A
távoli Japán történetének különös, - európai szemmel nézve - rejtélyes
korszakát jelentette a szamurájok kora! Kik voltak ezek a nagy hatalmú, a
kardokkal bámulatosan jól bánó harcosok, akik bármikor készek voltak
meghalni urukért, és akik élet halál felett rendelkeztek? Cikkünk róluk
szól. Japán már a Krisztus utáni III. században fejlett kultúrával
rendelkezett, és erős kapcsolatokat alakított ki Kína és Korea
államaival. Kínából érkezett a Japán szigetekre a buddhizmus, illetve az
írásbeliség is a VI és VIII. század közt. Japán történelmének első
fontos korszaka a Heian-korszak volt 794 és 1147 közt. Ezen időszak a
főváros Heiankjóba (Kiotoba) költözésével kezdődött és Minamoto no
Joritomo az első sógun katonai uralmának kialakulásával végződött.
A Heian-korszak, a szamuráj rend kialakulása
A VIII. és XII. század közti Japánban a császár
hatalma fokozatosan jelképessé – szakrálissá – vált, a központi hatalom
meggyengült, miközben az országban kialakult a daimjók (földesurak)
szigorú hűbéri rendszere. Létrejött a sajátos japán irodalom, költészet
és művészet. Ebben a korban írta meg Muraszaki Sikibu a Gendzsi
szerelmeit, amely feltehetőleg a világ legrégebbi regénye. Ekkor
született a mai Japán himnusza, a Kimi ga jo szövege is.
Kialakult a japán társadalmi rend ezer éven át megmaradó
hierarchiája, melynek tetején a szamurájok álltak. A szamurájok
kezdetben csupán fegyverforgató katonák voltak, ám a Heian-korszak
közepén – ezer körül – már csak kiváltságokkal rendelkező, sőt
többségében földbirtokkal, vagyonnal bíró felső rétegbe tartozó ősi
családok sarjai kerülhettek közéjük. A XII. századra minden daimjó
(földesúr) szamuráj volt, és az ország lakossága négy társadalmi szintet
alkotott. A szamurájok alatt a parasztok álltak, velük nagyjából egy
szinten a városi kereskedők, kézművesek (polgári elemek) legalul pedig a
szolgák, és a leg alantasabb munkákat végző eták álltak. A négy
társadalmi réteg közül csak a szamurájok viselhettek fegyvert, csak ők
birtokolhattak földeket, csak ők gyilkolhatták büntetlenül az alattuk
lévő rétegek tagjait. A szamurájuk egymás közt is szigorú hűbéri láncot
alkottak. A föld nélküli szamurájok katonailag szolgálták a birtokos
szamurájokat, akik a még nagyobb birtokkal rendelékező szamurájok, a
daimjók szolgálatában álltak.
A gyakori belháborúk során a daimjók egymás elleni harcaiban szamuráj
seregek csaptak össze egymással. A hadjáratokban győztesek elvették a
legyőzött daimjó földjeit, szamurájait pedig vagy kivégezték, vagy
felfogadták saját szolgálatukba. A szamurájok erkölcsi kódexét
(mondhatni, utólagosan) a Hagakure (jelentése: Levelek alatt) írás
fektette le, az út pedig, amit jártak, a „harcos útja”, azaz a busidó.
Busi, azaz „harcos”, és dó, azaz „ösvény”. Szamuráj nem lehetett
akárkiből, nemesi családba kellett születni ahhoz, hogy valaki
szamurájjá váljon. A szamurájok kezdetben íjat, később főleg kardokat
használtak. A szamurájok gyermekei 7 éves korukban kapták meg a rövid
kardot, a vakizasit, és 14 éves korukban lehetett katanájuk, azaz hosszú
kardjuk. A szamurájokat arra képezték ki, hogy ölni tudjanak, megvédjék
hűbérurukat. Joguk volt ölni, bárkit meggyilkolhattak, de ez nagy
felelősséggel járt, ezért a szamuráj mindig szellemileg érett ember
volt, aki a bushidót, a harcos útját követte, melynek legfontosabb
értéke a hűség, a hűbérúr iránti lojalitás.
A szamuráj egyszerre volt harcos és művész. A szamuráj családba
született nők is szamurájnak számítottak, és rendelkeztek az összes
szamurájkiváltsággal, de harcosi kötelességeik csak a családjuk (illetve
hűbéruruk) megoltalmazására szorítkoztak. Kötelességük közé tartozott,
hogy hűbérurukért akár életüket is feláldozzák rituális öngyilkosság
(hara-kiri vagy szeppoku) keretében. (Ezt rövid kardjukkal
szertartásosan végeztek el.) A szamurájok lenézték a nindzsákat, és nem
tartották tisztességesnek a harcmodorukat, de sokszor alkalmazták őket
testőrnek.
A sógunok kora
A Heian kornak Minamoto Joritomo, az első teljhatalmú sógun
felbukkanása vetett véget. Joritomo ugyanis képes volt arra, amire
előtte senki, vagyis képes volt legyőzni az összes riválisát, és uralma
alá hajtani Japán összes daimjóját. Miután legyőzte A Taira klánt.
székhelyét Kamakurába helyezte (mai Tókió közelébe) A 13. században
Japánt kétszer is mongolok támadták meg, de pusztító viharok miatt nem
jártak sikerrel. Ezeket a viharokat a japánok isteni segítségnek hitték
és kamikadzének („isteni szél”) nevezték el. A Kamakura korszak 140 éven
át Joritomo leszármazottainak uralkodásával telt – a császár hatalma
végleg jelképes lett – ám 1333 –ban hatalmukat megdöntötték, és az
Asikaga sógunok korszaka következett. A birodalom központja újra Kioto
lett. Az Asikaga sógunok nem tudták irányítani az ország több tucatnyi
feudális hadurát, a daimjókat, így 1467-ben kitört a polgárháború és
kezdetét vette a hadakozó fejedelemségek kora (Szengoku-korszak)
Az európaiak megjelenése:
Európából először a portugálok jutottak el Japánba, mivel a közeli
Kína partjain már a XVI. század elején kereskedtek. (Macao volt legfőbb
kereskedelmi támaszpontjuk.) Az első portugálok 1543 –ban léptek japán
földre, és néhány évtized alatt kezükbe kaparintották a Kína és Japán
közti kereskedelem lebonyolításának jogát. A katolikus papok terjeszteni
kezdték a kereszténységet, Xavéri Szent Ferenc Kjusu szigetén tömegeket
térített meg. A portugálok a legdélibb Japán szigeten Kjusun rendezték
be legfőbb támaszpontjaikat.
Közben Japánban egymás után három nagyhatalmú vezető is
megkaparintotta a teljhatalmat. Oda Nobunaga a 16. század második
felében számos daimjó területét hódította meg Európából beszerzett
fegyverekkel, de mielőtt egyesíthette volna az egész országot, 1582-ban
merénylet áldozata lett. Nobunagát hű támogatója, Tojotomi Hidejosi
követte, aki 1590-ben végül egyesítette Japánt. Hidejosi kétszer is
megszállta Koreát, de számos koreaiaktól és Ming-dinasztiabeli
kínaiaktól elszenvedett vereség majd Hidejosi halála miatt 1598-ban a
japánok elhagyták Koreát.
Hidejosi halála után Tokugava Iejaszu lett az ország tényleges ura,
aki ettől kezdve Edóból irányította Japánt. Az 1600-as szekigaharai
csatában legyőzte az ellenséges klánokat. Három évvel később sógunná
nevezte ki magát és ezzel kezdetét vette a Tokugava-sógunátus kora.
Japán elszigetelődése
A Tokugava sógunoknak jelentős befolyása volt a császár és udvara, a
hadurak, valamint a vallási vezetők felett is, de a keresztény daimjók
és területeik felett fokozatosan meggyengült az uralma. Elkezdték
korlátozni a kereskedelmet, misszionáriusokat és más keresztényeket
végeztek ki, megkezdődött a katolikusok üldözése, végül 1639-től a
külföldiekkel való kereskedést szinte teljesen betiltották. Japán ezzel
több mint két évszázadra elszigetelte magát a külvilágtól.
Az elszigeteltségből való kilépés
Az elszigeteltségnek 1854-ben szakadt vége, amikor Matthew C. Perry
sorhajókapitány vezetésével amerikai hadihajók érkeztek Japánba. A
megköttetett kanagavai egyezmény értelmében az ország megnyitotta kapuit
a világ előtt. Több hasonló, Japán számára kedvezőtlen szerződés a
nyugati hatalmakkal gazdasági és politikai válságot eredményezett.
1867-ben a sógun a császár javára lemondott hatalmáról, ám ezt nem
mindenki fogadta el. Kitört a polgárháború, amely végül végérvényesen
megbuktatta a sógunátust. Meidzsi császár reformjaival egy
központosított államot hozott létre és visszaállította az uralkodói ház
hatalmát és tekintélyét. Japán átvette a nyugat politikai,
igazságszolgáltatási és katonai rendszerét. Az elmaradott, feudális
országból rövid idő alatt iparosodott nagyhatalom lett.
A szamurájok bukása
Az utolsó sógun, Tokugava Keiki, 1868. január 3-án mondott le sóguni
posztjáról. Ám a szamurájok nem törődtek bele kiváltságaik elvesztésébe,
és 1868 – 1869 közt fellázadtak Japán miniszterelnöke – az új államrend
– ellen. A Boshin háborúban azonban a modern – tűzfegyverekkel
felszerelt - japán hivatalos hadsereg legyőzte őket.
Az 1876-os Haitorei szerződés megtiltotta a nyílttéri kard- és
fegyverviselést. (Leszámítva persze a rendőri erők fegyvereit.) A
rendelkezés mélyen megalázta a még fegyvert viselő szamurájokat, akik
Saigo Takamori – japán daimjó – köré gyűltek. Saigo Takamori (korábbi
császári hadvezér) a megmaradt szamurájok élére állva 1877 januárjában
lázadást kezdett, mely végül a szamuráj rend legutolsó felkelése lett! A
lázadók majd kilenc hónapig tartottak ki. Végül tartalékaik végén,
vesztésre állva Saigo megsebesült, és seppukut követett el. A
történetről 2003–ban filmet készítettek.
http://jovonk.info/2014/05/02/harmat-peter-japan-szamurajok-tortenete
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése