Gazdag István: Új orwelli jelszó: „Törvénytelenség a törvény!”

Az Amerikában generált európai államadósság-válságot arra használják, hogy véget vessenek az EU-tagállamok maradék szuverenitásának is. Kétségtelenül erről van szó, és az unió államai már csak névleges szuverenitást birtokolnak, noha az EU Brüsszelben székelő kormányával szemben az egyes nemzetek legalább még megőriztek valamit a függetlenségükből. Washington azonban mindnyájukat a markában tartja, amint azt az Evo Morales bolíviai elnököt szállító repülőgép elleni legutóbbi kalózakció ismét bebizonyította.

A Moszkvából hazafelé tartó bolíviai elnök gépét ugyanis gyakorlatilag a földre kényszerítették Bécsben, miután az amerikaiak nyomására Olaszország, Franciaország, Spanyolország és Portugália megtagadta tőle a területükön való átrepülést és az üzemanyag-feltöltést, az osztrák hatóságok pedig éltek a lehetőséggel, és tűvé tették Edward Snowden után kutatva. Mindez valójában Washington erődemonstrációja volt Snowden Bolíviából történő elrablására, ha netán az elnöki gépen tartózkodott volna, fittyet hányva a nemzetközi jogra, és brutális figyelmeztetésül a Moraleshez hasonló reformerek számára a miheztartás végett.

Szégyenletes módon az európai marionett-államok meghajoltak a diplomáciai szabályok és a nemzetközi jog eme hihetetlen megsértése előtt, annak ellenére, hogy Snowden őket is figyelmeztette: Washington gátlástalanul lehallgatja a kormányaikat, a diplomatáikat és az állampolgáraikat. Köszönetképpen aztán szolgaian asszisztáltak az amerikai kormány Snowden utáni hajtóvadászatához, ismét csak tanújelét adva annak, hogy az erkölcs, a becsület és a tisztesség mára teljesen kiveszett a nyugati civilizációból.

Mint ismeretes, az USA angolszász szövetségesei (Egyesült Királyság, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland) kivételével gyakorlatilag az egész világ kikémlelésére szakosodott Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) informatikusaként Snowden arról tájékoztatta a világ maradékát, hogy hivatalos és magánbeszélgetéseik, valamint internetes levelezéseik többé már nincsenek biztonságban Washington szemeitől és füleitől. Noha az amerikaiak arroganciája e tekintetben is sokkoló, eddig csak három latin-amerikai ország (Venezuela, Nicaragua és Bolívia) vette magának a bátorságot, hogy menedékjogot ajánljon Snowdennek, egy negyedik, Ecuador pedig időközben visszakozott, miután elnökét, Rafael Correát kereskedelmi retorzióval fenyegette meg Washington.

Kína és Oroszország számára, amelyek pedig jobbára a pofozógép szerepét töltik be az amerikaiak hangszerelte „emberi jogi” kampányokban, csattanós propaganda-győzelmet jelentett volna Snowden befogadása, de egyik ország sem akarta kivívni az USA rosszallását és megkockáztatni a kétoldalú kapcsolatok elkerülhetetlen lehűlését. A jelek szerint a világ országainak kormányai – néhány tiszteletreméltó kivételtől eltekintve – sokkal nagyobbra tartják az amerikaiak pénzét és jóindulatát, mint az igazságot vagy akár a saját függetlenségüket.

Az Egyesült Államok gyalázatos fellépése Snowden és Morales ellen újabb lehetőséget teremtett a világ számára az amerikai kormány leleplezésére, mielőtt még az arroganciája és az agresszivitása arra nem kényszeríti a világot, hogy az amerikai hegemónia elfogadása és a harmadik világháború közül válasszon. Valójában a pénz és előnyök hajhászásában megosztott országok megengedik, hogy Washington azt csináljon, amit csak akar, ily módon az általa követett törvénytelen viselkedésmodell korszakunk új normalitásává válik – ahogyan azt a Snowden-ügy is eklatánsan példázza.

Még a latin-amerikai kormányok sem képesek egységesen szembeszállni a jenki arroganciával. Egyeseket közülük haladó szellemű reformerek vezetnek ugyan, akik az USA-val szövetséges helyi elitek helyett a népüket képviselik, de többségük inkább nyugodt kapcsolatra törekszik Washingtonnal és honi kollaboránsaival. Érezhetően továbbélnek körükben a régi történelmi reflexek, mindenekelőtt az északi nagy testvérrel szembeni idült kisebbrendűségi érzés.

Európában az újságok szalagcímei magukért beszélnek: „Az NSA ténykedése veszélyezteti az EU-USA szabadkereskedelmi egyezményt” és „Merkel magyarázatot követel”. A nyilvános tiltakozások a szakszervezeti minimum, amelyet a marionetteknek tanúsítaniuk kell, és Washington is így értékeli ezeket. A francia kormány azt mondja, hogy a tárgyalásokat ideiglenesen fel kellene függeszteni „néhány hétig, hogy elkerüljenek minden vitát”. A német kormány viszont köti az ebet a karóhoz: „Akarjuk ezt a szabadkereskedelmi egyezményt, és most akarunk tárgyalni.” Más szóval az, amit Merkel „elfogadhatatlan hidegháborús magatartásnak” minősít, azonnal elfogadhatóvá válik, amint Németország megkapja a szabadkereskedelmi egyezményét – ez viszont Németországot minősíti.

Washington pénzéhsége vakká teszi Európát a tervezett transzatlanti szabadpiac valódi következményeit illetően, és képtelenné teszi annak felismerésére, hogy ez az egyezmény még inkább az amerikai gazdasági hegemónia igájába fogja hajlítani Európa gazdaságát. Az egyezmény arra szolgál, hogy kivonja Európát az orosz befolyási övezetből, ahogyan a transz-csendes-óceáni együttműködési szervezetnek is az a célja, hogy kiszakítsa az ázsiai országokat Kína gazdasági övezetéből, és belekényszerítse őket a Washington által és érdekében kialakított kapcsolatrendszerbe. Ezeknek a megállapodásoknak kevés közük van a szabadkereskedelemhez, viszont annál több az amerikai hegemóniához. Ezek a „szabadkereskedelmi” egyezmények a dollár támogatására késztetik az európai és ázsiai „partnereket”. Valójában ugyanis arra megy ki a játék, hogy végül a dollár lépjen az euró és egyes ázsiai pénznemek helyébe.

Ily módon Washington intézményesítheti saját valutáját, és megvédheti a bankóprés gyászos következményeitől, amelyet maximális fordulatszámon működtet, hogy biztosítsa az óriásbankok fizetőképességét, és hogy finanszírozza a szövetségi költségvetés feneketlen hordóját. Végeredményben Európa és a világ kontójára.

2013. VII. 24.