalmunkat, ha nem lenne az a lényeges körülmény, hogy viszonylag sokaknak van lakástulajdonuk. Nem lakunk favelákban, bár éppen most fenyegeti a lakosság egy részét otthonának elvesztése, a szerencsétlen svájcifrank-hiteles lakásakció következtében.

Miből élnek akkor a családok?

Feltehetően van a reálfogyasztásnak egy statisztika által meg nem ragadható része is. Ez a szürke gazdaságban végzett munka, s az ez által lehetségessé váló fogyasztás. Azt is tudjuk azonban, hogy 1990-es 2,5 millió nyugdíjas ma már 3 millió, vagyis sokan a járadékosok számát gyarapítják, ami az államháztartás terhe lett. Több mint félmillió volt az első ciklusban a munkanélküliek száma, ami szintén közterhekből volt finanszírozandó. Mint idéztük, majd egymilliónyian a kényszer-önállóságba menekültek, mini-vállalkozóként minimálbéren tartva magukat, próbáltak valami megélhetést biztosítani.

A szociális juttatások számos családban fontos forrást jelentenek a megélhetéshez. A pénzbeli társadalmi juttatások aránya 1989-ben 24 691Ft/fő/év volt, míg 2009-ben 361 802 Ft/fő/év. Inflációval korrigálva, reálértéken ez 10 százalékos emelkedést jelentett… Így adódott, hogy a családok (háztartások) nettó pénzjövedelme 1989-ben 52 százalékát, 2009-ben 33 százalékát tette ki a GDP-nek. Látható, hogy a társadalom egyre nagyobb mértékben függ az állami juttatásoktól, mert munkajövedelméből nem tudna megélni. A magyar bérek az ausztriainak 1/4-ét, 1/5-ét teszik ki, az árak viszont nagyjából azonos szinten vannak, tehát a bérek vásárlóereje relatíve alacsony. Szükség van az újraelosztásból kapott jövedelem-részekre is.

Ismét meg kell jegyeznünk, hogy nem a burkolt munkanélküliség időszakát sírjuk vissza, látnunk kell, hogy a munkanélküliségnek is vannak költséges és társadalmilag rendkívül káros következményei. Az egyik legfontosabb ezek közül, hogy magas fiatalkorú munkanélküliség esetén nemzedékek szoknak le a munkáról. Kialakul a társadalmi vélekedés, hogy munka nélkül is meg lehet valahogy élni, s ezeket a rétegeket roppant nehéz lesz a munka világába visszavezetni. Márpedig munka nélkül nincs értelmes élet. Arról nem is beszélve, hogy ki termel jövedelmet majd nyugdíjas korukban a jelen generáció tagjai számára, ha az utánuk következő generációk nem dolgoznak, s nem fizetnek adót, járulékot? Az is igaz, hogy ebben a munkáról való „leszokásban” nemcsak az van benne, hogy nagyvonalú a munkanélküli segély, vagy az egyéb szociális támogatások rendszere, (ami adott esetben deficitet okoz az államháztartásban), hanem az is, hogy kevés a munkalehetőség. Egyszerűen fölöslegessé vált a munkaerő, mégpedig nemzetközi méretekben.

Előretört a szolgáltatói társadalom

Ennek részben maga a technikai haladás az oka. Ezért alakult ki a szolgáltatói társadalom, amelynek lényeges eleme a humán erőforrás felhasználása. Munkát adunk egymásnak azzal, hogy szakosodunk a korábban a háztartásban elvégzett feladatok nyújtására, piaci alapon. Persze, ezt csak akkor tehetjük meg, ha a körülöttünk lévők eleget keresnek ahhoz, hogy ezeket a szolgáltatásokat megvásárolják. Szinte azt mondhatjuk, hogy a fejlett ipari társadalmak fejlődésének alapja a munkások bérharca volt, amely kiküzdött egy olyan osztozkodási arányt a termelésben a tőkésekkel, amely elegendő fedezetet biztosított a személyes szolgáltatások megvásárlására. Arra, hogy gyorsétteremben reggelizzünk, mosodában mosassunk, fodrásszal csináltassuk meg a hajunkat, szakavatott ápolóra bízhassuk idős vagy beteg hozzátartozónkat.

Természetesen, nem csupán személyi szolgáltatások vannak. A termelést kiszolgáló emberi munka egyre nagyobb része is a szolgáltatások körébe tartozik, amit nem lehet géppel pótolni. Igaz, a számítástechnika fejlődése még e téren is sokszor kiküszöböli az emberi tényezőt, de valahol, a munkafolyamat-sor végén mindig ott találjuk a magas humántőke-értékkel rendelkező, tanult, kreatív embert. Most már csak az a kérdés, hogy a humántőke fejlesztése pusztán piaci alapon megoldható-e. Raghuram Rajan (2010) arra hívja fel a figyelmet, hogy ez még a világ legfejlettebb gazdaságában sincs feltétlenül így, és nagyobb állami szerepvállalásra ösztönöz – liberális professzor létére – az oktatásügyben. Különösen kérdéses ez hazánkban, ahol a bérek olyan alacsonyak, s vásárlóerejük oly szerény, hogy oktatási, önképzési költségek vállalására nem elegendőek. Még hitel formájában sem, ha nem változik a bérek jövőbeli színvonala. Miből fizeti ki ugyanis négy-öt éven belül valaki a képzési célra felvett diákhitelt, a jelenleg alacsony magyar induló (és átlag) bérek mellett? S hogyan kezdi el önálló életét, hogyan alapít családot?

Csökken a kereslet a képzetlen munkaerő iránt

Szerepet játszik ebben, hogy a gazdaságélénkítés céljából a fejlett országokban minimálisra csökkentett kamatráták eltorzították a munka-tőke értékarányt. Ezért van, hogy a gazdaság, (mármint Amerikában), ha növekszik is, nem a munkaigényesebb, hanem a tőkeigényesebb megoldásokat választja, hiszen az – relatíve – olcsóbb. Ezzel „alávág” a foglalkoztatás növelésének, ami pedig a politika elsődleges célja lett volna. Egyébként, lássuk be, a fejlett országokban a kínálat a fizetőképes kereslet határait messze meghaladja, ezért terjedt el a fogyasztási hitel széles körben, előre hozva a jövőbeli jövedelmek által lehetővé tett fogyasztást ezekben a gazdaságokban.

Magyarországon természetesen más volt a baj. Nálunk a nagyon drága tőkeköltségek, amelyek – ellentétben az idézett amerikai példával –, az eladósodottságunk miatti magas kamatokból fakadtak, nehezítették a gazdaság modernizálását, és predesztinálták a gazdaságot az elmaradottságra. A relatíve alacsony béreket egyébként megemelték a járulékos költségek, így azok annyira nem is voltak végső soron olcsók. De azért mégis elmaradt a magasabb bérű nyugati gazdaságok bérköltségeitől, s ezért a külföldi tőke – ha idejött – az összeszerelő jellegű munkákra látta az ország gazdasági viszonyait alkalmasnak. Számára viszonylag olcsó volt a gépsorok beszerzése az (otthoni) alacsony tőkeköltségek mellett, mi meg biztosítjuk a viszonylag alacsony bérű folyamatos üzemeltetést…

Demográfiai hatások

Vessünk egy közelebbi pillantást a bérviszonyainkra! Napjainkban, ha egy kétgyermekes családban mindkét szülő dolgozik, s átlagkeresettel rendelkezik, alig valamivel nagyobb az egy főre jutó jövedelem, mint a „hivatalos” létminimum. Ha csak egy kereső van, akkor már egy gyermek esetén is a létminimum alá csökken az egy főre jutó jövedelem.

Ezért nincs mit csodálkoznunk azon sem, hogy (a nemrég eltávozott) Dr. Kopp Mária kutatásai szerint szeretnének az emberek általában két gyereket, de már az első után ezt a többség meggondolja. Főleg, hogy el se jutnak a gyermekvállalást lehetővé tevő párkapcsolatokig.

A rendszerváltozást követően drasztikusan csökkent a fertilitási ráta, vagyis, a szülőképes korú nők által vállalt gyermekek száma. 1990-ben még általános volt a családonkénti két gyerek. A teljes termékenységi arányszám, azaz, a 15-49 éves korú nők átlagos gyermekszáma 1,84 volt. 2010-ben viszont ez az érték már csak 1,26. A létbizonytalanság és a liberális szemlélet terjedése mellett a megélhetés nehézsége a döntő ok. (Ma már a szegényebb sorsúaknál is, beleértve a roma lakosságot, ahol korábban az ún. megélhetési gyermekszülés volt a gyakorlat, s viszonylag sok volt a gyerek, csökkenő a fertilitás.)

Rohamosan öregszik ezért a társadalom, s ennek beláthatatlan – vagy nagyon is belátható – súlyos következményei lesznek. 1960-ban még 25 százalék fölött volt a 15 év alattiak aránya a társadalomban. 2010-re ez már csak 15 százalék! Ezzel szemben, a 60 fölöttiek részaránya 1960-ban 13 százalék volt, 2010-ben viszont 23 százalék. Míg az egyik 10 százalékpontot nőtt a másik ugyanannyit csökkent. Az idősek várható élettartamának emelkedése a körülmények javulásának hatására többé-kevésbé fokozatos volt. A gyermekvállalási kedv drasztikus visszaesése éppen 1990-től volt tapasztalható. Ha a 60 év fölötti korosztály arányát hasonlítjuk a 20 év alattiakhoz, akkor azt láthatjuk, hogy az 1949/50-es évben még 35 százalék volt a mutató értéke. 2010-re már ez a szám 109,5 százalékra emelkedett. A tendencia további idősödést jelez, 2011-ben: 111,8 százalék, 2012-ben 115,3 százalék. Vagyis, a további társadalmi változásokat alapvetően a gyermekvállalás elmaradása okozza.

Miért romlottak vajon életviszonyaink és demográfiai mutatóink ennyire? Ha ezen elgondolkodunk, az első, ami válaszként felmerül, az a hátunkon cipelt adósságteher.

Roskadozunk az adósságteher alatt

Az elmúlt húsz évben, 1990 és 2010 között a GDP 13,5-szeresére emelkedett, míg a bruttó adósságállományunk 21,3-szeresére nőtt. Adósságszolgálatunk növekedése még ennél is nagyobb: 25-szörös! Ezért van, hogy a megtermelt értékből egyre többet kell elvonnunk a háztartások fogyasztásától, hiszen szükséges az adósságszolgálat fedezéséhez.

Ámbár a lakosság maga is szerepet játszott abban, hogy a helyzet így alakult. Nemcsak az állam költekezett folyamatosan túl. A lakossági megtakarítások – amelyek nagyságrendje nem lebecsülhető, hiszen majd annyi volt, mint amennyi külföldi működőtőke (FDI) 20 év alatt beáramlott az országba –, gyakorlatilag nem produktív beruházásokra fordítódtak. Ebben szerepet játszott, hogy a kisvállalkozások hozama gyakran nem vetekedett még a bankbetét kamatával sem. A lakosság, jobb befektetési lehetőségek híján, megtakarításait a lakáshelyzete javítására használta fel. Ingatlanba invesztált. Amikor a lakosság érdemleges támogatást kapott a lakáshoz jutás érdekében, nem meglepő módon megtakarításait a hitelek önrészének biztosítására fordította. Ebből adódóan ugyanakkor nem maradt hazai forrás az állam eladósodásának finanszírozására… Amikor ez a támogatás alaposan lecsökkent, akkor a magyar családok beleszaladtak a nemzetközi forrásokból finanszírozott, svájci frankos hitelkonstrukcióba. Ezzel végképpen a külső finanszírozástól vált függővé az ország helyzete, és a gazdaságpolitika elkövette az „eredeti bűnt” – Eichengreen (2005) megfogalmazását idézve: a hazai finanszírozás „devizásítását”.

Az állami eladósodottság mellé tehát belépett a lakossági magán külföldi eladósodottság is. Az állam adósságát gyakorlatilag csak külső forrásból lehetett eddig is finanszírozni, akkor is, ha az forintban kibocsátott állampapírokkal történt. A bankszektor svájci hitel-akciója esetében sem kapott a lakosság kézhez svájci frankot, a finanszírozást azonban az olcsó külföldi források biztosították, s devizában kellett visszafizetni a felvett és deviza-összegben meghatározott hiteleket. A válság idején bekövetkezett forráskivonás, amely a deviza iránti keresletet növelte, s így a magyar valuta árfolyamát rontotta, számtalan „svájci frankos” hiteladóst ellehetetlenített. Hamar megmutatkozott az „eredeti bűn” következménye…

Mind a mai napig viseli a magyar társadalom annak a felelőtlenségnek a terhét, ami e folyamatok minden biztosítás nélküli szabad alakulását eredményezte. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a lakosságnál adcsökkentéssel hagyott jövedelmek, nagyrészt a középrétegek svájci frankos hiteleinek törlesztésére szolgáltak, gyorsan kiáramlottak az országból, s tovább nyomták lefelé az árfolyamot. Nem tudtak kellő impulzust adni a gazdasági növekedésnek a fogyasztás emelkedésével, sem az állampapírok masszívabb forintra váltásával a külső függés mérséklésének. Részben a helyzet következményének tekinthető a rendkívüli adók bevetése, illetve az állami kiadások csökkentése. Csak remélni lehet, hogy hosszabb távon eredményt hoznak az intézkedések, mert tartósan nem lehet a humán erőforrások területéről forrásokat negatív következmények nélkül kivonni.

A lakáshitelek miatti eladósodás tehát:

– lekötötte a lakossági megtakarításokat, de nem termelő beruházási célra,
– ráadásul olyan többlet-kínálatot hozott létre, amely a megtakarítások leértékelődéséhez vezethet, és mindemellett
– fokozta az ország külföldi finanszírozóktól való függését.

A lakásokba történő befektetések tehát nem igazán bizonyulnak a pénz jó túlélő gépezetének (lásd Mérő László), hiszen a belefektetett pénz nem térül meg az ingatlan esetleges értékesítéskor. A magyar gazdaság jövedelemtermelő képességét tekintve a lakásépítés gyakran luxusfogyasztásnak minősül, s mivel hitelre történik, hosszabb időre leköti a megtakarításokat. Nincs garancia arra, hogy a következő generációk megfelelően használni tudják. Egyrészt, mert már most is kevesebb a magyar család, mint amennyi a lakások száma (túlkínálat), másrészt, a területi elhelyezkedés és a reál-megvalósulás konkrét formája nem biztos, hogy kellő mértékben találkozik a következő generációk igényeivel. Mindenki előtt ismert tény, hogy sok vidéki hatalmas házban alig lakik egy-két lakó, s jövedelmük sem elég az ingatlan fenntartására. A munkahelyek hiánya miatt viszont a fiatalabb generáció elköltözik, így nagy a strukturális aránytalanság.

Következtetések

A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a rendszerváltozás nem hozott általános jólétet, sőt. Relatív helyzetünk a Nyugathoz képest romlott, megtakarításainkat nem okosan fektettük be, vagyonunk egy részét elpazaroltuk, negatív vagyonunk, azaz adósságaink viszont a nyakunkon maradtak, miközben külső függésünk továbbra is jelentős.

Mindez azonban nem törvényszerű sorscsapás, a helyzeten lehet változtatni. Csak ne lenne türelmetlen a lakosság az eredményeket illetően!

Hiszen a rendszerváltás önmagában pozitív és előremutató jelenség volt! Mi magunk tettük egyéni és közösségi választásainkkal, a piacba vetett vakhitünkkel gazdasági szempontból számunkra előnytelenné. De a rendszerváltozás módot ad a hibák kijavítására is, megszűnt ugyanis a politikai diktatúra. Saját döntéseinken múlik, milyen irányba visszük háztartásunk gazdálkodását és az ország gazdaságpolitikáját. Nagy késéssel ugyan, de felismerhetjük a szövetkezés erejét, a helyi piacok szerepét, a bizalmi tőke fontosságát, a komplex ipar- és gazdaságpolitika szükségességét. Amire szükség van: nagyobb tisztánlátás, kellő információ és az a bizonyos önmérséklet, ami a felkapaszkodáshoz elengedhetetlen.

(mandiner.hu)