Fogalmam
sincs, miket olvasnak manapság az emberek. Egyszerűen nem tudom,
mondjuk, hozzá kell tennem, annyira nem is követem nyomon ezt a dolgot. A
szépirodalomról, a valódi értelemben vett szépirodalomról nem szólnak
elismerően, sokan a szájukat húzkodják, mások felemelik a szemöldöküket,
grimaszokat vágnak; kérdezik tőlem: minek komoly irodalom, azt meg is
kell érteni…
Igényes
szépirodalomra mindig is szükség volt, és a jövőben is lesz, ebben
biztos vagyok. Hogy a jelenben nincs Magyarországon minőségi irodalom,
az számos kérdést felvet, én pedig nem akarok rájuk válaszolni. Nem is
vagyok illetékes az ügyben, nem foglalkozom könyvkiadással, bár szívesen
dolgoznék egy kiadó szerkesztőjeként. Az igény teljesen elsilányult,
mondhatnánk nyugodt szívvel. Elkurvultak az olvasók… Persze, ez könnyű
ítélet lenne, elismerem, én pedig nem szándékozom pálcát törni egyetlen
olvasó felett sem; távol álljon tőlem bármiféle becsmérlő magatartás,
csupán megállapítom, hogy a dekadens mozgás az irodalomban rendkívül
szembeötlő.
Jó hónappal ezelőtt a könyvtárban jártam, Kunderától vettem ki a
Halhatatlanság című regényt, éppen Kundera-korszakomat éltem. Kérdeztem a
könyvtáros nőtől, viszik-e Kundera műveit. Egyszerű választ kaptam:
hová gondolok, a szépirodalmi, „komoly” polcok felé csak véletlenül
vetődnek el az emberek, ha mégis valaki ott keresne valamit, az már
eseményszámba megy. Mit olvasnak akkor az emberek? Megint egyszerű a
válasz: krimiket.
Elsősorban én krimi írónak tekintem magamat, bár manapság már nem
különböztetem meg magamat semmilyen szinten, csupán író vagyok. Semmi
bajom a bűnügyi történetekkel, sőt szeretem őket, imádom a fondorlatos
ügyeket, számos kedvenc íróm van a műfajban. Nekem az a botrányos, hogy
mindenki tömi magába a jobbnál jobb krimiket, miközben nem értenek
belőle egy kukkot sem. Ítélet nélkül mondom ezt, a könyvtáros nő szavai
erősítik meg mondandómat, ugyanis azt mondta nekem, hogy az emberek
könnyen emészthető műveket olvasnak, amit a buszon, metrón lehet
lapozgatni, átfutni; ne kelljen elmélkedni a sorokon, a bekezdéseket ne
kelljen megrágni, és még lehetne sorolni… Kundera, valószínűleg, erősen
nehéz irodalom lehet. Pedig egyáltalán nem az, ez a cseh író könnyen
emészthető, olvasmányos, és bizony, van mély mondanivaló a műveiben, a
Halhatatlanság nekem máris egyik nagy kedvencem, alig egy hét alatt
elolvastam.
Manapság, mondjuk, jó pár éve, a vámpíros könyvek hasítanak a
könyvpiacon. Azért mondom, hogy hasítanak, mert az ilyen könyveket nem
lehet elég rosszul megírni, hogy ne adják ki őket. Valaki beleír a
regényébe két-három vámpírt, egy vérfarkast, némi szerelemmel
megbolondítja az egészet, és a kiadó máris lenyomat belőle húszezer
példányt, kezdésnek. Aztán újabb húszezret, vagy negyvenet, attól függ,
mennyire veszik ezeket a tákolt vackokat. Mert azok. Szarok, szó
szerint, elnézést a vulgáris szóhasználatért. Amolyan semmi-regények,
máz, giccs, értelmetlen zagyvaság, misztikum, valóságtól való menekülés.
Mi kell a mai embernek? Ne gondolkodjon, még véletlenül se, öntse csak
magába a rengeteg butító őrültséget, nézzen tévét, olvasson hazug
napilapokat, amelyeket huszadrangú újságírók firkálnak. Ez ma a divat,
az emberek olvassák őket, de ma már régen nem figyel senki a stílusra, a
szóhasználatra, szóismétlésről nem is beszélve. Egy újságíró jó száz
évvel ezelőtt kitűnő tollával tűnt ki, meg lehetett mondani, hogy egy
cikket ki írta, ma azonban csak egy halom gőzölgő trágya van a puszta,
letarolt föld kellős közepén.
Azt is mondhatnám, hogy értéktelenné vált az irodalom. Ezen meg lehet
hökkeni, fel lehet háborodni, de ez tény, akármelyik oldalról nézzük
is. A mai irodalom, legyen az külföldi vagy hazai, tulajdonképpen a
semmiről szól, másod- vagy harmadrangú szövegek összessége, hatalmas
példányszámban kiadva, terjesztve. Ma a buta irodalom korában élünk,
amikor a szerelem mellett megjelentek a misztikus alakok, a mesebeli
varázslók, a szörnyetegek, különböző sárkányok, mágusok, csak ki kell
választani a kötetek közül a leginkább tetszőt, és máris el lehet
merülni a mesevilágban. Szép és jó dolog, hogy ezek a művek igyekeznek
kiragadni az embereket a hétköznapok sivatagából, vagy inkább
hómezejéről; nekem különös módon tetszik, ha valaki szórakoztatni akar. A
baj ott van, hogy az egész egy fényes mázba burkolt nagy Semmi,
tartalma a nulla felé kacsingat. Hellyel-közzel még találkozni igényes
szövegekkel, szépen megkomponált sorokkal, lehet olvasni még valóban
szemet gyönyörködtető szövegeket, csakhogy nem egyszer fel lehet fedezni
a tartalmi ürességet, a kongó teret, amelyet az író dőre módon nem
töltött ki.
Ma van nekünk egy Esterházy Péterünk, itt Magyarországon alkot,
nemrég töltötte be 64. életévét. Nem egy kezdő író, mondhatjuk nyugodt
szívvel. Nem is egy szövegét olvastam, regényeibe is belenézegettem,
mondhatom, valamelyest ismerem munkásságát. Hónapokon keresztül
foglalkoztam a „művészetével”; azért tettem ezt a szót zárójelbe, mert,
szerintem, a férfiúnak semmi köze a művészethez. Írja a sorokat,
gondosan, tollal vonalas füzetbe, ez eddig rendben is van; alkotja a
vaskos köteteket, de az egész nem ér annyit sem, mint a lap, amire
nyomják a betűit. Ő tipikusan olyan író a szememben, aki úgy, ahogy
szépen ír, mondjuk, hogy igényesek a sorai, aztán nagy légüres tér marad
az alkotás közepében…
Hogy azért mesteri módon megcáfoljam magamat, azt is le kell írnom,
hogy némely mondata Esterházynak felettébb borzalmas, mintha fogalma sem
lenne a magyar nyelv helyes használatáról. Mondják, hogy ő posztmodern
író… Nagyszerű! Akkor magával a posztmodern stílussal van a baj, mert
undorítóan zsigeri az egész, értelmét keresni meddő próbálkozás. Azt is
mondják, hogy a posztmodern játszik a nyelvvel, ami nekem felettébb
tetszetős lenne, ha az nem törné át agresszíven a jó ízlés határait, ha
nem sülne ki a végén a nyelvgyalázás zavaros tekintete. Fogalmam sincs,
manapság ki olvas Esterházytól bármit is, én már nem olvasok.
Nálunk különösen virágzik a mindenféle nyakatekert, elvont, túlzóan
elvont irodalom, és maga a művészet számos elvont irányzata. Ezzel nincs
semmi probléma, a művészet rendkívül széles spektrumon mocorog, bárki
elfér a spalettán, a festőtől az írón keresztül a színészig. Mindenfelé
találkozhatunk művészekkel, illetve olyanokkal, akik annak tartják
magukat, és ez marhára nem mindegy. Ma már egy rendetlen szobára is azt
lehet mondani, hogy ez modern művészet. Végső soron van benne igazság,
mert a modern művészet valóban így néz ki, széthányt gondolatok
mozaikszerű koszfoltjai, szennyes a padlón, összefirkált falak, és így
tovább… Valahogy olyan érzésem van, hogy egy feje tetejére állt
társadalom margóján élek, ahol a fő helyeken csupa üres ember páváskodik
ostobán, és ez számít igazán értéknek, holott értéktelensége túlságosan
szembetűnő.
Másik nagy irodalmi alakunk a jelenkorban: Nádas Péter. Természetesen
az Európában uralkodó balliberális szemléletnek köszönhetően ez az író
az egekben szárnyal, műveit folyamatosan kiadják különböző országokban,
főleg Németországban nagyon kedvelt író. Örüljünk sikerének, amondó
volnék… A bökkenő ott van, hogy olvastam néhány Nádas-művet, és
egyáltalán nem vagyok lenyűgözve. Valamivel jobban ír, mint Esterházy,
szépen ívelt mondatai még rendben is volnának, de aztán nincs az
egészben semmi. Műveiből ki lehet érezni a megfelelési kényszert, az
elvárások kiszolgálását; Nádas nem olyan szövegeket ír, amilyeneket
szeretne, hanem amilyeneket megfizetnek, kiadnak. Felkapott alkotó,
kétségtelen, de ha nem lenne egy nagy apparátus mögötte, bizton
állíthatom, a kutya nem olvasná könyveit. Valahol a modern és a
posztmodern stílus határvidékén lavíroz. A modernből eljutván a
posztmodernig annyi történt, hogy a dekadencia szembeötlőbb lett, az
értéktelenség aranyszínű csillogást kapott. Számomra különösen
visszataszítóak ezek a művek, éppen azért, mert ahelyett, hogy az ember
felfelé fejlődne, az irodalom erőteljesen hanyatlik, vagy inkább
visszafelé fejlődik. Elindult a művészet fejlődése valahonnan, aztán egy
ponton megrekedt, mélyrepülésbe kezdett, és elindult visszafelé.
Pontosan meghatározni, hogy hol keletkezett a törés, majd a
visszafordulás, meglehetősen nehéz vállalkozás lenne, annyi biztos, hogy
több évtizeddel ezelőtt bekövetkezett ez az anomália.
Igen fogós kérdés… Valószínűleg sokat érhet, főleg azoknak az íróknak
az esetében, akiket ténylegesen olvasnak, mert a kiadók bármit kiadnak,
ha a költségeit megtérítik; ez akkor is igaz, ha a világ
legborzalmasabb művéről beszélünk. Ma teljesen mindegy, ki miről ír,
mindegy az is, hogy szépen műveli-e a magyar nyelvet, vagy iskolás
fogalmazásokat ad közre, ha van pénz, van kiadás, ha nincs pénz, akkor
nincs semmi: se közlés, se reklám… Úgy tűnik, semmit nem számít a
tehetség, vagy ha számít is, az még egyáltalán nem minden. A könyvírás,
majd a kiadás üzletté vált, mocskos, lélektelen üzletté, és ennek számos
ember megissza a levét, főleg olyan írók, akik valószínűleg remekül
írnának remekműveket. A kiadók főleg a gazdasági válságra hivatkoznak,
tudniillik a mai gazdasági helyzetben igen kockázatos dolog belevágni
egy elsőkönyves író kiadásába, reklámozásába, futtatásába, mert nem
biztosított, hogy a kiadó legalább visszakapja azt a pénzt, amit
belefektetett a példányokba. Hol van már az aki mer, az nyer
gondolatmenet? A biztonságra törekszik mindenki, még véletlenül se
veszítsen némi pénzt…
Az üzlet megöli a művészetet! Ezt nem ártana néhány embernek az
agyába vésni, hogy akkor is tudja, amikor valamiféle előrelépésre szánja
el magát; értem ezalatt a kiadókat, vagy a mecénásokat, ha még vannak
ilyen embertípusok… Nekem nincs néhányszázezer forintom, éppen ezért nem
egy lehetőségtől estem már el, nem jelentek meg műveim, függetlenül
attól, hogy jó művekről beszélünk. A minőség nem egyenlő az
eladhatósággal, ahogy fentebb említettem, az emberek ma alig olvasnak
minőségi irodalmat.
A szépirodalomban monopolhelyzetben vannak a különböző sarlatánok, az
irodalmi analfabéták. Elnézést kérek mindenkitől, akit esetleg sért ez a
gondolatmenet, én határozottan így látom a dolgokat. Vannak emberek,
akiket erőteljesen nyomnak hátulról mindenféle emberek, vagy éppen maga a
hatalom; nem számít, hogy írni sem tudnak, vagy, ha tudnak is, csak
olyan harmadrendű módon; azok meg, akiket nem nyom senki és semmi,
elvesznek a süllyesztőben, hiába tudnak úgy írni, mint a jó száz évvel
ezelőtt alkotó íróink, vagy még jobban. A magyar irodalom haldoklik, de
lehet, hogy már meg is halt. A múltjából kíván megélni, ezért nyúlnak
rengetegen vissza Móriczhoz vagy Krúdyhoz, ezért számít még mindig
hatalmas költőnek Petőfi Sándor, Arany János; lehetne sorolni reggelig.
(Félreértés ne essék, ezek a művészek mind hatalmas emberek voltak!)
Egyetlen ember sem él meg a múltjából, a jelen számít, és a jelenben
semmi sincsen. A jelenkor magyar irodalma egy gazokkal telehintett ugar.
Parlagfű és mindenféle gyom virágzik, egy megművelt négyzetcentiméter
sincs, csak a nagy semmi látható, érezhető. Hogyan élhetne meg az
irodalmunk a jelen alkotóiból? Egy Kertész Imre csapnivaló író, gyűlöli
Magyarországot és a magyarokat, mégis Nobel-díjas… Örülnünk kéne neki,
mondja Esterházy… Örüljünk neki, csak kérjük Kertésztől, hogy semmi
módon ne nevezze magát magyarnak, és Esterházy se kardoskodjon azért,
hogy Kertész a magyar irodalom nagyja legyen… Felejteni tudni kell!
Számos íróoldalon olvastam remekműveket, a szó legszorosabb
értelmében. Mégis, az ott publikáló emberek neveivel nem lehet
találkozni a könyvesboltok polcain, nem lehet kézbe venni tőlük egyetlen
kötetet sem. Valószínűleg az ő művészetük nem olyan értékes, mint Nádas
Péteré, példának okáért… Nem szabad elfelejteni, hogy egy olyan ország,
ahol egy Esterházy vagy egy Nádas számít az irodalom csúcsának, ott
hatalmas problémák vannak, és ezeket minél hamarabb orvosolni kell.
Egyszerűen muszáj megreformálni az irodalmunkat ahhoz, hogy néhány
évtized múlva felnézhessünk egy-egy igaz alkotóra. Kiszórni a szemetet,
felkarolni a tehetségeket – másképp nem megy. Rengeteg fiatal tekereg
ebben az országban, akik rendelkeznek közlési vággyal, akik gyönyörűen
képesek átadni az életben fellelhető képeket, mégsem ismerheti meg őket a
széles olvasóközönség.
Úgy látszik, hogy ami manapság emberi értékekkel bír, az teljesen
értéktelenné van silányítva. Mintha kommersz érzelmeket lebegtetnék
szappanbuborékokba zárva, mintegy önámításként felcicomázunk amúgy is
túlzóan giccses dolgokat, és értékeket aggatunk rájuk, amelyek azonban
nem érnek semmit. Az irodalomban mindig jelen volt a szerelem, az
emberek egymáshoz való kötődése; számos írófejedelem megénekelte már a
szerelem fennkölt érzéseit, a pillantások csodálatosságát, a vérbő
szeretkezéseket. Mi maradt mindebből mára? Lealacsonyított kapcsolatok,
szeretők, akiknek lélekromboló munkája fel lett magasztalva az égig; az
egykoron csodaként emlegetett testvéri szeretet margóra került… Az ember
kétségbeesésében nem tud mihez kapaszkodni, a küzdelem fogalma alávaló
gyilkossággá fajult; ha az ember lelkiismeretére hallgat, nevetés lesz a
jutalma, vagy maró gúny… Hol van az igazság? És miért próbálnak az
ember torkán letuszkolni valóságnak nevezett hamis képeket?
A globalizáció világában, a kapitalizmus dőre értékei megölik a
művészetet, éppen azért, mert üzletként fog fel mindent; ma már nem
lehet értékes olyasvalami, amivel nem lehet pénzt keresni. Én hiszem,
hogy az irodalom elbutítását tudatosan idézték elő, és ezt a folyamatot a
mai napig fenntartják. Egyszerűen nem lehet más magyarázata a
dolgoknak, csak a szándékos, rosszindulattól, akár irigységtől vezérelt
bomlasztás. A magyar irodalom fenségét nem kell senkinek bemutatni,
egykor hihetetlenül nagy alkotók éltek a Kárpát-medencében, akik olyan
minőségi szinten írtak, hogy a világirodalom nagy klasszikusai
mesterüknek fogadhatták volna őket. Ma ebből nincs semmi, egyszerűen nem
jutnak szóhoz az olyan emberek, akiknek valódi témáik vannak.
Én irodalmárnak szoktam magam nevezni, amely sokrétűbb, mint egy író.
Mert az író megírja a maga kis műveit: regényeket, novellákat ad ki a
keze alól, viszont az irodalmár foglalkozik irodalomtörténettel, magával
az irodalommal elméleti szinten, esszéket ír, amelyben kifejti
véleményét számos témában; igen szép feladatkör. Egy irodalmárt minden
érdekel, ami csak az alkotást egybeköti a kiadással, a művek
terjesztésével, az emberekkel, s míg egy író szívesen felkapaszkodik
elefántcsonttornyába, addig az irodalmár az utcán fekszik a
hajléktalanok között. Természetesen nem kell rangsorolni, hogy melyik a
szebb és jobb hivatás, melyik ember az értékesebb, mert erről
teljességgel felesleges beszélni. Íróként, gondolkodó íróként figyelek,
meghallgatok mindent és mindenkit, aztán abból alkotok egy képet,
leírom, aztán vagy tetszik valakinek, vagy nem.
Bizonyos értelemben hálátlan dolog ma írónak lenni, az irodalommal
foglalkozni alkotóként. Hiába nem vár el az ember semmit a
munkásságáért, ha valakinek elvárásai vannak ebben a művészeti ágban, az
nem író, hanem megélhetési firkász, mégis hálátlan hivatásnak tartom.
Sokan a közízlés kiszolgálását tűzik zászlajukra, a fentebb említett
eladhatóság miatt, abbéli vágya hajtja az ilyen embereket, hogy
olvassák, és akár fordítsák le öt-tíz-tizenöt, vagy még több nyelvre a
műveit. Úgy veszem észre, nagyon sokan írnak manapság, férfiak és nők, a
nagyon fiataloktól kezdve az idős nyugdíjasig. Emlékeikről írnak,
fiatalságukról, szerelemről, nyári élményekről, gyermekeikről, aztán
akadnak olyan alkotók is, akik fiktív történeteket fabrikálnak,
mindenféle lényeket varázsolnak a lapokra, vagy éppen a galaxisok
közötti utazásokról adnak közre krónikákat. Nem egy olyan „amatőr”
írótól olvastam már, akik nagyszerűen írnak, mondataik simulékonyan,
szépen hömpölyögnek, érthetően kifejezésre jutnak a gondolatok,
természetesen nem lehet a műveiket megtalálni a könyvespolcokon.
Soha nem kutattam, éppen ki mit olvas. Egyáltalán nem szeretem a ma
divatos vámpíros-szerelmes könyveket, nem is olvastam egyet sem, a híres
Alkonyatba belelapoztam, hamar le is tettem. Az úgynevezett
tudományos-fantasztikus műveket sem szeretem, számomra unalmasak a
bolygóközi utazások, a sok űrhajóval vívott csaták, meg a
lézerfegyverek. Egy-két érdekes regényt találtam már a témában, például
Stanislaw Lem Solaris című regénye nagyon tetszett, vagy Asimov
Alapítvány-történetei. A kalandregényeket, a tudományos-fantasztikus
történeteket, valamint a krimiket egyesítő ponyvairodalom megnevezése
számomra érthetetlen, ugyanakkor igen megbélyegzőnek tartom, függetlenül
attól, hogy bármelyik stílusban lehet pocsék műveket olvasni. A
minőségi krimi messze túlmutat a ponyva keretein, nézzük csak Chandlert,
vagy Simenont, netán Agatha Christie-t. Még Sir Arthur Conan Doyle
Sherlock Holmes esetei is kinőttek a ponyva megbélyegző kisszerűségéből.
De a fentebb említett Lem Solarisa sem egy egyszerű kis sci-fi, hanem
komoly irodalmi értékekkel bíró regény, amelyet érdemes többször is
elolvasni.
Akárhogyan is nézzük, az úgynevezett szépirodalom, a minőségi
irodalom jelenleg nem igazán képezi nagy érdeklődés tárgyát, az emberek
időhiányra hivatkoznak leginkább, vagy a fáradtságra. Kundera, Hrabal,
de akár egy Móricz ma már nem mozgatja meg annyira az embereket, noha
Móricz kötelező olvasmány általános iskolában; hála a Jóistennek, hogy
így van. Az embereknek nincs idejük, ebben is lehet valami, olykor
tíz-tizenkét órát dolgozik valaki, nem az lesz az első, amikor hazaér,
hogy könyvet vesz a kezébe, bár én így élek közel tíz éve. Munka után
mindig találok időt az olvasásra. Krúdy Gyula nagyszerű műveit ma ki
veszi kézbe? Egy Szindbád ma már nem igazán téma, nem mozgatja meg az
embereket… Megemlíthetnénk a nagy nemzedék íróit, Móricztól
Kosztolányiig, mindenkit felölelve; ezek az írók hiába számítanak
klasszikusoknak, az emberek hamarabb nyúlnak az úgynevezett ponyvához…
A világirodalom számos nagyszerű alkotót termelt ki magából, nekem
azonban a magyar irodalom a csúcs a mai napig. Egy John Updike
fantasztikus prózája lenyűgöz, letarol, de Móricz naturalizmusa
erőteljesebbnek tűnik nekem. A francia irodalom is adott az emberiségnek
néhány kivételesen nagy írót, mégis a magyarokat jobbnak érzem egy
cseppet. A lineáris pályán haladó időt szemlélve aztán lassacskán
fordult a dolog, ma már külföldön jobb írókat találni, mint Hazánkban,
bár az egész világirodalom egy illatos fertőhöz hasonlatos.
Van egyáltalán értéke? A jelenkor furcsán nyakatekert, meggyötört
világában felcserélődött kismillió szerep; szó szerint így van, hogy ami
valamikor rossz volt, most jó, és ami valamikor nagyon jó volt, az ma
rossznak van titulálva. Néha nehéz eligazodni az emberek között, éppen
az elgépesített agyak miatt. Szépen mindenki teszi a dolgát, jobb
esetben figyel a környezetére valaki, bár ezek a jobb esetek alig-alig
fedezhetők fel, a gépiesített marhák világában élünk… Ki ül le
esténként, akár csak fél órát olvasni? Merem állítani: kevesen. Ki ül le
egy teljes órát olvasni? Még kevesebben… És akkor lehet továbbmenni,
bontogatni, fejtegetni a szálakat: miket olvasnak a még olvasó emberek,
mely írók a népszerűek ma, és így tovább… Érdekelne, hogy vannak-e erre
szakosodott emberek, akik utánajárnak annak, hogy az olvasók miket
szeretnek olvasni.
Szinte kiáltok esténként kifelé a fejemből a nagyvilág felé, hogy
romboljátok le ezt a giccses porfelhőt, amely kavarog, forog, viszi a
koszt, de semmi mást nem ad, mint sunyi döghalált. Porból készítjük
mesterkélt ételeinket, az egykor atyáskodó, tanító írókat felváltották a
kommersz alakok, akik íróknak nevezik magukat, és különböző lobbiknak
köszönhetően abnormális magasságig jutnak. Jönnek olyan emberek, akik
kiadnak egy-két könyvet, és ünnepelt emberekké emeli őket a média;
rádiókban, tévékben szerepelnek, csillognak, mosolyognak, fogsoraikat
villogtatják, miközben saját munkájukat, munkásságukat gyalázzák meg.
Egy író igazán sosem élhet sztáréletet, még akkor sem, ha vonzó a
csillogás. Az egész giccsparádé, a felcicomázott alakok pukedlizése
hányingert keltő látvány. Az író elhagyja íróasztalát, hogy a csillogás
segítségével felékítse mosolyát, interjút ad, majd bohóckodik a tévében
egy sort, s közben mindenféle hangzatosnak tűnő mondatot közöl, amelyen
aztán hetekig, hónapokig, olykor évekig rágódik néhány szerencsétlen,
hogy mekkora gondolatot közölt az író.
Sokszor gondolkodtam a kérdésen. Nem is szívesen adnék interjút, sem
rádióban, sem tévében, talán még egy újságnak igen, de ez sem biztos. Az
író egy dolgozószobai lény, aki keveset beszél, viszont sokat ír, éppen
magánya teremti meg uradalmának bőséges kincseit. Ha egy író kilép
ebből a szobából, az íróasztal megnyugtató bűvköréből, kisebbfajta
árulást követ el művészete ellen, s átlép a beszélő szerepbe, holott az
inkább a színészek mestersége. Író írjon, színész beszéljen, énekes
énekeljen. Az íróasztalt körülölelő csendben megszülető regények,
novellák, az intuíció finom zsilipkamráján átfolyó gondolatok adják egy
író igazi értékét; valódi értékét csak és kizárólag művei minőségéből
lehet lemérni, és nem megjelenésén, vagy éppen interjúban kiköpött
féligazságok, olcsó bölcsességek eregetésén.
Minden változik, mégpedig folyamatosan. Akár napról napra változnak
emberek is, rohanó világunk nem ismer megállást, ha esetleg valaki
megállna, az felér egy halállal, néha ezt is hallom… Ma már nem érték az
úgynevezett lassúság, a kényelem, hogy az ember kényelmesen, a maga
ideje alatt megalkosson valamit, például egy regényt. Egy regénynél nem
számít, hogy mennyi idő alatt készül el: meglehet írni egy kiadós
regényt néhány hónap alatt, de akár lehet rajta ülni tíz évig is. Nem
számít az időtartam… Ma, az elüzletiesedett világban, határidőre
készülnek a regények, van egy kijelölt intervallum, és a kész kéziratot
szállítani kell. Ilyen ez a lélektelen, brutálisan dőre világ. A művészi
kibontakozás, a pihenés, a kényelem, a művészi szabadság ma már nem
kivitelezhető, ha valaki kicsit is lemarad, máris kimarad a parádénak
nevezett röfögésből. Gyorsaság és giccs, úgy járnak együtt, mint a
sziámi ikrek. Mindent gyorsan, azonnal állítsunk elő, nem számít semmi,
legyen kész, aztán már értékesíteni is lehet…
Vannak regények, amelyek éppen azáltal válnak nagyszerűvé, hogy egyes
esetekben évekig érlelték a gondolatokat, éveken keresztül faragták a
sorokat, csiszolgatták a szavakat, olykor oldalakat átírtak, míg végül a
világ elé lehetett tárni egy olyan alkotást, amelynek valódi értékei
vannak. A túlságosan gyorsan összetákolt regények üresek, nincs
tartalmuk, az egész súlytalan. Felékített gondolatokkal megrakott művek
egész sorát gyártják ma futószalagon számos országban, nézzük csak a
jelenkor amerikai irodalmát, ahonnan éppen a vámpíros gyalázatok
indultak, vagy a különböző limonádé művecskék, amelyek szépen vannak
megírva, más értékük nincs is. Az igazán nagy írók, akik még tudtak
valamit alkotni, mára vagy olyan öregek, hogy alig írnak, vagy már meg
is haltak.
Furcsa dolog ez a mai irodalommal, hogy ami szépség és minőség, az
egyáltalán nem kell, vagy csak egy szűk rétegnek, amelyik valami ódivatú
sznobizmusból szépirodalmat olvas. Veszik a könyveket, hogyne vennék,
ma divatba jöttek a különböző önismereti könyvek, az ezoterikus irodalom
már egy jó ideje hasít a piacon. Nincs is ezzel semmi baj. Csupán
megjegyezném, hogy ebben a műfajban is akad nem egy kókler, aki felülvén
a hullámokra, pénzszerzés céljából kiad a keze közül néhány kötetet, és
közben ő maga küzd önismereti problémákkal, szorongásokkal, számos
dőreséggel. A hiteltelenség a mai kor egyik leginkább szembeötlő
tulajdonsága. Szépen mosolygó emberkék parádéznak a tévében, vaskos
bölcsességeket lopnak levitézlett íróktól, aztán azokat csavargatják
erre-arra, hogy aztán sajátjukként adják közre. Abszolút hiteltelen az
egész, és ez igaz a művek nagy részére is.
Gondolataim egészen egyszerűek az irodalom kérdéskörben. Alapvetően
egyszerűen figyelem, vizsgálom az eseményeket, valamennyire még a
kortárs irodalmat is szemmel tartom, bár a hányinger kerülget egy-egy mű
olvasása közben. A hiteltelenség viaskodik a giccsel, a gyorsaság
karöltve jár a súlytalan, kommersz művekkel, és az üzlet kapzsisága köti
mindezeket csokorba, hogy valami értéket kisajtoljon az irodalomból.
Kevés sikerrel teszik… Mert bár pénzt keresnek vele, akár milliókat is
hozhat a konyhára egy-egy összetákolt regény, értéket nem nagyon lehet
bennük találni, meddő próbálkozás…
Én hiszem, hogy van. Nagyon szeretnék is hinni benne, hogy a minőségi
irodalom még fontos az embereknek, és hogyha ma még nem sikerült
visszatalálniuk a mélyen szántó művekhez, idővel visszatérnek az
emberek. Hiszem, másképp nem lehet alkotni, ha egy író nem hisz a
tudásában, akkor a fene megette az egészet, abba kell hagyni a gépelést,
csakhogy egy igazi író sosem tudja abbahagyni az írást. A halál képes
csak kivenni a tollat a kézből… Fontosak lennének a valóban minőségi
alkotók, és az őket felölelő apparátus, értem ezalatt a kiadókat, és az
afféle menedzser embereket, akik átlátják ezt a hatalmas szövevényt.
Mivel nem csak kenyéren és vízen él az ember, szükség van minőségi
szépirodalomra – ez biztos!
http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/mveszetek/sz-kovacs-peter/3142-mit-er-ma-az-irodalom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése