Ukrajna lehet a következő Jugoszlávia?
Az
ötven körül generációt és mindazokat, aki érdeklődnek a politika iránt,
a jelenlegi kijevi történések a jugoszláviai háború kezdetére
emlékeztethetik. A párhuzamok nyugtalanítóak, ugyanakkor nagyon is
valóságosnak tűnnek – írja Marcus Tanner, az Independent brit lap
egykori balkáni tudósítója, a Croatia: a Nation Forged in War című könyv
szerzője a BalkanInsight honlapján. A következőkben a brit újságíró
cikkét fordításban közöljük. Eddig
huszonnyolc halott – de lehet még ennél több is? (Az áldozatok száma
február 20-án 77-re emelkedett- a ford.) Barikádok szelik ketté egy
olyan ország fővárosát, amely maga is súlyosan megosztott. Dühös
üzenetváltások zajlanak Moszkva és a nyugati államok között. Washington a
„következményekre” figyelmezteti Kijevet, amennyiben folytatódik a
vérontás, miközben az EU szankciók bevezetésével fenyeget. Oroszország a
belügyekbe való beavatkozással vádolja a nyugatot. Az ötven körül
generációt és mindazokat, aki érdeklődnek a politika iránt, a jelenlegi
kijevi történések a jugoszláviai háború kezdetére emlékeztethetik. A
párhuzamok nyugtalanítóak, ugyanakkor nagyon is valóságosnak tűnnek.
Nem
nehéz visszaidéznünk a volt Jugoszlávia felbomlását kísérő háború
emlékezetes eseményeit: Vukovár elestét, a boszniai haláltáborokat, vagy
a srebrenicai mészárlást. 1991 tavaszán, miután több újonc rendőrt
gyilkoltak meg a kelet-horvátországi Borovoban, a zágrábi utcákat
róttam, érdeklődve a járókelőktől, szerintük mi következhet ezután.
Vesna Kesic horvát kollégámat kértem meg, kutassa fel azoknak a neveit,
akiket Borovoban meggyilkoltak. Kesic eleget tett kérésemnek, ugyanakkor
világosan tudtomra adta, hogy értelmetlennek tartja összegyűjteni az
áldozatok neveit. Hamarosan annyian lesznek, hogy nem leszel képes
számon tartani őket- vallotta be szomorúan.
Elborzasztott
a gondolat. A legtöbb kívülállóhoz hasonlóan azt gondoltam, hogy a
háborúk 1945-tel jó hosszú időre véget értek Európában, és az ENSZ,
Brüsszel, az Egyesült Államok, vagy Jugoszlávia népei nem hagyják, hogy
az események katasztrófába sodródjanak. Azóta tudjuk, nem így történt.
Az erőszak elszabadult és 1991 végére- ekkor már az áldozatok számát
ezrekben lehetett számon tartani- Kesic szavai prófétai jóslatnak
bizonyultak.
Természetesen
a történelem nem ismétli önmagát, és még reménykedhetünk benne, hogy
Ukrajnát nem taszítják abba a szörnyű szakadékba, mint a volt
Jugoszláviát. Vannak hasonlóságok, ugyanakkor fontos különbségek is.
Jugoszlávia szövetségi állam volt, a horvát és albán nemzeti identitás
és történelmi tudat már Jugoszlávia létrejötte előtt is létezett. Véres
polgárháborúk sorozata dühöngött Jugoszláviában már a második
világháború idején, amelyek a föderatív állam felbomlásig megmaradtak a
délszláv népek tudatában, és kísértenek ma is.
Ukrajnában
nem álltak fenn hasonló körülmények, itt mindenki, egyaránt ukránnak
érzi magát, az oroszok, tatárok és más kisebbségek kivételével. Bár az
ukrán etnikai és vallási identitás sokkal bizonytalanabb és kevésbé
polarizált, mint a volt Jugoszláviában, a kelet-nyugati szakadás
nyilvánvaló. Ami viszont ugyanúgy aggasztó, az Oroszország és Európa
tusakodása Ukrajna felett; akár egy verseny résztvevői, akik az ország
feletti tulajdonjogok megszerzéséért harcolnak.
Adottnak
véve Ukrajna hibrid identitását- ukránnyelvű nyugat, oroszul beszélő
kelet, római katolikusok, keleti katolikusok, és ukrán ortodoxok
nyugaton, orosz ortodoxia keleten- az európaiak nem túl bölcsen
vélekednek, ha azt gondolják, Ukrajna ebben az állapotában véglegesen
leteheti a garast a nyugat vagy kelet mellett. Hasonlóan ahhoz, ahogy
egy skizofréniában szenvedőnek is értelmetlen lenne egyik vagy másik
személyisége között választani.
Gondatlan eljárás volt Európa
részéről, hogy nem egyeztetett Oroszországgal a kötendő szerződésről,
amely megannyi keserűséget és vádaskodást szült. Nyilvánvaló volt, hogy
Oroszország többnek véli az EU-ukrán szerződést, mint szimpla gazdasági
együttműködést. A Kremlben úgy tekintettek a megállapodásra, mint amely
kiszakítja Ukrajnát az orosz érdekszférából, és a nyugati táborba
sodorja az egykori szovjet tagállamot.
Ha
ez más államokkal kapcsolatban, mondjuk Lengyelországgal vagy
Lettország, történt volna meg, nem nyomnának annyit a latban az
Oroszország érvei és félelmei. Ukrajna ezzel szemben több millió orosz
hazája, és több millió ukráné is, akik Oroszországhoz hasonló szemüvegen
keresztül tekintenek a világra.
A
vészjósló évfordulók esztendejében, emlékeztetnünk kell magunkat arra,
hogy száz éve ezelőtti eseményekre. Oroszország, abban a meggyőződésben,
hogy nagyhatalmi státuszát fenyegetendő Ausztria hadat üzent
Szerbiának, a katonai mozgósítás sorsdöntő ösvényére lépett. Oroszország
még csak határos sem volt Szerbiával. Mennyire tűnhet valószínűnek
manapság, hogy Oroszország veszni hagyja Ukrajnát, amellyel nem csak
határos, hanem amelyre az oroszok tömege úgy tekint, mint az orosz
államiság bölcsőjére? Ukrajna hovatartozása jóval fontosabb ügy
Oroszország számára, mint Szerbiáé valaha is volt, még akkor is, ha a
nyugat úgy viselkedik, mintha Oroszországnak nem lenne jogosult vezető
szerepre a jelenlegi válság megoldásában. Csütörtökön uniós diplomaták
csoportja, közöttük Miroslav Lajcak (szlovák külügyminiszter,
Bosznia-Hercegovina volt ENSZ- képviselője), Kijevbe utaztak tárgyalni
ukrán politikusokkal. Felmerül a kérdés, hogy Oroszországba miért nem
utazik senki.
Talán
Ukrajnát vissza lehet rántani a szakadék széléről, még most is, ennyi
halott után. Mindenesetre az áldozatok száma ijesztően magas. A
jugoszláv háború számos tanulságának egyike az, hogy ha egy országban
elkezdődik a szétbomlás, azt már rendkívül nehéz megállítani.
(Figyelő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése